Zsidó Ferenc

Szalmatánc
(Regényrészlet) VII.
(...) Viktor, a cölöp. A megnevezés néhány évvel idősebb unokatestvéreitől származott, és valószínűleg a kölyök szóból torzulhatott cölöppé, de ennek nincs hétmérföldes jelentősége. Valami mindenki kell legyen. Viktor szerette, ha így hívták: Cölöp. Aki érintkezik a földdel, aki benne áll: ugyan nem két lábbal, de nem is rajta, hanem benne. Játékos a szó, kedves a tartalom. Kell ennél több egy embernek, aki cölöp? Kellhet. De indulásként ennyi is megteszi.
Cölöp vagyok. A sátrára is ez került föl: Cölöp-lak. Csak kevesen értették meg a szó jelentését, tartalmi mélységét. A többiek nevettek értetlenül. Aki nem tudja, mi a lényeg, azt hiszi, nincs is. Cölöp-lak, micsoda hülyeség! Ani sem szerette Cölöpnek hívni, Viktor hiába kérlelte. Olyan nevetséges. Pedig én Cölöp vagyok! Hidd el nekem! Néhány barátjának a helyzetértékelője másként működött, ők tisztelettel ejtették ki a szót. A Viktor szó számukra és Viktor számára még inkább – tartalmatlan volt, erőltetett, anakronisztikus, a Cölöp ezzel szemben kifejezte a valóságot. Ami egyébként nem létezik.

Az ember az, mi neve. Avagy ezt a másik oldalról kell vizsgálni: a név az, mi embere? Az ember változik, változzon neve is.
Hogy nevezzem meg azt, amit most összegyúrok? Hó, lassabban! Korai. Miért kell nevet adni egy történetnek? Különben is: legföljebb csak valami totemnévről lehetne szó, valami azonosítóról. Maradjunk annyiban: szalmatánc. Ez totemnévnek is megteszi.

– Szerintem jobb így neked, hogy csak anyáddal laksz – mondta furcsa komolysággal Viktor, vagyis Cölöp. (Cölöpként Viktor sokkal természetesebben viselkedett, mint Viktorként. Még az orrát is másképp piszkálta. )
– Édesanyámmal - javította ki Ani türelmesen.
Ültek egymás mellett a padon, sarkukkal ütemesen kalapálták a pad vascső lábát.
– Miért? - kérdezett vissza Ani nagy sokára.
– Mert nem kell hallgasd a szüleid vitatkozását. – De...
– Az enyémek sokat ellenkeznek. Anyám, amióta jól keres, azzal hecceli apámat, hogy élhetetlen.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Na, és szerinted élhetetlen?
– Nem tudom.
– Szeretnél olyan lenni majd, mint az apád?
– Hogyne, hogy majd ne tudjak felöltözni reggel, ha a feleségem nem készítette ki a ruháimat?
Elnevették magukat. Füleki Gábor valóban megszokta, hogy felesége kikészíti ruháit a fogasra. Ha ez valami okból nem történt meg, csak forgott elkeseredetten, mint fing a feredőben, nem tudta, hova kapjon.
– Persze – folytatta Viktor –, alapjában véve rendes ember, meg minden, csak...
– Csak mi?
– Csak nem úgy rendes, mint én rendetlen. – Mi?
– Tudom, jót akar nekem, de nem éppen jól.
– Én azért szeretném, ha apukám is velünk lenne – mondta Ani bánatoskomolyan.
– Miért, hogy kezdődjön minden elölről? Nem is tudom, miért próbálkoznak még mindig együtt élni a felnőttek?! Úgysem sikerül nekik. Apáméknak sem. Pedig valaha azt hittem, egymásnak teremtette őket az a kontár isten.
– Ne beszélj így!
– Miért, ha mindenütt azt látom: elhibázott, elhibázott!?, elhibázottság miatt zárva!? Hogy beszéljek?
– Túlzol.
– Persze, és csupáncsak azért, mert örömömet lelem benne...
Szinte komoran beszélgettek. Pedig gondjuk sem volt igazán. De öntudatlanul magukra vállalták a felnőttekét. Hasztalan.
Aztán hazaindultak. Ani egyik úton, Viktor a másikon. Ani viszonylag messze, a város végén lakott, az a rész valaha egy különálló falu volt, de aztán összenőtt a terjeszkedő várossal. Miután férjével megkülönöztek, Nagy Ella nem talált jobb megoldást, hazaköltözött szüleihez, távol a város központjától. Az öregek nem szűntek meg falusinak tartani magukat. A tény, hogy a hivatalosságok a városhoz csatolták utcájukat, nem változtatta meg érzelmeiket. Ani elég nehezen barátkozott meg az új környezettel. Főleg a távolság zavarta. Gyalog negyven-negyvenöt perc is kellet hazáig. Ha tehette, busszal járt. Viktor az iskolától nem messze, alig tíz percre, egy tízemeletes tömbházlakásban lakott. Majdnem a központban, ahol korábban Aniék is laktak, a Rózsa utca 41/B-ben.
Nem volt túl nagy a város, de ahhoz igen, hogy szétszórja az embereket. Szétdobálta őket, fajra, nemre, nemzetiségre való tekintet nélkül. Azok pedig földet érve, idétlenül facsarogtak ide-oda. Mint a hernyók, persze, nem olyan szépen.
A városszélre költözve Nagyék nyomtalanul eltűntek a Fülekiék életéből. Ezt Viktor és Ani is természetesnek vette, csakúgy, mint később a viszontlátást, a folytatást. Szevasz, tavasz. Jó estét, nyár, jó estét. Hogy fungál az egészsége? Köszönöm, megvagyok, csak az estéket rühellem. Ne zsummogj itt nekem, hé! Na jó, na: adj egy csókot, s aztán szaladj. Kacagva.

Aki nem hisz a művészi értelemben vett véletlenben, annak számolnia kell azzal, hogy a véletlen sem fog hinni őbenne.

Amióta az új tanévtől egy intézménybe kerültek, elég gyakran találkoztak. Viktor harmadik osztálytól, Ani ötödiktől iratkozott a művészeti iskolába. A tanítónő azt mondta Fülekiéknek, fiuknak minden bizonnyal jó ritmusérzéke van – a szülői kebel dagadozik, máj bőszen kitüremkedik –, nemcsak a zeneórák kötelező ritmusgyakorlatával boldogul könnyedén, hanem más órákon is egyvégben dobol – a szülői szemöldök gyanakvóan összevonatik. Eszméletlen! No, hát írassuk át a művészeti iskolába, dobszakra. Hipp-hipp! Írassuk. De akkor dobot is kell venni neki. Ó, azzal még ráérünk! Persze, persze. Így került Viktor a zenetagozra, kvázi hasonló módon Ani a képzőművészetire. A viszontlátás döbbenetes sarokba parancsolta a kandikáló művészi érzéket. Kapcsolatukat onnan folytatták, ahol Aniék elköltözésekor megszakadt. A három év szakadékán könnyedén, tánclépésben libbentek át. Összebogozták a több helyen elszakadt Ariadné-fonalat. Ahol nagyom foszladozott, megnyálazták, s gondosan újrasodorták. A te nyálad erre jobb, mint az enyém. Az enyémet tartogassuk egyébre!

Viktornak könnyebben ment a folytonosság megvalósítása, az újrakezdés, mint nekem a hézagok betöltése. Mivel ő hamarabb végzett a részével, az én munkám ezen a részen szinte torzóban maradt.

Ani elszaladt előle, és ahogy visszanézett, arca kacérságról tanúskodott. Viktorban megmozdult valami, indulnia kellett utána. A vágy hosszúra nö vesztett karjait. Ő maga még messze volt Anitól, de egyre hosszabbodó kezei már-már utolérték. Basszus, hogy mik nincsenek! Ahogy ezt Ani észrevette, szembefordult vele, azaz a kezeivel. Előretartotta tenyereit, úgy várta az összekulcsolódást. Szemében titkolt kívánságok cikáztak. Viktor tehetetlen csodálkozással nézte, amint önálló életre kelt kezei utolérik a lányt. Szent csoda, mennyi isten van a világon!
A találkozás után a karok összefonódtak, aztán kötelekké váltak. Príma minőségű kötelekké. Kezdetben csak tartották őket, de aztán rájuk csavarodtak, és ők hasztalan erőlködtek, hasztalan akartak szabadulni. Nofene! Megprobáltak kiszabadulni a kötelekből, de nem sikerült. Hűha! Ekkor idegességükben vagdalni kezdték, ez azonban iszonyú fájdalmat okozott nekik, Jujj! Ekkor váratlan elhatározástól vezérelve nyugalmat erőltettek magukra, és táncolni kezdtek. Ez igen, kérem! Két pördülés, piruett után azonban köteleik ismét testükre bogzódtak, oly erősen összepréselve felsőtestüket, hogy képtelenek voltak változtatni pozíciójukon. Sssssz! Így folytatták a táncot: Viktor háttal állt Aninak, a lány melle a hátának nyomódott, leheletét a tarkóján érezte. A természetellenes táncállásból kifolyólag lábaik minduntalan összeakadtak. Az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy mindketten meg voltak győződve: ha Ani is háttal fordulhatna, jobban menne a tánc.

Nem kívánom értelmezni a fentieket, mert átlépném szerepkörömet általa.

