Pro, kontra, minek, hova, miért
Olvasom Esterházy új könyvét, és nem tudom – mit nem tudok?, semmit nem tudok, ezek közül a legenyhébb kifejezés, hogy nem tudom, ki vagyok. Jó, ezt még lehetne értelmezni, de minek. Minek, hova, miért, ahogy mondogatta valaki, ki?, nem lehet tudni, éppen ez van, hogy nem lehet tudni. Megállni, ez nem vezet sehova, és még csak toporgás sincsen. Pedig valami tisztázódott, nem? (Most válogatok egy kicsit a könyv azonnali recepciójából, azt kommentálom, a ki /vagyok/, minek, hová, miért kérdéssort halogatni.)
Esterházy Péter Kossuth-díjas alkotó legújabb, Javított kiadás című kötetében azokról az érzésekről, történésekről ír, amelyek ahhoz kapcsolódnak, hogy megtudta: apja, Esterházy Mátyás III/III-as ügynök volt. (MTI, 2002. május 16. 14: 30)
Nem, vagyis igen. Vagyis nem. Az író, a Harmonia caelestis szerzője, vagy hogy is? – hiszen nem írt ő semmiféle szerzőségről, még arról a régiről is elmondja, hogy Esterházy Pál úgy kompillálta, aztán meg harmóniáról abban a könyvben végképp nincs szó, árulások, kicsi gyávaságok, olykor egy-egy szép mozdulat, de ezt is most minek, miért, hogyan.
... az író az országot, a nemzetet összecsúsztatta, azonosította az arisztokráciával (Bojtár Endre, Élet és Irodalom, 2002. május 24.)
Nem, vagyis igen. Apjának nevezte a hajléktalant is, hacsak így nem.
Esterházy Péter könyve szükségszerűen lesz a nagy mű, a Harmonia caelestis szétírása, elírása, lefedése és javítása, de a nyelv és a referencialitás széttartásának hangsúlyozása mellett valami más is, élet-és-irodalom, baleseti jegyzőkönyv, kérdés kérdés hátán... (Schein Gábor, Élet és Irodalom, 2002. május 24. )
Szükségszerűen? Ha volna olyan pont ebben a fiktív valóságunkban, ahonnan be lehetne látni, hogy valóban, ez kellett, hogy jó volt valamire. Nem tudom. Persze: elindíthat valamit, például könnyeket, igazakat, hamisakat, ki látja ezt?

Sok ilyen szégyenletes dolog volt akkor, szégyenletes hülyeségek. (Szijj Ferenc, Élet és Irodalom, 2002. május 24.)
Sok ilyen volt – a posztmodern kötelező hezitálás az identitás körül mint hatalom iránti szolgálatkészség. Amire a korszerű diktatórikus válasz, hogy akkor én most megmondom neked, hogy ki vagy, kisöcsém.
A banalizálás megindult. Nehogy kijöjjünk a sodrunkból. De hát én sajnos kijöttem a sodromból. Elzártam a rádiót, valamiért kimentem Újpestre, elcsámborogtam egészen Káposztásmegyerig, rám esteledett szépen. K. (...) Az „államszocializmus”/államkapitalizmus „népi elméletének” centrumában a III/III-as titkosszolgálati ügyosztály és rokonai (a Stasi, a Securitate, a KGB, a GRU) állnak, mert a legegyszerűbb azt gondolni, hogy a bukott rendszer nehezen megfejthető titkának a nyitja: maga a titok. (...) Az, hogy a Szovjetunió nukleáris fegyvereket állomásoztatott – titokban és a hatályos nemzetközi szerződések semmibe-vételével – a „Magyar Népköztársaság” területén, vagy az, hogy a tényleges államadósság sokszorosa volt a nyilvánosan beismertnek, vagy akár az, hogy a jámbor küllemű Kádár-kormányzat (is) szponzorálta a nemzetközi terrorizmust, távolról sem keltett akkora szenzációt, mint az, hogy egy-egy művész (mint Bohumil Hrabal vagy Christa Wolf vagy Tar Sándor vagy Bódy Gábor) együttműködött a posztsztálinista titkosszolgálattal. (Tamás Gáspár Miklós, Élet és Irodalom, 2002. május 24.)
