SZEMLE

A vég vonzásában

Krasznahorkai László: Háború és háború. Magvetõ, Bp., 1999.

Vég mint befejezés, a regény vége, és vég mint befejezés, az életé. Szeretünk visszafelé olvasni, a végpont perspektívájából (újra)értelmezni. És minek tagadni, szívesen olvasunk a halálról, hiszen a halál az egyetlen, amely valódi lezárást adhat, vagyis biztos és fellebbezhetetlen tudást, végpontot, amely felõl nézve a narráció minden egyes eleme besimul a megfelelõnek vélt helyre.
Peter Brooks a narrativa elõrehaladásának dinamikáját vizsgálva különösen nagy szerepet tulajdonít a cselekmény befejezésének, illetve az olvasó lezárásra várakozó magatartásának. A cselekmény tehát "a halandóság diszkurzusának logikáját" követi. Amikor egy történetet olvasunk, tulajdonképpen a halál (vég) megismerését keressük, vagyis az élet számára eleve elérhetetlen tapasztalatot. A halál a maga során viszont lehetõvé teszi, hogy lássuk, érzékelhessük életünket. A mû befogadását ilyesformán a visszatekintésre való várakozás irányítja. Végig abban a tudatban olvasunk, hogy ami elõttünk áll, a befejezés, ál fogja értékelni az egész éppen olvasott szöveget.
Krasznahorkai László regénye a Háború és háború ilyen perspektívából szemlélve a(z) (el)távozás története, egy rituális (ön)gyilkosságé, melynek a "világ közepén" kell bekövetkeznie. A fõhõs, Korim György így egyszerre áldozó és áldozat. Egyfelõl maga irányítja a történet kibontakozását, tudatosan készül az utolsó gesztusra, hiszen már a regény elején világosan kinyilvánítja, hogy "Lehet, hogy ez az elsõ ilyen eset az USA-ban, de én nem azért jöttem, hogy új életet kezdjek, (...) Én a régit szeretném befejezni." Másfelõl õ a gyanútlan áldozat, akivel történnek a dolgok, aki valamiféle rejtélyes mágneses vonzásnak engedelmeskedve sodródik egyik jelenettõl a másikig, következõ lépését elõre nem tudva halad elõre az úton.
Ahhoz, hogy meghozhassa az áldozatot, vagyis betölthessen egy rituális funkciót, elõbb ki kell lépnie az emberi közösségbõl: fokozatosan bomlanak fel emberi kapcsolatai, elõbb családjával, majd barátaival, végül minden utca- és kocsmakapcsolata megszûnik, mihelyst beszélni kezd a sejtésrõl, hogy nem képletesen, hanem valóban el fogja veszíteni a fejét "akkor, mintha valami égõ házból menekülnének, szinte elrohantak mellõle, és nagyon gyorsan felszámolódott körülötte minden, és õ ott állt, mint egy égõ ház, hiszen kezdték azzal, hogy elhúzódtak tõle, és nem szólították meg a levéltárban, folytatták úgy, hogy nem fogadták a köszönését, és nem ettek vele egy asztalnál, míg végül, ha meglátták az utcán, kikerülték..."
A vég felé vezetõ út maga is a halál közelében halad. Az "érvágásra szakosodott gyerekek" csak megsebesítik, meghalni a végigparittyázott vonat utasa(i) hal(nak) meg. Az "acélos bulin" a kábítószeres álomban sorra földre kerülõ résztvevõk között, egy adott pillanatban, csak Korim van ébren. Egyszóval kisiklik a halál elõl, máshol van, mint ahogy akkor is, amikor New York-i szállásadóját és szeretõjét meggyilkolják. Mintegy fátumnak engedelmeskedve halad a "középpont felé", majd a "bábeli városként" felismert New Yorkból az új dinamika szerint átrendezõdõ világ új középpontjába: Schaffhausenbe, a Halle für die neue Kunstba.
