Szálinger Balázs

Első Pesti Vérkabaré
Duna Keringő
Nos, ki találja meg azt a helyet,
ahonnan nézve a hegy olajága
ráül, mint egy leértékelt keret
a pesti oldali fémkoronára?
Ott álltam. Bár jobb mondatlan ez is,
mint mit fontosnak tartok, annyi minden –
csak áradás volt, nem is nemezis,
nem hullámoltak sírkövek a vízben;
lépcső van ott, bölcsen visz lefele,
a rakparti út lezárva, visz a szennybe,
amit izzadt egy osztrák év tele,
árvíz volt – de mondtam már, jut eszembe.
Amúgy boldog voltam, először itt:
kiteleltem – a múlt október óta
a világ farkát sem nyeltem tövig,
vaklárma volt a kedves mellcsomója;
a botlás óta volt mosolyszünet
is oldódott: helyén ma színarany hit;
kicsim ragyog – most épp plázaszüret:
bevásárol, és jó, hogy kétszer annyit.
Kulcsok begyűjtve, már van otthonunk:
Földszint-jelen, de utcafény előttünk,
a két család is egymásra borult,
s mi a sarokban álltunk, s élcelődtünk.
Biztat, járjak ki, amíg van miből,
s hogy a télen kicsit magamba dőltem –
hadd kopjon az arcon a férfibőr
s a sértettség, ami lakmái belőlem:
mert pár vonal mögöttem összeér,
s tán igyekszem is nem illeni Pestre,
s most még titok, marad-e őszre vér,
vagy fonnyad a közérzet szilvateste.
Az utcán a dühöngő megszokás,
tavaszi árak, szél és márkahűhó,
kampány, hogy mindent százalékba’ láss,
és még néhány átütő erejű szó,
s lám a kedély készenléti dühe
is mocorog, bár egyelőre kussban,
s az ember még rá-rápillant, ül-e,
majd hátradől – hiába, március van:
egy tavasz-méretű klitoriszon
elidőzni kellemesebb az ujjnak,
s ez a hely s idő arról szól, bizony,
hogy elviccelik, kik magukba túrnak.
Daruvárosban hogy zene legyen,
Symphonia-csikkek hullnak az égből,
rágódni nincs idő a slágeren:
földolgozzák (ezen van elég bőr)
s kell zene, mert egész nap dolgozom,
a város jöttment, fattyú nagyfiúja Pest már önmagában munkaviszony,
s az arcszínben tükröződik a munka.
A haknik arca még mindig gyanús,
műsor után szánalmasak a pajtik;
már nem a bőr viszket, hanem a hús:
vérkabarét látunk, a danapartit,
s éppen ma, hogy megáradt a Duna,
ez a mókuskeringő járt eszembe’,
s hogy a folyók kappanhangú ura
a legjobb kottáit úsztatja szerte.