Viktor néha megvárta Anit, amíg ő is végzett az óráival, beültek egy üres tanterembe, s beszélgettek. Gyere, te, gyere! Ritkán játszottak is. Ezt most inkább hagyjuk, jó? Tapogatóztak. Majd, majd, talán holnap. Rakoncátlanságukat buta nosztalgia zabolázta. Mi, mi? Vakon szégyellték ezt, a szégyen nem engedte feltörni azt a játékot, ami nosztalgiájuk tárgyát képezte. Prccs vissza, nye! Nem volt ebben semmi betegesség! Majd’ három évig nem találkoztak, az iskola hozta össze újra őket. Áldott szerencse, hogy a gyerekek mindenen túlteszik magukat, s nem hajlamosak a betegességre. Ez a felnőttek kiváltsága. Akik tudják: ha a lét csacsog, az örvény tiszta beszéd.
Meséld el nekem azt a három évet. Kérlek, na! Nem tehetem, nincs rá há-rom évem...
Akkor mi lesz? Igen, akkor mi lesz.
Egy alkalommal szóba kerültek a kisgyerekkori szégyellnivaló-édes kis valóságdarabok is (finom kifejezés, nemdebár?, édes paprikával egyenesen isteni!), melyek azóta kiszaladtak belőlük, de körülöttük keringtek. Hess innen! Viktor szinte fintorgott, amikor Ani azt mesélte el, hogy kislány korá-ban volt neki egy kajkaja, egy darab géz, amelyet ő örökösen fogogatott, tűrögetett, gyűrögetett két tenyerében, míg az ujját szopta, vagyis mindig. A megnevezés is innen származhat, a nyálas artikulációval kimondott ujjszopási öröm kifejezéséből. Hű, hogy mik vannak! Mikor a kajkaj már nagyon elmocskosodott a folyamatos bügyörgetéstől, anyja elvette, hogy kimossa. Ő viszont a tiszta gézdarabot nem volt hajlandó elfogadni kajkajként, toporzékolni kezdett, követelte az ő igazi kajkaját, két napig nem lehetett kedvét találni, de aztán a géz kezdett mocskosodni, s ő megnyugodott. Minél mocskosabbá vált a géz, annál inkább magáénak, kajkajának érezte, melytől sokáig nem bírt szabadulni. Igen, titokban még harmadik osztályosan is...
Mondom, Viktor szinte fintorogva, utálkozva hallgatta a történetet, a gézre (mi az, hogy kajkaj?) tapadt koszra gondolt, és nem volt ereje bevallani, hogy neki is volt valamije, ami nélkül nem tudott aludni, amit ő is bügyörgetett, fogogatott, tépegetett, markolgatott, gyúrogatott, szeretgetett. Na így, na! Egy kispárna, melytől nappal sem akart megválni, melyet alvás közben, ha elveszített, nyomban felsírt: Pálynám hó’ van? Anyja rögtön felszökött, és kezébe nyomta a párnát, ami talán csak két centivel csúszott el a megszokott helyről.
Nyomorúságos periódusa volt ez életének, ekkor esett át a kisgyerekkor rémbetegségén, a skarláton, melynek következtében nem volt vizelési ingere, nem tudta, mikor kell pisiljen. Kínos lehet, nemdebár? Pisilnél is, nem is, s ha nem is pisilnél, akkor is pisilsz. Ez már egyféle dialektika. Igaz, egyéb is.
Éjszaka kétségbeesetten felsírt, mert az agya jelezte a pisilhetnéket, de az nem tudott ingerületté válni, az ürítési kényszer nem indult be. Ezt a lehetetlen állapotot nagyon megszenvedte. Pisilni kell? Nem! Akkor miért sírsz? Nem sírok! Akkor aludj! Alszom! És húsz perc múlva kezdődött minden elölről.
„Viszonyuk” miatt csúfolták őket, főleg Anit, amiért szóba áll a nála kisebb dedóssal. Hi-hi! A lány szégyellte is magát emiatt, azért megpróbálta titokban tartani találkozásaikat. A találkozás titok. A titok találkozás. Valójában nem is tudták, mit akarnak egymástól, mint ahogy azt sem, akarhatnak-e bármit is. Tartózkodásuk idegesítette mindkettőjüket, de nehezen tudtak szabadulni tőle. Öntudatlanul ezt is a felnőttektől lesték el. A múlt „tisztázásának” nyűgös hajlamát is. A gyermek nem ismeri a múlt fogalmát, egész addig, míg szülei nem kezdenek efféléket mesélni: Tudod, mikor még nagyon pici voltál..., amikor megszülettél...
A gyerek döbbenten hallgat, majd zavarodottan kérdezi meg:
– Hány éves voltam, amikor megszülettem?
A szülők erre lekicsibutázzák, a gyerek pedig hozzászokik, hogy van egy ködös előélete, amiről nem tud, amire nem emlékszik, de ha mások mondják, biztosan léteznie kell. Tán zavarja is, hogy csak annyit tudhat róla, amennyit a szülei kegyesek elárulni neki. A nagyok szavaiban nem merészel kételkedni, bár abban a „bájos cukorfalatban”, akiről mesélnek neki, nem ismeri fel önmagát. Később egyre kevésbé. De bébikori fényképein legalább tiszta szívből nevet: esetlen, ég felé facsargó, göcsörtös láb, vizenyős, kidülledt szemek, hatalmas pocak, enyhén vöröses bőr: minden szülő szépségideálja. Egyet ki is lop a családi albumból, s barátainak vigyorogva mutatja meg.
Amikor azonban azt kérdezi meg, mi volt, mielőtt megszületett, a szülő tanácstalanul hallgat. A gyermek számára még nincs kezdet, nincs vég. (Az ott mi? A vég. Hát azon túl mi van?). Nem fogja fel, hogy a világ is egy olyan teremtett valami, mint ő maga. Vagy még olyanabb. Talán az örökkévalóság emlékével jön ki az anyaméhből. Ezért nevezhetjük a gyerekkort minden poklok legyőzőjének, aranykornak. Ezért kérdezheti a gyermek azt is – nagy megrökönyödést váltva ki –, hogy mi voltam, mielőtt megszülettem. Mintha magában hordozná a mindenben szétáradó Egy elvét:

„Egykor nem létezett sem a Lét, sem a Nemlét.
Nem volt Levegő, és Ég sem volt felette.
Ki vette oltalmába a Világot? Ki fogta körül?
Hol volt a mély szakadék, hol a Tenger?
Halál nem volt akkoriban, sem Halhatatlanság.
Nem volt Éjszaka, nem volt Nappal.
Az Őseredetben nesztelenül áradt szét az Egy,
Amelyen kívül semmi sem létezett.”*

