Balási András

Mondatok
Az emberélet útjának felén
révedten kullogok felismerések
kimérten szűkülő szakadékában.
Minden langyos, halk, néha kellemes
közérzet, végigaludt éjjelek,
s a napi túlélés-ügyeskedés.
Van élet s út, van terv s talán erő is,
van, kit szeretnem, van, mit féltenem,
s tudom: sokan ugyanígy, ugyanitt.
Így, menve a tüskésedő idő
árnyékain, olyan, akárha nem
is én távolodnék az életemből.
Csak mintha bámulnám, amint egy ember
átér egy új túlsó part látszatába,
s lepihen egy pompás kis öncsalásban.
Végül beismerés kérdése csak,
beismerni: nem merjük elviselni
a tényt, hogy titkolt-gyáván erre vágytunk.
A tényt, hogy tűnő akárkik vagyunk
a sok közt, kiket mélyen megvetünk,
ugyanazok, régiúj változatban.
Rendezgetem e kacat szavakat,
hogy valahogyan eltakarjam az
üvöltő, hánykolódó vak hiányt.

Mint emlékeitől menekülő:
miután mindent a helyére tett,
mégis, újra átrendezi a házát.

És néha sikerül a rendezés,
mintha, varázsütésre, otthon lenne
az otthon, s a mintha se lenne mintha.

S ha nem figyelek eléggé, talán azt
is mondhatnám: elégedett vagyok,
hisz béke, rend s a szokásos satöbbi.

De visszanézve látom: akkor, ott,
mikor úgy tűnt, tényleg elér a végzet,
s minden reménység s álom semmivé lett,
jobban és szebben éreztem, hogy élek.

Csak te, ki én...
Az alkony bíborfénye rejti el
örökkön éhes vad meztelenséged,
Érosz nyilalló tarkómra lehel,
soha nem érzett fehérlő vágy éget

úgy ölelni tested, hogy megszűnj lenni,
csak az maradjon belőled, kit én
jelentek, s ne láthasson többé senki,
örök fogoly szerelmem szigetén,

csak te, ki én, és csak én, ki te vagy,
eggyé szűnni szív, lélek s gondolat
nélkül egy hatalmas végsemmi-éjben,

mint lehullt csillagok hozzánk ért fénye,
ahogy belelobban a sötétségbe,
megtalált felem, legszebb tévedésem.

*

Lassan sűrűsödik az arab éj,
zsivajos félhomály, mégis ezer szín,
csend és elfátyolozott szenvedély,
a rezgő forróságban a müezzin

vad hangja kísértetiesen elhal,
édes füstöt lehel a tompa szél,
szívünk megtelik bujkáló árnyakkal,
Aladdin friss pipára gyújt, s mesél,

a pára-muszlinfátyol mögül
mosolyogva lesik a csillagok
s a szigorú arcú félhold, ahogy

féltő gonddal vizsgál, fölénk feszül,
új illúziók szőnyegére ültet,
s a túlsó partra menti szerelmünket.


Válasz
Eljött a zord csend évszaka újra, egy
más számadás mély kényszere rezzen, új
rejtelmek ébrednek veszejtő
útjain a mocsaras vidéknek,

melyet hazájának hisz a szív, a még
mindig bízó szív lükteti, menj tovább,
menj akkor is, ha már tudod, hogy
sem menedék, se irány, koholt ok

s cél sem segíthet, csak te magad; s vesd el
a bajban-istent és a hiány hideg
ölén fogant féltés-szerelmet,
a kecsesen hazudó csalódást...

Hátrál a tél, jó szédületek nesze
motoz, kinyílnak színei, mint szíved
mélyén a változás szivárvány-
vágya, mosoly lebeg a mocsár mord

páráin át, megolvad a csend jege.
Te vagy a válasz. S hogyha kimondod, az
igéző mindenség, akár i-
gaz szerető, szemeidbe ájul.

Hirtelen
Sápadt sugarak üldögélnek,
mint fáradt, roskadt nénikék,
az alkonyon át, a kiégett
tájra még rásüt némi kék,
vörös homály ég a magasban,
a sötétség alattomos
léptekkel jön s kimérten, lassan
minden tört kontúrt összemos,
a nyárvég sima melege
gomolygó hűs párává lobban,
akárha fátyol lengene
vonuló fekete habokban,
elül minden nesz, s hirtelen
ősz lesz odakinn s idebenn.

Szóródás
lágy páragőz a hirtelen kitárt
befagyott ablakon
ezernyi vízcsepp úszik át
araszoló hajóroncsok sora
az ablakszem áttetsző tengerén
akár zilált képekké omló álom
szóródnak
mint szóródom én magam
is szinte észrevétlen
aprósodom

Fehér
a tenger alvó hómező
átcsaholnak rajta a sok
apró csillanásba vesző
árnyéhes sugárfarkasok
egyre fehérebb lesz a táj
elmosódó árnyalatok
hószínű hajnali halál
a semmi színét láthatod
a sűrű végtelen fehér
mint álomkönnyű takaró
közelít lassúdan elér
lágyan betakar mint a hó
még meg-megállsz elveszve már
akár irányt vesztett utas
távolodó emlék a nyár
a feledés némán havaz
fuldokló a lélegzetért
szomjazó a cseppnyi vizet
örökkön fényt vágytál a fényt
s mire elérted elveszett
árnyéktalan fehér az út
csillagtalan fehér az ég
önnön fényörvényébe fúlt
ami lehetett volna még

Mementó
Izgága szélben felfelé
szállingózó szédült pelyhecskék,
mintha szívná őket a kékesszürke inogó csendesség,
sejtésnyi kézárny, ablakot nyit,
pára lobban ki hirtelen,
megtorpan, s lassan eltűnik, mint
a fagy-metszet az üvegen,
egy apró jégcsap könnyet ejt;
önnön fogyó árnyára koppan –
e néhány egység-pillanatban
csodáld a jelentéktelent,
mennyi erő s biztonság benne,
történik, mintha célja lenne.