Lövétei Lázár László: A névadás öröme

(Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 1997. 65 oldal, ár nélkül)
Lövétei Lázár László 1972-ben született Lövétén. Jelenleg negyedéves magyar-román szakos hallgató Kolozsvárott. Szerintem megírta az év legjobb első kötetét.
Négy ciklus (A névadás öröme, Etikett, A szívsúly, Rögzítem a jelzést), plusz egy első (Nem bohóc, de) és egy utolsó (Kitérő és kanyar vissza) vers. Finom lenszál és selyem. Elsőrendű minőség. És van egy nagy vers is. Fürödni égi lében, az a címe.
Kíváncsiság, látás, szerelem, séta, névadás, otthonosság – a Dantecitátumot értelmező fülszöveg szerint ezek a kulcsszavak ebben tiszta, világos, határozott, teoretikus hajlamú, kategorikus, értékállító (pl.: Feladvány egy értékről, A kontárság erénye – ez utóbbi alighanem Montaigne-hoz szól), komoly, ironikus (de a többértelműségeket nem irtó), őszinte (pl.: Hazafias lelkület), distinktív és alulfogalmazásra hajlamos nyelvű kötetben. Az Állampolgári kötelesség felfüggesztve című szöveg világosan kijelöli e költészet fő csapásirányát: környezetrajz és lelkiállapotok kifejezése helyett, az agora csábításait kikerülve várakozó álláspontra helyezkedni: „minden lehet / legemberibb probléma.” (17.)
A versszöveg ebben a kötetben egy mögöttes történet terméke, végkifejlete. A textus e történet – mint kontextus – megkonstruálása nélkül érthetetlen. Ám az olvasó által létrehozott történet igaz vagy hamis volta ellenőrizhetetlen. A felelősség hangsúlyozottan az olvasóé, s ennek tudata mindvégig lassú olvasásra késztet. Amire szükség is van, hiszen gyorsabb olvasás közben aligha érzékelhető például, hogy a magyar költészet nagy tragikus kánonja által oly megszokottá vált önmegszólítás e szövegekben a kívülről jövő megszólítás idézése, a függő beszéd által, szimulakrumként jön létre. (Lásd pl.: Mit csinálok a nagyszótárral; Könnyű préda) A nyelvkritikai attitűd egyébként is igen erős („mindenben nagyobbrészt formulákra hagyatkozunk”), az alakzati tudatosság nem kevésbé („ma a kávéfőző hangja a legpontosabb metafora rám”), a műfaj „száraz akta”, de számos (himnusz, ballada, panegirisz, elégia, idill, tragédia, episztola, fabula, epitáfium etc.) sorra vétetik, a költőelődökkel (Petőfivel, József Attilával, Rilkével, Adyval, Weöressel) pedig folyamatos a párbeszéd.
És szükség is van erre a fegyverzetre ahhoz, hogy az olvasó elfogadhassa, hogy a vers itt (régi móka) elsősorban értékeket állít. Személyességet, eleganciát, előkelőséget, virtust, egyensúlyt, diszkréciót, korrektséget, filigrán dacot, nemességet, gyöngédséget, tiszta lelket és a fenséges szeretetét (igen, Lövéteinek ugyanaz a baja a vers nyelvével, mint Hayden White-nak a történetíráséval: a fenséges olvadása, a szép áradása), szembeállítva mindezt az igyekvéssel, az óvatossággal, a presztízsféltéssel, a pontossággal, a rohadtul nemes célokkal, a pátosszal, a gúnyos modorral, a félelemmel – és az érdekessel. „Ha van új értékrend, van régi bizonyosság.” A hangsúlyozott értékállítás az igazságvágyból ered, az igazság alapzatának rekonstrukciójára irányuló vágyból. Furcsa, szokatlan ez, tényleg, manapság.
Ám még mielőtt kikiáltanánk metafizika-gyanúnkat, elolvasódik A prognózis vége (61.) című és Az elnapolás természetéről (36.) szóló vers. Az igazság – tudjuk Barthes-tól – az, ami a végén van. A névadás örömében azonban apokalipszis nincs, az ítélet pedig folytonosan elnapolódik. Mi a helyzet tehát az igazsággal, ha az azt kijelölő vég a folyamatos elhalasztódás miatt sohasem jöhet létre?
1997. 12. 5.

SZILASI LÁSZLÓ