Szegény irodalom. Megint olyasmit vesz magára, vagy ráz le magáról, amihez ő kevés. De hát éppen ettől a kevéstől irodalom, ha.
Nem is a fikció –... –, hanem a valóság vált kétségessé (...) A diktatúra idején a „ki a spicli” rémítő társasjátéka ment, elmúltával az erkölcsi érzéket éppúgy sértette a spicli kilétéről szóló bizalmas tudás politikai zsarolásra való felhasználása, mint előre menekülve a megvallásból politikai tőke kovácsolása. (Radnóti Sándor, Népszabadság, 2002. május 25.)
Az utópiák kimenekültek a valóságból a fikcióba, hogy ott megerősödve a valóságot formálni legyenek képesek. Itt a fikció belemegy a valóságba, hogy a valóságról kiderüljön: önáltatás. Ki, be – hova? Azért annyi legalább tisztázódott, hogy a valóságról bármikor kiderülhet bármi, szinte. És hogy ezért a kiderülésért dolgozni kell.
Ha Magyarország lenne az egyetlen olyan ország, amely ilyen tragédiákat élt át, az új Esterházy-alkotás magyar maradna – írja Rüb, hozzátéve: Esterházy Péter, aki a történtek folytán maga is tragikus személyiséggé változott, a Javított kiadással ismét világirodalmat alkotott. (Matthias Rüb, az FAZ budapesti tudósítója, idézi Dunai Péter, Népszabadság, 2002. május 25. )

Világ? Az, világnak világ. Vas szegekkel.
„A szabályozásnak tekintettel kell lennie egyaránt a besúgott és az ügynök jogaira is, ám az egyaránt nem jelenthet egyenlő mértéket, a kettő konfliktusában a besúgott jogáé az elsőbbség.” (Majtényi László, Élet és Irodalom, 2002. május 31. )
Ne készíts magadnak (...) Ne vedd hiába (...) Emlékezzél meg arról (...) Tiszteld apádat (...) Ne ö (...) Ne paráz (...) Ne lo (...) Ne tégy hamis tan (...) Ne kívánd (...) Ne kívánd (...)
„A bűn történetét csak vallomás írhatja” (írja Selyem Zsuzsa a Hcről). A Jk ezért olyan, amilyen. (Láng Zsolt, Élet és Irodalom, 2002. május 31. )
Csanádi, Mernyei.
De az egzisztenciális krízisen túl erkölcsi válság jelei is mutatkoznak a hithű liberálisok között: kifordulni látszik helyéből egy arkhimédészi pont, amihez viszonyítva párhuzamos világukat berendezték. (Csontos János, Magyar Nemzet, 2002. június 1.)
A liberális párhuzamosok a kiforduló arkhimédészi pontban találkoznak? Ugyan, ugyan: a hithű végtelenben.
De nem én vagyok itt a fontos, nem is ő, nem is az apa, hanem mi. Mert ez a könyv mirólunk szól. (Bächer Iván, Népszabadság, 2002. június 1.)
Mirólunk: magyarokról, németekről, arabokról, spiclikről, homelessekről, anyákról, buzikról, grófokról, szakácsokról, írókról, spekulánsokról, szerelmesekről – állj, ez nem igaz. Ennyi mindenről csak az a másik szólt.
Mivel a közéletben nem történt semmiféle katarzis e területen, így most is, ahogyan az előző érában, átcsúszott a teher az írók, közírók hátára. Az irodalom és a publicisztika azonban nem végezhet el hatékonyan efféle mozdulatokat a közélet helyett. Jó ízlésű író nem is képzel ilyesmit saját magáról. Még sok-sok eladott példányért sem. Esterházy Javított kiadásával az égvilágon semmi sincs elkapálva. Kínzóbb a hiányérzet, mint annak előtte. Növekszik az unalom is. Lám, megint azt kellene siratni, aki a többinek ártott, az áldozatoknak pedig ismét csak coki! (Malonyai Péter, Könyvesház, 2002. június 1. )
A teher nem csúszott át. Valaki átvette (átvett belőle annyit, amennyit – remélem – bírt), egyes szám első személyben. (Látó, 2002. július)
MERNYEI RÓBERT