DELAEATUR

PrĂł, kontra, hol Demetrius jĂłl ĂŠrzi magĂĄt
„Ha ezt a könyvet két-három évszázaddal ennek előtte rótta volna papirosra Domine Demetrius, az enyedi vagy pataki véndiák, akkor is ilyen lett volna, csak éppen más díszlettel.” Például a fülszövege (A Demeter Szilárd Tempetőfi naplójának a fülszövege) volna más, például nem is volna neki fülszövege, hanem Captatio benevevonlentiae-ja volna, és nem OJD szignálta volna, hanem a szerző. Aki lett volna, pont. Vagy ha lett volna légyen is ez ügyben hezitálás, nem Roland Barthes-ra hivatkozva hezitált volna, hanem a józan észre – mely szintúgy konstruktum, mint a Roland, ezt tudná a két-háromszáz év előtti szerző, s az egész kázust úgy, ahogy van, ignorálná, bízvást esedezvén olvasói jóindulatáért, mely olvasók, ne kerteljünk: volnának.
A díszlet, a díszlet: könyvek táraikkal, valóságos kocsmák vidám cimborákkal s mosolygós fehércselédekkel – legalábbis a reményteljes fülszöveg lendületében emberek is vannak, meg könyvek is, meg persze a lendület precíz daktilikus inkarnációi, meg a tiszta rímek („s ha Golding élt volna már, s netán arra jár”), meg az az észveszejtő jóindulat, amit a kétháromszáz éves szerző olyan ezer olvasótól összesen várt volna el. De ki beszél itt olvasóról? A fülszövegnek esze ágában sincs a könyvről beszélnie, mikor olyanokról szólhat, amiről ugyan árva hang sincs az opusban, de hát milyen édes: „a muris dolgok minduntalan megtörténülnek az emberrel, s jobb napokon egy-egy eltévedt tündér is befekszik ágyába, olyan szép az élet”. A ványadt olvasó meg ott rostokol a Demeter Szilárd könyvével, olvas ide-oda, sehol egy kósza tündér, talál lányt, kedvesnek kedves, meg ágynak is ágy, de az élet? Az nem olyan szép, azaz szép, de nem annyira, mint OJDnek az a Füst Milán-i szerkezete. Nem fumigálásról van itt szó, kérem szépen, hiszen jó könyv az, a pólyás baba is tudja (kivétel a Tempetőfi „babbája”, aki nem lett, bárhogy is ugrált volna ágyán a tündér), szóval abszolúte mindenki tudja, még az is, aki nincs: jó könyv az, melyben jó idézetek vannak. Márpedig Demeter Szilárdnál vannak. (Vannak egyébfélék is: még hogy „gond”, és zárójelben: Heidegger – hát, ezt jobb helyeken, a korcsomákban például, simán kifütyülnék.) De túl belekalandoztam a könyvbe, holott választott tárgyam a fülszöveg, és most, hogy ilyen későre jár, annak is utolsó mondata:
„Tény, hogy respektábilis Demetriusunk, ki oklevele szerint elsősorban a philosophia tudományának szakértője, s mint tudjuk, e jeles tudomány művelői hajlamosak ám koraértetten bölcselegni, s az érthetetlenség ködébe burkolni eszméiknek magvait, nos, Domine Demetrius velük ellentétben elmés literátornak bizonyul, ki tudja, hogy nem latinul kell prédikálni a népnek, s hogy jó kedély a pompás társalgás alapja, mind az univerzitáson, mind a korcsomában, a kultúra eme két házában, hol Demetrius jól érzi magát.” Még hogy nem latinul kell prédikálni a népnek. Pró primo: tegyük ki szépen a szótagok alá a verslábakat, olyan sodró ez a fülvers, hogy édesmindegy, latinul, vagy nem latinul van. Pró secundo: a prédikálni latinul van, és a népnek. Pró kontra: naná, ez is, hogyan másként?, latinul, de a literátorok – lévén mind egy szálig latinok és két-háromszáz évvel ezelőttiek – értik. A nép ellen Demeter Szilárd meg amúgy is filosophice kirohan az Antifichte című írásában, igaz, hogy kirohanván megáll a csatatér nagy öszszevisszájában, és motyog, mint egy Wittgenstein, azért úgy nem, de a jó OJD példáját követvén, ezt most ne firtassuk, plusz, hogy most már nem is most van, mert elmúlt, mint a pinty, vagy mint az a két-háromszáz év, in summa: Ubi virtus non honoratur, ibi... – de hát itt éppen azt csináljuk, honoráljuk a virtust, miből ez fülszöveg vagyon.

MERNYEI RÓBERT