Kaland, rejtély, izgalom és még valami

Szilágyi István: Hollóidő. Magvető Könyvkiadó, 2001. 552 oldal, 2290 Ft
Kérdés, hogy mennyire indokolt Szilágyi István új regényét történelminek nevezni. Bár a hódoltság korában játszódik, és történelmi események is felbukkannak a könyv lapjain, sőt, történelmi figurák is megszólalnak, több okból sem nevezném történelmi regénynek. Miért? Miközben erre igyekszem válaszolni, elkerülhetetlenül történelmi regénynek kell neveznem, illetve szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy miért születnek manapság „történelmi” regények. A felelethez mindenképpen fel kell tenni azt a kérdést is, hogy mi az, ami az írókat a „történelmi” regényekben érdekli, és erre viszont már elég egyértelműen leszögezhető, hogy az nem a történelem. A Hollóidő nevezhető ugyan történelmi regénynek, de a történelem egyáltalán nem foglalkoztatja.
(Zárójelben a fentiekhez még azt tehetném hozzá, hogy egy hosszú ideje lappangó, az írói gyakorlatban fel-felbukkanó szándék harmadik lehetőségként „írja” az irodalmat: nem valóság és nem képzelet, nem a valóság valóságának tükre, de nem is a valóság tükrének valósága, hanem akkor inkább a tükör valóságának valósága. Ami ugyan játék a szavakkal, de hát játékról van szó. Anélkül, hogy ebbe belevesznék, oda szeretnék kilyukadni, hogy a harmadik lehetőség írása a történelmi regényt is beilleszti egy nagyobb keresésbe, és e regénytípus tanulmányozását az önállósult regényformák kialakulásának vidékére vezeti. Vagyis megint nem „történelmi” környezetbe.)
Az Első könyv (Lovat és papot egy krónikáért) elbeszélője egy deák, aki Lukács tiszteletes szolgálatában tanúja lesz a pap elhurcolásának és a másfél esztendeig tartó huzavonának, midőn a kiszabadítására többek nem, és többek mégis szövetkeznek. Hogy pontosan kik, azt csak sejthetjük. Így aztán minden olvasó saját sejtéseinek gazdagságából rakhatja ki a teljes történetet. De hogy volt egyszer egy pap, aki egy Revek nevű hódoltsági városban őrizte Isten nyáját, mígnem egyik vasárnap őt is elviszi a török, de legjobb barátja felbérelt rablóhajdúkkal kiszabadítja, azaz mégsem ő és mégsem úgy, de a pap és nyája mégis elpusztul, ám kéttucatnyi legény megmenekül, katonának áll, és végre a harcmezőn küzd meg a törökkel – ennél többet azért sem lehet itt elmesélni, mert a megfejtetlen talány, a „ki mit tudhat” fontos tartozéka a könyvnek. Tentás, a pap apródja, írnoka beszéli el az eseményeket, harmadik személyben, jóllehet az események cselekvő részese, és hát végül is ő az, aki elbeszélhetővé teszi, alakítja a történetet, hiszen kifutást szerez neki azzal, hogy a raboskodásra vetett papot egymaga hazahozza, nem kis ravaszsággal és fortéllyal, miközben a jövő eseményeit is előkészíti (mondjuk azzal, hogy a váltságdíj, a pazar Nürnbergi Krónika fejében a pap mellé egy lovat is kér). Honnan tudhatjuk, hogy a deák a történet elbeszélője? Nem maradhat efelől kétségünk. „Reveken eltelt éveire úgy gondolt viszsza a deák...”, kezdődik a regény, bár ekkor még nem lehetünk biztosak, hogy később (az elbeszélésben) ez a deák le is írja gondolatait. Azonban nyomon követhetjük, hogyan kap kedvet a dologhoz. Lukács tiszteletes és Fortuna Illés, az iskolamester beszélgetéseinek lejegyzése ösztönzi erre. Önszorgalomból jegyzeteli a boros kupa melletti szófejtéseket, aztán a pap raboskodása idején előszedi az árkusokat, és