FÓRUM

Kosztolányi Erdélyben
A magyarság és a magyar kultúra Trianon utáni helyzete számos olyan következménnyel, többnyire igen súlyos következménnyel járt, amelyre a nagyhatalmi fölény érzetét sugalló dualista rendszerben és a millenneumi ünnepségek bódító lázában élő nemzet a legkevésbé sem számított. A végzetes történelmi fordulat mindazonáltal olyan változásokat is kikényszerített, amelyek már régóta esedékesek voltak. Sőt, ha ezek a változások korábban, mondjuk, a 19. és a 20. század fordulóján következnek be, talán a trianoni döntés következményei sem jártak volna olyan közösségi tragédiákkal, mint amilyeneket az elszakított területek magyarságának mindig újra át kellett élnie.
Egyrészt arra gondolok, hogy az ország és a nemzet helyzetének reális szemlélete és felmérése egy közép-európai magyar reálpolitika létrejöttét eredményezhette volna, másrészt arra, hogy valójában a trianoni döntés, a magyarság egyharmadának idegen impérium alá kényszerítése gyorsította fel azt a kulturális decentralizációt, amelyre már korábban is – éppen a magyar perifériák szellemi és intézményi megerősítése érdekében – olyannyira szükség lett volna.
Ennek a kényszerű kulturális decentralizációnak a medrében jöttek létre azok a kisebbségi magyar irodalmak, amelyek valamennyi utódállamban a magyar nemzeti identitás, illetve az egyetemes – a határok fölött átívelő – magyar nemzeti szolidaritás védelmében és szolgálatában láttak el talán minden más közösségi intézménynél fontosabb feladatokat. Valójában a kisebbségi magyar irodalmak szolgálatához csupán a magyar iskolák és a magyar egyházak nemzetmegtartó szerepe volt hasonlítható.
A kisebbségi magyar irodalmak következetesen és sikeresen töltötték be egy-egy regionális magyar nemzeti kultúra létrehozásának és gondozásának küldetését, egyszersmind eredményesen szolgálták az összmagyar kultúra, az összmagyar nemzeti identitás ügyét, éppen azáltal, hogy természetes és termékeny kapcsolatban maradtak a magyarországi irodalommal, illetve egymással, és ilyen módon egy olyan irodalmi modell felépítésében vállaltak szerepet, amelynek szervező elve nem a „politikai”, hanem a „kulturális nemzet” eszméje volt.
Az utódállamok magyar irodalmai többnyire a modern magyar irodalommal tartottak fenn kapcsolatokat, és ennek a kapcsolatépítésnek különleges szerepe volt abban, hogy a kisebbségi magyar irodalmak általában eredményesen küzdötték le a provincializmus kísértéseit, mentesek maradtak a lokális kultúrák belterjességétől, eredményes kapcsolatba tudtak kerülni a többségi nemzetek irodalmaival, és a nemzeti vagy regionális bezárkózás helyett vállalni tudták a közép-európai vagy éppen európai szemléletet és szellemi építkezést. Mindez azt jelentette, hogy a Trianon után létrejövő kisebbségi magyar irodalmak általában a magyarországi Nyugat körével, kisebb mértékben a magyarországi (illetve emigrációs) avantgárd mozgalommal építettek ki termékeny együttműködést.
Különösen így volt ez a születő erdélyi magyar irodalom esetében, amely a maga intézményeinek, leginkább az Erdélyi Helikon című kiváló folyóiratnak a szellemiségében és működésében is azokhoz az eszményekhez és törekvésekhez igazodott, amelyeket a Nyugat képviselt. Nem utolsó sorban annak következtében, hogy az erdélyi magyar irodalom kezdeteinek talán legnagyobb tekintélyű szervező egyénisége: Kuncz Aladár maga is a Nyugat táborához tartozott. Ο volt az az irodalomszervező, aki a húszas évek első felében mint a kolozsvári Ellenzék című napilap irodalmi rovatának és kulturális mellékletének, majd az évtized végén mint az Erdélyi Helikonnak a szerkesztője, a Nyugat szellemiségéhez közelítette az általa szerkesztett lapokat, és a magyarországi írók közül mindenekelőtt a Nyugat íróinak, így Babits Mihálynak, Kosztolányi Dezsőnek és Móricz Zsigmondnak adott erdélyi fórumot.
