A lassúság gyümölcsei

Balázs Imre József: A nonsalansz esélye. Komp–Press Kiadó, 2001. 145 oldal, ár nélkül
Visky András Goblenjéről írt kritikájában Balázs Imre József azt a tanulmányt idézi, melyet Kun Árpád írt az erdélyi költőről, s melyben – nagyon leegyszerűsítve a gondolatmenetet – Kun úgy véli, Visky versei szépek; valami minél szebb, annál törékenyebbnek tűnik; ergo Visky költészete törékeny. Ezen a ponton Balázs Imre József váratlanul a Magyar Larousse Enciklopédiát idézi, amelynek szerkesztői a goblentől a falikárpithoz küldenek. Ott többek között ez áll: „Az ábrázolásokat és díszítőmotívumokat kizárólag színes vetülékfonalakkal alakítják ki, s ezeket oly szorosan szövik le, hogy elrejtsék velük a láncfonalakat.” A szerző nagyrészt ebből a szócikkből vezeti le azokat a következtetéseket, melyekre a kötet olvasásakor jutott.
Olyan ez, mint a Kolumbusz tojása. Nem mindenkinek jutna eszébe lexikonokhoz kapkodni egy verseskönyv recenzeálásakor. De miért ne juthatna eszünkbe ilyesmi, ha egyszer a szó éppúgy létezik, mint a szótár? Persze, Balázs ötletét nemcsak szellemessége és váratlansága indokolja, hanem elsősorban éppen azok a mondatok, amelyeket a Visky-kötetről leír.
Vagy itt az Orbán János Dénes Párbaj a Grand Hotelben című könyvéről szóló kritika. Ebben a szerző Orbán fotóján gondolkodik el, s a költő tudatos imázsteremtése és versei közötti összefüggéseket tárja fel.
Azért hoztam föl ezt a két példát, mert Balázsnak egyik legszimpatikusabb tulajdonsága a jól megindokolt váratlanság. Nagyon jó ízléssel és arányérzékkel irányítja a figyelmet a legmeglepőbb dolgokra. És amit meglát, arról minden esetben kiderül: érdemes volt meglátnia. Hogy is nem vettük észre?
Ugyanez az ízlés és arányérzék figyelhető meg Balázs hivatkozásai esetében. A fölkapott külföldi szerzők nem úgy szerepelnek itt, mint egy rossz államvizsga-dolgozatban, ahol az a legfőbb cél, hogy elkápráztassák a tanárt. („Képzeld el, Linda Hutcheont is olvasta!”) Linda Hutcheon a Jadviga párnájának sikerét magyarázza ebben a kötetben. A nonsalansz esélyében tényleg Závada Pál, Visky András, Orbán János Dénes, Bodor Ádám, Kovács András Ferenc és a többiek a főszereplők, s Derrida, Barthes és társaik csupán epizodisták. A szerző egy másik fontos jellemzője, hogy jelenségekről éppoly alaposan és eredetien tud írni, mint egyedi esetekről. A kötet első négy tanulmánya egytől egyig a romániai/erdélyi magyar irodalom mibenlétét problematizálja, tárgyalja, tulajdonságait próbálja meg leírni. Közben mindkét véglettől távol tartja magát: azt sem hiszi el becsületszóra, hogy ez az irodalom létezik, de azt sem hajlandó kijelenteni, hogy nem létezik, nincs, nem is volt soha. „Ez az ankét nem bizonyít semmit” – mondja A. Cistelecan, a marosvásárhelyi Vatra főszerkesztője a folyóiratnak a romániai magyar irodalomról szerkesztett számában. „Egyezzünk ki annyiban, hogy a lapszám által festett helyzetkép pontos, de nem feltétlenül végérvényes” – árnyal Balázs. „Mielőtt túl gyorsan magyarázatokat kezdenénk gyártani arra nézve, hogy miért nem ismerik a román írók a magyar irodalmat, nem árt megfordítani a kérdést. Miért kellene ismerniük?” A szerző nem siet, s lassúsága indokolt, mert mindig kiderül: eredményes.
Balázs soha nem választja a könnyebbik utat. Semmit nem rejt a zsebébe, semmit nem hajít el. Észreveszi a tárgyat, aztán kíváncsian forgatni kezdi. Nézi, nézi, mit kezdhetne vele.
2001. 9. 7.

DEMÉNY PÉTER