* Rigvéda (a Védák első könyve) – Teremtéshimnusz

Azért olyan erős az életösztön minden megszületőben, mert szeretné megtalálni, megismerni a részekre szakadt egészet. Ez és ez és ez, jó, még ez is, s akkor...? A megismerés útja pedig a részek felfedezése: a levegőé és az égé, szakadéké és tengeré, éjszakáé és nappalé, halálé és halhatatlanságé, hogy végül összebékítse magában a lét és nemlét fogalmát. Mert ez maga a körbe írt Egy. Közben megtapasztalja a létezés fájdalmát, melynek oka görcsös életszomja. A körbe írt Egy átérzése egybeesik az életszomj kialvásával, tehát a létezés fájdalmának megszűntével. Na, ezek után van még kedve élni valakinek? (Persze, mindezt másképp is lehet mondani, ez csak egy variáció a lehetetlenből.)
Eme elképzelendők öntudatlan sötétségben játszódnak le, fény nuku, egy deka sincs, így a külvilág legfeljebb néhány furcsa kérdést tapasztal meg. Érje be ennyivel, apelláta nincs. Aztán ez az időszak is lejár, elmúlik, marad a szürke öntudat kontrollálta életszomj. Az Egy utáni nosztalgia is eltűnik. Ukmukfuk felszívódik. Kampec neki. Hogy úgy mondjam: odalesz, elpárolog, eltűnik, ilyesmik. Na! A mező beszűkül, bár kitisztul: én és a külvilág. Két külön dolog. Félre, világ, most én jövök! Nem!
A gyerek ekkor a nyelvi jelek önkényes voltán már nem csodálkozik, nehezen, de hozzászokik ahhoz, hogy szavaink csak azért jelölnek tárgyakat, fogalmakat stb., mert mi úgy akarjuk. Oké, legyen. Na, azért mondom! Ekkor nézi meg csodálkozva csecsemőkori képeit, és próbálja összerakni a mozaikkockákat. Így se talál, úgy se talál, mást ide! Ekkor emészti meg azt, hogy nem képes felfedezni érintkezést az akkori valója és a mostani között. Hohó, álljunk meg egy szóra: vagy-vagy! Csak nézi a fotókat, izgatottan, az sem nyugtatja meg túlságosan, hogy szemmel láthatóan a többi gyerek is ugyanezekkel a dilemmákkal küzd.
Viktorék is. Tudj’ Isten, miért, de bizsergetőnek találták egymás és saját kölyökfotójuk közös bámulását. Semmi hasonlóságot nem bírtak fölfedezni a fotón lévő idétlen hústömeg és aktuális fizimiskájuk között, így inkább borzongva, elutasítóan mustrálgatták, nem értve, miért kell felvállalják, hogy azok ott a képen ők. Fúj! Nem származott ebből az idegenségből titkolt félelem, csak a felnőttekben torzulnak félelemmé a megmagyarázhatatlan, idegen dolgok. A gyerek inkább kérdez, de aztán megtanulja, vagy inkább ösztönösen ráérez, hogy bizonyos típusú kérdésekre nem kap választ soha, így ezeket a kérdéseket megtartja magának. Gyűjtögeti őket, mint bizonyítékokat. Később a még mindig nagyok megpróbálják meggyőzni, hogy kérdésekkel nem lehet bizonyítani, ekkor a gyermek felhúzza az orrát, megállapítja, hogy a felnőttek nem értenek semmit, s elmegy, otthagyva rózsáját, bolygóját. Az első állatkertben találkozik egy rókával, meg akarja simogatni, de a róka hallani sem akar a szelídítésről. Erre a gyerek nekiadja az anyja által csomagolt tízórait, s lógó orral, éhesen hazabandukol.
– Hol voltál már megint? Két órakor vége van az iskolának, most pedig mindjárt öt!
– Bélyegkiállításon voltunk a Művelődési Házban – válaszolta Viktor könnyedén –, a tanítónő vitt el, ő ugyanis nagyon szereti a bélyegeket.
– Na – enyhült meg az anyja –, és te szereted?
– Hogyne, szeretnék én is egypárat – mondta Viktor meggyőződés nélkül.
– Jó, majd veszünk neked. Kérj tanácsot a tanító nénitől, jó?
Viktor ekkor már a levesét kanalazta. Szemlesütve. Nem volt kenyere a hazugság, néha mégis becsúszott az étrendbe. Ínséges időben. Helyettesítőként. Igyekezett keveset fogyasztani belőle, hogy ne feküdje meg a gyomrát. Mert különben tisztában volt vele: laktató, de a tápértéke kevés. Ezért érhetik utol a hazug embert hamarabb, mint a sánta kutyát, mert a szaladáshoz jó erőnlét kell, melynek feltétele nagy tápértékű ételek fogyasztása. És különben is. Na! Ennyit Viktor közmondásgyilkos hajlamáról. Utálta, ha szülei hétköznapi esetek kapcsán szólásokkal hozakodtak elő. Mindig az volt az érzése, önmagukban nem képesek egy épkézláb következtetést, miértet megfogalmazni, s ezért egy kopott szólás mögé menekülnek, így oldva meg a problémás helyzetet: eljátszva a bölcset, elrejtve az ítélőerő hiányát. Kukucs! Ezt a sánta kutyás dolgot is ezerszer hallotta már. Mivel másképp értékelni nem tudta, elképzelte a történést. Lábukat húzó tacskók, pulik rajzolódtak ki fantáziájában, megesett az ember szíve rajtuk, úgy nyüszítettek. Inkább kis méretű kutyákat képzelt el, merthogy azok olyan kecsesen tudnak sántítani, mégis nehezebb utolérni őket, mint.
Végeredményben maga sem tudta, miért hallgatja el az Anival való találkozásait. Pakolj ki, lelkem! Sejtette, szülei a hajdani nyűgös szomszédosdit, a két falkavezér közti ellentétet minden bizonnyal lezárt fejezetnek tekintik, amelyet nem jó, nem javallott megbolygatni. Hagyd, te, nem érzed, milyen büdös? Gyorsan tedd vissza rá a fedőt! A felnőttek automatikusan elutasítanak mindent, mi számukra kellemetlen. Ez az emlékekre is vonatkozik. És, mivel úgy gondolják, sarjaik az ő vérük, tőlük is elvárják, hogy ugyanúgy reagáljanak. Ha nem ez történik, értetlenkedések, nézeteltérítések következnek. Ezt megelőzendő hallgatott, sántakutyázott Viktor. Megtanult, ellesett védekező-mechanizmus. Idővel egyre több lesz belőle. Az ember bezárkózik, és védekező-mechanizmusokat gyárt, szalagon. Aztán rádöbben, mit sem ér előre legyártani, mert az aktuális helyzethez kell passzoljon. Akkor nekilát helyzeteket gyártani. Sikertelenül. Azaz: az így megalkotott helyzetek még véletlenül sem következtek be. Ekkor az ember rájön vállalkozásának hiábavalóságára, és rezignáltan tudomásul veszi védtelenségét.
Viktor szerette a kihívásokat. A védekező-mechanizmusoknál pedig többre tartotta a támadókat. Ahogy megszabadult az anyai szoknya korlátozó szegélyétől, nyomban kaland után szaglászott.

Alig győzöm visszafogni magam, hogy ne meséljem el napi rendszerességgel megeső kalandjait, mert ha nehéz is megállnom, de nem kalandregényt kívánok írni. Pedig úgy könnyebb lenne. Bemutatnám tíz különböző határhelyzetben, cselekedetei mikéntjéből kiolvasnám legfőbb jellemvonásait, aztán egy mindent eldöntő végső jelenetben vagy hőst csinálnék belőle, vagy – gyengeségeit kiemelve – elbuktatnám. Így, kihasználva őt, végső soron enyém lehetne a dicsőség. Írói vénámat dicsérnék, láttató-erőmet, mellékesen a hőst is megemlítenék, mint teremtett karaktert. Mások, persze, fanyalognának, de ez csak előnyömre válna, mert így több ideig maradhatnék a középpontban, a vélemények kereszttüzében, és jó esélyeim lennének a köztudatba való bejutáshoz. Levakarhatatlanul.
Hát, efféle babérokra nem vágyom. Tán meghökkentő, de továbbra is a hétköznapok unalmas átlag-helyzeteiből kívánom kikerekíteni a történetet. Hogy az így nem lesz „izgalmas”? Jaj annak a pennaforgatónak, akinek belső kényszere folyton izgalmasnak lenni. A mi hétköznapjaink sem gyakran
„izgalmasak” a szó elsődleges értelme szerint, igaz? Mégis szeretjük őket, nemde? Hogy „mások” hétköznapjait miért szeretnénk? Hétköznap csak egyfajta van. Nem oszlik fel, az ember örökös birtoklásvágya szerint, enyémtied- stb. -re. Az viszont már önismereti kérdés, hogy az elágazásokban kiismerjük-e, felismerjük-e magunkat.

(A román nyelv elágazása, árnyéka. Az első rajzfilmben megismerkedett Tomsival. Nem számított, hogy a Tom şi Jerry* kifejezésről volt szó, az ő kedvenc figurája Tomsi lett. Aztán az iskolában. Szavak, melyek nem akartak mondattá összeállni, román szavak, melyek nem szűntek meg magyarnak lenni: iskoală.)

