Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »
A két gáláns test-őr
Orbán János Dénes: Hivatalnok-líra. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999. 54
oldal, 540 Ft Sántha Attila: Az ír úr. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999. 73 oldal,
540 Ft
Két vékony kis füzet jelent meg az idei könyvhétre a kolozsvári székhelyű Erdélyi
Híradó gondozásában: két verseskötet. A Budapesten alig beszerezhető kötetek
egyike a 73-as születésű Orbán János Dénes harmadik, míg másika a 68-as születésű
Sántha Attila második versgyűjteményét rejti. Kis logikával arra is rájöhetünk,
hogy a két kötetet a megjelenés időpontjának véletlenjén túl más szálak is összefűzik.
Hogy a brassói és a kézdivásárhelyi születésű szerző nem véletlenül jelenik
meg egyszerre ugyanannál a kiadónál, azt magyarázza az a tény is, hogy Sántha
kötetét maga Orbán (nem a miniszterelnök!) szerkesztette, s mindkettőjük borítóját
ugyanaz a Bíró Zoltán (feltehetőleg szintén nem az ex-politikus) tervezte, mégpedig
mindkettőt Molnár C. Pál egy-egy metszetének felhasználásával.
Nem véletlenül utalok továbbá, ha tagadólag is, a politikus névrokonokra. Úgy
tűnik nekem, a két költői világ közös a hivatalosság-ellenességben, a fennálló
hatalmak ironikus távolságtartó kipellengérezésében. Nem véletlenül választotta
Orbán kötete címéül a Hivatalnok-líra ironikus fogalmát. E választásáról
ő maga a kötetnyitó versben így vall: „Mit fölajzott irón vet / hűvös papírra,
/ legyen ezúttal, csak most, nem akta, / de hivatalnok-líra /, s legyen a lírai
alany egy könyvelő...” Bár nem állítom, hogy csak a politikusok hivatalnokok,
azt meg merem kockáztatni, hogy a jó politikusokban szükségszerűen benne rejlenek
a hivatalnoki erények. S hogy mit olvasok ki ennek tudatában a hivatalnok lírai
alannyá ütéséből? Annak az erdélyi kulturális helyzetnek a paródiáját, amely
még mostanában is a legjobb költőket késztette pályaelhagyásra, hogy a politika
színterére léphessenek.
Ugyanez az ironikus hangütés jellemzi Sántha Az ír úr című kötetének
első szövegét is. E (feltehetőleg) fiktív levél címzettjei Kálmán C. György
(a hivatásos irodalomtudós), Pomogáts Béla (a magyar irodalom jelenlegi elsőszámú
hivatalnoka), valamint Göncz Árpád (a Magyar Köztársaság elsőszámú hivatalos
polgára). Az ars poetica-szerű szövegben Székely Árti Hatarőr és Polihisztor
(valamint szabadidőben őstermelő és D. J.), fejti ki (meglehetősen „ártatlan”)
esztétikai nézetrendszerét. Az irodalom jelenlegi helyzetét Árti (tehát nem
Árpi!) így diagnosztizálja: „a szerzők ma már nagyon (tres) unzsenír, mit érdekli
őket az olvasó.” Ezután a „kedves” Edward W. Said-et idézi, már-már szocreál
optimizmussal fűzvén hozzá: „Szerintem a jó vers a népért van, a néphez szól,
a néphez nő, a nép fia.”
Szóval a népi költészet újabb, ezúttal vadhajtásával volna dolgunk? Abban az
értelemben bizonyosan, ahogy a népi irodalom kifejezést angolra szokták fordítani:
populáris irodalom ez. A posztmodern által a művészet fejére kiszabott halálos
ítélet eleven cáfolata ez a kétkötetnyi vers, a maga zaftosan eleven nyelvi
természetével, igazi pop-kultúra. Székely Árti ezt a programszerűen felvázolt
törekvést a következőképp fogalmazza meg: „Egyszer megmutatnám Önöknek..., hogyan
mulat a nép verseimre, mikor már kiitta az eszét.” S ugyanennek a törekvésnek
a megfelelője a hivatalnoklírában, Jack Cole-ra hivatkozva (aki idegenbe szakadt
hazánkfiaira, John Goldra, Boobitch-ra és Alex Voresre” is rálicitál) így hangzik:
„Köszönjük, hogy reszelted / orrunk alá a tormát! / Tőled tanuljuk, Maszter,
/ a nyelvet és a formát. / De megpróbáljuk azt majd / tölteni tartalommal, /
nem pedig sajtlikakkal, / színhanta-tarka lommal.” (Nem mindennapi négyszótagos
tiszta rím ez, talán még Várady Szabolcs lelkének is kedves.)
