Vakablak. Poén a pokolban
A butaság, az mindenesetre halhatatlan.
Aki újságot ír, az még inkább megtapasztalhatja a fenti igazságot, mint más szerkesztőségekben dolgozó társai. A napilap hamar készül, hamar olvasódik (holnap már más lap jön), és az olvasók viszonylag hamar reagálnak. A ‘még inkább’-ot tehát úgy kell érteni: gyakrabban. És ez a gyakoriság, miközben olykor persze nagyon jóleső tud lenni, máskor egyszerűen elkeserítő.
Én most ez utóbbi esetekből mesélek el kettőt. A kettő nem egy, a kettő nem 10721, a kettő mégis páros. Csodálatos tehát.
Az egyik reakció barátom írására érkezett. Elglosszázgatott valami bibliai dolgon a Szolgáltatás oldalon. Néha, mikor nincs ötletünk, a napihírekből választunk ki egy poénosabbat, s azt próbáljuk még hegyesebbre írni. Talán a Mediafax hozta le, talán valamelyik román újság, hogy ez és ez a szekta ilyen meg amolyan követelményeket támaszt híveivel szemben, és ezt meg azt ígér. Kollégám nagyot derült a dolgon, aztán nekilátott a billentyűket veregetni.
Másnap a glossza megjelent, és, mint lenni szokott, még aznap délelőtt elfelejtettük. Igen ám, csakhogy harmadnap egy ismeretlen olvasó kereste föl a szerzőt. Ilyenkor persze mindannyian reménykedünk, hogy az illető húszéves szőke (barna, vörös, fekete) bombázó, és rajongó.
Sajnos, nem így történt. Hatvanas, gyomorbajos arcú úr lépett a szobába, kezében a Bibliával. Kifejtette, hogy barátom el fog kárhozni tegnapelőtti glosszája miatt, s hogy ez elől csak úgy menekülhet, ha a lap lehozza a szent könyvnek ezt a részét – és mutatta, melyiket.
Csak hápogni tudtunk, de barátomnak mégiscsak meg kellett oldania valahogy az ügyet. Kérem, jöjjön le a vezető szerkesztőhöz, mondta, és udvariasan levezette az érte aggódót a lépcsőn. A vezető szerkesztő pedig, mint utólag értesültem róla, szintén nagyon udvariasan elmagyarázta, miért nem közölhetjük a Zsoltárok könyve versezeteit.
Mindennek vége, gondoltam akkor. A keresztényekkel nem lehet viccelni, mert keresztények, a zsidókkal, mert zsidók, a székelyekkel, mert ők viszont székelyek, a nők meg pláne nők. Mi lesz a poénokkal? El nem tudtam képzelni.
Később, egy év múlva, múlt héten kiderült, nemcsak a vicceknek fellegzett be. Úgy kezdődött, hogy Autogramot írtam a Harry Potterről, s ebben egekig dicsértem a meseregényt. Ma is úgy vélem, nagyon olvasmányosan megírt alkotás, amely a krimi erényeivel is ékeskedik. Kislányomnak lesz mit olvasnia, írtam, és másnap elfeledkeztem a jegyzetről.
No, kaptam is egy levelet nemsokára. Szerzője sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy ilyeneket írok, s hogy ily könnyen félre lehet vezetni engem. Mindazonáltal mellékel egy svájci református lapot, amelyben elmagyaráztatik, miért a gonosz megtestesülése a J. K. Rowling-mű. Még boszorkányság is szerepel benne, áll a nyomtatott szövegben. Bizonyára szent borzadály kellett volna végigfusson gyalázatos hátgerincemen.
Kislányomnak olvassam a Nagyapó mesefáját, fejezi be levélíróm. És az a kérése, hogy írjam meg: ez a Harry Potter mégsem jó, sőt.
Hát, valahogy nem azon mérem egy szöveg minőségét, hogy szerepel-e benne boszorkányság. Így hirtelen úgy rémlik, a Móricz-trilógia sem mentes tőle. És bizonyára nem az egyetlen mű a világirodalomban, amely ilyen vállaltan istentagadó.
Úgyhogy fölkészültem már rá, hogy barátommal, a Rowling-hölggyel és Móriczcal legyek a pokolban. Remélem, a levélíró viszont a mennyben lesz.

DEMÉNY PÉTER