Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »
A filozófia választása
Tamás Gáspár Miklós: Törzsi fogalmak I–II. Atlantisz, 1999. 383+451 oldal,
2695 Ft
Tamás Gáspár Miklós új könyve szembenézés a modernséggel. A kötetben közölt
írások eme kétségbeesett erőfeszítés dokumentumai. Modernségen itt a felvilágosodás
által előidézett intellektuális állapot értendő. A tizenhetedik században útjára
indult modern filozófia és természettudomány végzetesen megingatta bármiféle
kozmikus rendről és transzcendens Gondviselés irányította ésszerű világrendről
való tudásunkat. Az ember magára maradt szemközt a közönyös-mechanikus természettel.
A modernek újsütetű tudása azonban az emberi dolgokról gondolkodók számára is
új érvelési pozíciót teremtett: ha a modern ember a filozófiai reflexió révén
maga mögött hagyja az archaikus közösség reflektálatlan igazságát, és képes
magát a kozmikus renden kívül elgondolni, ez a tudás eddig jórészt ismeretlen,
szorongató kötelességek forrása is. Ha ugyanis nincsen tudomásunk a természetben
(és a tőle korábban jobbára elválaszthatatlan emberi közösségben) működő transzcendens
rendezőelvről, amely igazolná az emberek közötti hierarchiát és nyomorúságot,
akkor innentől minden szenvedés és alávetettség szigorú emberi megokolásra szorul.
Ezért, írja Tamás, a modern filozófia csak radikális, a filozófiai politika
pedig (legalábbis potenciálisan) csak forradalmi lehet: „mindig benne rejlik
[...] annak a lehetősége, hogy érvelve kimondjuk: »mindenben tévedtünk; kezdjük
előlről«.” (A szerző esetében a politizáló magyar közvélemény éppen az elmúlt
hónapokban figyelhette meg az újólag fellelt filozófiai arkhimédészi pont szubverzív
erejét – de erről majd később ejtünk szót.)
A modern filozófiai politika és a felvilágosodás öröksége azonban, éppen inherens
forradalmi potenciálja miatt, távolról sem problémamentes. A következményeiként
előállott, az emberi szenvedés végleges megszüntetését ígérő tanok és a nyomukban
járó forradalmi-totalitárius rezsimek és világháborúk jó ideje a filozófiai
politikáról való lemondás irányába hatnak - sőt, ez a vonulat szinte felbukkanása
óta kíséri a filozófiai radikalizmust: elég, ha Burke-re gondolunk. Azonban
a modernség állapot, s nem álláspont. Körülfogja az antimodernistát és a forradalmi
politika elvetőjét is, számára is új érvelési követelményeket ír elő. A modern
reflektáltság feltételei közepette az anómiától rettegő, a fennállót védelmező
és ezért a filozófiai politikát elvető gondolkodó sem tehet már úgy, mintha
a felvilágosodás balesete nem történt volna meg, nem hivatkozhat minden további
nélkül a status quóra. Fogalmi kerülő utakra kényszerül, hogy a modernség érvelési
pozíciója által támasztott kívánalmaknak megfelelhessen, egyszersmind kikerülhesse
a forradalmi politikát. Így állnak elő egyebek között a hagyomány, az érték
és a nemzet fogalmai, amelyeket Tamás „törzsi fogalmak”-nak nevez. E fogalmak
elemző bírálata adja a kötet gerincét, az első kötet teljes egészében a nemzetfelfogás
különféle történeti alakváltozatainak tárgyalása köré szerveződik. A bírálat
egyben önkritika: a szerző, mint írja, maga is középutat keresett a filozófiaellenes
korszellem és a radikális filozófia között – tanú rá néhány éve lezárult konzervatív
korszaka. (A kötetben elénk táruló két évtizednyi pályaút egészének fényében
egyébiránt Tamás tradicionalista írásai egyszerű kisiklásnak is tűnhetnek. A
nyolcvanas évek közepén keletkezett Idola tribusban még távolságtartással
beszél a whig tradicionalizmusról, és már a kilencvenes évek elején megindul
az a vizsgálódási folyamat, ami végül ennek elvetéséhez vezetett. Éppen ezért
paradoxon, hogy a szerzőt a politizáló közvélemény jó része mindmáig konzervatív
gondolkodóként tartja számon. Ennek alighanem az az oka, hogy Tamás 1989 táján
ilyenként lépett a szélesebb demokratikus nyilvánosság elé, s ő volt jó darabig
e gondolatkör talán leghatásosabb népszerűsítője.)