Szóval üdítően friss hangot hallunk. Látszólag nincs benne semmi elméleti, semmi
túlfinomult, semmi filozofikus, semmi katedra-költészet. (Persze, csak látszólag.
Mint azt a kedves Edward W. Said neve jelzi, a heves ifjak egyáltalán nem tekinthetők
hőzöngőknek. Elolvasták már a maguk kötelező irodalmi listáját. Talán épp a
kötelező olvasmányok kötelező olvasására emlékeztet Orbán Ó én marha ki nem
hittem Kosztolányit című versének jól sikerült címe.) Ám ez a visszanyert
természetesség gyanúm szerint ugyanúgy csak egy álca, mint a túlírt, elméleti
igényeknek megfelelni kívánó „posztmodern” költészeté az. Az én olvasatomban
valójában az életközeliség pózáról van itt szó, s kevésbé az életről. A személyesség
hangjának imitálásáról, s kevéssé a személyességről. E heves ifjak költészetét
legszívesebben stíl-költészetnek nevezném (mely mindig egy stílre hajt), vagy
szereplírának (melynek szerzője énjével is, csak mint egy szereppel képes azonosulni),
de leginkább manír-költészetnek. Legyen azonban világos, nem puszta értékelésként
használom e kifejezéseket. Szeretném megérteni az e költészetet létrehívó szándékot,
azt a világra hangoltságot, amelyből természetesen következik egy ilyen hangütés.
Ennek viszont az a feltétele, hogy leírjam azt, mit is olvastam én (ki) e szövegekből.
Először Orbán kötetét jellemezném, nagyon semlegesen, nagyon elmosódottan, szükségszerűen
összemosva az apróbb nüánszokat. A kötet egészére a dalszerű hangvétel
s a hagyományos formai törekvések lehetőségig való követése a jellemző. Versei
két ciklusba rendeződnek. Az első, mely szintén a Hivatalnok-líra címet
viseli, rövidebb szövegekből áll. E versek címében sokszor szerepelnek lánynevek
(Jolán, Anna, Brigett). Nem véletlenül. Leginkább a szerelmes versek hagyományos
műfajához kapcsolható szövegek ezek, csak persze a kapcsolódás van idézőjelbe
téve. A férfi-nő kapcsolat kiábrándítóan hétköznapi és vulgáris változatával
szembesít bennünket e ciklus: „Ki tiltja meg, hogy jövet-menet / elmondjam mi
bánt? / Nagyon szeretném agyba-főbe gyakni / Jolánt. / Szeretném, ha velőig
szopna, és...” (Jolán), s ez a szembesülés, olvasói szempontból, nem mindig
kényelmes. Mondhatnám azt, polgárpukkasztó szövegek ezek, lázadó-lázítóak. De
persze, nem lenne igazam. Tudjuk, hogy a magyar irodalomban az erotikus verseknek
milyen hagyománya van. Másrészt meg, hát azt is tudjuk, hogy a lírai alany most
egy könyvelő. Amivel szembesülünk tehát, azok könyvelőálmok. „Egy futó ebéd,
kávé, egy baszás, /két főszereplő, a Jolán meg én, / hétköznapok résében szűk
lakás...” A versben állítottakat ezért nem kell névértékükön elfogadnunk. A
fentebbi első idézet legerősebben (legocsmányabban) megfogalmazott része például
a második ciklus egyik szerepversében (Don Quijote második szerenádja) már
idézőjelek között jelenik meg. Az a kackiásan bátor és brutális trágárság, az
az utcai és kocsmaköltészet, amely tehát az első ciklust jellemzi, a második
ciklusban megtorpan, olykor idézőjelek közé kerül, értelmeződik, pszichológiai
jelentést nyer, elbizonytalanodik. A névértéket persze már az első ciklusban
is megkérdőjelezte a forma: egy olyan daltípus felelevenítése, ami mintha a
századközép slágerszövegeinek stílusvilágát hozná vissza, s amit a magyar film
oly jellegzetesen örökített meg számunkra: „... Félszínes, néma film, / melankóliadivat
egy bestiára, / kit én is, más is, sorban, egy pesti bárba’, / s a sor végén
a férje lőn a rím.” A vers és tartalma mintha egymás ellen kelnének: s ugyanígy
a szerző is mintha birokra kelne szövegével: „Míg ez a vers levetkezett, / úgy
remegtem, hittem halálom.” S ahol megbicsaklik a magabiztos brutalitás, a zseniális
hencegés, ott olyan hangon tud megszólalni e költészet, amely kiábrándultságában
is szánalomra, s talán, igen „kimondjam (nem mondom)” (Sántha) szeretetre méltó:
„Ki hisz még pezsgőben, szerelemben: / bolond. Az ember áll, végképp / megnyugodva:
csak semmi gond. Elszúrtuk ezt is. S mosolyog: / a következőt is, tuti.”