* Tom és Jerry


VIII.
(Mikor is? Kezdetben. Mindenek előtt. Mielőtt megkülönöztek. Hanem soha. Emlék, vagy valami egészen más.
Megmenthetnél, mondta Nagy Ella. Megmenthetnél, mondta Nagy István. Egy udvaron voltak, talán falun, talán külvárosi környezetben, előttük egy jókora jókora. Nagy István félt, hogy ráesik, vagy beleesik. Mindegy, melyik következik be, mindkettő végzetes lehet. Nagy Ella félt, hogy ráesik, vagy beleesik. Mindegy, melyik következik be, mindkettő végzetes lehet. Mit tegyek, kérdezte Nagy Ella. Mit tegyek, kérdezte Nagy István. Kikerülni nem lehet. Kikerülni nem lehet. Belerúgni nincs miért. Belerúgni nincs miért. Hazamenni volna jó... volna jó. De hová. De hová. Nini, ott egy cső!, bújjunk el benne. Nini, ott egy cső!, bújjunk bele. Menj beljebb. Menj beljebb. Te, mit keresünk mi itt, kérdezte Nagy Ella. Te, mit keresünk itt, kérdezte Nagy István. Menekülünk, mert jön a jókora. Menekülünk, mert jön a jókora. Jön? Én azt hittem, te hozod! Jön? Én azt hittem, te hozod! Vigyázz, meg ne halj nekem. Ha meghalok, nem neked teszem. Vigyázz, meg ne halj nekem. Ha meghalok, nem neked teszem.)
Mondottam, Viktor kalandváró magatartása majdnem nyomásként nehezedik rám. Szándékaim szerint kerülöm a kalandot, ám mivel egy tíztizenegy éves gyerek vérében szigorúan benne van, nem mellőzhetem. Lényegi tényezőnek nem nevezhető, de gyakran motiválónak igen. Viktor rendszeresen feljárt a padlásra galambászni, az eresz alatti fészekből bravúros mozdulattal kanyarítva ki a tojást. Nem is gondolt arra, hogy leeshet. Akkor én minek gondoljak?
Egyszer meghallotta, hogy a város szélén poroszkáló folyó fölött egy jókora gázcső vezet át. melyen az erős idegzetű ember megkísérelhetett átmenni. Lovagi torna – gázcsövi torna. Viktor nem tudta, mi az erős idegzet, át is sétált kényelmesen, már első próbálkozásra. Azta, né! Másodszor már halászbotot vitt magával, merítőhálóval, s a folyó sodra fölött megállva halászni próbált. Hű-ha! Sikertelenül, mert nem volt jó halász. Ez elkedvetlenítette, ezért a későbbiekben csak ritkán járt a gázcsövön: ha sürgős dolga volt a túloldalon. Nem, nem lökte le az előtte lassan szöszmötölőket, feszülten egyensúlyozókat.
Barátai, iskolatársai tisztelték vakmerőségéért, de irigyelték is. Viktor ezzel azonban vajmi keveset törődött. Viktor nem azért „vitézkedett”, hogy másokat elámítson. Nem hitt ennek lehetőségében. Minden oka megvolt rá. Családi közegben tapasztalta. Szülei már annyira kiismerték egymást, hogy mind az elámítás, mind a becsapás művészete csődöt mondott náluk. Titkon gyűlölték ezt az állapotot. A kiterítettség-érzés nem tett jót nekik, pedig ők akarták. Itt fekszem, lombom takaratlanul, de nem azért, hogy te megnézz. Előtted vagyok, de nem érted. Viktor észrevétlenül, akaratlanul gyűjtötte az ehhez hasonló tapasztalatokat. Vesztére. Igaz, sokára, de bekövetkezett az is, hogy őt sem tudták már sem meglepni, sem becsapni a szülei, akik, megérezve, hogy védtelen-kiterítetté váltak előtte is, tartani kezdtek tőle. Kezdetben csak tartani. Aztán takarózni: a takaró alól síri hangon beszéltek vele.
Viktor bátorsága tehát belterjes volt, befele forduló, de azért nem beteges. Az, hogy senkivel sem sikerült megosztani az élményt, még vakmerőbbé tette.
És a későbbiekben szerencséje volt! Hosszas huzavona után ugyanis kivették a magyar tankönyvből a Hályogkovács című elbeszélést, melynek hatására több nemzedéknyi ifjú lélek vált megfontolttá – Strázsa János vakmerőségének negatív következményeiből okulva. Viktort elkerülte ez a szörnyű végzet. A megfontoltság – legalábbis ebben a korban – végzetes lehet. Szülei természetesen nem így beszéltek, ezért aztán beszélhettek... (Fiam, nyitsd ki az ajtót. Nem úgy, te, befelé! Na jó, akkor legalább hozd ide a papucsomat.)
Viktor egyébként nem adott sokat a beszédre, nem volt híve a szószaporításnak. Szüleivel is ritkán beszélgetett. Inkább engedelmesen hozta a papucsot, azaz vitte. (Azért nem olyan vészes a helyzet, na! Hisz nem olyan nehéz az a papucs!) Körülbelül negyedikes korára a gyerekekre jellemző örökös kérdezésvágyat is kinőtte, s hanyagul bevágta a többi kinőtt, hasznavehetetlenné vált kacat közé, tán azzal a szándékkal, hogy majd turkálót nyit. Ha a kérdések nyivogó harmonikájára rálépett véletlenül, dühösen belérúgott, játszani rajta nem kívánt. Nem, mintha nem szeretett volna megtudni dolgokat, csak nem kérdezés útján. Nem hitt a válaszok helyességében. Egy kérdésre annyi válasz adható, ahány válaszigénylő létezik. Mert a válaszoknak testre szabottaknak kellene lenniük. És ő nem ismert jó szabókat. A szülei például mindig fércmunkát végeztek, vagy épp a fércelést felejtették el. Ezért ő inkább a személyes tapasztalatok „embere” volt, ösztönösen empirista. Mondok, John Locke körbecsókolná, ha láthatná! Egy kérdést mégis sokáig hordozott magában. Kínos helyzetben volt, mert még nem ismerte azt a tapasztalati utat. Nem volt más mód, kérdezni kellett. Tudta, mástól nem kaphat választ, a szüleit pedig röstellte nyaggatni vele.
– Ti miért nem szaporodtok még? - csúszott ki egyszer mégis a száján.
– Hogyhogy? - kérdezett vissza az apja rosszat sejtve.
– Az iskolában mondták, hogy az ember egyik alapvető ösztöne a szaporodási...
– Tényleg?
– Bennetek nincs meg ez az alapvető ösztön?
– Hogyan beszélsz, fiam? – emelte fel hangját az apja. Szemtelenséget sejtett, felbőszült. Fia szavai férfiasságát sértették. Pedig az a minden, ha semmi is.
– Miért nem vagyunk mi többen?
– Szeretnéd?
(Feküdj be az ágyba, kelj ki az ágyból. Itt a gyerek, hol a gyerek?)
– Nem ez a fontos! Miért nem szaporodtatok többet?
– Nem akartunk...
– Pedig tudtatok volna?
– Hogyne, fiam - nevette el magát Füleki Gábor. Különben mit tudsz te a szaporodásról?
– Azt, hogy kötelesség. Így mondta a pap bácsi.
Füleki Gábor azt sem tudta, elképedjen-e a gyermek „tájékozottságán”, vagy nevessen naivságán.
–Negyedikes létedre – csusszant ki a száján, aztán elharapta a szót, mert eszébe jutott, hogy fia ezt úgysem érthetné. Ez az a kor, amikor a gyerek már sok mindent ért, de még semmit sem eléggé. Találkozik a „szaporodás” szóval, de még nem tudja tökéletesen pászítani a „szex” kifejezéshez. Sejti, hogy a kettőnek köze van egymáshoz, de nem tudja, milyen mértékben, és pontosan hogyan, hogyan nem. És miért. Ha ez így, az hogy?
– Mi van negyedikes létemre? – kérdezett vissza Viktor türelmetlenül, amint észrevette, hogy apja nem fejezi be mondatát, hanem elfordul, gondolkodni látszik.
– Semmi, fiam!
Viktor zokon vette az elutasítást. Úgy érezte, igazságtalan az apja. Füleki Gábor pedig a maga részéről elpuskázott egy olyan helyzetet, amikor cinkostársává, barátjává avathatta volna a fiát. Akiről alig tudunk valamit, azt nem érezhetjük barátunknak. Így Viktor már ekkor kezdett olyan zenéket játszani, melyek nem hallhatóak.* Persze, azokhoz dob se kell, jobb se. Az már az önkinemfejezés beképzeltsége.