Ezen a ponton megszakad a tisztán követhetõ lineáris történések szála, s a szöveg hirtelen megcáfolja elvárásunkat. Korim egyszerûen kilép a történetbõl, magával viszi a kézirat szereplõit, és nem tudunk meg semmit a haláláról. Csak ígéretet kapunk, hogy a múzeum falán ott lesz "egy egyszerû tábla, amin ott áll majd, mi történt Korim Györggyel az utolsó órán, amin ott lesz a cédulára írt mondat szó szerint, mert ez az ember megérdemli, hogy náluk, egy tábla szövegében békét találjon, õ, eresztette le a hangját az igazgató, akinek a vég Schaffhausenben volt, a vég tényleg Schaffhausenben".
Csakhogy ez nem lezárása a végigkövetett eseménysornak, hanem eltávolítása. Végpont, de nem rendez el semmit, csak elbizonytalanít, megkérdõjelez.
Korim útjának célja a pusztuláson keresztül történõ megõrzés volt, a levéltár félreesõ sarkában talált kézirat belehelyezése a virtuális örökkévalóságba. E gesztus materializálódó eredménye lenne a múzeum falára kerülõ tábla? Aki a kézirat szövegében háborút talált, megtalálhatja-e "egy tábla szövegében" a békét?
A Háború és háború tehát e két kulcsszó mentén kétféleképpen olvasható: a kézirat illetve a háború történeteként; s ehhez kapcsolódik harmadik szintként Korim György személyes története, halál felé vezetõ útja.
Korim György véletlenül bukkan a kéziratra munkahelyén, egy vidéki levéltárban. A szöveg szerzõje ismeretlen, keletkezési idejérõl is csak találgatni lehet, de a tartalma fokról fokra, egyre jobban rabul ejti Korimot. Vagy õ válik egyre inkább elérhetõvé a szöveg számára? Eldönthetetlen kérdés. Korim többször is megkíséreli megkeresni a kezdõpontot, azt a pillanatot, amikor elindult ezen az úton. Talán a hirtelen rászakadó felismerés pillanata, hogy "nem érti a világot". A fájdalom és a félelem, hogy "elveszíti a fejét". Vagy a "hermészi találkozás", az a különleges folyamat, amely "azonnal át is alakítja az emberi világot, mégpedig úgy, (...) látszólag folyik minden Zeusz tervei szerint, miközben saját alattvalóinak Hermész odasúgja, nem egészen így van, és bevezeti õket az éjszakába, megmutatja nekik az utak felfoghatatlanul bonyolult káoszát, szembefordítja õket a hirtelennel s váratlannal, a kiszámíthatatlannal és a véletlennel (...) egyszóval kiküldi alattvalóit Zeusz világosságából a hermészi sötétbe".
Beavatási folyamat állomásai, vagy az észvesztés szimptómái? És Korim György? Kultúraõrzéssel megbízott szent vagy csendes õrült?
Attól a pillanattól kezdve, hogy Korim György olvasója lesz a kéziratnak, szöveg és ember története elválaszthatatlanná válik. Korim felszámolja az életét, hogy örök életet adjon a szövegnek, vagyis a kódexmásolók alázatát mai formába öntve, legépelje és az Interneten keresztül a virtuális örökkévalóságba helyezze. Többé nem lehet különválasztani szöveget és olvasót: "ment minden szabályosan és akadálytalanul, egy helyes megnyugtató rend szerint, vagyis, mondta, ahogy nõtt a költészet odaát, úgy fogytak az õ napjai emitt".
A különös kézirat négy férfiról szól, akik a világtörténelem különbözõ pontjain tûnnek fel, hol Krétában, hol Kölnben, de mindig menekülniük kell valami pusztító, félelmetes természeti elõjelekben jelentkezõ vagy váratlanul lecsapó gonosz elõl, amit egyetlen szóval lehet megnevezni: háború.