szépen letisztáz mindent, megszerkesztve, rövid summázattal ellátva. Ez a foglalatosság valószínűleg kedvet szerez neki a történet elbeszéléséhez is. És van még valami: a beszélgetések feldolgozása során ráébred, hogy az írás arra is használható, hogy aki akarja (elsősorban ő), megérthesse, mi történt. Miért vitték el a papot, mi köze volt elvivéséhez a „hitvitáknak”, milyen szerepet játszott netán maga az iskolamester, e rejtélyes jövő-menő alak... A feljegyzések nem túl mozgalmas szövegek: siránkozás, sorsboncolás, morfondírozás, néha hevesebben, néha szárnyaszegettebben. Ám egyszer csak mintha a műfaj, a korabeli siralmas krónikázás lázadna fel, és e lázadás szolgálna elbeszélői lendülettel... Illetve akad valami, ami kimondottan arra sarkallja a deákot, hogy ne csupán siralmas krónikát írjon, mint szokásban volt (neki: van). Az elbeszélt történet, humorával, cselvetéseivel, derűs romantikájával, lepkeszárnyakon érkező, de hús-vér erotikájával kilépés a siránkozás keserű könnypocsolyájából. Itt, az összefoglaló passzusokban szólal meg a deák, itt ad magának szerepet, önmagát beleírva a feljegyzésekbe; beleír, belebeszél, mintegy ellódulva a nagyobb lélegzetű elbeszélés felé. „(Nyelitek, mi? Jó is ez. Fő, hogy benn a horog, csak még nem szúrja a nyelvetek.)” Már-már csúfondárosan: „(Na mi?)”; „(Ki hitte vón’)”. De találok egyértelműbbet is, ahol egyes szám első személyben szólal meg: „(De, Rozál. El fogja nézni. Ő olyan. Kérdezd majd meg Lukács tiszteletest, én is tőle tudom...)”. Olykor a beékelés kislisszan a zárójelből, és nem eldönthető, hogy ki fogalmazza meg: mondhatja a történet elbeszélője, és mondhatja az elbeszélés lejegyzője is: „Avagy balga kérdésre botor válasz”; sőt, egy ilyen kiszólás a cím magyarázata lesz, ami a maga során szintén elmossa elbeszélő és író valódi személyét: „(Hogy lesz ezután? Holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét? Avagy hollóvá válik az idő? Hollóidő?)”.
A beszélgetések lejegyzése fontos mozzanat. Voltaképpen itt dől el minden. Nem csupán a deákban, hanem a regényben is; itt fordul az egyenesbe a további történetbonyolítás. Előbb feltámad a gyanú, hogy a történet mozgatója Fortuna Illés volna, aminek igazolása (avagy igazolódása) egészen másfajta történetet szülne... De dűlőre jut az elbeszélés formailag is, olyanformán, hogy az a fajta monologikus, inkább leíró elbeszélői szerkezet, ami idáig (egészen pontosan a hetvenkettedik oldalig) tartott, átalakul, a monologikusságot mozgalmasság váltja fel. „Ám ilyenformán minden, ami bennünket körülvesz, okául szegődhet annak, ami elkövetkezik, holott lehet, véletlenek lánca és ölelkezése az egész.” Ez fontos mondat, ekkor szakad meg a feljegyzések átmásolása, és itt indul el a deák saját története.
Mintha a könyv első nyolcada (egyébként ez nagyjából épp ötívnyi szöveg, vagyis ugyanannyi, mint amennyi átmásolása után a deák leáll) valaminek a kudarcát jelenítené meg. Mintha egy nem túl erős, illetve erősnek erős, de nem túl kezes regénykoncepció felmorzsolódása menne végbe. Ami egyben az elbeszélői szabadság, az epikai tágasság megszerzésének játszmája is. Valaminek a feladása. Mégpedig az írói mindentudásé! Mert az immár soha nem derül ki, hogy mégis miért vitték el a papot a barbárok, illetve hogy miért nem engedték el a többivel együtt. A szerzői önkénynek ettől a pillanattól kezdve nyoma sincs.