*Shakespeare

Elhatározta, végére jár a kérdésnek. Ha plöttyent, latyakos, totyakos úton kell járnia, akkor is. Ha nem így, hát úgy, amúgy. Alig várta, hogy újra találkozhasson Anival. Tőle fog útbaigazítást kérni – döntötte el. Cükk-cükk! Valamiért vonzódott ahhoz a lányhoz. Hi-hi! Jobban, mint az osztályában lévő lánykákhoz. Ez egyébként így nem jelent sokat, mert lány-osztálytársaihoz nem vonzódott, nyávogó beképzelteknek tartotta őket, akik nyalnak a tanítónőnek, tízóraijukból sosem adnak, és sem az iskolában, sem azon kívül nem csinálnak semmi olyant, amit a szülők vagy a tanító néni megtiltott. Sicc innen! Csak azért nem mondta soha, hogy így nem érdemes élni, mert egy ekkora gyerekben még nem fogalmazódik meg ehhez fogható kijelentés. Szerencsére.
Ani normálisabbnak tűnt számára, persze, másmilyennek is. Vállalta anyja szidását, amiért későre ért haza, hogy vele találkozhasson; és nem beszélt nyafogó hangon. Nuku nyaf-nyaf! Ez a két tulajdonság elég volt ahhoz, hogy Viktor tisztelje. (Hogyne, Ani festegetett is, de Viktor ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Ő dobolgatott, ám ennek sem tulajdonított különösebb jelentőséget. Persze, azért mégis.)
Általában kedd volt a találka napja. Ünnep a hétköznapok sűrűjében, hétköznap az ünnepek sűrűjében. Viktornak egy órát kellett várnia Anira. Semmiség! Lepkepurc, hasonlók. Ezalatt meghúzódott egy osztályban, s nézegette a rosszabbnál rosszabb gyerekrajzokat. Olykor nevetett is rajtuk. Höhh! Muhh! Kuccs! Ő maga nem szeretett rajzolni, szentségtörésnek tartotta a lerajzolt tárggyal szemben. A rajzok ugyanis mind torzak, tehát csalnak, gondolta, a tanítónőt azonban nem tudta meggyőzni gondolkodása helyességéről. Minek rajzolni, ha..., morfondírozott most is, Anira várva. Hát dobolni minek? De azért mégis, mégis.
– Pszt! - hallotta meg aztán Ani jelzését az ajtóból.
– Szia, gyere be! - suttogta Viktor. Szerette a találkozás jeleneteit. Játék volt, bizsergető. Mivel titkos, hát izgalmas. Végeredményben nem volt kitől tartsanak, csak a takarítónők sifiteltek, mert azok olyanok, hogy mindenfelé sifitelnek, különben már üres volt az iskola. Nemsokára fel is hagytak hát a suttogással, de azért megmaradt a cinkosság élménye.
– Anyád miért nem szaporodik többet? – vágott bele Viktor egyből a közepébe, akárha az „in medias res” szerkesztési szabályt az anyatejjel együtt szívta volna be.
– Hogyan? – lepődött meg Ani.
– Azt kérdem, miért nem... ?
– De hisz édesanyám egyedül él!
– Akkor édesanyád nem is szexszel?
– Nem tudom...
– S hát azelőtt?
– Mi előtt? – Mielőtt az apád...
(Milyen kicsi ez a lakás, gondolta Nagy István. És én is milyen kicsi vagyok! Milyen jól mutat az a bőrönd a szoba közepén! Milyen jól mutatok a szoba közepén! Minek ágy, ha úgy sincs, kivel megosztani? Minek élet, ha nincs, akivel élni? Jó, hogy kicsi a lakás, tíz, tizenkét négyzetméter, vagy annál is kevesebb, benne legalább nem tévedek el. Jó, hogy ilyen kicsi vagyok, legalább nem látszom. Igen, ilyen jól mutatok az életem közepén.)
– Látod, az én szüleim együtt élnek, mégsem szaporodnak. Vajon miért? – folytatta Viktor élénken.
– Milyen furcsákat kérdezel ma...
– Mit gondolsz, mi már szaporodhatnánk?
– Hogyhogy mi?
– Úgy értem, te meg én...
– Tudod te egyáltalán, hogy mit beszélsz? - kérdezte Ani sértett-ijedten.
Ő hatodik osztályos volt, tizenkét éves. Már menstruált, igaz, csak néhány hónapja. Az elsőtől megrémült, sírt, a másodikat már várta. Azóta leplezetten bár, de büszke magára. Hm, mit tudok én már! Na! Édesanyja mesélt valamit a fiúkról, többnyire azt, hogy jó lesz velük vigyázni, meg hogy fájhat is. Juj! Ehhez tartotta is magát Ani. Egyébként nem érdekelte a „szexnek” nevezett valami. Nem, nem és nem! Osztálytársai néha előhozakodtak egy-egy sztorival, olyan csúnya szavakat használva, melyeket ő nem mert kimondani. Piha! Szégyenkezve hallgatta a történetet, de ugyanakkor – ezt zavarodottan állapította meg – érdeklődve, kíváncsian is. Fúj! Később boszszankodott kíváncsisága miatt. Mi ez? És mi nem?
– Na, mit gondolsz? – sürgette Viktor.
– Azt, hogy bolond vagy, s ha ilyeneket beszélsz, többet nem jövök ide! – kiáltotta a lány, azzal felszökött, s kiszaladt az osztályból. Ez igen, kérem! Le a kalappal, föl a sapkákkal. Igaz, ez sem segít.
Na, ilyen volt Viktor első találkozása a „szex”-szel. Rázós, nemde? Viktor értetlenkedve nézett körül. Elkeseredettség és értetlenség munkált benne, marta, szorította, bökdöste. Miért? – kérdezte magát – hol tévedtem? Már ő is ilyen? És miért ilyen az ilyen? Csalódott volt, amiért Ani elszaladt, meghátrált. Haragudott is rá. Gyávaságnak vélte reakcióját. (Szaladj csak, úgyis utolér!) Vagy, ami még rosszabb: a bizalom hiányának. Nem akar eggyé válni? – kérdezte magától Viktor. Na, megállj csak!, eggyé vállak én téged!
A szex a partnerek egyesülését jelenti, ejsze. Ha nem egyéb, vágyunk az Egy után, mely a testiségben sem létezik, megsejteni csak az általa teremtettek felfedezése útján lehetséges – de ez már túlnövi a nemiség határait is. Paff. Ezek után van még kedve valakinek a szexhez? Persze, lehet ezt másképp is csinálni, de úgy meg talán nem érdemes.
Így esett, hogy a szexualitás pusztán verbális meggondolása is bonyodalmat okozott életében, Viktor mogorván, rosszkedvűen poroszkált hazafelé. Még a parittyázásról is megfeledkezett, pedig reggel kiszemelt egy kihívó, szemtelen villanykörtét. Úgy érezte, zsákutcába jutott, vagy éppenséggel zsákba, mert az Anival való beszélgetés után válaszok helyett még további kérdések gyűltek fel benne, melyekre választ kapni immár végképp nem látott esélyt. Mint akit meggyámbásztak, megvertek, elárultak, kicsúfoltak, elhagytak, úgy ért haza, még apja is észrevette a változást rajta.
– Hát téged mi lelt?
– Semmi – dadogta Viktor.
– Hogyhogy semmi, édesem? – kapcsolódott bele anyja is a társaságba. Óvó szárnyait rettenthetetlen vehemenciával emelte fia fölé, az be is húzódott készséggel alája, mint villámtól gyötört ég a koszos csillagok alá.
– Mondd el csak szépen, mi bánt! – kérte, és biztatóan nézett fiára. Anyja meleg szavai – mivel rossz passzban volt – kivételesen megtették
hatásukat, Viktor, a rátörő sírástól hüppögve nyögte ki:
– Megkérdeztem Anit, hogy szaporodhatnánk-e, erre ő azt mondta, bolond vagyok, s otthagyott...
Nofene! A szülői bizottság úgy érzi: ez a döbbenet non plusz ultrája. Hűha, már itt tartunk...? Most immár nevessünk, vagy egyéb? He? Mondok, nevessünk, de egyéb is!
Fülekiné végül csendre inti magát, s nyugodtságot erőltetve magára, megkérdezi:
– Na várjunk csak, hogy is történt ez? Hol találkoztál te Anival, s egyáltalán: milyen Aniról van szó, csak nem...
– De, anya – fejezte be Viktor a sírást, és elmondott mindent, bár tudta, hogy később bánni fogja.
Bánta is, hamarabb, mint gondolta volna.
Apa szid, morog, a karrierjét emlegeti, a másik falkavezér galádságát, cifrábbnál cifrábbakat mond, aztán szobafogság. Persze, két hétre kiírva. Ani rossz hatással van rád, ebadta kölyke, mitugrász; törődj a tanulással. Vagy bármivel, csak törődj. Különben, hozd ide gyorsan a papucsomat. Egyik lábad itt, a másik ott. Az ajtót is becsukhatod. Ne úgy! Nézzünk oda!
Az ügy lezárattatott, ha Viktor szobafogságának csöppet sem kellemes tényétől eltekintünk. Mi megtehetjük, ő, sajnos, nem. Nem akarom sajnáltatni, mert a fájdalomhoz vezető út sajnálattal van kirakva. Semmiség! Egyszerűen ő húzta a rövidebbet, nem is utoljára. Ha most fabulát írnék, a befejezés ez lenne: így jár az, ki úgy akar szaporodni, amint nem lehet, avagy ekképp végzi, aki olyan dolgokba üti az orrát, melyek nem neki valók. (Na, üsse kő, nem fogom Viktort fabulaírással még jobban elszomorítani... Valószínűleg azt sem tartja többre, mint a közmondást, szólást, s az ezekhez hasonló okoskodásokat. Hát még ha az a fabula az ő rovására van megfogalmazva... !)
Az ekképp megesett dörgedelmes dolgok hatására Viktor óvatossá vált az utódnemzés témakörével kapcsolatban. Nuku kérdezősködés, nuku hallgatózás, nuku utódnemzés. Hát nem borzasztó? Hát nem. A kellemetlen emlékek elvették a kedvét a szaporodástól. Victohr lenni semmi szaporod! Fájdalmasabb az volt, hogy az események folyamodványaként Anit is kerülnie kellett egy ideig, azaz nem lett volna muszáj, mert kerülte a lány őt. Amikor végre „véletlenül” összefutottak (titkon mindketten kiéheztek már a találkozásra), szemlesütve, zavarodottan álltak egymás előtt, pirulva, feltörni készülő érzelmekkel, s azok gátlásaival. Ani volt, aki megtörte a jeget, az irdatlan csákány veszettül munkált édi kacsóiban:
– Felejtsük el, ami akkor történt, jó?
Viktor szerette volna mondani, hogy nem, ne felejtsük, ehelyett csak bólogatott, hálásan, bárgyún, gyáván, elijesztve. Épp csak a farkát nem csóválta. Vagy csóválta?
– Hiányzik egy testvér, ez a bajod, igaz? – kérdezte a lány. Nekem is hiányzik.
Viktor ismét bólogatott, pedig majdnem száján volt már, hogy nem is az a legfőbb baja.
– Képzeld, szobafogságot kaptam – mondta aztán.
– Képzeld, én is! – nevette el magát Ani.
Helyreállni látszott a barátság. A közös sors, a felvállalt szerep összefogta őket, mint hajdan a transzilvanistákat. Megkérdezni azonban egyikük sem merte, miért volt a szobafogság, talán azért, mert tudták, ugyanazért, s akkor ismét pirulni kell. Ugyanez a dolog a transzilvanistákkal nem fordult elő. Lehet ez a véletlen műve is.
A továbbiakban fesztelenül, lazán cseverészett az ekképp újra összeruccant pár, hiányérzetük mégsem oldódott fel, s hazafelé bandukolva egymástól függetlenül mindketten megállapították, hogy valami nem stimmel, nem olyan, mint régen. Ezt tetézte még az otthon kapott szidás a kimaradás miatt, és – romantikus, hőzöngő szóvirágokkal kifejezve – összecsapódni látszottak a hullámok az ifjúi hősök feje fölött. Szegénykék, putyu-putyu! Na, szerencsére ilyesmiről szó sem volt, a bőséges ebéd és a kegyesen kiutalt pár cikk csokoládé vigasztaló hatása elképesztő, hőseink megnyugodtak abban, hogy majd holnap...
És bizisten mondom, nem úgy gondolták, mint Ady azzal a bizonyos nagybetűs Holnappal. Mert logikájuk szerint az ember csak azt írja nagybetűvel, ami iránt valami babonás tartózkodást, kényszerű tiszteletet, félelmet, kisebbrendűséget érez (pl. Tisztelt Vezérigazgató Úr, Fenséges Isten, stb. ). Ezekkel azonosulni pedig nem lehet. Természetesen, ez gyermeteg logika volt, és idővel módosult, ami viszont nem jelenti azt, hogy az Ady-féle Holnapokkal, s a többi nagybetűs idegenségekkel sikerült azonosulni. Ami a Tisztelt Vezérigazgató Úr, Fenséges Isten stb. képzetkörét illeti, muszáj volt egy kényszerű megoldást találni. Ők gyerekként – sajnálatukra – belecsöppentek egy kiformálódott, megkövesedett eszme- és konvenciórendszerbe, mely vartyogott, fortyogott a lábuk alatt, kikászálódni totál lehetetlenség volt belőle. Kénytelen-kelletlen bele kellett nyugodjanak helyzetükbe, egykedvűen nézegették, amint a vartyogó micsoda a lábukra kozmái, és kidolgoztak egy kényszerű helyzetekben alkalmazható stratégiát. Minimális százaléknyi fejhajtás, hogy a foguk bele ne törjön, a recept többi része titkos, de különben is mindenki magának kell összeállítsa. Így sikerült elviselhetővé tenni a holnapot. A ma, mindegy milyen, csak teljen el... Az elmúlás tényétől máris jóvá válik – hanem miért siratnánk oly gyakran az eltelt időt?
– Miért nem viselsz soha rövidnadrágot? – kérdezte aztán Ani, miután megbeszélték, hogy a szex nem nekik való, és miután Viktor túlesett az első döbbeneten, ahogy a lány megmondta neki, hogy ő már vérzik ott alul.
– Én? Miért viselnék? – kérdezett vissza Viktor zavartan.
– Mindenki visel. Meleg van.
– Tudod... – nyögte ki a fiú nagy sokára – a combom...
– Mi van vele?
– Nagy vörös foltok vannak rajta, születésemtől.
– Nehezen születtél?
– Ühüm...
– Akkor biztosan ezért nem akar több gyermeket édesanyád!
– Meglehet – bólintott Viktor, és komolyan nézett a lányra. (Nem merte elmondani, hogy még van egy szégyene: kisgyermekként óriási, elálló, kajla fülei voltak, a cimpák majdnem visszatűrődtek. Édesanyja ragtapasszal leragasztotta, hogy egy kicsit „igazodjanak”, simuljanak. Viktor majdnem elhitte, az a ragtapasz is a füle része. Tényleg, akár úgy is lehetett volna).
– Nálunk pedig apa hiányzik, édesanyámnak is, nekem is... – fejezte be Ani a gondolatmenetét.
(Hé, ember, ki vagy te? Én Nagy István vagyok! Ezt határozottan állíthatom. Nekem erről papírom van, kérem szépen. Hát férj és apa vagy-e? Csak Nagy István vagyok; se férj, se apa... De nyomdász, az igen! Azt nem kérdeztem!)
– Igen, az apa az hiányozhat is – hagyta helyben Viktor, és együttérzéssel nézett Anira.
Hirtelen úgy érezték, megértettek mindent, megértették a születés és a létezés misztikáját, és ettől nagyon komolynak, nagyon felnőttnek érezték magukat. Hazamenet is ehhez mérten viselkedtek: Viktor elkísérte Anit a buszmegállóig, kimért léptekkel haladtak, elmélázva, merengve, gondolkodva. Erősnek és okosnak érezték magukat, s ezért fontosnak. Nem szóltak egymáshoz, de néha összevillant tekintetük, ilyenkor bólogattak, mint aki mindent ért, tud. Egy tíz és egy tizenkét éves gyermek.
Aztán Ani felszállt a buszra, a tízéves egyedül maradt, és úgy érezte, övé a világ. Vagy ha nem is az övé, legalább érti. Komoly arccal, verebekre, sem más parittyáznivalóra nem figyelve indult haza. Gondolkodott, és magában ujjongott, hogy mindent ért. Aztán egy útkereszteződésnél elütötte egy autó. A sofőr sajnálta az esetet, de ő dudált, a gyerek pedig nem reagált. A forgalom pedig forgalom. Zöldje volt, mennie kellett, s már nem tudott befékezni. Ránézett a gyerekre, milyen kedves arcú, csak a homloka vérzik, még jobban sajnálta, aztán a rendőr magához intette, s neki mennie kellett. Füleki Mária összeszorított szájjal ült fia mellett a mentőben. Úgy érezte, igazságtalanság történt. Már megint. Pont velük. Borzasztó.
Az orvosok megnyugtatták: semmi gond, csak...
Agyrázkódás, de csöppet sem veszélyes, az ájulás pedig szinte természetes. Füleki Mária bólogatott, maga sem tudta, miért.
–Miért? – kérdezte aztán a fiától, jó néhány óra múlva, az ágya mellett guggolva. Ez a néhány óra elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, semmit sem ért, és gyerekhez illő konok gyakorisággal tegye föl a magyarázatéhes kérdéseket. Egy valamit azonban megértett, ha kissé későn is: hogy miért belső kényszer a világot nem értő kisgyerekben a kérdezősködés.
– Nem tudom... – suttogta Viktor sápadtan.
Meggyötört volt, inkább lelkileg. Persze, olyan is, mint a kutya vacsorája lámpaoltás után.
– Épp akkor, amikor érteni kezdtem a világot... – gondolta kétségbeesetten.
– Hogyan történhetett?
– Szomorú voltam – hazudta Viktor –, mert osztálytársaim kicsúfoltak a combom miatt. És nem figyeltem.
– Ó, az a comb – csóválta a fejét az anyja, titkon magát hibáztatva.
– Na, pihenj szépen, nemsokára visszajövök – mondta még, s azzal elment.
Az orvossal akart beszélni. Mindenről, arról, amiről nem lehet.
Viktor plöttyent volt, szomorú. A hazugság miatt, és amiatt, hogy nem mondhatta meg az igazat. Hogy mondhatta volna meg, hogy az első alka