Együtt olvasva a közel húsz év során keletkezett írásokat, kitűnik, hogy a szerzőt
mindvégig egyazon, a bevezetőben is említett, a modernség által radikális formában
felvetett centrális probléma foglalkoztatta: a kinyilatkoztatott isteni tudásba
vetett hit megroppanása és az eredendő bűn dogmájának mellőzése után miként
igazolható az emberi szenvedés és alávetettség, azaz milyen indokok hozhatóak
fel az engedelmesség mellett, s miként lehetséges filozófiai politika. A gondolatokat
a pártállami elnyomás utolsó évtizedének és a kelet-európai demokráciák első
éveinek megpróbáltatásai hozták mozgásba, de valamennyi „törzsi fogalom” elemzése
újra és újra eme kérdés feltevésére ad alkalmat: mi a helyes politikai rend,
és hogyan lehetséges (lehetséges-e egyáltalán) érvelni mellette? A rendszerváltás
politikai tapasztalatainak elemzése és a filozófiai reflexió itt csak mesterkélten
lennének elválaszthatóak egymástól; éppen ez teszi Tamás írásait páratlanul
érdekessé és fontossá.
A törzsi fogalmak apóriáival azért elkerülhetetlen a számvetés, mert a felvilágosodás,
a filozófiai politika következményei éppenséggel nem csökkentették az emberi
szenvedést – a szerző maga is a felvilágosodás örökösének tekinthető rendszer
ellen küzdött –, ezért a radikális filozófia elvetésének kényszere folyamatosan
fennáll. A törzsi fogalmak éppen ezzel az eséllyel kecsegtetnek. Nézzük, mihez
kezd velük Tamás. Látni fogjuk, hogy a törzsi fogalmak „eljárásmódjai” szoros
párhuzamosságot mutatnak. Céljuk a fennálló állapotok racionális-univerzalisztikus
erkölcsi bírálatának kiküszöbölése. Az itt tárgyalandó három fogalom („nemzet”,
„érték” és „hagyomány”) mindegyike tehát modern konstrukció, a modernek érvelési
helyzetének szülöttei, reflexió eredményei. A modern nemzetfogalom genezisét
Tamás (Gellnert követve) a következőképpen írja le: az archaikus, mintegy természettől
fogva adottnak vélt középkori közösségek, korporációk felbomlása nyomán, az
éppen születőben lévő modern állam és bürokrácia igényei szükségessé tették
annak kimutatását, hogy valamely állam alattvalói nem pusztán a sors szeszélye
folytán véletlenszerűen egymás mellé került egyének kontingens halmazát alkotják.