A második ciklus hosszabb, gondolati irányba nyitó költészete a vagabund-szerep
kiüresedésének pillanatában születik, a másnaposság ködében, s kiábrándítóan-megrendítően
tisztánlátó tud lenni. Mint például az Isten szaga szomorú Istent-akaró-Istentagadó
szövegében. E szöveg harmadik része így kezdődik: „Az arc emlékét nem bírom
összevarrni, / holott megláttam Istent önmagamban. / Ott fetrengett az ösztönök
porában”, és így fejeződik be: „– ki hordom őt az ösztönök porában, / s tudom:
csak félelem és csak, csak önmagam van.”
Az én olvasatomban valami kísértetiesen hasonló íve van Sántha kötetének is.
Míg Orbán könyvének címlapján egy álmos hölgy nyit hálóköntösben ablakot, a
Sántháén egy deli testőr álmodozik egy szék háttámlájára hajtva fejét. Ugyanazokat
a kéjes álmokat álmodják végig. A hivatalnok Jolánjának itt Székely Árti Marisa
felel meg, akinek látszólag szintén nincsen más gondja, csak „hogy neki Pisti
kéne, / mert a gyakhatnékba belégebed”. A szexuális fantázia olcsóságát itt
is a nyelvi fantázia gazdagsága oldja, mint például a Kemál és Amál (szadománia)
című stilizált-parodizált barbár szerelmi ciklus egyik versében: „Oránból
jöttél, nem virággal, / feleseltél a jóanyáddal, / szegényt bumm propánnal,
/ Oránt eladtad Bhutánnak, / s most megint mint egy bolondbomba, / hüpp a siralomházban,
/ csak Kemálnak van rád gondja, / a bhutának.” A szerepversek mögül kiüresedett
én azonban ugyanúgy tematizálódik itt is a maga önkeresésével együtt, mint Orbán
Párbaj a Grand Hotelben című versében (lásd a Sehonnan verset,
melynek Kukorellytől való mottója ennyi: „Talán az van, hogy nem vagyok”). Ugyanúgy
megjelenik itt is a verstől való félelem, mint a másik kötetben (lásd Az
éj angyala című verset). S a Térszűkület című ciklusban ugyanúgy
jön a másnapos nagy kiábrándulás, „a kései József A.”. Itt szerelmes versek
olvashatók: „Talán ez az, vártam hosszan mire, / halkan lebegni helyben. / Ha
szeretsz, teher ne legyek, / könnyű vagyok, mint a pille” (Ha szeretlek),
és tisztán látó számadások: „Mit elképzeltünk: család, gyerekek, / rájövünk,
nem kell. / És sajnáljuk, hogy így esett.” (Esti mese felnőtteknek)
Nem olyan víg tehát ez a két víg testőr, ahogyan az első pillantásra látszik.
Azt hiszem, inkább szomorúak a hencegők. Úgy látszik, még mindig ez a föltétele
annak, hogy a vers költészetté váljon.
1999. 7. 30.
HORKAY HÖRCHER FERENC