Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »
III.
Időtlen idő, szárnyas idő
Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae. Az ég madarai. Jelenkor, 1997. 240
oldal, 920 Ft
Nem szeretnék ebben az írásban hosszan töprengeni rajta, miért nehéz (amúgy
általában) történelmi regényt írni, illetve milyen formai nehézségekkel szembesül
az az elbeszélő, aki arra szánja rá magát, hogy kompozícióját úgynevezett „történelmi
tények” köré (vagy mellé) építse fel; ugyanakkor a Bestiárium Transylvaniae
kapcsán mégsem lehet teljesen megúszni a kérdésgubancba való belebonyolódást.
Láng Zsolt azt állítja ugyan (méghozzá, mint majd szó lesz róla, a maga részéről
joggal), hogy: „Ismert országról, annak (...) históriájáról (...) történik említés
ebben a könyvben, mégsem történelmi regényt tart kezében az Olvasó”, egyúttal
azonban azt is mondja, hogy: „A tények alig foglalkoztattak, sokkal inkább az
írói metódusok.” Márpedig az írói módszer mégiscsak a tények megjelenítésére
vonatkozik. Láng Zsolt persze nem értekezést írt a történelmi tény és az irodalmi
tény feszültségéről, arról a körülményről, hogy minden egyes történelmi tény
(akár „valóságos”, akár fiktív, akár – mint legtöbbször – egyszerre mind a kettő)
nyelvi közlésekben formálódik meg és marad fenn, azokból értelmezhető vagy rekonstruálható;
nem, Láng Zsolt e feszültség írói felfedezése és kiaknázása révén olyan nagyszabású
szépprózai munkát hozott létre, amely igen sok szállal kötődik a magyar irodalom
régebbi hagyományaihoz, a magyar kultúra kifejezetten archaikus vonásait idézi
föl és testesíti meg, ám épp e felidézés, e megtestesítés révén formailag radikálisan
újszerű.
A történelmi és az irodalmi tény feszültségének két lényeges oka van. Az egyik
az, hogy a történelmi tényt leíró közlés a nyelvi megformálás révén maga is
többé-kevésbé az irodalmi fikció tulajdonságaival rendelkezik. Egy régi krónika
eseményleírásából nem annyira az esemény ismerhető meg, mint inkább – jó esetben
– az, hogy mit tudott és mit gondolt az eseményről a szöveg szerzője, illetve
mit látott jónak ebben (vagy ezzel szemben) papírra vetni. A feszültség másik
fontos oka az, hogy a tényt rögzítő közlés nemcsak a történelmi hagyományba
illeszkedik, hanem, ha különféle jelentőséggel is, megvan a helye mind a kultúrtörténeti,
mind a nyelv- és az irodalomtörténeti hagyományban; márpedig e különböző hagyományok
perspektívái egy adott nemzeti kultúrán belül gyakran nem összemérhetők; a magyar
kultúrában pedig ez az összemérhetetlenség jóformán végiggondolva sincs. Ritkaság,
ha egy-egy irodalomtörténész vagy esztéta (koncepciójából következően) vagy
író (ösztöneire hallgatva) figyelembe veszi.
Ebben az összemérhetetlenségben rejlik annak magyarázata is, hogy a történelmi
regény (vagyis a hagyományban rögzített reáliákkal való elbeszélői foglalkozás)
egy ideje, mondjuk Móricz Zsigmond óta, miért nincs jelen világirodalmi színvonalon
a magyar irodalomban, és miért nem vett részt annak két évtizede kezdődött megújulásában.
