TÉKA

RegĂŠny a szorosban
BogdĂĄn LĂĄszlĂł: A szoros dĂŠlben. ErdĂŠlyi magyar regĂŠny az elvĂĄlĂĄsokrĂłl. Pallas-AkadĂŠmia KĂśnyvkiadĂł, CsĂ­kszereda, 2002.
Az új Bogdán-kötet a valós időből, 1984 őszének valós ködeiből indítja el történetét a meseszövés kalandos útjára. Az elbeszélés szerint ez az utolsó ősz, amikor Boticselli Lajos együtt van Rodicával, és ott van velük Boticselli dédapja, Ödön von Boticselli képe is. Vagyis egy csapásra egy másik Bogdán-regénybe kerültünk, azaz megint ugyanabban a végeláthatatlan eposzban bolyongunk: a valóságos hetvenes évek valóságos végén indult Bogdánregényfolyamban, a Töredékek... -ben. Vagy mégsem ott? De, mégis ott, legalábbis ugyanazok között a szereplők között vagyunk. Az elbeszélt idő is ugyanaz, a végtelen búcsúzkodások ideje. Minden süllyed, és érezhetően teszi ezt, a szereplők lába alatt mozog a föld, ideje tehát és értelme is van a búcsózkodásoknak. Búcsúzik Boticselli Lajos feleségétől, Rodicától, aki ki akar vándorolni, mert elege van az egészből (a hetvenes-nyolcvanas évekből), Lajost viszont marasztalja mindaz, ami az otthona: a táj, a hagyomány, a történelem. A mondatok is az eposz korábbi darabjaiból ismerős folyondár lendülettel és ötletességgel indáznak szerteszét, viselvén magukon a Bogdánra legjellemzőbb jegyeket, a történeteket egymásba öltő mesélés-technikát, az élőbeszédet követő mondatkezelést.
Megjelenik Gerzson, a költő is, Boticsellivel opera-buffót írnak, megjelennek a szekusok is, és megint mi mást tehet BL (itt Boticselli Lajos monogramja), hosszú sétára indul a feleségével, kint a mesebeli, mégis valóságos tájban, miközben színre lép egy másik jól ismert Bogdán-figura, Hutera Béla hölgyfodrász is, előző történetek, Bogdán-elbeszélések elbeszélője, aki most is mesél, és az ő meséjétől kap kedvet a könyv eredeti „elbeszélője” is, hogy elmerüljön a múltba, és hát újabb kalandos történetek következzenek... A történetek szövevényessége, illetve az ebből felfakadó erő, az egyszerre lendületbe hozó és zsongító mese megint kiválóan érvényesíti az író legfontosabb tulajdonát: a sziporkázó mesélőkedvét és -képességet. 1859-be kerülünk, a mondatok hátán repülünk Délre, Velence utcáin bolyongunk, az obsitos katonával, aki e bolyongás során természetesen szintén elmereng. A Tömösi-szorosba képzeli vissza magát, a harcok közepébe, hogy aztán az örvény tovább röpítse, és máris Amerikában találjuk, az ottani kalandozások közepette. Az elbeszélői jelen az ő jelene lesz, és a Franciskáé, akitől búcsúznia sem kell, mert az örökre eltűnik előle. Újra 1984 villan be, aztán jönnek a tatárok, aztán örvényleni kezd ismét az idő, illetve örvénylik egyfolytában, szüntelenül, hol sikerül megkapaszkodnia a mondatoknak, hol az örvény karjai közé zuhannak. És velük együtt az elbeszélés is. Nem lehet előre kiszámítani, mikor kerülünk át egy ismeretlen időbe. Szerencsére a szereplők, ha nevük változik is, jellemükben, kiismerhetőségükben maradnak a régiek. Velence, bécsi fogadó, felsőtábori ház ezután is váltakozó helyszínei a cselekménynek. Van egy varázsszőnyeg is, de most neki nem a repülés a feladata, hanem azt a célt szolgálja, hogy láthatatlanná tegye utasait. Szivarfüst, kocsma, lidérces sikátorok, de többnyire kocsma, füstös termek, összehajoló arcok, ezek a mesék díszletei. Folyton összehajol néhány arc. Voltaképpen, bármennyire is szövevényes és meseszerű a Bogdán-próza, nincs is igazi cselekménye. Szinte semmi nem történik. Csak mozdulatok vannak. A szerelem mozdulatai. A halálos döfések is megtörténtek, szinte minden megtörtént már. Mintha a Teremtés hét napja után volnánk (ott vagyunk!). Csak az elbeszélés marad hátra. Túlélők vagyunk mindannyian. Másképp nem is volna lehetséges. A búcsúzkodások örök évadjában semmi nem történik, ez az igazság. Erről beszélnek a Bogdán-könyvek.
Ez a Bogdán-próza nagy leleménye. Semmi nem történik, mégis, fokozott hangulatban várakozik mindenki, és körülötte látszólag minden forrong, változik. Ám csupán árnyjáték az. „Az árnyék újra megelevenedik, figyelmesen nézi őt, mintha mégis figyelmeztetni akarná valamire, és a világhuzatban görögnek a mezőn a baljósan suttogó örgdögszekerek.” Vagyis olyan próza ez, amely saját paródiáját is megírta már.

TAMÁS ANDREA