Kosztolányi Dezső első erdélyi kapcsolatai ilyen módon Kuncz Aladár személyéhez és szerkesztői munkájához köthetők (ahogy ugyancsak Kuncz Aladár szervezte kezdetben Babits Mihály erdélyi kapcsolatait is). A kolozsvári és a budapesti író régebbről ismerték egymást, még az első világháború (és a Noirmoutier-beli internáltság) előtti időkből, sőt az egyetemi esztendőkből (1903 és 1906 között), főként pedig a Nyugat táborából. Barátságuk Kuncz hazatérése után megújult, és Kosztolányi hamarosan a legfontosabb erdélyi magyar fórumok munkatársa lett, így a kolozsvári Ellenzék 1923. április 29-e és július 7-e között folytatásokban közölte Pacsirta című regényét, 1923 és 1927 között (Kuncz Aladár ebben az időben szerkesztette az irodalmi rovatot) ugyanott tizenkét elbeszélése, négy költeménye és két műfordítása jelent meg, 1928-tól kezdve pedig az Erdélyi Helikonban is rendszeresen olvashatók voltak írásai: versei és műfordításai, illetve Káté az anyanyelvről című esszéje (az 1929. 8. számban), amely már tárgyánál fogva is az erdélyi magyarság törekvései mellett kinyilvánított elkötelezettségre utalt. Kuncz Aladár az Ellenzék 1923. április 29-i számában közölt portrévázlatot Kosztolányiról, abban a Magyar fejek című sorozatában, amely a Nyugat táborának nagyjait, így Kosztolányi mellett Móriczot és Karinthyt mutatta be az erdélyi olvasóközönségnek (Babitsról még korábban a budapesti Aurorában adott közre vázlatot). Kosztolányi pedig az elsők között mutatott rá, méghozzá nagyszerű elemző tanulmányban, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratának értékeire. 1
A Kosztolányi Dezső és Kuncz Aladár közötti – irodalomtörténeti tekintetben is nevezetes – barátságnak igen sok dokumentuma van a budapesti és a kolozsvári író levelezésében egyaránt. Közülük most csupán egyetlenegyre hívnám fel a figyelmet, Kuncz Aladár 1929. szeptember 21-én keltezett levelére, amely éppen azért kéri Kosztolányi támogatását, mindenekelőtt természetesen írásait, hogy sikerre lehessen vinni azt az igényes – a napi politikától és a lokális érdekektől független, az egész magyar irodalom szellemi egységének kialakítására törekvő – irodalmi programot, amelyet a kolozsvári szerkesztő az Erdélyi Helikonban meg akart valósítani. Kuncz itt a következőket jelentette ki: „Azt szeretném elérni, hogy az Erdélyi Helikon a (...) magyar irodalomnak független folyóirata legyen. Összeköttetéseim még vannak a csehszlovák, jugoszláv írókkal is, és természetesen elsősorban a magyarországi írókkal. Mai napság nehéz olyan folyóiratot csinálni, amelynek valamelyes atelier-programja vagy harcos irodalmi irányzata volna. Úgy gondolom, hogy most inkább bizonyos szintézisre volna szükség, amelynek alapja a tiszta irodalmi erkölcs. Az itteni kisebbségi helyzetben ennek az ideális programnak a megvalósítása szinte kézzelfoghatóan adódik. Itt tudniillik a világszemléleti különbségek elenyésznek, és maga a kisebbségi sors megköveteli, hogy az írók egymással szemben politikai, világszemléleti vagy személyi különbségeket ne élezzenek ki. Minthogy irodalmi életünk bizonyos tekintetben valóságos fizikai létünk is, egy manifesztáció a világ felé, tehát ezen a fronton könnyűszerrel találkozhatunk itt mindnyájan. Azért gondoltam, hogy az egyetemességet Erdélyből a magyar írókkal is könnyebben meg lehetne csinálni.”