lommal, amikor okos felnőttnek képzelte magát, elütötte az autó?! Senki sem hitt volna neki, még a szülei is nevettek volna, ha a helyzet megengedte volna. Ehelyett inkább osztálytársaira kente a dolgot. Hű, milyen randamaszatosak lettek tőle! Fuj! Cserébe szomorúságot kapott, és sok-sok bizonytalanságot. Ilyen negatív következményekkel jár a felnőtti okosság? Érdemes komolyan gondolkozni? Nem volt jobb, amikor a verebeket lestem? És Viktor azon kapta magát, csakúgy kérdez, mint kisgyerek korában. Mit, miért, hogyan? Miért, hogyan, mit? Hogyan, miért, mit? És így tovább, a végtelenségig. Kérdezett, mint aki egyebet nem tud. A gond csak az volt, hogy most már magától. Másnak nem merte volna feltenni ezeket a kérdéseket, ő maga viszont nem tudta megválaszolni őket. Így hát kicsinek érezte magát és nyomorultnak. Nyámnyilának éppen nem, pedig. Na, nem volt, na! Persze, mégis.
Mindenesetre tanult az esetből. Hogy ez mit jelent? Nem, nem azt, hogy levonta a következtetést, mely szerint ha felnőtti okossággal próbál gondolkodni, elüti az autó, bár az ő egyedi esetét tekintve ez a somma. Nem is azt, hogy ezután jó lesz kerülni azt az útkereszteződést. Ha ez a kettő nem, akkor már csak egy lehetőség maradt hátra. Kérem, használja ki azt mindenki.

Mondják, a köztünk lévő különbségek szabad akaratunkból származnak, és nekik köszönhetők az emberek közti ellentétek és a gonoszság. Kérdem én, nem a hasonlóvá válás belső kínja termelte ki Viktorból is a gonoszság legelső szikráit? S hát: az írás legnagyobb baja nem az, hogy az íráshoz akar hasonlítani?

