Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »
Bartis Attila: A nyugalom
(Magvető Kiadó, 2001. 325 oldal, 1890 Ft)
Bartis Attilánál fordított a képlet, az ő regényében a szerző, vagyis egy férfi
áll a középpontban, és legalább három nőhöz kapcsolódik erős vegyértékkel. E
vegyértékek közül kettő kötött, és egy vagy kettő szabad vagy laza, vagy felcserélhető.
E kapcsolatok az érzelmi skála teljes terjedelmét lefedik a gyűlölettől az égő
szerelemig. Nehéz erről a könyvről írni. Kétszeri elolvasás után nem esik nehezemre
finom szóval szétkürtölni: remek mű. Ha szavazati jogom lenne, felterjeszteném
az év legjobb műve díjra. Második olvasásra a plébánossal folytatott párbeszéd
döcögősségét sem tudtam kifogásolni, és általában nem csökkenő érdeklődéssel
olvastam. Márky Ildikó könyvével ellentétben itt alaphelyzet, hogy Bartis nem
tudja élete különböző szálait szétszedni. A könyv ezeknek a szálaknak a szétbogozhatatlanságáról
szól. Mivel a könyvet mindenkinek olvasnia kellett (volna) már, nem ismertetem.
Bartis hőse író (így részben önmagáról is ír), aki saját (Bartis) korábbi és
jelen művének készültéről számol be ebben könyvében, de fő foglalkozása, hogy
pszichopata, aki anyjával éppúgy (kvázi) szeretkezik, mint szerelmével, bárkivel,
egy kultúrkurvával, és ikertestvérével valószínűleg csak azért nem, mert a tehetséges
hegedűművésznő idejekorán disszidált. Bartis erőssége, hogy irónia nélkül tudja
magát kritikusan, azaz távolságot teremtve szemlélni – ez pedig ma ritkaság.
Meglepőnek tűnhet, hogy mindamellett éppen a hős erkölcsi érzéke a legerősebb,
talán annyira, hogy az irónia sem megengedhető számára. Kritikával tekinti saját
íróságát („a trágárságot ne téveszszük össze az őszinteséggel”), ember voltát
(lelkisegély-szolgálatra szoruló anyakomplexusos). Az erkölcsi érzék támasza
az őszintesége, könyörtelensége, rejtett szentimentalizmusa és gazdag illúziótlansága.
A történet, úgy tűnik, erősen budapesti, magyarországi történet, megengedem:
akár középkelet-európai, az író erdélyi származása mindössze két eltérő szóhasználatban,
az anya magázásában és Eszter történetében jelenik meg. Ha vannak is a regényben
homályban hagyott tér- és időelemek, ezek nem hiányként, elnagyoltságként jelennek
meg, hanem éppen erényként. Bartis kitűnően elveszejti olvasóját, sokszor nem
tudni, hol járunk. Az egyforintos wc-használat és a 2 ft-os telefondíj, a rendszerváltás
idejének ma már történelmi távlatba került eseményei néha segítségül jönnek
a koordináták megrajzolásához. Bartis nagyon kevés új formai elemmel kísérletezik,
azokat sem túlozza el (párbeszédek helyett „párgondolatok”: gondolta – gondoltam;
a rendőrségi vallatás tucatszor ismételt párbeszéde), ami számomra azt mutatja,
hogy ezekre nincs szüksége. Merthogy a mondatai – a mondatokról ígértem írni
kifogástalanok, egyfélék és alkalmasak annak a lelkiállapotnak és bonyolult
kapcsolatrendszernek az ábrázolására, ami a könyv. Nincsenek keresett mondatai,
sem fontoskodók és üresek (ritka az ilyen: „az ébredés senkiföldje nagyjából
valami olyasmi, mint a rossz irányú futóhomok...”). Talán azért van ez, mert
Bartis mondataiban mindig történik valami, egymást érik az események. Képei,
jól megírt jelenetei vannak inkább (például a pucér fenékkel holland vörössegély-pulóverben
futkározó purdék és a semmibe vezető lépcsőkön ülő asszonyok), mint keresett
motívumai (egyaránt Rebeka névre hallgat anyja, a döglött varjú, és a távolba
szakadt hegedűművész testvér, Judit is a gyűlölt anya nevét veszi fel). Ami
ki van színezve, azt ki kellett színezni. Van benne sok szex, azaz pornó, eszelősség,
ici-pici nárcizmussal, gyengébb idegzetű prűdeknek nem ajánlom. Brutális. Nem
egy szív segédigéi. A nők (elő)szeretettel, a férfiak fanyalogva olvassák. Akkor
én mi vagyok?
2001. 10. 12.
RÁCZ PÉTER