„Mi mind lehullunk”

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén. Magyar Könyvklub, 1997. 454 oldal, 780 Ft
Kányádi Sándor gyűjteményes kötetét szinte lehetetlen anélkül olvasni, hogy ne szembesülnénk azokkal a folyamatokkal is, amelyek kondicionálták a kritika és az irodalomtörténet eddigi Kányádi-képét. A költőnek a 70-es, majd különösen a 80-as években megszerzett magyarországi tekintélye és népszerűsége ugyanis párhuzamos volt a romániai magyar irodalom hazai recepciójával. Ebben a folyamatban pedig erőteljesen működtek bizonyos egységesítő tendenciák: a hazai kritika nem abban volt elsődlegesen érdekelt, hogy a romániai magyar irodalom poétikai sokszínűségét, hagyományválasztásainak változatait föltárja és teoretizálja. Ehelyett inkább az idolképzés működött: a mából visszatekintve úgy tűnik, egy-két – ám mindenképpen igen csekély számú – alkotó életművének propagálása helyettesítette, sőt fedte el az ennél jóval sokszínűbb, regionális irodalmiságot. Nyilván nem volt ez független attól, hogy a magyarországi irodalmi életben pozícióit és befolyását ugyan megőrző, ám megújulási képességét elveszteni látszó népi irodalom éppen ezáltal a művelet által erősíthette meg saját szerepértelmezését; aligha véletlen, hogy éppen Illyés Gyula nevezte Sütő Andrást a magyar irodalom legnagyobb vigaszának. Ennek az itt csak vázolható folyamatnak a keretei határozták meg Kányádi Sándor lírájának befogadását is; bizonyos mértékig függetlenül attól, hogy milyen poétikai karakterű költészetet hozott is létre a költő. Ez a szituáció ugyanis aligha kedvezett a tüzetesebb vagy megalapozottabb líraértelmezéseknek, hiszen inkább az affirmatív, laudációhoz közelítő értekezői alapállást sugallta. A romániai magyar és magyarországi irodalomnak az újabb teljesítményei azonban mára már olyannyira más fénybe állították Kányádi költészetét, annak múltját és jelenét, hogy az értékelés alapszempontjait is újra kellene gondolni. Kányádi jelenlegi, az életművet alapvetően jól dokumentáló kötete pedig lehetőséget adhat arra, hogy az életmű többszempontú és körültekintő újraértelmezése megtörténjen: bár a feladat nagyobb annál, hogy teljes egészében erre a kritikára várna a teljesítése.
Kányádi líráját ez a kötet legértékesebb vonulataival mutatja be: gyakorlatilag a korábbi verseskönyvek rendjét követi, kiindulópontnak az 1964-es Harmat a csillagont választva. Ennek az alapkoncepciónak azonban már némileg ellentmond az az első látásra furcsának tetsző megoldás, hogy az 1989-es Sörény és koponya után a költő 1957-től 1989-ig írott gyermekversei olvashatók, majd csak ezután szerepelnek az újabb darabok. A kötet szerkesztésében tehát időrendi-ciklikus szempontok keverednek bizonyos praktikus-tematikus megoldásokkal s ennek a felemásságnak tetemes hátrányai vannak. Sajátos módon azonban így válik láthatóvá Kányádi lírájának egy nagyon fontos jellemzője is – bár nem biztos, hogy az ötletszerűnek látszó, talán nem is a költőnek felróható szerkesztést ilyen megfontolások befolyásolták volna: ha azonban a gyermekversek tömbjét maga a kötet avatja az életmű szerves részévé, talán nem indokolatlan ebből kiindulva közelíteni Kányádihoz.