Kosztolányi ezzel a programmal csak egyetérthetett, ezért figyelt fel az erdélyi irodalomra már a húszas évek elején. A temesvári Endre Károly Az ember, aki járva jár című kötetéről a Nyugat 1922-es évfolyamában írt ismertetést, Bartalis János 1930-ban közreadott Nap madara című verseskönyvéhez pedig szép bevezetést adott. Az erdélyi költő még az első világháború idején ismerkedett meg Kosztolányival, akivel 1915-ben Budapesten személyesen is találkozott, és aki ettől kezdve baráti módon egyengette pályakezdését.2 Kosztolányi korán felfigyelt a kibontakozó erdélyi magyar irodalomra, ennek bizonysága az a rövid interjú, amelyet 1927-ben Virágh Ferencnek, a Pásztortűz című kolozsvári folyóirat munkatársának adott. Itt a következőket jelentette ki: „Az erdélyi irodalmat részleteiben ismerem és az
utódállamok közül annak irodalmát tartom a legértékesebbnek. Határozott jellegzetes íze van, ami a többiekről nem egészen mondható el. Olvastam Áprily néhány finom versét, ismerem Olosz Lajos, Reményik Sándor, Gulácsy Irén, Nyírő József írásait. Bartalis Jánost, a költőt nagyon nagyra becsülöm. Egész gyermekkorában hozzám küldte el a verseit. Már akkor nagy jövőt jósoltam neki. Úgy érzem, hogy ő a legeredetibb. Tabéry Gézát személyesen ismerem és becsülöm.”3
Ugyanebben az interjúban érdekesen nyilatkozott meg a magyar irodalom jövőjéről, valójában a modern, mi több, avantgárd irányzatok fontossága mellett érvelve (igaz, ez Kosztolányi szabad verseinek korszaka volt): „Sohasem lehet folytatni azt, amit az elődök csináltak, különben az irodalom merev formalizmussá válik, és semmi értéke nem lesz. Aki ma olyan verset írna, mint Arany János, az nem lenne nagy költő, holott Arany Jánost a legnagyobb magyar költőnek tartom. Az irodalom nem feladat, nem a képességeinknek a megmutatása. Alkalmazkodnunk kell a kor idegrendszeréhez, és úgy kell kifejezni mindig új formában mondanivalóinkat. Épp ezért veszedelmesnek tartom, hogy a fiatalság egy része még mindig az ezerkilencszázas évek hatása alatt van, és jól-rosszul azokat a formákat műveli, amelyeket mi műveltünk. Én magam is körülbelül három éve szakítottam a zárt formával és a rímmel, ösztönösen, mert nem akartam az önmagam epigonja lenni. Úgy érzem, hogy a szabad forma épp oly művészi, mint zárt. Irányról természetesen szó nem lehet; az irodalomban a haladás sohasem egyenes úton való előretörés, hanem ide-oda lengés. Az irodalmak folytonosan a klasszikus és romantikus között hullámoznak. A háború egészen gátját szakította a romanticizmusnak és ezek az újnak nevezett irányok, dadaizmus, szürrealizmus, expresszionizmus, szimultanizmus – mind a romantika túltengései. Ilyeneket láttunk a tizenkilencedik században is.”
Kosztolányi figyelemmel kísérte a kibontakozó erdélyi magyar irodalmat, és írásaival szerepet vállalt azoknak az igényesen európai jellegű törekvéseknek a támogatásában, amelyeket például Kuncz Aladár szerkesztői tevékenysége jelzett. Idővel elkövetkezett a személyes látogatás, a személyes megismerkedés alkalma is. Már nehéz napokban, hiszen a költő 1933-tól kezdve mindinkább a halálos kórral küszködött, és első erdélyi látogatásán már ennek a betegségnek a fájdalma és gondja is gyötörte. 1934 februárjában utazott Temesvárra, hogy az ottani Újságíró Klub díszvendégeként részt vegyen a klub február 17-én rendezett ünnepélyes megnyitásán. Szerepléséről Franyó Zoltán a 6 órai Újságban a következőképp számolt be: „Tíz órakor a klub vezetősége színvonalas és értékes műsorral kedveskedett látogatóinak. Markovits Rodion konferansza után Kosztolányi Dezső, a nagynevű magyar író, a klub vendége ült az asztalhoz, és három pompás formaművészettel, ragyogó gondolatokkal megírt élményét olvasta fel, amelyeket a hallgatóság meleg tapssal köszönt meg.”4 A találkozó az éjfél utáni órákig tartott, a jelenlévő közéleti kitűnőségek – magyarok és románok – a költő egészségére ürítették poharukat, aki az ünneplést francia nyelven köszönte meg.
