Bogdán László

A démon Berlinben

– csábítás passziánsz –
Lermontov contra Bódi Gábor

1. Vándor és bujdosó
Mélabús, AIDS-es magyar vándor
járta terek, utcák sorát.
A tülekvésnek épült fel újra
Berlin. Eltűnt az ifjúság,
mikor még hetyke, víg próféta
bevallottan is bujdosó,
kocsmaasztalnál agitált, ágált,
eszmék és álmok után mászkált,
tudta, mi rossz és mi a jó!
Körötte társai kerengtek:
„felépül-e az új világ?
És ölthetnek-e emberarcot
– megteremtve Germániát –
a sokatpróbált ideák?...”
És az igazát mondta egyre,
álmait még el nem feledve,
tudták a stázi ügynökök,
hogy mit forral! „Jó lesz vigyázni,
nincs olyan rend, amely örök!...”
Sittre vágták. Mit totojázni?

2. Öt év
Öt évet ült, ebből vagy kettőt
sötétzárkában. Egyedül.
Kihallgatták és meg is verték,
megtört, beszélt és kimerült
elv-társait feladta sorra,
készülvén a halotti torra.
Nem izgatta immár jövője,
fehér elesdés kábulat,
szép új világ várta kijőve,
egybekelt kelet és Nyugat.

3. Kínkastély
Vöröslő-bordó-lila kastély,
vakít százhatvan ablaka,.
ablakain szikrázó rostély,
felosztódik az éjszaka,
áttűnnek, vibrálnak a képek,
megannyi tékozló merénylet
fények árnyán suhan tova.
Gongütés. Kezdődik az estély.
Láthatatlan vendégsereg
gyülekezik. Amíg elvesznél
megfigyelnek, lajstromba vesznek,
rögzítik rögeszméidet.
Magadat meg nem mentheted.
Rémálmaidba is követnek.
Nem bújhatsz! Úgyis érted jönnek.
Vacoghat már a képzelet.
Vadíthat már az éjszaka
penetráns, nyers, vad vérszaga.
Felszikráznak mániák, képek.
Egy banya szól: „már vártalak!...”
S leomlanak a várfalak.
Pörög bűvös rulettgolyó!
Üvegen, bomlón tükröződve.
Hát nem is létezett a kastély?
S csak benned kezdődött az estély?
Pörgettek kokós látomások,
Hármason állt meg a golyó.
Némán meredtek rád a számok.
Ki tudja, mi lett volna jó?!

4. A bányató
Taxiba ült. Tán nem követték?
A metropolisból kiért.
Élnie van-e még miért?
Bohócarcon tarkálló festék.
Élnie lenne-e kiért?
A táj lehet-e menedék?
Út szélén állt meg. Fizetett.
És a gépkocsi elsuhant.
Holdfény szitált. Rőt fényeket
látott és majdnem lezuhant,
ingott a szakadék felett,
látta arcát a víztükörben,
akár fénycsóva elsuhant -
rulettgolyó a végső körben -,
és megszólalt a régi hang:
„Nem mentheted meg AIDS-es magányod,
kivéreztek a látomások!...”
És mint az őrült, lerohant.
Az őselem, antracit végzet,
a bányató már ott sötétlett.
Szétnézett. Biztos nem követték?
Csak idejüket vesztegették?
Sütött a hold. Égi igézet.
És gonosz, manósipkás lények
forgatták. Ruháit lehányta.
Újra felhangzott az ének,
s fejest ugrott az éj tavába.
Lelkében a tigriseket
már a víz sem nyugtatta meg?!



5. Tamara
Távolabb tornyos, nagy ház állott.
Palotát, valóságos várat
emelt ott Rolf erdész magának.
Kirekesztette a világot,
eltemetett már minden álmot.
Menekült tigris, farkas, őz,
vigéc, zenész, árus, dizőz,
ha néha feltűnt zord alakja,
árnyékot vetve a falakra.
Egy lánya is volt: Tamara,
arcát nézte antracit tóban,
álmodni, úszni járt oda.

6. A sztriptíz
Rejtekhelyén méláz a hős.
Hetek óta nincs semmi mozgás.
Ősz erdészünk, az élő rontás
tán másvilágra költözött?!
És Tamara? Vele mi van?
Néha a tóra lesuhan,
hogy mezítelen fürödhessék.
Hősünk méláz. A lét beteg.
Nem lehet víz, ölelni testét,
lenge mennyei képzetek
igézik, szíve megremeg.
Töpreng a hős. Csörtére csörte,
míg dákó mered, áll a bál,
ne mondhassuk, mégis megérte,
itt vaktyúk is szemet talál,
szálra száj tapad, szájra szál.
Ősz van. Elhúztak már a darvak,
fecskék, női telefonszámok.
Utánuk Poe hollója károg.
Ámor hatalmas a hatalmad...
De szálkeresztben Tamarát
látja. Mi jött rá? Vetkezik?
Remeg. Nem érti, amit lát.
Szép társnői körülveszik.
Meztelen látja választottját,
s nem érti a komédiát.
Mi készül itt? Milyen merénylet?
Felemeli a távcsövét.
És gerjedelme újraéled,
nézve Tamara sztriptízét.


