Megszerezni, eltartani, megtartani
(Kajetán atya beszédeiből és tanításaiból)

She’s a Whiskey drinkin’ woman
Édesanyám mi van a kötényében
Drinks Whiskey all the time
Három alma adjon egyet belőle
But I love that woman
Úgyse sokat ehetem az almáját
Cause she’s mine all mine all mine

– Ne sirassátok anyáitokat, fiaim! A családi boldogság előbb-utóbb minden férfiembernek megadatik – szólt fennkölt hangon Kajetán atya, s biztos mozdulattal szájába szórta az asztalterítőről összesepert, cigarettahamuval elegyedő kenyérmorzsákat. – Szóval ha nem tökölődtök túl sokat, s csináljátok, amit kell, az emberi faj egészséges hímjeiként mindnyájatok rátalál pillanatnyi elérzékenyülése vagy huzamosabb lustasága gyümölcsére, a sors által neki rendelt nőstényre – pardon –, párjára, hogy családdal, gyermekekkel, s az ezekhez tartozó mindennemű jóval és rosszal megáldva nyugodtan leélhesse földi életét. Ne sirassátok anyáitokat, fiaim! De jól jegyezzétek meg: megszerezni, megtartani, eltartani – meredt kétségbeesetten üres poharára az atya –, erről szól az egész. Bombabiztos játékszabály ez, szilárd és erkölcsös törvény, mi nem tűr semmiféle taktikázást. Mert ugyebár a nagy dolgok, az igazi ’törrrvények’, a ’hagygygyományok’ etcetera szigorú urak. Nem

kedvelik a devianciát, s egy-kettőre megvonják tőlünk a szabálytalan taktikázás jogát. Mit pislogtok? Persze, semmit sem értetek! Azért töltsetek valamit apátoknak! Az élet nem csak hokiból áll, gyermekeim!
A fiúk nagyon fáradtak voltak. Kemény játék volt mögöttük, durváskodásokkal sunyi megalázásokkal. A bírók szemtelenül a fővárosi csapat oldalán harcoltak, mindenfajta becsületes erőlködés hiábavalónak bizonyult. A játék sorsát már megkezdése előtt eldöntötték a hivatalosok. A vacsora hangulata is ilyen farokbehúzós volt. Némelyiküknek el kellett érnie a harmadik váltást hazaszállító utolsó buszt, fél lábuk már az ajtóban volt, de valahogy mégsem akaróztak elszakadni a „bolond pap” – ahogy maguk között Kajetán atyát hívták – társaságától. Mezei úr, az edző ilyenkor már tökrészegen bóbiskolt a vécén, tőle amúgy sem várhattak az elvesztett játék kétségeit feloldó néhány jószóra. Maradt hát az atya, ki hívatlanul mindig a csapathoz csatlakozott a játék utáni vacsorán (beszélték, hogy egyszer fogadásból az egész csapat vacsoráját megette, vagy harminchat szekérkeréknyi bécsi szeletet szalmakrumplival és a hozzájuk tartozó söradaggal).
Hosszú, szürke kabátját csak az asztal mellett gombolta ki, amint belépett a régi óvodával szembeni, az autó-sport üzlet melletti „piros bárba”, ahol még mértek igazi havannai rumot. Hogy ez a rum megérte-e a címkéje szerinti matuzsálemi öt évet, az senkit sem érdekelt. Nem is voltak kíváncsiak rá, mert úgy itták, mint falun a körtepálinkát (fontos megjegyeznünk, hogy azzal a kocsmával határos autós-sport üzletben vette a csapat kapusa élete első patefonlemezét a Sosem felejtelek, Portofinó című világslágert, a csapat későbbi titkos himnuszát).
– Az emberi természet túlságosan is hajlékony – tapogatta végig zsírfoltos mellényének zsebeit Kajetán, cigaretta után kutatva. Ne feledjük, pokhálóvékonyságú emléktokba burkolózó ifjúságunk gyanús dolgokra is fogékony, és könnyen romlandó. Mert minden újdonság magában hordozza az ismeretlentől való elbizonytalanodást, ami aztán rút kilengésekre sarkall, hogy rosszcsontokként, figyelmen kívül hagyva a szent törvényt, boldogtalanná tegyük önmagunkat. – Ezt a magát minden elnyomástól-előírástól felszabadító, egyénieskedő szabadságot, ezt az agyat, s szívet felőrlő, megnyomorító egyéni elhajlást hajlamosak vagyunk századunk vadhajtásaként kezelni. Azt mondjuk, hogy istent s embert sért, s hogy a tönkrement régi, jó rend büntetése. Bezzeg a régi jó rend, a régi jó emberek és a régi jó töltött káposzták – gyömöszölt szájába egy nagy, hideg tölteléket, két szippantás között, nyelvével csettintve...
(folyt. köv. )
HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN