Nagy Koppány Zsolt: Arról, hogy milyen nehéz

(Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség, 2001. 127 oldal, árjelölés nélkül)
című első kötete az eszközeiben bizonytalan, kiforratlan szerző jellegzetes melléfogásait vonultatja fel. Ezekről bővebben ne essék szó. Engem elsősorban nem az érdekel, hogy valaki huszonkét-huszonhárom évesen nem tudja elgondolásait felépíteni és kihasználni, hanem az, hogy vannak elgondolásai. Nagy Koppányt például szemlátomást izgatja az a probléma vagy eshetőség, hogy egy szöveg, miközben létrejön, a kirajzolódó belső feltételekből következően destruálhatja önmagát. Ilyen felismerések számos merész prózai alkotásnak váltak ösztönzőjévé, de csak akkor, ha kellő erőkoncentráció és a világról való tudás áll mögöttük. Ennek híján önfelszámolásból öngól lesz. (Érdeklődő olvasók figyelmébe ajánlom A három ártatlan kecskegida utolsó kalandja az áramvonalas Ingerhölgy kéjgyilkossal című írás második bekezdését, a kötet 26. oldalán.) Ismétlem azonban: nem az öngól az érdekes. Több írásból az derül ki, hogy Nagy Koppányt foglalkoztatják a jelek, a nyomok, ezek szavakba foglalhatósága, az elmondhatóság összefüggése testi jelekkel és ettől – látszólag független – külső eseményekkel. Érdekli a felelősség és a kiszolgáltatottság. Érdekli a jó és a rossz eredete. Az írás alapkérdései érdeklik, de láthatóan nem tudja, hogyan járhat utánuk; például azért, mert nem ismeri a mesterség szabályait. Vagy legalábbis a kötet írásakor (becslésem szerint másfél-két-három évvel ezelőtt) még nem ismerte. Azóta nyilván sok mindent megtanult és sok mindenre rájött.
Az ember ilyenkor óhatatlanul arra gondol: nem jelent-e meg ez a könyv egy kicsit hamarabb a kelleténél? Pontosabban: nem lett volna-e jobb Nagy Koppány Zsoltnak és olvasóinak, ha egy kiérleltebb, megrostált változat jelenik meg valamivel (mondjuk, egy-két évvel) később? Az ilyen kérdés persze illegitim, mindenekelőtt azért, mert a könyv megvan, és olyan, amilyen. Éretlenség mutatkozik benne, de mutatkozik fogékonyság is. Nagy Koppány Zsoltnak ez a könyv – azonkívül, hogy belépőjegy – azt az esélyt is megadja, hogy elrugaszkodjék fejlődésének egy lezárult fázisától. Azért merem ezt állítani, mert olvastam néhány egészen új, kötet utáni írását, és tudom, hogy folyamatosan dolgozik.
Ezért, ha illegitim is a fenti kérdés, nincs okom rá, hogy kitérjek előle. Szerintem jó, sőt nagyon jó dolog a korai megjelenés lehetősége; az, hogy fiatal embereknek, akik a tehetség különböző jeleit mutatják, nem kell évekig várniuk az önálló kötetre, arra, hogy íróként ismertté váljanak, erényeikkel és fogyatkozásaikkal együtt. És nagyon jó, hogy van néhány olyan kiadó, köztük a kolozsvári Előretolt Helyőrség, amelyik vállalja az ezzel járó rövid távú kockázatot a hosszabb távú presztízsnyereség reményében. Adott esetben egy-egy szigorú, jó ösztönű és (nem de!) jóakaratú lektor csodát művelhet, ám egy ilyen lektor hiánya még mindig sokkal kisebb baj, mint amikor szigorú, de nem jó ösztönű, esetleg nem is jóakaratú lektorféleségek cenzúrát gyakorolnak. A hosszúra nyúlt sorszámosztástól pedig a művek nem érettebbek, hanem szürkébbek lesznek.
Haklik Norbert magabiztosan vezényli a nyelvi fordulatokat, Nagy Koppány Zsolt viszont – legalábbis ebben a kötetében – ki van szolgáltatva nekik. Helyenként az az érzésem, hogy nem azt mondja, amit mondani szeretne, hanem azt, amit az ujjaival lever a billentyűkön. Ebből aztán klisék lesznek, méghozzá üzemképtelen klisék; pedig az is kiderül a könyvből, hogy egyáltalán nem sematikus a gondolkodása. Gondolkodva írni vagy írás révén gondolkodni: nagyjából ez a két lehetősége van. Továbbá az ehhez szükséges radikális döntés meghozatala vagy elmulasztása.
2001. 10. 26.

MÁRTON LÁSZLÓ