7. A veszteség
A lány gyönyörű. Meg-megvonaglik,
és társnői is levetkeznek,
mióta tesztje negatív,
nem áldoz páros gyönyöröknek,
lánnyal, nővel nem alhatik,
mivel tudja, úgysem aludna,
s esetleg megfertőzné őket,
fuvolázó mesterkedőket...
Végtelen a vágy alagútja.
Nézi hát Tamara ölét,
és falba verné a fejét,
ha lenne fal! Lám, mit veszített.
Leereszti a távcsövét,
bujdosó vojőr fegyverét,
újra kell csináltatni a tesztet.

8. A szaturnália
Nézi a szaturnáliát.
Lányok csókolják Tamarát,
düh avagy bánat járja át?
Úristen, mit, mit is veszített,
reformálva Germániát,
rögeszméket, rögmániát?!?
Csak állóháborúkba kezdett,
mert nem látta még Tamarát,
nem ismerte még ezt a testet,
ezt az élő harmóniát.
Volksdienst. A szaturnáliát.
A kezdet nehéz, mindég a kezdet,
elcsábítani Lesbiát.
Zsúrról a férfiak kitiltva?!
Most „avatják fel” Tamarát,
persze még szűz, és száll a hinta.
9. A másik, aki ugyanaz
Magányos magyar vándor int,
vizes lesz hátán már az ing,
de szálkeresztben Tamarát
látja, csókolózik megint,
s nem érti a komédiát,
letargikusan csak legyint.
Be kéne menni. Széjjeltépnék.
Szívében éleszti a kínt.
Az is lehet, hogy meg is ölnék?
Vonaglik Tamara megint.
Régi dalnak visszhangja csendül,
és a hinta újra kilendül.
Egy parki padon ül és nyár van,
legendájuk ím felszikrázik,
harminc éve Romániában,
mosolyog, ahogy soha másik.
Elfordul. Feláll. Vége lett.
Omlanak az évtizedek.
S látja megint a régi lányt,
a régi lányban Tamarát,
élete alkatrésze lett...


10. A film
Nézve a szaturnáliát,
mobilján csörgette Riált,
régi stázi kapcsolatát.
Amíg csodálja Tamarát,
pucér leánykákkal táncol,
adatokat gyűjt be a vándor.
Kiderül, mint írva van végül
minden. És összeáll a kép.
Arca, szíve is belekékül,
lobog az utolsó esély,
amit le kell mondania...
Agyő, égi harmónia!...
Rial röhög. „Mi van? Beszélj!”
„Rolf az erdész? Hát persze itt van,
az alexanderplatzi shopban.”
„Fogoly?” „Az. Szenvedélye foglya.
Rulettezik a náci erdész,
piros hetestől esze elvész,
már nem is övé erdei háza,
sem amit visel, a ruhája.
Cserébe »ezek« Tamarát kérték,
hogy leánykákkal pajzánkodjék,
úgyse tehetnek benne kárt,
filmezni akarják a lányt.
A pornófilm most a nagy üzlet!
A vén fasiszta összegörnyedt...
Most forgatják le azt a filmet.
Tamara persze be van »lőve«...
Érted? Nem érted?! Ez az élet!...
Ha már megérted, el nem éred!
Igazolódik minden tétel:
amit látsz, pornófilmfelvétel.”


11. Apa és fiú
„De van itten még valami,
amiről kéne vallani!...
»Ami volt? Fátyolt reája.
Süllyedjen el az éjszakába,
le van róva az adósságod
– beszélt Rolfnak a kövér főnök -,
de az enyém lesz a leányod,
ha nem, hát elviszen az ördög!...
Nem, nem kell úgy, amúgy balkézről,
El fogom venni feleségül!...«
S a vén fasiszta felderült,
rulettbe újra lemerült...
Nemcsak a helyi maffia
főnöke szeretett a lányba,
bezúgott Tom is, kisfia,
elviszi – tervez – Jamaikába.
Csakis övé lehet a lány!
Ezt már a filmezés során
elgondolta, mikor meglátta
meztelenül. Azóta várja
a percet, amikor övé
lesz, s combjait széttárva,
ájultan fogadja magába.
Nem lehet másé, senkié!
Utánamegy. Még ma ellopja!...
Felgyorsultak az események!
Nem tudni, mit tervez az apja?
Mobilodon úgyis elérlek...”

12. A kísértő múlt
Zúgást hallott a telefonba,
tizenkettőt ütött az óra.
Tamarát már ketten is nyalták,
kitárt könyvként tárult szét combja,
láthatta kéjbe torzult arcát,
várta, Rial hívja fel újra.
Kihallgatója, most haverja.
Nem leplezte le, s az se őt,
itt állnak istenük előtt!
Riál profi, átigazolták,
átpofozva a stázi nótát.
Hallgatásának ára volt.
Legyen, mint spicli végre holt.
Megbotolt? Hát más is botolt.
A dossziéját ássa el,
kezdhessen új életet végre
a szabadságban, ha már megérte!
Kérdezhetik is, nem felel.
... De mi ez? A lányok szétrebbennek,
filmeseiknek integetnek?
Elfordulsz. Felállsz. Vége lett.
Beomlanak az évtizedek.
Mint egy gömbben, jelen van minden,
csak épp nem lehet hozzáférnem.

