Gál Éva Emese

Fal

A fal fehér volt. Tenmagad meszelted.
A gõz. mederekkel telerótta már.
Sárgásszürkén lélegzi be a csendet,
s föl-fölfeslik, mint a látóhatár.

Ezt a tájat bámulod minden éjjel.
Lámpád rásatíroz kis völgyeket,
s apró csúcsokra diadalt vezényel,
hogy sugározzanak a porszemek.

Ennyi világod van a gondolathoz,
és a falat áttörõ képzelet.
Minden versben kérdezed, hova tartozz,
ledöntsd-e a fallal az életed?

Öld-e meg ezt a parányi vidéket
egy bizonyíthatatlan távlatért,
ahol nem leszel közelebb az éghez,
csak más falon álmodsz a porra fényt?


Cella

Igen! Fájt megtudni, hogy a világ,
s vele én is szinte semmi vagyok,
mert benn hatalmas ûrök állagát
tartják össze a kis atommagok!

Olyan furcsa, hogy a parányi lét
rengeteg nemléten uralkodik,
s bár részecskék illannak szerteszét,
talán örökre õrzi foglyait!

Hány cella a mindenség? Börtönõr
az atommag, a sejt, a végtelen?
És ha az ûr a cellákból kitör,
hogy a nemlét gyõzzön a léteken,

s a semmi zár részecskét, életet
cellájába? Ott már én sem leszek!


Közöny

Mennyi közöny épül körénk! A távlat
a falon túl él, láthatatlanul.
Ablaka sincs a kiábrándulásnak:
a tekintet magára visszahull.

És azért sem mi vagyunk a felelõsek,
hogy nincs különb erkölcsi menedék,
mint zárt falat mutatni az idõnek,
ha jövõ helyett hazugság a tét!

Kívülrõl közöny ez a hitetlenség,
de belül hiány, vesztés, fájdalom,
ami úgy tapogatja körül csendjét,
mint oltárt a sugár, ünnepnapon,

mert kívülrõl ûzik a veszteségek
a fal mögé, ahol mindent sirat,
s mert csak az élõ tudja, mi az élet,
csak õ emelhet rá védõfalat.

Oly furcsa, hogy a közöny arca menti
az emberben azt, ami emberi,
egy olyan világban, amit már semmi
nem tud magához visszamenteni!

Ahol a szó álarc, s az arc alatta
bárgyú korong, de mély árnyéka van,
sötétje az idõt is fogva tartja:
a nyomor börtön, rabja hontalan.

Egy olyan világban, ahol a szellem,
hit, érzés, álom eladó lehet,
és számláit a lelkiismeretben
kiegyenlíthetik sötét egek,

hogy az égbolt súlyától megroppanjon,
vagy elsüllyedjen a látóhatár,
s ne legyen távlat, ami összetartson,
Isten, ami a körívébe zár.

Egy olyan világban már nincsen ember,
csak az embert hamisító vadak,
s ha nem vonítsz együtt nem-emberekkel,
rád épülnek maguktól a falak.


Kudarc

Ajánlom a Mentor Kiadónak

Egy tollvonással áthúzták a lelked.
A fények helyére a csönd fagyott,
s szégyenülten kikullogtak a versek
az idõbõl, mintha céltalanok

lennének bennük azok a kis órák,
mellyel szolgáiként mánus-szavak
a lélek számlapjait körberóják,
hogy szülessen és haljon gondolat.

A fájdalmat a körforgás föloldja,
de minden elveszített perc örök:
hiányát tovább dobogja az óra.
Kis sóhajok két dobbanás között,

oly némák, mintha nem is léteznének,
mégis velük lesz áthatóbb a csend,
amit cáfolni új gondolat ébred,
s dobogja tovább a szó a jelent.

A kudarcot is: önmagad kudarcát,
mikor átlép fölötted a világ
érzéketlenné merevítve arcát,
hogy semmi ne hasonlítson reád

belõle: tûnjék mind kegyetlenebbnek,
ami elõl csak menekülni kell!
És az fizetés áthúzza a csendet:
versed már a semmivel felesel!
1999. március


Földcsend

Már nem fér a világ metaforákba!
A tehetetlenség hasonlatára
a képzelet egyre képtelenebb,
mintha szavak alá hullna az élet,
kimondhatatlanul sajgó igéket
éget mind mélyebben belénk a csend.

Ha mondom, sem azt mondom, amit érzek,
mintha a szõ egy archaikus ének
dallama lenne, tõlem elmarad,
és mindhiába írom meg a verset,
csak azt hordozza, amit kifelejtett
magából a gond és a gondolat.

A percek mind alacsonyabbra szállnak,
már nem karcolnak eget madárszárnyak,
lassan emelkedik rájuk a föld.
Képzelj el szárnymozdulatot a földben!
Az élõ szó fájdalma ily erõtlen,
ha elhantolják a csöndtemetõk.