A deák emlékezik, a nyelv tehát az emlékezés nyelve, ugyanakkor szeretné megjeleníteni, mit lát maga előtt, tehát eleven, beszélő nyelv is, és eközben, ösztönösen vagy tudatosan, a történet hitelének növelésére önmagát szeretné elrejteni, tehát leplező nyelv is. Amikor átlépünk a Második könyvbe (Csontkorsók), a nyelv újabb rétegekkel gazdagodik, hiszen azt a könyvet már valaki más mondja el. Mégpedig azok közül a reveki fiúk közül, akik szabadcsapatot szerveznek, akikhez Tentás kijár a város melletti lápon keresztül, kijár, majd elindul velük, azok után, hogy nem kis bonyodalmak végén a pap kiszabadul, ám a falu valószínűleg el fog pusztulni a török véres bosszújától. De ne szaladjunk előre. Illetve szaladjunk egészen előre: már minden megtörtént. A fejezetek sorszámozása nem kezdődik újra, a XI. fejezetben indul a Második könyv, és a XVII-ben ér véget a regénnyel együtt. És ebben a jelzett, ám mégsem egyértelmű folytatódásban a Második könyv maga a rejtély, jóllehet szinte semmi más nincs benne, csak egy összefüggő, jól követhető, lineáris történet a reveki fiúkról, akik beállnak katonának; őket követjük, kiképzésükkel tarkított kalandos utazásukat és szolgálatra való jelentkezésüket; amolyan „nagyenyedi két fűzfa”-szerű történet ez, csakhogy az Első könyvvel együtt csuda rejtélyes: a második történet semmit sem tud az elsőről, még ha összekapcsolja is őket számtalan dolog (de nem a mese szálaival”). A Második könyv elbeszélőiével együtt az olvasó (az író!) sem tudja, mi lett Tentással a romos templomban, ahol elszakad társaitól, nincs tisztában azzal, milyen kapcsolat van Tentás és Fortuna Illés között, csak gyanítja, milyen szavakkal adta át őket Fortuna mester, pusztán hinni szeretné, hogy Tentás azonos Göncöl Istvánnal, az országnagy deákjával, és végül fogalma sincs, miért csókolja meg ez a deák a levágott fejet a regény utolsó előtti jelenetében. A megtörtént és történő viszonyára, elbeszélés és elbeszélés közötti szempontváltásra a Második könyv azért minduntalan felhívja a figyelmet. Mintha a szerkezete sugallaná, hogyan olvassuk a történetét (ne pusztán „nagyenyedi két fűzfa”-ként). Csak egy példa: a reveki csapat egy levél kézbesítésére kap megbízatást; ebben a levélben a bajvívó várnagy elmeséli feleségének, mi történt vele, tudósítja egy csatáról; a levelet nem a várnagy írta, hanem a várnagy papja, aki viszont idős, régivágású pap, fogalmazása az ifjak szerint egy korábbi századot idéz, miközben az ifjak nyelve, ahhoz a levélhez képest mégsem egy századdal későbbi stb.; a levél ismertetése után pedig, archaikus hangulatban, most másféle szövegformálási módon, az emlegetett csatából kapunk ízelítőt...
Ismétlem: szinte semmi nincs, ami az első történetből folytatódna. Konkrétan semmi. De Tentás mégis jelen van, legalábbis állandóan hivatkoznak rá, és látni vélik. És ezektől a hivatkozásoktól és látomásoktól az Első könyv Tentása is „bonyolódik”, árnyaltabb lesz. A fiúk elbeszélésébe beszűrődő népi hitvilág, a képzelet benépesült bestiáriuma Tentáshoz csapódik, valamiféle sámánná avatja (deákból, de legfennebb garabonciásból). Ugyanakkor igazán mégsem azzá, hiszen az első rész vallomásában a csodás képességeknek nincs különösebb epikai szerepük, ahogy a 180. oldalon megjelenő csendállat is gyorsan visszahúzódik. Ide-oda való utalások, amelyek csak erősítik a szöveget, miképpen minden távolodás, ami a szerkezetet folyamatosan alakítja.
És van egy történet a nyelvben. A személyesség villámaival szabdalt közösségi éj, az éj boltozatát megrepesztő villámlások története – fogalmazzunk így. „Bódult félálomba döcögtette a szekér, szökött az idő. A nap lassan a látóhatár zöldjére hevert. Felült a kasban, gyeplőt, szárat kézbe kapott, megállította a lovat. Leszállt a szekérről, bevitte a párákat a dús mezőbe, gyepeijenek, mielőtt a harmat megesne a füvet.” E találomra kiragadatott példa mutatja talán azt az archaikus érzékiséget, ami vékony hártyájával bevonja, és teszi saját érzékeny világához foghatóvá a megjelenített világot. Érzékibbé és beszédesebbé. Természetesen nem gondtalan időutazás útra kelni e nyelvben: minden utazás kellemetlenségekkel járhat, lassúság, zötyögés, de aztán kiderül, ez szabja ki azt, amit látványnak hívunk. És hát a könyv elegendő kontextust nyújt ahhoz, hogy minden szó érthető legyen.