– Doktor úr... ?
– Parancsoljon!
– A fiamról szeretném kérdezni...
– Ja, a kissrácról, akit ma behoztak azzal a kis balesettel? – kérdezett viszsza az orvos egy másodperc értetlenkedés után.
– I-igen.
– Semmiség, kérem. Bárkivel megeshet. Különösebb baja nem történt, pár nap alatt kiheveri, elfelejti az egészet. Ilyesmi gyakran történik. Nem kell túl nagy fontosságot tulajdonítani neki. Az agyrázkódás enyhe volt. Semmi probléma... – azzal barátságosan megveregette a Füleki Mária vállát, és elsietett.
Még hogy semmi különös, semmi probléma, és hogy ne tulajdonítsak túl nagy fontosságot neki! – dadogta Mária maga elé –, hát mi az én fiam?! Kioldalgott a kórházból, anélkül, hogy kérdésére választ kapott volna. Mi az, senki nem tudja? Hát akkor Viktornak Viktor-undora lehet, az életnek pedig életundora?! Nem! De mégis! Úgyis, na!
Az orvos szavai jobban megviselték, mint az, hogy Viktort elütötte az autó. Nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy az ő egy szem, mindennél fontosabb fiacskájának a balesetéről valaki úgy nyilatkozik, hogy semmiség. Úgy érezte, gond van a világgal. Kizökkent az idő, vagy valami hasonló, gondolta, s belső kényszert érzett visszaállítására, bár a Hamletet nem olvasta. (A helyére tett idő nagyot nyekkenne, aztán nyomban hálálkodni kezdene.) Aztán elvetette tervét, és megfőzte az ebédet. Mivel esze máshol járt, a kaja rosszul sikerült, ettől mérges lett, az éhesen hazaérkező Gábor úgyszintén. Sajnos Máriának ekkor már nem juthatott eszébe, hogy ebédfőzés helyett jobb lett volna, ha először megpróbálja visszaállítani a kizökkent időt. Így elpuskázta élete egyetlen lehetőségét. Nem juthatott eszébe, mert a rossz ebéd szárnyra kelt, aztán a délutáni látogatási program következett. Erre mondják, hogy felgyorsultak az események. Pedig csak az ember lassult le.
Gábor megborotválkozott, fütyörészve, mert a flekken s a sör, amit a közeli vendéglőben bedobott, jó hatással volt rá. Mária ezalatt dohogott:
– Hogy kezelheti az az átkozott doktor fiunk balesetét átlagos hétköznapi esetként??
– Vedd már észre: számára az!
Máriának ez nem fért a bögyébe: ugyanaz a dolog hogyan festhet teljesen más színben...
Amikor megérkeztek, Viktor éppen csevegett. Az orvossal. A parittyázásról, a madarakról. Fülekiék csöndesen álldogáltak mellettük, nem tudtak belekapcsolódni a beszélgetésbe. Álmukban sem gondolták, hogy fiuk parittyázik, s ismeri a madarakat. Létezik? Az orvosra immár Gábor is mérges lett.
– Hogy jön ahhoz, hogy...? – csattogott magában, pedig nem is tudta, mi az, amihez a doktor valahogyan jön.
Arra ocsúdott fel, hogy azok ketten búcsúzkodnak:
– Aztán vigyázz az autókkal, kislegény, parittyaágasnak pedig jobb a mogyorófa!
– Jó, egyet se féljen, majd szerzek, viszontlátásra.
Valami okból hallgatagon baktattak hazáig. Gábornak a nyelvén volt, hogy orvosnak nem jó azt mondani, viszontlátásra, de aztán nem mondta, Mária – tudj’ Isten, miért – sértve érezte magát fia részéről. Viktor pedig csak ment, és gondolkodott. Nem tudta, agyrázkódása-e az oka, de megváltozni érezte szüleihez fűződő viszonyát. Hogy ez pontosan mit jelent, maga sem tudta, később már nem is akarta megtudni. Csak azt érezte, talán másképp is lehetne, valójában mégsem lehet. Ó, lehessen, na! Lehetőségek istenanyja, te, emeld ki gyorsan rongyos fejed a sűrű iszapból, füledből rázd ki a koszt, s állj a helyzet magaslatára, különben megszüntettetem a beosztásod, úgy éljek!
Otthon Füleki Mária tüntetően kezdte tartani magát a „nem történt semmi különös” felálláshoz. Korábban tervében volt egy kicsit kényeztetni a fiát, finom falatokat adni neki, kedveskedni, ekképp gyorsítva a lábadozást, de a legutolsó kórházi élmények hatására letett szándékáról. Vagy mégsem? Hát mégsem?
Hogyisne, még azt gondolja, megáll a világ, amiért őt elütötte az autó! morfondírozott, de nem tudta meggyőzni magát. Mást meg pláné. Az boszszantotta leginkább, hogy még Viktor és úgy viselkedett, mintha mi se történt volna. Még sápadt se volt! Már-már szemtelenség! (Na, nesze egypár cikk csokoládé, te, hogy tudd tisztességesen kihúzni a parittyagumit! Mit is mondott az orvos, milyen fa legjobb ágasnak? Ja, a mogyoró? Persze, az falábnak is nagyon jó, állítólag nem zsibbad... )
Így lőn, hogy elmaradt a rokonok körbetelefonálása, a rossz hír bejelentése. Érdekes módon Viktor e nélkül is egészen jól rendbe jött. Pedig a nagy család összefogása... Egy kis közös siránkozás igencsak megnyugtatja a lelket... És most ezt nélkülözni kell... Viktor boldog volt, mert amitől félt, nem következett be. Csak akkor szontyolodott el egy kicsit, amikor már két nap is eltelt közönséges balesete óta, és Ani még mindig nem jelentkezett. Bánatában nem jutott eszébe, hogy nem is jelentkezhetik. A tanító néni bezzeg eljött, pedig őt nem is hiányolta! De aztán a napok megkegyelmeztek, mert a negyedik már úgy költötte, hogy az iskolatáskát, tízórait előre kikészítette. Kelj fel és járj! De, persze, először csak az iskola felé! Viktor megszeppenve kapta hátára a táskáját, készségesen szót fogadott a szigorú napnak. Anyja sem tehetett mást, engedte, hogy menjen. Viktor megpuszilta, s a nap sürgetését egy pillanatra figyelmen kívül hagyva visszaszólt édes szülejének:
– Majd jövök! Azzal elporzott.
– Jó – nyögte az anyja elhalóan. Váratlanul lelkiismeret-furdalása támadt, az volt az érzése, a fia hosszú vándorútra indul, ő pedig elfelejtett hamuban sült pogácsát tenni a tarisznyájába. A hét pár bocskor ügye – szerencséjére – nem jutott eszébe.
Viktorra az osztálytársai egy napig hősként tekintettek. Végigtapogatták, szörnyülködtek, ámuldoztak, az élményről kérdezték, majd arról, hogyan kell balesetet szenvedni. Mindenki irigyelte a helyzetét, legalábbis a fiúk, de azok a lányok is, akik valami extrával kívánták felhívni a srácok figyelmét magukra. Hisz nagy baja nem esett, viszont átélt valami nagyszerűt. Mint a filmekben, mondogatták a kis skacok, de nem tudták, mit beszélnek, mert a filmekben legalábbis összetöri magát az ember egy ilyen baleset következtében, vagy látását veszíti el, vagy emlékezetét, Viktorral pedig semmi ilyen drámai dolog nem történt. Bagatell! De a kívülállókat az vigasztalta, éltette, hogy történhetett volna! Erre valósággal kéjesen gondoltak. Fantáziasztorikat is építettek föl, melyekben ők voltak a főszereplők, akik tekintetükkel megálljt parancsolnak az autónak, akik gyors cselgáncs-mozdulattal kitérnek előle. Hősök, akit irigyelni lehet, kell. Az ekképp kipréselt történeteket is mesélték egymásnak (– Te, ha én lettem volna ott... stb.). Nézd, a belemet csak egy icipicikét nyomta ki. Alig fél méternyire. A földig a kifüttyent darab nem is ért le, hogy a porban húzzam. Csak a nadrágomat púposította fel – de hát az semmiség. Csak arra kellett vigyáznom, nehogy a kutyák szimatot fogjanak, s ráharapjanak. Különben szuper volt. Ahogy azt mondom az autónak: tessék, most lehet, zölded van, indulhatsz, és ő rám hajt, hát az valami fenomenális! Megéri kipróbálni.
– Hallom, elütött az autó! – kezdte Ani nyomban, amint belépett a találka-tanterembe. Hangjában nem volt túl sok együttérzés, mert az ügyet az iskolában szenzációként kezelték, ő pedig nem volt szenzációhajhász. Inkább bagatellizáló. Íme, néhány kiló extra bagatell.
– Ühüm – bökte oda a fiú félvállról. Tüntetően nem kívánt beszélni a dologról. Valójában e mögött átok álszerénység húzódott meg, mert Viktor bizony – az osztálytársak hőscsináló magatartásától megrészegülve – elhitte magát, és belement abba a hiúsága számára igen tetszetős játékba, hogy kalandja révén különös személyiséggé, mondhatni hőssé vált. Egy hősnek pedig tartózkodónak kell lenni. Még akkor is, ha az a lány...
– Hogyan történt?
– A, nem is tudom... – mondta Viktor vontatottan.
– Miért vagy hólyag? – csattant fel Ani.
– Hogyhogy?
– Miért játszod nekem a nagymenőt? Hülye vagy! Azt hiszed, hős lettél attól, hogy elütött az autó? Kis taknyos!
Ez hatott. Viktor elpirult, elzöldült, utána meg el is halványult, na! Tudta ő jól, hogy kis taknyos, de miért kell azt felemlegetni?? He? És főleg, miért a „kis” előtag kíséretében? Idegesítő. Irgum-burgum! (Ekkor már tudta, legközelebb taknyot fog ajándékozni Aninak: önmagát. Mert ez az odaadás netovábbja.)

Igen, írhatnék egy esettanulmányt az ügyről, kikövetkeztetve, hogy Ani viselkedésének hátterében a tudatalattiban lévő féltékenység és irigység munkál. Mert a gyerekek is épp úgy szeretnek elsők és hősök lenni, mint a felnőttek, és pont olyan beteges konoksággal ragaszkodnak a megszerzett pozícióhoz. Igen, ezek is ők, a gyerekek.
Ugye, ez így senkit sem érdekelne? Köszönöm, ezt akartam hallani. Szerencsére, nem a betegesség az első dolog, ami egy gyerekről eszünkbe jut. Mert nem mindenki vonzódik a patológiához (ó, édes patológiám, jer!), a gyerek pedig, szerencsénkre, alapvetően egészséges lelkű, és az a kevés önző rosszindulat, mi megvan benne, még nem bűn. Akárhogy nézem, vizsgálom, Viktornak egyetlen kartotékolható bűnét sem tudnám elsorolni, pedig már szinte nem is gyerek, nemsokára kamaszodik.
(Nem szeretem a légből-kapottságot – főleg ha az egy gyerek számláját terheli. Igen, immár bevallom, szégyen ide, szégyen hova, földhözragadt vagyok. Amilyen maga a történet is.)

És így lőn, hogy Viktor megtanulta, nincs semmi különös abban, ha valakit elüt az autó, nem faragtathat hőst magából ennek okán. Továbbá megtanulta azt is, hogy a felnőttek világa nem gyereknek való, mert annak balesete lesz tőle, valamint azt is, hogy hiába próbálja, akarja, az időt úgysem tudja kizökkenteni. (Ezt is csak a felnőttek képesek megtenni. A gyermek maximum ellesheti, megtanulhatja tőlük a módszert, hogy idővel majd alkalmazhassa.)
Viktor egész életében utált tanulni. Ezért a néhány tudás-morzsáért különösképpen megszenvedett. A predesztinációban nem hitt, mert nem tudott róla, de öntudatlanul is kárhoztatott valami felsőbb hatalmat, ami efféle fájdalmas tanulásokra kárhoztatta. Midőn szájába rágták, Szent Ágoston neve hallatán kirázta a hideg, keze pedig ökölbe szorult. Viktor ösztönösen deista volt, hasonlóképpen a modern átlagemberekhez, kiknek azonban bárgyú modernségéhez az is hozzátartozik, hogy deizmusukat ateizmusnak vélik, és egyes körökben hangoztatják is. Büszkeségük leleplezi azt, hogy a kételkedésben még nagyon kezdők. Csak akkor csendesednek el, ha frappáns megnyilatkozásaik mögül is kilóg a lóláb, mert néhány alapvető kérdésre nem képesek válaszolni. Ettől aztán merengővé válnak, de változásukat próbálják titkolni. Hasztalan. Ekkor hajlandókká válnak egy aprócska facsarintást eszközölni teóriájukon, pontosabban belátják, hogy van egy önmagában, önmagáért létező (isteni) lényeg és egy teremtett másodlagos, amely függ az önmagában létezés képességével megáldott elsőtől. Aztán pedig arról kezdenek beszélni, hogy más Isten nem létezik, mint az Igazság.* De az Igazságot sem képesek megtalálni. Végső soron pedig azzal kezdenek takarózni, hogy annak, ki gondolkodni akar, nem szabad hinni (és, persze, fordítva) – de ez sem nyugtatja meg őket. (Nyugi! Nem! De nyugi! Azért sem! Akkor nem. Ez így már más; különben ki vagy te, hogy csak így felszólítasz? Isten. Igen?, akkor legyen nyugi! Ne!)

