Simonfy József

önarckép
hogy
nézek ki
ki ismer rám
nehéz a szívem
papírral teli láda
összeférceltek
a ráncok
férges arcom
büdösödik
mint egy kutyát
sétáltatom este
a tó körül melyet
benőtt az ökörnyál
nem kap lélegzetet

levelenként
se halottai
se unokái
megöregedni így
hogy lehet
szájában lóg pipája
a bürökfurulyája
méhei elrajzottak
gyümölcsfája kiszáradt
száraz őszi
fény pereg
a fa köré
mint leveleket
sepri össze

ha meglelném
az éjszaka
kiköpi
a kakasok fejét
lelkem mélyéről
sír föl a csecsemő
húzódnék ürgelyukba
kutya óljába
mindenhonnan érhet
támadás
ha meglelném
önmagam ajtaját
lakatként
csukódnék rá

átütő arcom
a világ első
napjáig eljutni
hihetetlenül
nehéz volt
aztán magától
történt szinte
minden a múlt
homokbányája
rám zúdult
voltam ajtó
voltam kulcs
sohasem egyszerre
a jövő gézkötésén
átütő arcom
nem láthatom meg

evolúció
rettenetes világ
se vége se közepe
ki fújta fel ennyire
egyedül az isten
se bírta
megteremtette
az embereket
én se bírom
gilisztákkal játszom
lótetűvel
ezt is unva
belemerülök
az evolúcióba
sorsom drasztikusan
megszakad
s mintegy szakadék
túlsó oldalán
állok mint angyal
már nem ember

itt megpihenek
szétszórtam
a csillagok
patkószegeit
fölfújtam
a
holdat
s mentem
mentem
mendegéltem
ez már a
világ vége
nem érdekel
mi van a
világvégén túl
itt megpihenek
magamra
aszalódom mint
magjára a szilva

ahogy a vakond
nem siratok
se élőket
se holtakat
sorsomat
élem
könyörtelenül
ahogy a vakond
minden túrásnál
megáll szétnéz
házam ez
hazám ez
ujjong örömtelenül