Ilyen igazolás hiányában nehezen látszott megmagyarázhatónak, miért éppen ehhez
vagy ahhoz a közösséghez tartozunk, miért éppen ennek vagy annak az államnak
tartozunk engedelmességgel. A modern nacionalizmus első teoretikusai (itt a
szerző Rousseau-t és Fichtét tárgyalja részletesebben) ezt az igazolást nem
nyelvikulturális vagy történeti, s főképp nem biológiai jegyekre való hivatkozással
végezték el, hanem erkölcsfilozófiailag határozták meg valamely adott nemzet
(korzikai, lengyel, német) mibenlétét. A nemzet egy általános elvet képvisel
(jellemzően a szabadságot), küldetése ennek az elvnek a beteljesítése a történelemben:
„[f]ranciának vagy magyarnak lenni nem puszta tény volt, hanem eszme” a tizenkilencedik
század liberális nacionalistáinak felfogásában. Ezzel azonban rövidesen ismét
előállnak a kezdeti nehézségek. Ha ugyanis a nemzet határozmányai erkölcsi-filozófiai
jellegűek, akkor univerzálisak is egyben, és az a veszély fenyeget, hogy elmosódnak
a megteremteni kívánt partikularitás határai. Ha például a „németség” lényege
a szabadság, akkor bárki, aki a szabadság eszméjének megvalósítására törekszik,
ezzel a „németség” lényegét teljesíti ki, s oda a németség specifikuma. Ismét
kérdésessé válnak a politikai közösség határai, a szolidaritás és az engedelmesség
indokaira vonatkozó kételyek merülhetnek fel. Ezért a liberális nacionalisták
a következő eljáráshoz folyamodnak: hogy a partikuláris politikai közösség határait
(s velük az engedelmesség indokait) illetően ne merülhessenek fel kétségek,
a nemzet megkülönböztető jegyeinek tekintett morálfilozófiai alapelveket rejtetté
kell tenni. Az erkölcsi szabályt (például a szabadságra való törekvés kötelességét)
tulajdonságként tüntetik fel, s ekképp úgy tűnik, megőrizhetőek lesznek a nemzet
egyértelmű határai. A filozófiai alapelveket mítosszá kell változtatni, hogy
kivonhassuk őket a racionális bírálat hatóköréből, és elejét vegyük az engedelmesség
alapjaira vonatkozó kételyeknek: ez a nemzet alapító aktusának lényege.
Végső analízisében Tamás erről a liberális nacionalizmusról igyekszik kimutatni,
hogy végzetes ellentmondásoktól terhes. Ahhoz ugyanis, hogy az egyes nemzetek
határozmányaiként megadott erkölcsi elvek rejtve maradhassanak, a mítosz racionális-konstruált
voltára ne derülhessen fény, egyszer s mindenkorra be kell tiltani a nemzet
alapjaira vonatkozó reflexiót – ez Rousseau lengyel alkotmánytervezetének szükségszerű
végkövetkeztetése. Amint az elrejtett alapelvek nyilvánosan bírálhatóvá válnak,
azonnal ismét kérdésessé lesznek a szolidaritás és az engedelmesség alapjai.
A liberális nacionalizmusnak és az általa létrehozott nemzetfogalomnak tehát
egymásnak ellentmondó követelményeknek kellene eleget tennie. Ha ugyanis a felvilágosodás
követelményeinek megfelelően filozófiai (tehát univerzalisztikus) kritériumokkal
írjuk le valamely adott nemzethez tartozás feltételeit, akkor bármikor megeshet,
hogy hasonló filozófiai meggondolások alapján kételyek merülnek fel eme kritériumokkal
kapcsolatban. S hogy ennek elejét vehessük, magát a felvilágosodást, azaz a
mítoszokra nem tekintő egyetemes erkölcsi bírálat lehetőségét kellene kiküszöbölnünk.
A liberális nacionalizmus nem lehet egyszerre liberális (filozófiai) is, és
nacionalizmus (partikuláris) is. Úgy tűnik, az e tárgyban megfogalmazott utolsó
álláspontjában (A nemzet: filozófiai utópia, 1998) Tamás a nacionalizmus
liberális változatát is mint önellentmondásosat elveti, amihez pedig korábban
élénk vonzalmat érzett. A liberális („univerzalista”) nacionalizmus feloldhatatlan
apóriáiból szinte törvényszerűen vezetett az út a romantikus nacionalizmushoz,
illetve az „etnarchiá”-hoz (a szerző ezzel a kifejezéssel írja le a mai Kelet-Európára
jellemző etnicista gondolkodást, szembeállítva a tizenkilencedik századi nacionalizmussal),
amely már kulturális vagy biológiai ismérvek birtoklását adja meg valamely nemzethez
tartozás feltételeként.