A gyermekversek beillesztése ebben a gyűjteményes – az alcím szerint: „egyberostált” – kötetben egyedül képviseli nagyobb egységként a pragmatikus célú szövegeket; vagyis annak a verstípusnak tiszta változatát, amelyben láthatóvá válik, Kányádi miképpen képes idomulni a feladatvállalás éthoszából és ideológiájából táplálkozó költői szerephez. Kányádi gyermekversei ugyanis nem olyan poétikai kísérletek termékei, amelyek másodlagosan betölthetnek pedagógiai funkciókat is (mint Weöres Sándor esetében). A költő itt szinte a klasszicista költői gyakorlat reprízeként alkotott: megadott, illetve előre kigondolt tematikus, verstani vagy – jó értelemben vett – didaktikus paraméterekhez igazodva hozott létre olyan szövegegyüttest, amely az adott irodalmiság kontextusában hiánynak mutatkozott. Kányádi gyermekversei azt bizonyítják, hogy – köszönhetően a költő lírai tehetségének – sikerrel járt a kísérlet: a feladatkijelöléshez igazodó, saját határait előre bekalkuláló költői szerep a gyermekversek közegében képes volt jelentős teljesítményre: biztosan ez a legegységesebb színvonalú ciklusa a gyűjteményes kötetnek. Ugyanakkor a gyermekversek tanúsága azért fontos, mert azok a hasonló jellegű vonulatok, amelyekre mindezek szintén érvényesek lennének, a kötetből kimaradtak. Részben teljesen logikusan: hiszen a műfordítás, amelyben Kányádinak óriási érdemei vannak (gondoljunk pl. a román, német, erdélyi szász vagy jiddis nyelvű irodalomból készült kiváló átültetéseire), már kívül esik a kötet illetékességén. Ilyen azonban az 1964-es kötetbe már föl nem vett költői termés pártos, szocreál anyaga is – amely innen teljesen hiányzik ugyan, noha nem azért, mintha Kányádi el akarná rejteni életműve ezen fázisát (erről meggyőzően és rokonszenvesen beszél egyik legutóbbi interjújában: Kritika 1997/9. 11–14.). A költő itteni fejtegetései nagyon tanulságosak – az etikai vonatkozásokon túl – a költői szerepértelmezés felől nézve is: Kányádi nem véletlenül érezheti úgy, hogy verseihez – vagy annak bizonyos darabjaihoz – szervesen hozzátartoznak a készülés körülményeinek ismerete. Lírájának egy része ugyanis valóban nem elsősorban esztétikai önértéke, hanem inkább dokumentumjellege miatt tűnik maradandónak: az olvasónak szüksége van azokra a történeti fogódzókra, amelyek a keletkezés körülményeit megvilágítják. Ezt a célt szolgálják ebben a kötetben a keletkezés évszámai, amelyek minden vers alatt olvashatók – kivéve a gyermekverseket, amelyek tényleg más természetűnek mutatkoznak, s pontosan ezért lehetnek megvilágító erejűek az egész életmű szempontjából. Kányádi életművének a gyűjteményes kötetben tapasztalható alakulása a látványból kiinduló romantikus költőszerep fokozatos módosulásaként is felfogható. A látvány értelmezésének fázisától a paraboláig tartó szakaszokkal tagolható is lenne a verstermés, még ha nem is egymástól mereven elválasztható alkotói korszakokról van itt szó. Kányádi kiindulásában nagyon erőteljesnek látszik egyrészt a népköltészet, másrészt Petőfi hatása – s ezek a deklarált kapcsolódási pontok (az utóbbira lásd pl. a kötet előszavát) segíthetnek is értelmezni ezt a sajátosságot. A leíró elemeknek a mű végén metaforizáltan, de mégiscsak általánosítóan elvégzett értelmezésében a lírai népköltészet mintaadó szerepe kétségtelennek látszik; ehhez pedig termékenyen hozzájárulhatott Petőfi életművének egy része is, amely pontosan ezt a folklórhagyományt hasonította át igen szuverén módon. Az életmű 50-es, 60-as évekbeli korszakában feltűnő metaforahasználat és én-koncepció pedig nem tűnik el a Kányádi-ouvre értékesebb, 70-es, 80-as évek termésében sem. A változás inkább felületinek mondható. Kányádi költői nyelvének az alakulása látszólag ugyan a lecsupaszítottság, a dallamosság elemeinek kiküszöbölése, a prózaversszerűség felé halad (erre a címadások is több esetben utalnak: pl. Dísztelen dalok, Szürke szonettek stb.), ám mindez nem érinti a költői szemlélet magját. A parabolisztikusság fölerősödése ugyanis nincs túlságosan messze a látvány-elvű, leíró