(Itt éppen csak utalhatok olyan jelentős kivételekre, mint Szabó Gyula nagy
műve, vagy Sándor Iván regényei, vagy Mészöly Miklós kései prózája, amely a
magyar irodalomban a legmesszebb menő kísérlet a történetileg rekonstruálható
idő elbeszélői impulzusokká való alakítására. Ezekkel együtt: az elmúlt néhány
évtizedben a történelem – s vele együtt a történet – karneváli vagy nyelvkritikai
destrukciója hozott látványos eredményeket.) Lényegében arról van szó, hogy
egy történelmi tény felidézése (vagy mint Láng Zsolt teszi, a tények – állítólag
ismert – keretének felidézése az ismertnek tételezett tények nélkül) nemcsak
a történelmi hagyományhoz, hanem az elbeszélői hagyományhoz való viszony végiggondolását
és megformálását is megköveteli. Ismétlem azonban, a kétféle viszony nemhogy
nem feleltethető meg egymásnak, hanem még a kapcsolódási pontok is csak egyfajta
kegyelmi állapotban találhatók meg (ilyen pl. Kemény Zsigmondnál a tragikus
sors kiteljesedése). Ennek híján viszont olyan jelentős írók is elvéreznek,
mint mondjuk a Német maszlag, török áfiumot író Laczkó Géza, akinek arra
tett kísérlete, hogy a Zrínyi-művek kimásolt idézeteiből építse fel a dialógusokat,
sőt a narrációt is, már csak azért is szánalmasnak minősíthető, mert lehetetlenné
teszi számára, hogy kirajzolja a történet erővonalait; vagy akár Krúdy, aki
történelmi regényeiben nem tudja érvényesíteni sem atmoszférateremtő erejét,
sem látomásos prózája mélységeit.
Nem hagyható figyelmen kívül a nyelvújításból következő szemantikai aránytalanság
sem, amely ráadásul egy formai aránytalansággal párosul. Hogy Láng Zsolt művének
forrásvidékéről vegyek példát: azok a (javarészt) XVII. századi szövegek, amelyek
allúziói folyamatosan át- meg átszövik a Bestiáriumot, a nyelvi
spontaneitás, a megjelenítő erő révén egy minden ízében átélt és ezért (fantazmagóriáival
együtt) ma is átélhető világot közvetítenek, amelyben még elevenen él az európai
hagyomány számos antik vagy középkori eredetű rétege; míg a modern magyar próza
„őskorából”, vagyis a reformkorból származó (időben hozzánk jóval közelebb álló)
szövegek zártabb, kisszerűbb és nehezebben megközelíthető világokat idéznek
fel - ha egyáltalán van saját világuk, s nem inkább csak műfaji vagy ideológiai
tervteljesítés mutatkozik bennük. A képlet, kissé leegyszerűsítve, a következő:
a modern magyar próza formai előzményei nyelvileg és szemleletileg váltak hozzáférhetetlenné,
viszont a régebbi magyar prózai emlékekhez, bármilyen fontos volna is a velük
való dialógus, formailag nincs átjárás.
Ennek az átjárásnak a megteremtésére tesz Láng Zsolt a Bestiáriumban
igen komoly kísérletet. Miközben játékosan átírja az erdélyi történelem egy
szegmentumát, nevezetesen azt a másfél évszázadot, amíg fennállt az Erdélyi
Fejedelemség, egyszersmind a magyar elbeszélő próza előzményeit is radikálisan
újraírja. Átnyúlva az újabb kori (aufklérista, romantikus, realista stb.) beidegződések
fölött, beemeli a jelenkori nagyepikai formába a háromnégyszáz évvel ezelőtti
magyar nyelvű prózai műfajok eszköztárát, anélkül, hogy átvenné a rájuk rakódott
(gyakran közhelyszerű) historizáló értelmezéseket; s ezáltal az elbeszélői képzelet,
a szövegformáló poézis óriási energiáit szabadítja fel, miközben egymást érik
az apró emlékeztetők, amelyek szerint valamikor mindez már megvolt, vagyis a
maga elevenségében léphet színre ismét. A Bestiáriumban egy (állítólag)
ismert világ újrafelfedezése, egyszersmind megteremtése zajlik. Az ismerősség
jelzéseinek rendszerét Láng Zsolt folyamatosan építi és rombolja. Emlékeztet
és elbizonytalanít.
Ismerősnek látszik a műfaj, a bestiárium, az emblematikus állatpéldázatok gyűjteménye.
Láng Zsolt könyve első belelapozásra csakugyan valamiféle kései madárbestiáriumnak
látszik: tizenkét fejezete ugyanennyi fantasztikus szárnyasról van elnevezve.
Olvashatunk varangymadárról, porverebekről, ugató gyurgyalagról és barlangi
páváról; nem kevésbé fantasztikus a vidrányi kastély pelikánmozaikja, amelyet
a női főszereplő egy növény levélmintázata segítségével próbál összerakni, vagy
a könyv elején felbukkanó szürke holló, amely a másik főszereplő, Sapré báró
számára kémkedik; s a madarak szerepeltetése nincs is híján a bestiáriumokra
jellemző példázatosságnak. Csakhogy a példázatosság ezúttal híján van a megszokott
(üdvtörténeti) irányultságának és a pedagógiai (esetleg nemzetnevelői) éthosznak.