A nemzethez hasonlóan Tamás az értékfogalmat is „a radikális filozófia strukturális
kényszeréből való »kiugrás« kísérlete”-ként értelmezi. A cél itt is az adottat,
a már fennállót illető erkölcsi bírálat elhárítása. Eljárásmódjában könnyű felfedezni
a párhuzamosságot a nemzet fogalmával: az érték fogalma valaminő erkölcsi szabályt
egy dolog (az „értékdolog”) tulajdonságaként tüntet fel. Az értékfogalom abból
a kényszerből születik, hogy a modernség feltételei mellett erkölcsi nézeteinkről
univerzális szabályok formájában kellene számot adnunk, de egyrészt tartunk
a status quo morális bírálatának felforgató következményeitől, másrészt kétségbe
vonjuk az emberi elme objektivitását, azt a képességét, hogy egyetemesen érvényes
szabályokat képes felismerni és megfogalmazni. Ezért az objektivitást kénytelenek
vagyunk az értékdologba helyezni (a Legyen-t Van-ként bemutatni), s ez végül
az adott beszenteléséhez, az erkölcsi bírálat lehetőségének elvetéséhez vezet.
Azonban a szerző szerint ezzel „az erkölcs dilemmái nem megoldódnak, hanem politikailag
[...] kiküszöbölődnek”. Az erkölcsfilozófiai kritika ilyetén hatályon kívül
helyezése eredményeként ugyanis egy adott közösségben egyszerűen az lesz „érték”,
amit benne történetesen annak tartanak. Ennek az állapotnak a zavartalan fennmaradásához
azonban megint csak arra van szükség, hogy ne legyen lehetőség a reflexióra
módot adó összehasonlításra, hermetikusan zárt közösséget kell kialakítani,
nehogy a más csoportoknak esetlegesen a miénktől eltérő „értékei”-vel való szembesülés
válságot idézzen elő erkölcsi meggyőződéseinket illetően, és felbomlással fenyegesse
a közösséget. A reflexió betiltása, az ilyetén bezárkózás azonban ismét összeütközésbe
kerül a modernség „kényszerfeltételei”-vel, és a nemzetfogalomhoz hasonló feloldhatatlan
dilemmák állnak elő, több-kevesebb törvényszerűséggel relativista szkepszist
eredményezve.
A „hagyomány” fogalma feltehetően az, amely a szerzőnek az utóbbi években a
legtöbb fejtörést okozta, bájai a leginkább megkísértették, s az általa nyújtott
menedék elhagyása bizonyult számára a legnehezebbnek. Közismert, hogy Tamás
a rendszerváltás hajnalán Búcsú a baloldaltól című eszszéjében a tizenkilencedik
századi magyar liberális hagyomány felélesztésére tett kísérletet, ily módon
vélte lehetségesnek megalapozni az új magyar liberális politikát a tervező utópiákkal
szemben. Azóta ezt a hagyományt többször átértelmezte (ebből a szempontból a
két Búcsú és az e kötetben olvasható Eötvös-esszé tematikus egységet
alkot), mígnem több lépésben eljutott az ilyen típusú megalapozás lehetetlenségéig.
A Búcsú a jobboldaltól?ban a tradicionalista megalapozás elvetése
még részben történeti-kontingens körülményekre való hivatkozással történt: arra
a felismerésre való utalással, hogy a múlt századi magyar liberalizmus történeti
egzisztenciájának létfeltételéül egy esetleges államalakulat (az össz-Monarchia)
szolgált, enélkül nem jöhetett volna létre, s pusztulása után nem is maradhatott
fenn. Ezért a feltámasztására tett kísérletek is hiábavalóak. Látható, hogy
ez az érvelés még maga is részben tradicionalista, hiszen csupán ennek a bizonyos
tradíciónak a folytathatatlanságára hivatkozik, s nem arra, hogy a modern korban
a tradíció általában alkalmatlan valamely politika elégséges megalapozására.