A következő erdélyi útra ugyanennek az esztendőnek tavaszán került sor: Kosztolányit Sényi László, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság népszerű főtitkára hívta meg közönségtalálkozóra. Sényi meghívólevele 1933. november 29-én kelt, majd több levélváltás után, ezek a levelek Kosztolányi utazásának részleteit tisztázták, a költő 1934. április 5-én érkezett Nagyváradra, és április 8-án vasárnap este a református kollégium (ma Bolyai János Líceum) dísztermében lépett a közönség elé, majd hazatérőben Kolozsváron is töltött néhány napot. Nagy várakozással utazott az erdélyi magyarok közé, annak ellenére, hogy rákbetegsége ekkor már komoly fájdalmakkal járt együtt. Az erdélyi útról felesége a következőket jegyezte fel: „Erdélybe hívják felolvasó körútra, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre. Még sohasem járt Erdélyben. Olyan élmény ez az utazás most a számára, mintha álmainak országát mutatták volna neki, mintha valami őshazába került volna, régi emlékek pólyázó sejtelmébe, székely nagyanyja bölcsője mellé. Csupa megilletődés, áhítat, gyengédség minden iránt, amit itt lát-hall, minden ember iránt, akivel itt találkozik. A seb azonban a szájában nem gyógyul, és újabb fájdalmak jelentkeznek, már az úton is.”5
Kosztolányi valóságos kísérettel, a többi között Dsida Jenővel érkezett Marosvásárhelyre, megszállt dr. Czakó József Köteles Sámuel utcai szanatóriumában, majd Molter Károly lakásán találkozott a „székely főváros” szellemi életének képviselőivel, ezután a Kollégium dísztermében olvasóival. A költői est folyamán több versét és prózai írását olvasta fel, a többi között Európa, Ilona, Halotti beszéd és Utolsó szavak című költeményeit. Az esten Z. Szentgyörgyi Mária előadóművész, Erkel Sári zongoraművész és Kozma Géza csellóművész működött közre. Este az Apolló vendéglőben díszvacsorán vett részt, másnap, hétfőn meglátogatta a Kultúrpalotát, ahol egy rögtönzött hangverseny keretében Chovánné Metz Piroska bemutatta a világhírű orgonát, majd felkereste a Teleki Tékát, ahol Biás István könyvtáros kalauzolta az ott elhelyezett könyvritkaságok között. Délben a sáromberki kastélyban ebédelt, este a Tag vendéglőben vett részt baráti vacsorán. Kedden utazott tovább Kolozsvárra és csütörtökön, április 17-én az Újságíróklubban tartott nagysikerű előadást, ezt Marót Sándor vezette be, az előadás végeztével román írókkal és újságírókkal is találkozott. 6
Látogatását széles körű sajtóvisszhang kísérte, ezt imént hivatkozott közleményében Bustya Endre mutatta be. A Brassói Lapok 1934. április 12-i számában Kosztolányi az anyanyelv ápolásának fontosságát emelte ki: „Amikor a határon átjöttem, az első erdélyi állomáson – egy úr szállott be a fülkémbe – kezdi a beszélgetést –, akinek a kezében egy kis könyv volt. Egy pillantás a könyvre, elárulta, hogy utazópartnerem a Kacsó Sándor szerkesztésében megjelent Anyanyelvünk című könyvet tanulmányozza. Jóformán bocsánatot sem kértem a csodálkozó úrtól, hanem örömmel kaptam ki a kezéből a könyvet, és fokozódó örömmel néztem át annak minden egyes lapját. A magyar nyelv helyes használatának érdekében kifejtett akcióm Magyarországon hatalmas visszhangra talált és örömre szolgál, hogy éppen az Önök lapja volt az, amely ezt a mindenképpen fontos ügyet itt Erdélyben is felkarolta.”
Az Erdélyi Lapok április 13-i számában közölt beszélgetésben a kortárs magyar irodalomról mondott véleményt, és ennek során Illyés Gyula és Erdélyi József verseire, valamint Gelléri Andor Endre elbeszéléseire hívta fel az erdélyi magyar olvasó figyelmét, majd erdélyi útjának érzelmi hozadékáról nyilatkozott: „Nagyon nagy élmény számomra ez az erdélyi körút. Sohasem voltam még Erdélyben s valahogyan – Isten tudja, miért – mindig úgy élt bennem, mint valami furcsa mögöttes ország. És most sok-sok magyart találtam s annyi szeretetet kaptam csak a mai egyetlen estén, hogy egyszerre föl sem tudom nyalábolni, magamhoz sem tudom ölelni a két karommal. Elteszem emlékül a szűkebb esztendőkre, hogy legkisebb morzsájából is sokáig éldegéljek s a legkisebb lángjánál is melegedjem akkor, amikor majd fázni kezdek.”