Nemcsak a vidám színfoltokra gondolok (pl. az emberarcú papagáj két borzalmas
politikai jóslat között – ami annak idején szintén fontos irodalmi műfaj volt
– a baromfiudvarban búbolja a tyúkokat), hanem arra is, hogy ahol a példázatosság
hagyományos mintákat követ (pl. a kígyómadár-epizódban), a példázat ott sem
cél, hanem szöveg- és cselekménymotiváló eszköz. Az, hogy a kígyómadár gyors
növekedése, gyakori vedlése, önklistélyozása – csupa antik eredetű képzet –
az erdélyi urak köpönyegforgatását és vallási konverzióit jelképezi, erkölcsileg
nincs komolyan véve, formailag annál inkább: ilyen allúziókkal tudja Láng a
történelmi terepet modellezni, anélkül, hogy illusztratívvá válna, és anélkül,
hogy a cselekményvezetés elbotolna a sűrűn és gazdagon pompázó dekórumokban.
A Bestiáriumnak ugyanis világosan követhető cselekménye van. A
fantasztikusmadárszemle funkciója (minden látszat ellenére) főként az, hogy
kijelölje a cselekménybonyolítás grádicsait; a könyv pedig, műfaját tekintve,
nem példázatgyűjtemény, hanem regény, méghozzá regényes regény. Csakhogy a regényesség
nem desztillálható a modellépítő példázatosságból. Sapré báró és Vidrányi Xénia,
Xénia és Péter atya szerelme (amelynek puszta sztorija nem áll messze – mondjuk
– a Zord idő alapképletétől) értelmezhetetlen a teljes belső erőtér,
a leírás teljes folyamata nélkül, amely viszont nemcsak regényesen van bonyolítva,
hanem anekdotikusan és emblematikusan is. Elmondhatjuk a könyvről (ha a regény
hagyományos kritériumaival mérjük), hogy újra meg újra a mellékes motívumokból
töltődik föl, azokból nyeri gazdagságát, nem pedig a cselekmény fősodrából;
nem árt azonban elgondolkodnunk rajta: vajon csakugyan a többi fölé van-e rendelve
a regényes szál?
A Bestiáriumban Láng Zsolt határozottan (és sikerrel) törekszik a mellérendelő
szerkezet létrehozására, ám arra is érződik törekvés, hogy e szerkezet egészében
epikus legyen; ez pedig eltérő műfaji hagyományú elemek ötvözését jelenti. Az
anekdoták, példázatok, fantasztikus allegóriák és látomások ötvözése a regényes
cselekménnyel nagyjából szervesnek tekinthető, addig, amíg be nem kapcsolódik
a szólamba a XVIII. századi utaztató regények egzotikuma. A barlang-epizód és
a szubterrénus nép leírása (amelynek újkori előzményei Athanasius Kircher és
Holberg között keresendők) megítélésem szerint kilóg a könyvből, mert felborítja
az ismertség-ismeretlenség addigi egyensúlyát, miközben az előadásmód realitásfokát
változatlanul hagyja. Nem azt érzem problematikusnak, hogy Láng Zsolt egy vagy
két fejezetben kilép a történelmi táj modellezéséből (a mű perspektíváinak ilyesfajta
kitágítására nyilván szükség van), hanem azt, hogy a példázatosság és a történelmiség
itt megszakadó szövedékét nem pótolja a pikareszk fantasztikum; s a kínálkozó
allúziókat (a föld alatti világ mint utópia, esetleg a barlang mint szimbólum)
a szerző ezúttal, kivételesen, nem élezte ki.
Az ismerősség többi tényezőjéről már csak röviden.
