Firicsél (Private)

Füst a dombról. Négy román költő. Ford.: Jánk Károly. József Attila Kör–Jelenkor Kiadó, 1997. 135 oldal, 990 Ft
Kosztolányi írja: „A műfordítás a művészetben az, ami a valóságban a kísérlet, mely a természeti jelenségeket mesterséges úton idézi elő.” Vagyis: vihar a biliben. Ami nem feltétlenül rossz, hiábavaló, meglehet ennek is a maga szépsége, attól függ, benne vagyunk-e a viharban. Viharba úgy kerülhet az ember, például, hogy egyszer csak – nyelvleckék, utazások, költözések – olvassa az eredeti verseket, Nichita Danilovot, Aurel Dumitraşcut, Bogdan Ghiut, Ion Mureşant, olvassa őket románul, igen, ez égszakadás, földindulás, egy teljesen más természetű (viharos!) nyelvvel találkozik ez, a leginkább a magyar nyelvhez szokott olvasó: diftongusok lágysága, játékossága, mondatok, amelyeket nem lehet nem énekelni, vagy kiabálni, vagy suttogni, szóösszetételek, melyek pontosan és tehetségesen magyarra fordítva maximum becsületes közhelyek, hát ezek a szóösszetételek románul mellbe vágnak.
Mit tegyen hát az, aki úgy érzi, nem teljes az élete, az irodalma Danilov, Dumitraşcu, Ghiu, Mureşan, négy román költő nélkül? A legkézenfekvőbb: nyelvleckék, utazások, költözés. Ha azonban sem földi, sem égi hatalom meg nem rettentheti, akkor megkíséreli a műfordítást. Megkíséreli a nyelv arányos, harmonikus, szelíd újbóli megerőszakolását, hogy az ne ismétlés, hanem új verstörténés legyen, másik, aki mégis ugyanaz.
„Nézd, anya, az idegen nyelveknek milyen hosszúkás szavai vannak!”(Ion Muresan, Înălţarea la cer) Mondogatjuk, a magyar nyelv nem bírja meg azt a rengeteg kicsinyítő képzőt, amely csak úgy hemzseg a román nyelvben. A légynek is képesek ártani, és azt írni: legyecske. Ion Mureşan a versbéli embert, a „lírai ént” ecetre szálló legyecskének mondja, fonetikusan ez így hangzana: muszkulícé dé océt. Az olvasónak, aki rászokott a magyarra, erre a nem minden büszkeség nélkül felnőttnek titulált nyelvre eszébe kell hogy jussanak most a nyelv gyermekkorában felejtett szavak, szerkezetek. Jánk Károly, Danilov, Dumitraşcu, Ghiu és Mureşan fordítója, sokat tud a magyar nyelvről, a magyar verset is pontosan és tehetségesen érzi, talán éppen ezért óvja annyira a román nyelv gyerekes szerkezeteitől. Egyetlen példát: Aurel Dumitraşcu költészetében van egy kicsinyítő képzős szintagma, mely motívumként vissza-visszatér, a firicsél dé szindzsé (fonetikusan írtam le, természetesen). Szó szerint magyarul így hangozhatnék: vér szálacska. A vékony vérfonál, Jánk választása, szép hangzású, alliterál is, de a firicsélben benne volt a nőkkel, gyerekekkel, halállal való közeli kapcsolat, mondhatni érzéki viszony, amely pontos emblémája lehetne Dumitrascu költészetének. Az effélékkel (nőkkel, gyerekekkel, halállal) való érzéki viszonyra könnyen rámehet az ember – s természetesen: a vers – bőre. A játék, a humor segíthet megúszni a dolgot, Dumitraşcu mindenesetre játszik, „meghalsz egy napon meghalnak az / asszonyok is. Igen mondom ez nem lehet másképp”, de otthoni nyelvében valami olyasmit mond, hogy naná, talán lehetne ez másképp? (Máté Adél, középiskolás kolozsvári költő1 talált rá, nem véletlenül, erre a megoldásra.)
Nichita Danilov vad képei, kettéhasított ember, vörös bárányfej, fekete pallos (Ábel), kék mellű magányos szüzek, „autók suhantak gólyalábakon”, jó, itt most meg kell állni. De a Kilenc variáció orgonára a végtelenségig olvasható. Hét szinten történnek a variációk, a viszonyítási pont a lent, egy kút belseje, ott ír Kirill, a kút fölött íródik a vers, a vers fölött Ferapont szerzetes olvassa Nichita versét, az ő tekintetének szomorúságával szeretne írni Nichita, Ferapont fölött Lázár van, aki nem ír, csak folyton elveszít magából valamit, egyik sebe a kút, amelyben az a Nichita ír, tehát két kút van, Lázár sebe, s ezen belül a másik, melyben Kirill ír. Dániel a mezőn bolyong, ártatlan, nem ír, olvasni is csak most tanul egy madártól. Kirill alatt másik Kirill, három kút tehát, ez a másik Kirill ír, böjtöl, annyira fösvény, hogy saját vérével ír alig olvasható apró betűkkel. Alatta, a negyedik kútban Antichin olvas, javítja, amit a másik Kirill ír, az ötödik kútban a második Ferapont átírja mindazt, amit Antichin írt, törli a javításokat?, aranyba ír, majd elégeti, törli az egész verset, s a pernyét a hatodik kútba, a másik Lázár sebeire szórja, akinek minden sebében kút van, ezeknek egyikében ül Nichita, az egyik hetedik kútban, mert végtelen sok hetedik kút van, ül tehát Nichita és a hamuval ír, mindaddig, míg Dániel föl nem váltja, Dániel sír a másik Dániel felé hajolva, a másik Dániel Nichita, lezárulás és újrakezdés, egy ártatlan Dánielnek mindig a kút pereméhez kell lépnie, hogy a kút pereméhez léphessen, hogy aztán a kút pereméhez léphessen...
Bogdan Ghiunál nem képek, hanem csupasz szavak vannak írásról és ürességről, szerzetesség ez is, a nyelv aszkézise: „Úgy tűnök, mint aki beszél, / de én voltaképpen a hallgatásomat adom neked.” Románul viszont fele ennyi, a vers valóban a hallgatás határán van, a „neked” egyetlen ciccegő hang, már az első sorban megszólít ezzel a ciccegéssel, megszólít, és kihagyja a helyet.
A kihagyott hely a végtelen sok hetedik kút közül az egyik, ahol a nyelvek találkoznak.
1999. 6. 18.

SELYEM ZSUZSA

1. A recenzió írása idején, 1998 körül még érvényes egyik jelző azóta – milyen a nyelv? – természetesen érvényét vesztette.