13. A leszámolás
És mobilja újra megcsendül,
és a történet kiegészül.
„Megtudván, hogy megnősül atyja
és hogy Tamarát elragadja,
Tom, az a kokós istenadta,
atyja szívébe tőrt döfött.
De sokáig nem örülhetett,
üzletfeleik, törökök,
kapták el, tiszta őrület!...”
Olyan ez, mint az ördöglakat,
régi delejez újakat.
Zárul élete s szabad!
Új évek szorítják a régit,
végképp egymásba hajlanak:
múlt, jelen, jövő, Tamara, tévhit...
„Hát ő érkezett a forgatásra
a nagy riadalom ezért...
Egyetlen lőtt seb, Tamarára
borul, összevérzi kezét...”

14. Kirakósjáték
„Mire Rolf hazaérkezett,
Tomot vérbe fagyva találta.
Elsepertek a filmesek.
Nem jött össze ma a találka.
Mi történt itt? A kezdetek
visszatértek? Megfogant az átok?
Vizet loccsintott Tamarára
– szeme alatt mélyülő árok –,
benzint locsolt szerte a házba,
ájult lányát felöltöztette,
széttekintett még utoljára,
dugi pénzét magához vette,
s kimenekítve Tamarát
gyújtotta fel erdészlakát...”

15. Az ördöglakat
„Bocs, leteszem. Egy egész évi
nyomozásunk vesz most épp kárba...”
Szomorú Riál. „Mondd, ki érti,
s megtudhatjuk-e valahára,
mért lázadtak a törökök
(mielőtt lecsaphattunk volna
és ügyet kreálhattunk volna)
megbosszulni a főnököt,
szitává lőve gyilkosát,
igen, igen, saját fiát?!?
Most leteszem, majd újra hívlak.
Tartsd szemmel Rolfot, Tamarát.
Én addig jelentésem írom,
és néhány jeltelen nincs-síron,
remeg a képzelt nincs-virág.
Innék, ha nem kellene írnom.
Elhülyült, vándor a világ!
Ne hagyd elveszni Tamarát!
Mentsd meg, ami még benne jó!
(S juttasd rács mögé apukát!)
Kokós álmaiban jelenj meg,
vigasztald meg, míg még lehet,
s ha karjaidban megremeg,
készen is lesz a látlelet,
megkezdheted új életed!...”
Felcsap boldog napok víg árja,
az ördöglakat beszorul.
Egy magas árnyék társát várja,
soha semmiből nem okul.
Parki padon ülünk és nyár van,
legendánk újra felszikrázik.
Mosolyogj, ahogy soha másik,
fordulj felém a ragyogásban!
Lehet, hogy ez, amire vártam?
Elfordulsz? Felállsz? Vége lett?
Beomlottak az évtizedek?
Szétestek hitvány fogadalmak?
Sértődötten még hányszor mész el?
A fényben megvillan a vállad.
Hallgatok. Nem szólok utánad.
Sorsunk csillagtérképén az Iksz,
fogadalmak, várakozások,
mosom kezeim: irnix-dirnix,
és kirekesztem a világot.
Olyan ez, mint az ördöglakat.
Régi delejez újakat.
Szorítja is. Magába zárja.
Egy magas árnyék társát várja,
élősdi fagyöngy, ráborul.
Felcsap boldog napok víg árja...
Mit mondhatnék, amit nem mondtam?
Repültünk is! Voltam? Nem voltam?
Távolodott megint az éden,
szerelmünk tűnő éjjelében.
Mentem ez úton, megbotoltam,
nagy, sötétlő vadonba értem.
Ide, hidd el, már nem követhetsz,
fáim alá mellém nem fekhetsz!...

16. Tamara ébredése
A hang utolsót cseng a légben,
és álom-messzeségbe vész.
Riad a lány és körbenéz.
A vándor képe már szívében.
De kit is látott? Egy ismeretlen
őszülő, agársovány tagot,
amint őt nézte önfeledten?
De ki ő, és mi történt vele,
nyakán, mellén piócafoltok.
És mitől szaggat úgy a feje,
mintha ropognának a coltok?
Szűz-e még? Meg hogyan tudhatná?
És ki volt az a szörnyeteg,
aki ezt tette, megfojtaná
két kezével most, élveteg.
Szívében lassan elidőz
a vándor és néhány dizőz,
– pucéran hancúroztak. Rémlik,
eljátszadoztak volna délig,
oda immár a jó híre.
És az ugyan még jó hír-e,
hogy megőrizte leányságát?
Csak női nyelvek vadították,
miközben összerezzenőben
a vándort nézte, eltűnőben...
Vele tán szobára is menne,
magába venné boldogan.
Immár a másik én nyomában,
Tamara álomba zuhan.

2002. május