költészettől: így pl. a koncentrációs táborok (Dachaui képeslapokra) vagy az egyiptomi despotizmus (Pergamentekercsekre) felidézte képzetek konnotációs hálózata legalább annyira áttetsző lírai struktúra, mint a pálya első szakaszának lírai helyzetdalai. Nem egymást fölváltó versmodellekről van tehát szó; érdekes adalék ehhez, hogy a leíró vonulat átmentődik az emlékezetesen szép gyermekversekbe, szinte párhuzamosan Kányádi újabb, parabolára épülő korszakának kiteljesedésével. Szinte természetes módon bukkanhat föl az életműben az allegorizáló állatmese is, mint a rejtjeles, a hatalmi struktúra ellenében megfogalmazódó erkölcsi kritika tradicionális műfaja (lásd a Szürke szonettek ciklus Fabulatémákra alcímű darabjait). A költészetnek mint áthallásos, egyértelműen megfejthető tartalmat hordozó beszédmódnak a felfogása ebben az esetben óhatatlanul a metaforizáltság hatókörének radikális leszűkítésével járt együtt. Az emberi és közösségi megnyomorítás romániai gyakorlatának megrendítő dokumentumai keletkeztek így – ám annak árán, hogy a versek nagyobb része a történeti-politikai közérzet kontextusából alig mozdítható ki egy általánosabb létérzékelés irányába: például az anyanyelvvédelem rendkívül rokonszenves gondolatának verssé fogalmazása nem járt együtt a nyelvhez való viszony radikális átgondolásával. Kányádi ezekben a verseiben az utóbbi évtizedek romániai magyar irodalmának egy jellegadó verstípusát a legmagasabb szinten képviselte, valóban reprezentáns alakjaként egy korszak és egy térség tipikus költői magatartásának. Ám ezek a részben nyilván tudatosan vállalt, részben a tehetség természetéből következő sajátosságok az életmű egészét erősen kiteszik a mindenkori történeti szituáció változásainak.
A gyűjteményes kötet azonban nem mutatja ezen a ponton lezártnak Kányádi költészetét. A közölt újabb versek kapcsán ugyanis fölvetődhet a kérdés: képes lehet-e a költő egy olyasféle fordulatra, amely kivezet a parabolisztikus, epikus gyökerű, közérzetrögzítő versmodellből? Hiszen az életmű törzse már aligha módosul: Kányádi lírájának terjedelmét és jelentőségét tekintve legmeghatározóbb része pedig óhatatlanul ezt az utólag már nagyon nehezen megszólítható, esztétikailag kevéssé inspiratív szerepértelmezést képviseli. Mindazonáltal Kányádi Sándor – mondjuk így: legújabb – költészete számos ponton arról tanúskodik: mintha bizonyos korlátozó szemléleti jegyek fokozatosan kiküszöbölődnének. Erre mutat a korábbinál jóval tudatosabb ciklusépítkezés igénye: pl. a Vannak vidékek ciklus új egységgé képes összefogni a 70-es és 80-as években keletkezett darabokat. Talán még fontosabb azonban az, hogy a gyűjtemény címadójává egy olyan, a kötet legszebb versei közé tartozó mű vált, amely a transzcendens létélmény érzékelését egyetemessé emelte. A Valaki jár a fák hegyén című versben a remény és a félelem egymással fölcserélhetőnek bizonyuló fogalmi párja nem válik magyarázó elemmé, így megmarad jelentésének tágabb horizontja: a diktatúra (vagy diktatúrák) megnyomorító meghatározottságai helyett az ember teremtményi mivoltának alapélménye. Arról a dimenzióról van itt tehát szó, amelyet máshol, korábban (a Jékely Zoltánnak ajánlott Krónikás énekben) még csak egy hosszasabb Rilke-idézet képviselt, élesen kiemelve a saját versnyelv és szemlélet markáns eltérését a fordítóként már meghódított, asszimilált rilkei hangütéstől. Mintha Kányádi öregkori lírája immár képesnek mutatkoznék arra, hogy valóban magába építse ezt az impulzust, támaszkodva arra a kimunkált és míves verstechnikai tudásra, amelyet a versek olvasója végig megcsodálhat. Ilyen értelemben ez a gyűjteményes válogatás nem azok közé a kötetek közé tartozik, amelyek a pálya lezárását dokumentálják: Kányádi Sándornál mintha éppen valami új szintézis felmutatásának az első jele lenne. Olyannyira dinamikus állapotában tűnik föl itt ez a költészet, hogy még mindig merész vállalkozásnak tűnhetik egy átfogó Kányádi-pályakép fölvázolása: valószínűleg ránk fog cáfolni a költő a közeljövőben.
1998.1. 23.

SZILÁGYI MÁRTON