Minél tovább halad a munkával Korim, annál kevésbé érti, mit akar végsõ soron a kézirat. Csupán az válik bizonyossá, hogy remekmûrõl van szó, gyönyörû mondatokról, elmondhatatlanul szép leírásokról. A Háború és háború tehát könyv a könyvrõl, mégpedig egy olyan könyvrõl, amelybõl egyetlen mondatot sem olvasunk. A négy férfi különös történetét csak áttételesen, Korim György elmondása alapján ismerjük meg, vagy kétszeres áttételen keresztül, azok mesélik el, akiknek Korim mesélte. Ily módon feloldhatatlan ellentét vibrál az ismeretlen szöveg "angyali szépsége" és akár Korim esetlen beszámolója, akár a többiek értetlen, esetenként primitív újramondása között.
A szöveg töredékeiben semmilyen hatással nincs hallgatóira, az egyetlen ember pedig, akinek Korim a kézirat teljes tartalmát elmeséli, a tolmács gyengeelméjû szeretõje, aki eleve nem is értheti meg, hiszen "idegen nyelven hallgatja".
A vidéki levéltáros vállalkozását éppen ez a teljes meg nem értés teszi heroikussá, ennek hátterébõl körvonalazódik hõsként a maga hétköznapiságában és jelentéktelenségében ábrázolt figura.
Elõször a szöveg sokat magasztalt, újra és újra kihangsúlyozott szépsége az, amit Korim meg akar õrizni, s tovább akar adni, miután arra a felismerésre jut, hogy "egyetlen nagy gondolatrendszer helyessége sem az igazságán múlik, mert nincs mihez hozzámérni, hanem a szépségén, és ez a szépség váltja ki a hitet, hogy e szépség: helyes".
Krasznahorkai regényében a szépséggel való találkozás fordulópont, s ugyanakkor az állandó üldözöttségben élõ Korim György számára a megnyugvás pillanata. Álom, egy "kimondhatatlanul szép és elmondhatatlanul nyugalmas" tájról, ég, föld, nap, szél, "minden tény mozdíthatatlan állandóságban, ilyenformán õ is, maga is ebben az állandóságban és mozdíthatatlanságban (...) szinte odaterítve a békének ebben a szédítõ édességébe, mintha volna ilyen béke és édesség, mintha volna ilyen táj és ilyen nyugalom, mintha volna, mintha ... lehetne!"
Ez a kép a cím által asszociált Háború és béke híres jelenetét idézi, amikor Andrej herceg sebesülten fekszik az auslerlitzi csatatéren, és elõször figyel fel a felhõk nyugodt vonulására az égen, s rádöbben arra, hogy "Semmi, semmi sem biztos, csak a semmisége mindannak, amit értek és a nagysága egy érthetetlen, de fontos valaminek."
Korim György végül is úgy érzi, megfejtette a kézirat titkát, miszerint háborúból csak háborúba vezet az út, békébe soha, s a fõszereplõkhöz hasonló "csodálatos, tiszta, lebegõ, végtelenül finom", és nem utolsósorban "gyönyörû gondolatokkal" rendelkezõ lényeg számára nincs Kivezetõ Út. Ez a felismerés végül is nem több annál a kissé már közhelyszerû történelemfelfogásnál, miszerint az emberiség történelme háborúk végtelen sorozata. Korimnak ez elég ahhoz, hogy a Kivezetõ Út hiánya, számára is megváltoztassa az "utolsó út" kiindulópontját.
A "háború és háború" elv érvényességét végül éppen az ellentmondás igazolja. A kézirat hõsei menekülnek a háború elõl, de soha nem szembesülnek vele, csupán elõjeleivel találkoznak. A jel pedig sokféleképpen értelmezhetõ. Korim belsõ harca, lassú felõrlõdése lehetne csupán egy betegség kórképe. A kézirat végkövetkeztetését az a hihetetlenül agresszív, közömbös, mondhatni háború-elvû világ igazolja, amelyben Korim mozog, anélkül, hogy tudomást venne róla. Az agresszivitás itt már nincs rendszerbe foglalva, korlátok közé szorítva, önmagáért létezik, vagy ami ennél is ijesztõbb: szórakozás. Önállósult háború.

VALLASEK JÚLIA