Ugyancsak az erdélyi látogatás mély nyomokat hagyó emlékeiről beszélt a Marosvidék riporterének is, ez az interjúja a lap április 11-i számában került az olvasó elé. „Életemben – mondotta – először vagyok most Erdélyben, hogy egy irodalmi felolvasó körút során végigjárjam a nagyobb városokat. Első állomásom Marosvásárhely, nyomban ízelítőt adott erről a nemes és régi földről, ahol már századok óta élő valóság az úttörő európai szellem és a művészet szeretete. A Bolyaiak és a Petelei Istvánok városa ez. Olyan főket és lelkeket látok itt ma is, akik igyekeznek méltók lenni hozzájuk. Másutt az ember lát lombozatot és ágakat, itt főleg a műveltség gyökereit. Ez a főbenyomásom, amivel az ember érkezik és távozik ebből a városból. A Teleki könyvtárban látottak alapján meg lehetne írni a 18. század történetét, nyelvészeti, tudományos és irodalmi szempontból is. Az itteni közönség irodalmi műveltsége meglepően magas, az előadó és a felolvasó okvetlenül megérzi az első pillanatban ezt, mert a dobogó és nézőtér között mindig valami titkos villamos összeköttetés van. A közönség hozzáértő és nem is udvarias, hanem szeretetteljes és meleg.”
Kosztolányi kolozsvári előadóestjéről Dsida Jenő számolt be abban az interjúban, amelyet közvetlenül a közönségtalálkozó után készített az íróval. Kosztolányi itt először a magyar nyelv védelmében folytatott küzdelmekről és ebben az erdélyi írók részvételéről beszélt, majd az erdélyi magyar irodalom eredményeit, így Tamási Áron regényeit méltatta, végül az imént idézett marosvásárhelyi nyilatkozatához hasonló módon szólt személyes élményeiről: „Annyi meleg szeretetet, megható ragaszkodást tapasztaltam csak itt Kolozsvárt, ezen az egyetlen estén, hogy föl sem tudom nyalábolni, a két karommal magamhoz sem tudom szorítani. Szeretettel teszem félre erdélyi emlékeimet, hogy minden kis morzsájából sokáig élhessek, minden kicsi lángjánál külön melegedhessem akkor, amikor majd fázni kezdek.”7
Az erdélyi utazás emléke Kosztolányi írásaiban is nyomot hagyott. A világ legnagyobb műfordítója című tárcájában, amely a Pesti Hírlap 1934. május 13-i számában látott napvilágot, egy tréfás erdélyi történetet adott elő, miszerint egy erdélyi magyar és egy szász, akiknek családja szinte évszázadok óta ádáz pereskedésben állt, egy tapintatosan közvetítő tolmács jóvoltából békült meg egymással, a tolmács, az író szerint „a világ legnagyobb műfordítója” ugyanis rendre udvarias kijelentésekké transzponálta a kölcsönösen elhangzó válogatott gorombaságokat. Napló című jegyzetsorozatában, a Pesti Hírlap 1934. június 3-i számában, Sas és sasfiók címmel a két Bolyai drámai sorsán elmélkedett, Erdély címmel pedig egy székelyföldi élményéről számolt be: „Mások errefelé a színek. Bérci és erdei színek ezek, komorabbak, sötétebbek a mieinknél, de élesebbek is. Szürke és sötétzöld, fekete és sötétkék. A levegő edző, kesernyés ízű. Vonatom ablaka előtt hollók repülnek nagy csapatban, fényes-fekete szárnnyal, sebesen, mintha sürgős történelmi megbízatással igyekeznének valahova, csőrükben aranygyűrűvel, akár azon a címerpajzson látni. Az emberek nem vidékiesek. Kiszállok egy kis székely állomáson, s minthogy francia újság van kezemben, a pincér spanyolul szólít meg, öt évig élt Dél-Amerikában, Argentínában. Sokáig társalog velem ezen a szép nyelven. Majd mosolyogva mondja, magyarul, a földre sütve szemét: Székely vagyok, instállom.”8
Kosztolányi élményekben és érzelmekben gazdag napokat töltött Erdélyben, hazatérve azután Kezdetét vette az a személyes Kálvária, amely Kórteremből kórterembe, műtőből műtőbe, több alkalommal is a stockholmi klinikára vezetett. Még két és fél esztendeje volt az erdélyi látogatás után, ekkor született egyik legszebb költői alkotása: a Szeptemberi áhítat, ekkor jelent meg Számadás című verseskönyve és Tengerszem című elbeszéléskötete. Halála, mint József Attila és Radnóti Miklós költeményei, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Gyergyai Albert, Halász Gábor, Márai Sándor, Illyés Gyula és Németh László írásai tanúsítják, az egész magyar irodalmat ravatala köré gyűjtötte. Fájdalmas érzésekkel búcsúzott tőle az erdélyi magyar irodalom is: az Erdélyi Helikonban Kovács László (a folyóirat szerkesztője), a Pásztortűzben Szentimrei Jenő, a Független Újságban Ligeti Ernő, az Erdélyi Fiatalokban Jancsó Béla, a Vasárnap című aradi katolikus folyóiratban Gáldi László vett tőle végső búcsút. 9
A kolozsvári Magyar Színház 1936. november 11-én emlékestjén jelképesen az egész erdélyi magyarság megemlékezett arról a költőről, akit személyes barátság és tudatos nemzeti elkötelezettség fűzött Erdély magyarságához és irodalmához. Az emlékesten Kádár Imre idézte fel Kosztolányi egyéniségét és munkásságát, a következőkkel indítva búcsúbeszédét, és ez a búcsúztató kétségtelenül az erdélyi magyarság érzéseinek, meggyőződésének adott hangot: „nem halottat, de eleven szellemet idézünk magunk közé ezen az estén. Kosztolányi Dezső, a mi emberöltőnknek Ady és Babits mellett legnagyobb magyar költője, társunk maradt akkor is, ha más világok feladatai szólították magukhoz elkínzott lelkét. A keleti népek nem siratják a holtat, víg dalok közepette égetik el a testét, mert nem hisznek a halálban. A mi gyászunk is legyen világító gyász, a géniusz világossága gyulladjon ki ezen a színpadon, amely helyreállította deszkái felett a költészet jogát.”10

POMOGÁTS BÉLA

1. Fekete kolostor. Nyugat, 1931. I. 819–823.
2. Minderről Bartalis János Az, aki én voltam című önéletrajzi visszaemlékezésében számolt be (Bukarest, 1972, Kriterion Kiadó).
3. (Virágh Ferenc)-ágh: Kosztolányi Dezsőnél. Pásztortűz, 1927, 117.
4. Ficzay Dénes: Adalék Kosztolányi Dezső életrajzához. A költő Temesvárott. Jelenkor, 1964, 855–856.
5. Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Holnap Kiadó, Bp., 1990, 263. Kosztolányiné, ezek szerint, nem vette figyelembe a költő néhány hónappal korábbi temesvári látogatását. Kosztolányi „székely nagyanyja”, Kosztolányi Ágoston felesége a székely származású Kádár Rozália.
6. Bustya Endre: Adatok Kosztolányi marosvásárhelyi útjához. (Levelek, sajtónyilatkozatok) Irodalomtörténeti Közlemények, 1967, 478–481. Lásd még: A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája. Sajtó alá rendezte Marosi Ildikó. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1973, 213–214., 550–551; Szemlér Ferenc: Kosztolányi Vásárhelyt. In Búcsú az ifjúságtól. Bukarest, 1957, 132–141.
7. Dsida Jenő: Kosztolányi Erdélyben. Pásztortűz, 1934. április 30; kötetben: Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák, levelek. Sajtó alá rendezte Marosi Ildikó. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1992, 89–90.
8. Kosztolányi Dezső: Sötét bújócska. Sajtó alá rendezte Réz Pál. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1974, 203–204., 227–229.
9. Kovács László: Kosztolányi Dezső. Erdélyi Helikon, 1936, 731-736; Szentimrei Jenő: Kosztolányi. Pásztortűz, 1936, 439-440; Ligeti Ernő: A halott költő. Független Újság, 1936. nov. 7; Jancsó Béla: Kosztolányi Dezső. Erdélyi Fiatalok, 1936, 204–205; Gáldi László: Kosztolányi Dezső. Vasárnap, 1936, 404–405.
10. Bevezető a Magyar Színház 1936. november 11-én tartott Kosztolányiemlékestjén. Erdélyi Helikon, 1936, 737–741.