*Gandhi

Viktor hitt valami magasabb rendű létezésében, egyszerűen azért, mert a felnőtteket nem tartotta képesnek a világ megalkotására, elrendezésére. Volt oka rá.
– Vagy!
– Nem vagy!
- Te nem vagy!
- Rendben, vagy!
Szóval, Viktor meghúzta magát, s belátta, hogy létezik egy felsőbbrendű, mely azonban engedi érvényesülni az embert, magára hagyja, hogy amit megsüt, azt egye is meg, még ha az hitvány, rágós, nyúlós is. Ezen véleménye nem balesete után formálódott ki, mikor eme lény – úgymond – megmenthette volna, de nem tette, hanem sokkal régebbi keletű volt, alapjaiban pedig nagyon gyermeki.
Az első vallásórákon kezdődött, amikor nem tudta megérteni, felfogni, csakúgy, mint mikor az anyja mondta, hogy Isten mindent, mindenkit lát, figyel, mindenütt jelen van. Hű, ez képtelenség – gondolta magában. És Isten jó – mondták neki –, meg igazságos. Azta, hé! Kezdetben nem is kételkedett. Később talán kételkedett volna, de nem mert, persze, nem is tudta, hogyan csinálja. Tartott ez addig, amíg egyik osztálytársával kisütötték, hogy Isten biztosan csak tisztes távolból követi az eseményeket, és csak nagy ritkán avatkozik közbe. (Nem óvatosságból és távolságtartásból. Ugyan! Persze, mégis amiatt.) Hát ez volt Viktor deizmusának alapja, mint ahogy ez lehet másoké is. Igaz, lehet egyéb is. Az már más, hogy Viktor, amikor ezen véleményét megosztotta a tanítónővel, hatalmas szidást kapott, a szülei pedig felszólítást, hogy figyeljenek a gyerek vallásos nevelésére. Fülekiék pedig figyeltek, de nem vettek észre semmit, a tanítónő pedig megjegyezte magának Viktort. Pontosabban a bögyébe vette, később pedig alig tudta kipakolni onnan. Az Önkéntes Bögytisztító Brigád bevetésére is sor került.
(Kétévesen, az első karácsonyi dalok szajkózásakor. Mennyből az angyal, mondogatták neki. Az mi? Megy föl az angyal, kezdte énekelgetni. Számára nem létezett menny. A mi, hol van, miért van? Mit kezdhetnék vele? Inkább megy föl az angyal. Hogy hová? Azt még nem tudta.)
Fülekiék nem adtak sokat gyerekük vallásos nevelésére. A magukéra sem. Mint legtöbb ember, ők is úgy érezték, hogy panaszra ad okot a világ értelmetlensége, hogy ezért az istenséggel perlekedni kell.* Pedig nem a világ értelmetlen, hanem a panasz, az istennel való perlekedés.

* N. Hartmann

Abban furcsamód konszenzusra jutottak, hogy valami nem stimmel a teológiai dogmatikában, s azzal hagyták is az egészet, a vallás témáját lezártnak tekintették, tabunak. Istenhitüket ez nem affektálta. Egyszerűen nem jutott idő arra is, mint ahogy sok más dologra sem – de ez nem újdonság. Amint az idő telt, s Isten-képük kezdett szegényessé, elégtelenné válni, focicsillagokkal, valamint pop- és filmsztárokkal egészítették ki azt. A két pólus között a tisztelet egyenlőtlenül oszlott meg, amit nagyban befolyásolt az is, hogy adott időszakban volt-e foci-világbajnokság, vagy valami észveszejtő sorozatfilm.
Na, ilyen hittel teli világba csöppent bele Viktor...
Fülekiék néha rosszallóan megcsóválták fejüket, és tán titokban hitetlen gyaurságot is emlegettek, mert Viktor sem a focisták, sem a mozicsillagok iránt nem mutatott érdeklődést. Istentől elrugaszkodott epigon, eretnek. Igen, ezek lehettek volna felróható bűnei. De Fülekiék elnézőek voltak, nem rázták meg fiukat, máglyahalált sem kívántak neki. Kivártak, türelemmel...
A létező Istenről Viktornak kevesen, keveset prédikáltak. (Annál többet a nem létezőről.) A keresztanyja, apja testvére próbálkozott meg egyszer, aztán valamivel később a tanítónő. Jézust is babirkálták. Viktor csodálkozott. Leginkább a hitetlen Tamás esetének hallatán. De nem hatotta meg. Következtetéseket sem vont le. Túlságosan távoliként, idegenként tálalták neki a dolgot, nem is merészelhetett párhuzamot vonni saját kicsinysége és az akkori csodás nagyszerűségek között. Semmi érintkezést, hasonlóságot nem volt képes felfedezni a bibliai csodás történetek kora és saját környezetének valósága között, így legfeljebb félelemmel vegyes tiszteletet és tartózkodást érezhetett. Ezért nem volt képes elfogadni szent könyvnek a bibliát. Csak egy könyvnek, érdekes, de valószerűtlen történetekkel. Kért belőlük, ízlettek neki, gyomra is jól emésztette őket, de nem kívánta étrendje kizárólagos öszszetevőivé emelni őket.
A teremtésmítosszal sem tudott azonosulni. Csak azzal, hogy kezdetben vala a sötétség. Úgy gondolta, a teremtés nem egyszeri valami, hanem örökké tartó és befejezhetetlen. Jézust is nehezen értette meg. Titkon mégis nagyra tartotta. Nem – amint várható lenne – csodatévő képességéért, hanem nyugodt magabiztosságáért. Azért, hogy mindig tudta, mit, hogyan akar. A szüleiben, és az őt körülvevő felnőttekben ezt a jellemvonást nem tudta megtalálni. Önmagában sem. De mivel annyira más volt – a többi tulajdonsága révén is –, azonosulni Jézussal sem tudott.
(Nini, te ki vagy? Valóban? Mi? Hogy te meg én, vagyis én meg te? De hát ez lehetetlen! Én nem meg! Te Isten fia, én Füleki Gábor fia. Füleki Gábor nem Isten, Isten sem Füleki Gábor. Hát akkor mi a közös? A vér? Nem, mert az elfolyik. Egy kis tócsában meggyűl, belepi a por, idővel elpárolog, vagy fellefetyelik a kutyák. A test? Az szétmállik. Sajnálom. Most mennem kell, oda kell vigyem apámnak a papucsát. Persze, eljöhetsz máskor is. Ha ez neked örömet okoz.)
Viktor nem tudta felfogni a jóság határtalanságának értelmét. Kicsinyes, korlátolt világban élt, melyben a jóságért nagy árat kellett fizetni (például neki csupa jelest kellett hazavinni ahhoz, hogy sütit kapjon, a nyárra pedig biciklit, görkorit). Ezért nem is próbálta megfogadni, követni Jézus tanításait. Lehetetlenség lett volna. Azért érzett hatalmas szakadékot a bibliai valóság és saját jelene között, mert abban nem kételkedett, hogy valamikor követni lehetett a jézusi tanításokat, és követték is, viszont ma erre nem látott lehetőséget. Hogyisne, mikor épp a megbocsátásról és türelemről szónokló tanítónő volt az, aki négy éven át sakkban tartotta őt, amiért egyszer-kétszer elkottyantotta véleményét!
Az ehhez hasonló tapasztalatok megtanították misztériumjátékot játszani, megtanulta, hogy a máséval ellentétes vélemény nem vélemény. (Még te beszélsz, te? Hát nem látod, hogy nem látod?) Kialakult benne egy társadalmi viselkedés-modell, ami alapvetően különbözött attól, ami kezdetben spontán módon megnyilvánult a gyerek Viktorban. Vagyis a cölöpben. Ötödikes korára megtanult hallgatni, valamint úgy beszélni, ahogy kell. Ezt a szocialista realizmus írói így kommentálnák: jelleme megacélosodott. Nofene! Csupa acélos jellemű ember ütközik össze minduntalan, durván kongó, csattanó hangot adva ki... Elterelve a figyelmet a lényegről.

Vigyáznom kell, nehogy abba a hibába essek, hogy azt látok ki Viktorból, amit akarok. Nem szabad alávetnem őt céljaimnak! Az a történet szétesését jelentené.

És az úton találkozott Istennel. Szinte véletlenül. Mindkettőjükön látszott: örülnek is a találkozásnak, kínos is nekik. Nem hangzott el a „quo vadis” kérdés, Viktornak az volt az érzése, Isten mutatja az arcát neki, mégis elfordul tőle. Egyik kézzel lenyomja a földre, másikkal hívja, inti: kelj fel, és járj. Az, hogy egyszülött fiától átvette ezt a szöveget, Viktort egészen összezavarta. Miért próbálja Isten helyettesíteni Jézust? Nem bízik benne? Isten arcát kereste, de nem találta, pedig Isten szemben állt vele. Így kérdéseit nem tudta feltenni. Ekkor arra lett figyelmes, Isten szalmaszálat nyújt neki, de Viktor tudta, hogy azzal a végével, amelyet nem lehet megfogni. Nem baj. Anélkül is lehet járni a táncot, ha nem is olyan szépen. De az is lehet, hogy még szebben, hisz az új törvények közepette a szépség fogalma is átértékelődik.

Viktorban a kétféle rend ellentéte szűnni nem akaró feszültséget keltett. Előbb-utóbb választania kellett. Nekem egyetlen feladatom van: idejében észrevenni a döntést követő változást. Ezt történetlejegyzői vízkeresztségemnek is nevezhetném.