DELEATUR
Fotóalbum. A füstté lett író
Egyszer valamikor, valahol messze, egy jelentős írónak, pályája csúcsán, elismerések özönében stb., közeli barátai nem kis figyelemmel és odaadással megünnepelték a 60. születésnapját. Jöttek írótársak, jöttek a szellem kiválóságai (még a korszak élő legendája, a híres muzsikus is eljött, igaz, már nem nagyon tudta, hova cipelték és mi célból), sőt, az állam is képviseltette magát, méghozzá nem akármilyen szinten, ráadásul nem jött üres kézzel, mert elhozta a legnagyobb érdemrendjét, hogy maga is meghatódva a pillanattól, feltűzze az író kabátjára, azaz jelképesen a mellére, amely annyi viharnak szembeszállt az elmúlt évtizedekben.
60 éves ifjú ember volt ekkor az író, arcán még nem volt ránc, mintha a megharcolt harcok mindegyike fiatalítószerként hatott volna. Aztán eltelt tíz év... De ne szaladjunk előre. A születésnapra nem csupán az állam nem jött üres kézzel, mindenki hozott magával valamilyen értékes ajándékot. Arany zsebóra, arany töltőtoll, arany mandzsettagomb, arany nyakkendőtű, és ezen a sok aranyon nem szabad csodálkozni: mindenki tudta jól, az író átlépte a halhatatlanság arany küszöbét, és ha valamit is magával visz oda e földi létből, annak a legmaradandóbb anyagból kell lennie. És persze voltak ugyancsak értékes, ám vicces ajándékok is. K. -tól egy eredeti cowboykalapot kapott, hiszen imádta a western-filmeket, L. -től egy zenélő selyempárnát (ami, mármint a párna, annyiban kötődött az aranyhoz, hogy az író aranyere miatt kis párnácskákkal vonult az író-olvasókra), M-től, a szobrásztól elefántcsont levélbontó kést (a nyele az író fejében végződött – miniatűr remekmű), N-től egy kubai szivart, emlékeztetve mindenkit az író első nagy sikerére, a dohánytermesztők között készült riportregényére. A szivar később fel is izzott, természetesen a szivarhoz kapott arany szivargyújtóról, merthogy a szivarokat halálos bűn nyílt lángról meggyújtani. Ekkor készült az emlékezetes csoportkép.
Aztán teltek-múltak az évek, és az író még feljebb jutott. Az elhunyt muzsikus után ő lett a nemzet élő legendája, és ha csak kiejtették a nevét, kisimultak az elgyötört arcok, menekültek onnan a mihaszna ráncok.

70. születésnapját országos csinnadrattával ünnepelték. Ebből az alkalomból több könyvét is kiadták, tucatnyi róla szóló monográfia jelent meg, sőt, egyik kedvenc tanítványa külön albumba összegyűjtötte a mesterről készült fotókat is.
Ebben az albumban teljes oldalt betölt a hatvanadikon készült csoportkép. A kép több szempontból is fontos, leginkább talán annak a cáfolhatatlan ténynek a bizonyítéka, hogy az írót mindenki szereti, az őt körülbástyázó mosolygó arcokon bizalom és szeretet fénylik. Egyvalaki nincs a képen. Illetve...
Az történt, hogy N., aki költő ugyan, ellenben írt egy zajos sikerű könyvet, ami már csak azért is méltánytalan cselekedet volt, mert verseivel soha nem tudta volna átlépni párszázas olvasótábora gyepűit... Igazán felesleges kutatni, az öregség szenilitása, netán a rossz epeműködés, netán az őszinteség téli hullámverése kavarta fel benne a múltat, mindenesetre kipakolta, amit költői fantáziája bugyraiban dugdosott. Azt állította, hogy viszonya volt a nagy íróval. Száz okból is botrányos e kijelentés, de most ne menjünk bele, hogy miért.
Nem lett volna jó, ha ott marad azon a képen. Az a kép a Parnasszust ábrázolja, ott nincs helye N. -nek, talán így gondolkozott a tanítvány (akit kortársai kezdtek nagy T-vel írni). Vagy egyszerűen szerette volna megkímélni a felesleges bosszankodástól mesterét. N. -et retusálták a képről. Nem egy nagy ügy, pártvezetőkkel is gyakran megtették ezt az idők során.
Így aztán N. eltűnt a nagy író mellől. Semmi sem maradt belőle, csak a szivar meg a kékesen rajzolódó szivarfüst, ami épp egy jellegzetes ábrát rajzol a nagy író cowboykalapos feje fölé: olyan, mintha glóriája volna.

LÁNG ZSOLT