Bármiképpen is kiemelkedő a sodró, rejtélyes történet, a könyv legnagyobb építménye: a nyelv. Azt, hogy erős vár, nemcsak azért nem mondom, mert az eszmei horizontokon igencsak alacsonyan jár már e mondás, és amennyiben használnám, elkerülhetetlen iróniával szólalna meg, márpedig a Szilágyi-könyv távol áll az iróniától, hanem azért sem, mert valami sokkal lakhatóbb épület épül. És még azért sem, mert ugyan a könyv tematikailag megtámasztaná az „erős vár”-állítást, hiszen a reformáció nyelvelő hitvitái a lapokon is megjelennek, mégis: a nyelv kialakítása nagyon is szakmai (írói) kérdése a könyvnek.
Nem történelmi regény, de igényli, szomjazza, hogy történelmi korról meséljen. Arra vágyódik, hogy panoptikumba lépjen, ahol a porladó díszletek között egyértelműbb minden mozdulat. A szerelem a regényben nincs elmesélve, de szerelem az anyaga, vagy ha ez túlzás volna, szerelmi nyelven szólal meg. Vagy ha ez is túlzás: a könyv nyelve a szerelmi nyelvhez hasonlatos. Nem fogalmaiban, jelrendszerében, paradigmáiban, hanem abban az egyértelműségben, ahogy a testeket egymásra rakodja. Élőket és holtakat. A szerelem amúgy véletlenszerűen jelenik meg, ám ettől lesz drámaian jelenvaló. Ha pedig színpad (és az archaikussággal járó poétikai „merevség” ezt máskor is eszünkbe juttathatja), akkor shakespeare-i színpad: inkább véres, mint vérbő. A test e színpad legfontosabb eleme, a játék eszköze, még holtában is.
A regény lapjain kiolvasható Erdély neve, a Marosé, Rédely és Harmos betűiből. Felismerhető az a táj, ahol a kis sereg végiglovagol. A regény lapjain felvázolt térkép összehasonlítható mai térképeinkkel. Akad azonosság... Mint ahogy a hódoltságban élő magyarok és a „szabad” magyarok viszonya is bizonyos mai párhuzamokat mutat. De a könyv sokkal gazdagabb, semmint hogy ilyenféle módon bevethető legyen. Az író a maga emberi tapasztalatait természetesen felhasználja, amikor könyvet ír, de nem vérzik el e tapasztalatok emblematizálásában, nem megy bele abba a csapdába, amit a tapasztalatok szűkössége és a regényforma tágassága (vagy fordítva!) közti feszültség vet eléje. De felesleges ezt boncolgatni. Szilágyi István kölcsönhatásban az új regényformákkal és írói törekvésekkel, olyan regényt írt, amelynek eredményei, erényei és gubancai termékenyen továbbgondolhatók. (Kifordított példa arra, hogy a Szilágyi-regények ott vannak az epikai megújulásban: az a recenzió, amely a tavaly újra kiadott Kő hull apadó kútba című műben a Jadviga párnája megtermékenyítő hatásait mutatta ki.) A regény utolsó jelenetében a shakespeare-i színpad is lebontódik („szétgurul”). Szilágyi nem kényszeríti magát játékra, hanem maga a játék játszik itt, mind az idővel, mind a testekkel: a megtestesült idővel; a játékból pedig újabb játékok szövődnek. Ily módon az írónak nem kell tisztáznia, egyetért-e vagy sem hőseivel vagy azok történetével, nem kell kifejtenie véleményét erkölcsről és társadalmi viszonyokról. A regény utolsó jelenete mindennek tanújaként idézhető. Az író tanúságtétele viszont a regény mélyében van, sokkal mélyebben, mint hogy egyszerűen megfejthető legyen, sokkal hozzáférhetetlenebbül, mint hogy zászlócímerként felmutatható legyen. Nem merül el a fullasztóan szűkös történelmi időben, hanem kilép onnan, és a játék boltozata alatt mondja el történetét. Nem csupán mondja: meséli.
2001. 6. 8.

LÁNG ZSOLT