Ismerősnek rémlik, mint már említettem, az idő. Elvileg az 1540 és 1690 közötti
korszakról van szó. A cselekmény néhány hónap, legfeljebb néhány év alatt zajlik
le; egy fejedelem pusztulásával kezdődik, és a rákövetkező fejedelem pusztulásával
fejeződik be. (Vagy inkább: esik egybe kezdete és vége.) Azt azonban nem lehet
megállapítani, hogy ez a néhány év mikorra esik a korszak határain belül. Miközben
a cselekmény ideje lineárisan halad előre, a történelmi (vagyis annak beállított)
idő bizonytalanságban hagy önmaga felől. Hol azt olvassuk, hogy Básta György
hadak élén közelít (vagyis az 1600-as évek legelején hisszük magunkat), hol
meg azt, hogy Xénia szemtanúja Várad elestének (1678) már az Apafi-kor derekát
idézi, viszont ugyanott egy szereplő még Szapolyai konyhamesterétől hallotta,
hogyan főzik a jó káposztás húst. Szejdi pasa részt vett Temesvár elfoglalásában
(1552), viszont nem sokkal később zamatos kuruc diskurz ostorozza Kollonics
Lipótot. Péter atya fiatalon Izabella királyné udvaronca volt, ellenben a szürke
hollót Caraffának hívják. Caraffa viszont nem azonos Caraffa Antal eperjesi
hóhérral, mert Jeromos a keresztneve, és a rebellis csehek ellen hadakozik,
amit utoljára Bethlen Gábor korában tehetett. S még sorolhatnám a példákat;
ám ez az utolsó már átvezet az ismerős ismeretlenségnek egy újabb tényezőjéhez.
Láng Zsolt a történelmi nevekkel és a mögöttük felvillantott arcélekkel legalább
olyan leleményesen játszik, mint az idő szegmentumaival. Ő maga az emögött rejlő
írói problémát így fogalmazza meg: „Milyen személyneveket használjak, hogy azok
mögött emberek szuszogjanak, ugyanakkor e nevek címkék se legyenek, amelyek
rögzült jelentéseikkel bonyodalmat okozhatnak?” Valójában arról van szó, hogy
a felvillantott figura elmozdítja a történelmi nevet a rögzült jelentés mellől,
miközben hallgatólag hivatkozik is rá; s ugyanígy az ismerősnek rémlő szituációt
is „kirobbantja” az anekdotikus kontextusból. (Erre az eljárásra Móricz Erdély-trilógiájában
is vannak példák, de ott ez alárendelődik más formai szervezőerőknek.) A Váradot
eláruló Barcsay Gábort akár azonosíthatnánk is a történelmi Barcsay Ákossal,
ha török táborbeli lefejeztetése nem annak a főúrnak, Haller Gábornak a sorsát
idézné, akitől a keresztnevét kapta. Az utolsó előtti fejezet természetidillje
(István fejedelem pisztrángot fog, saját kezűleg) szinte szó szerint követi
Szalárdi egyik színes, életszerű tudósítását I. Rákóczi Györgyről; a jelenet
folyatása viszont (bosszúszomjas székelyek üldözik, majd bekerítik a magányosan
menekülő fejedelmet) Szamosközynek Báthory András haláláról szóló beszámolóját
persziflálja.
E második példa mutatja, hogy ismerősen ismeretlenek a helyzetekről és figurákról
szóló, régiséget idéző hangok is. Láng Zsolt könyvében hirtelen életre támad
mindaz a történelmi tapasztalat, mindaz a nyelvi anyag és életanyag, amely megismerhető
Kemény János, Bethlen Miklós, Szamosközy, Szalárdy, Wesselényi István, Apor
Péter, Cserei Mihály, Somogyi Ambrus, Halmágyi István, Vízaknai Briccius György
és más korabeli napló- vagy emlékírók, valamint a Bestiáriumban is
felléptetett tudósok műveiből.
De mert mindez valóban élő (vagyis kaotikusan fortyogó) tapasztalat, és mert
másfelől szembesül a mi történelem utáni tapasztalatunkkal, amely szerint a
hivatkozott hagyomány utolsó foszlányai a szemünk láttára válnak semmivé, ezért
Láng Zsolttól távol áll mindenfajta historizáló vagy kegyeleti szándék, hogy
ellentmondásosságukban és eldönthetetlenségükben rendet próbáljon teremteni.
Én ebben nemcsak az írói toleranciának, hanem egyfajta szeretetteli figyelemnek
is a jelét látom. Láng Zsolt megkísérli a történetmondás régi formáinak továbbgondolását
és szerves továbbvitelét; kísérletét a Bestiárium értékei rövid távon
is sikeresnek mutatják. Hosszabb távon azonban arra is van esély, hogy vissza
lehessen hódítani a magyar próza előzményeinek veszendőbe ment két és fél évszázadát.
1997. 9. 19.
MÁRTON LÁSZLÓ