Vakablak.
Történetek a tapintatlanságról, és egy bonusz
Úgy látszik, a kiadókról nem lehet eleget írni. Bármennyire is ostorozza őket az ember, hogy provinciálisak, ostobák és otrombák, ők provinciálisak, ostobák és otrombák maradnak. Tisztelet a nem sok kivételnek, persze.
Nemrég az egyik, nem Kolozsváron működő kiadó igazgatója fölhívott telefonon kedden, hogy bemutatnám-e XY kötetét szerdán. De hiszen még nem is láttam a könyvet, hebegtem a kagylóba. És ha elküldené emailen? Most már késő, makacsoltam meg magam. Sajnálom.
A bemutatón végül ő maga beszélt, de előbb elhíresztelte, hogy ő már jóval korábban rám csöngetett, és meghívott az eseményre, én azonban elfelejtettem. Biztos részeg volt, legyintett lemondóan, és a titkárnő, mivel valóban léteznek írók, akik múzsáját Stalynskajának hívják, a derék hölgy készségesen elhitte. Biztos, válaszolta tehát, és semmi áron nem lehetett az ellenkezőjéről meggyőzni.
Máskor, szintén a közelmúltban, ismét könyvbemutatóra hívtak, ezúttal viszont csak közönségnek. A hölgy, aki édesapja hagyatékából állított össze egy vékony kötetet, egyik nagy öregünket kérte meg, hogy beszéljen a szerzőről és a könyvről, egy színésznőt, hogy fölolvasson az írásokból. A teremben, ahol a rendezvény zajlott, a résztevők képeket láthattak az apa kedvenc kirándulóhelyeiről és arról az országról, ahonnan mindkét felesége származott. Egyszóval, profi szombat déli rendezvény lett volna, ha a kiadó nem feledkezik meg magáról, és nem mulasztja el, hogy az igazgató, a szerkesztő, a könyvelő vagy legalább a gondnok megszólaljon. Így olyan volt, mintha a kiadónak semmi köze nem lett volna a kiadványhoz. Nem beszélve arról, hogy aki kinyitja a füzetet, az majd' hanyatt esik a szerkesztői és tördelési hibáktól: a tükör borzalmas, a betűméret teljesen ésszerűtlenül váltakozik, mint ahogy azt sem lehet megállapítani, miért szedik az egyik szót félkövérrel, a másikat meg dőlttel, mikor egyik stílust sem indokolja semmi.
A harmadik és számomra legfájóbb annak a kiadónak az esete, amelynél egykor dolgoztam. Ez az intézmény az ezelőtt húsz-harminc évvel megjelent könyveket adja ki újra, minimális változtatásokkal: más a borító színe, vagy a gerincre ráírnak valamit. Ha valakinek mégis támad egy jó ötlete, és az tárgyként valósul meg, akkor mérget vehetünk rá, hogy ezt a kötetet a világon sehol nem lehet megtalálni. Egyszer négy üzletbe mentem be, hátha valamelyikben mégiscsak felbukkan, amit keresek. Ám a derekasan pereskedő kiadó munkatársai szemfülesek voltak: a kötetet sehol nem sikerült beszereznem.

Ε provinciális gesztusok és létmódok között nosztalgiával gondolok Enyedi Zsoltra, a nagykárolyi Say-Yes alapítvány vezetőjére, aki 2000-ben felkért, lennék az érettségizőknek évente megrendezett Maturus vetélkedő zsűritagja. Igent mondtam. Megköszönte. A feleségem jöhet-e, kérdeztem. Hogyne, természetesen. Van-e kocsink. Nincsen. Akkor eljön értünk egy autó. Vegetáriánusok vagyunk-e. Nem, semmi esetre sem. Jó. Néhány napon belül elküldte az eddigi versenyekre vonatkozó anyagot. Az autó eljött, elvitt Károlyba. Nagyon kedvesen fogadtak, s a zsűritagok között volt egy vegetáriánus, aki a saját menüjét fogyasztotta a remek vendéglőben. A vetélkedő végén az alapítvány vezetője megköszönte, hogy voltam olyan kedves, és eljöttem; reméli, feleségem sem bánta meg, hogy velem tartott. Egy másik autó visszahozott Kolozsvárra. És nem sokkal később megkaptam az akkori vetélkedő sajtóanyagát.
Hát így kell ezt, uraim. Nem tudom, értik-e.

DEMÉNY PÉTER