Ez utóbbi megállapítást a szerzőnél a következő belátások készítik elő (ebben
a kötetben: Konzervativizmus, filozófia és Kelet-Európa, illetve korábban
a Cenzúra című esszében): a hagyomány fogalma a ma használatos értelmében
filozófiai konstrukció, a modernek saját helyzetükre vonatkozó reflexiójának
eredménye. A ma tradicionálisnak vagy archaikusnak tekintett társadalmak a „hagyomány”-t,
az őseik által rájuk hagyott átöröklött tudást (például a kinyilatkoztatás tartalmát)
nem hagyománynak, hanem igaz tudásnak tekintették. Az a gondolat, hogy valamit
pusztán amiatt részesítsünk előnyben és védelmezzünk a bírálattal szemben, nem
vizsgálva, hogy jó-e, rossz-e, mert már régtől fogva fennáll, csak az ilyen
jellegű kánon igazságáról való tudás megingása, azaz a felvilágosodás után születhetett.
A régiek eszerint nem ősi volta, hanem igazsága miatt védték a „hagyomány”-t,
szemben a modernekkel. Ámde a modernek, ha a hagyományhoz folyamodnak a filozófiai
politika forradalmi potenciáljának elfojtására, akkor ismét az előbbiekhez hasonló
ellentmondások közepette találják magukat. A modern tradicionalisták az ősöktől
áthagyományozott, megőrzendőnek vélt tudást tulajdonságnak tekintették, ami
értelmesen nem bírálható, legfeljebb elmélyíthető vagy feladható. Az elmélyítés
módja a nemzeti múlt mind alaposabb megismerése – a politikából história lesz.
Nem az válik kérdésessé, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem az, hogy mi a miénk,
és mi idegen.
Azonban rövidesen itt is előállnak a már jól ismert nehézségek. A tradicionalizmust
a felvilágosodás hívta életre, amennyiben a kanonikus tudás felbomlása arra
késztette a felfordulástól rettegőket, hogy a status quót pusztán azon az alapon
magasztalják, hogy az a status quo. Ám a felvilágosodástól előidézett modern
állapot éppen azt jelenti, hogy az egyén képes magát a hagyományon kívül elgondolni.
Ezért a modern ember számára sohasem csupán egyetlen hagyomány adott: még a
szerző által dicsőített tizenkilencedik századi magyar liberalizmuson belül
is vetélkedő tradíciók állnak egymással szemben (jól mutatja ezt Tamás útja
Eötvöstől Asbóthig, majd vissza). Így ha a modernek választani akarnak a versengő
hagyományok között, ez nem történhet pusztán azon az alapon, hogy „ez az, ami
adott”, hanem csakis tartalmi ismérvek alapján. Ekkor viszont nem mellőzhető
az eme tartalmi kritériumokról folytatandó racionális-univerzalisztikus vita,
azaz a filozófiai politika.
Ha a tradicionalizmus sikeres akar lenni, nem védelmezheti magát racionális
érvekkel – ha a mítosz érvekben fejezi ki magát a logosszal szemben, már elismerte
a racionalitás felsőbbrendűségét –, következetesen csak annyit mondhat: „ez
van.” Vagy pedig nem szabad meghallania a bírálatot – a némaság vagy süketség
közötti választás előtt áll. A forradalomtól való félelmében a modernitás óhatatlanul
betiltja önmagát.
A modernek két évszázad kataklizmáitól gyötörve többnyire feladják a radikális
filozófia aspirációit, de ezzel arról is lemondanak, hogy bármit ígérjenek a
szenvedőknek. Filozófiai felismerések és politikai tapasztalatok olykor nehezen
követhető egymásra hatása eredményeként Tamás Gáspár Miklós a filozófiát – és
ezzel a forradalom lehetőségét – választja, noha, mint az Eötvös-esszéből kiderül,
maga is tisztában van a filozófiai politika mai érzelmi lehetetlenségével. Ez
azonban, miként mostani baloldali fordulata is, nem válasz, csupán a kérdés
újrafelvetése. A szenvedés tapasztalata arra kényszeríti, hogy a dilemma egyik
ágát foglalja el a másikkal szemben. De ettől még, ő is tudja, a dilemma dilemma
maradt.
1999. 8. 20.
MIKLÓSI ZOLTÁN