Sebestyén Mihály

Az elefántok hátán táncolt
A műteremben rengeteg különböző történelmi korszakból szökött ember mászkált. Mintha megszálltak volna bennünket.
– Nevek nélkül – integetett kétségbeesetten B. Anita. Még mindig félt a konkrét eseményekre utalni, holott már régen mind tankönyvi adat.
Már akinek, vonogatta meg egy perccel később a vállát. Objektíve megállapítható: szép válla volt, a színiakadémia göthösei tanulni járhattak volna hozzá. Sajnos, törölték a vállórákat.
Perényi fellapozta az osztályozó katalógust. Váll... váll... Itt kevés ideig csendnek kell következnie... míg végre izzadtan megleli a hatos főosztályban, egész pontosan a 61-esen belül. Orvostudomány. Fontos. Még fontos lehet a jövő szempontjából.
Szinte tapintani lehet a kórházszagot. Semmivel össze nem téveszthető. És a tegnap említette a műterem folyosóján bizalmas baráti társaságban – kávészünetben járnak össze az orvosok –, mondta a leváltott kórházigazgató, hogy roppant leromlott emberanyaggal van dolgunk, éheznek. Szabályosan éheznek. Hiába, ez a nagy szabadság. A éhkopp korlátlan szabadsága.
Határtalan, mint a műterem.
Mindenfelé ellenőrizhetetlen csoportok mászkálnak. Hangoskodnak, váratlanul betörnek, hívás nélkül állítanak be a leglehetetlenebb időben. Hajnali háromkor, délután fél négykor, pedig kettőtől négyig csendóra van. Még a lépcsőházba is kiírta egy festőbrigád. Fra Filippo Lippi és társai.
– Kik ezek? – kérdezte volna B. Anitát, de Anita semmit sem tudott rá felelni, holott apja B. Artúr bácsi annak idején megkérte a Kistemplom harangozóját, hogy az érettségire készülés heteiben ne, vagy csak alig harangozzon, ennek dacára B. Anita mégsem tudott arra a kérdésre megfelelni, a bizottság őszinte rökönyödésére, hogy mikor ért véget a peloponnészoszi háború, és milyen demokráciát kínált az athénieknek Periklész.
Fontos ez? Akkor is ezzel kérdezett vissza, mire a bizottság tagjai összenéztek. Meglepetten pillantottak egymásra. Suttogás támadt, a fejek teljesen egymásba gabalyodtak. „Emberfőboglya – mesélte évekkel később B. Anita egy csomolungmai kiskorcsmában Perényinek, a szenvedélyes osztályozó bírónak – ez, kérlek, nagyon komplex jelzet, szúrja közbe a tudálékos Perényi, tehát a segédtáblázatokat is be kell vetnem, hogy osztályozhassam, de lehet, hogy betelefonálok a kongresszusi könyvtárba, hátha ők már találkoztak efféle megoldatlan kérdéssel.”
Aztán a bizottság elnöke, civilben egyetemi tanár és teniszedző, ünnepélyesen felemelkedett, mindenkit kiküldött a teremből, majd a legnagyobb titoktartást kérte B. Anitától, aki egykedvűen álldogált fekete lasztexnadrágjában és fehérzsabós piké blúzában a XIII. C osztálytermében.
Köszönöm önnek a kérdést, tisztelt jelölt. Valóban, az Ön szempontjából a kérdésnek, Athénnak vagy Periklész demokrácia-ajánlatának semmi jelentősége, hiszen mit számítanak ezek egy kozmetikai vagy varrószalon forgalmának meghatározásához, föllendítésében, még a nokedli vagy szalonnás-hagymás rántotta elkészítését is aligha befolyásolhatják, de azért kérem, legyen tekintettel a többi diákra, akik mégiscsak készültek, úgyszólván éjt nappallá téve bifláztak, számoltak, ezernyi lapot firkáltak tele bonyolult és mágikus képletekkel, az aranycsinálók titkát fejtegették, könyvtárosokat gyötörtek véresre, pörkölődtek az izgalom lassú tüzén. Hiszen, ha jól belegondolunk, és biztosíthatom Önt, kisasszony, nagyon jól belegondoltunk a téma összetett bonyolultságába, még nekem, az integrálanalízis professzorának és érdemes országos teniszedzőnek sem lényeges. Kézszorítás, diplomaosztás, elbocsátó míves szavak, majd B. Anita kivonul a Kistemplom térre, ahol a harangok végre teljes terjedelmükben zúgtak, búgtak, mint egy régi tavaszi evangelizációs filmben. Május volt, és határtalan az élet. Kb. ezt írta Ady.
Még mindig válasz nélkül állunk, nem tudjuk, kik ezek. Csapajev lovas hadserege, Szecsenov és társainak bűnpere a népbíróság előtt (Szikra Kiadó, 1952), a berdicsevi rabbi és hasszid színjátszói, vagy talán Pintye Gligor élbrigádja a bratszki vízierőmű építkezéséről?
B. Anita a vállát vonogatja. Mint rendesen. Mit is várhatunk egy olyan lánytól, aki tele van logikus kérdésekkel, amitől a világegyetem teteje egy napon reccsenve és porfelhő közepette berogy.
Hatalmas terem. Mintha műkorcsolya világbajnokságra készülődnének, s a teremszolgák most töltik fel a sekély medencét pályavízzel. Állványok, ledobott vastraverzek, rozsdás fémlétrák Tarzán lábnyomaival. Két-három hortyogó, heverő reflektor, amelyek fiatalabb korukban a Lumière fivérek stúdiójában teljesítettek szolgálatot. Most itt gubbasztanak, mint a februári fűtetlen állomáson alvó öreg parasztok, azért jelen vannak, mégis előfordulnak, megszámlálhatók itt helyben (piros olajfestékkel írták föl a leltári számukat), ebben a sátorponyvával fedett, félhomályos éjszakai hideg vas- és kórházszagú műcsarnokban. A működő reflektorok elvakítanak, anélkül, hogy igazán láthatnánk a képeket. Úgy látszik, a műterem-látogatókat nem zavarja a folytonos kopácsolás, szegecselés, léctörés, reszelés, a fúrók felvisítása.
Összevissza mászkálnak. Mutogatnak. Odalépnek a képhez, a kezükbe veszik, megemelik, méregetik a ráma súlyát, képzeletbeli vonalakat húzogatnak, arányokról és idomkompozíciókról fecsegnek. Valami nagy művészt emlegetnek, akinek a tavaly volt egy szenzációs kiállítása az óbecsvágyi városháza dísztermében.
Csak most vette észre, hogy a falak 70 fokos szögben dőlnek, a képek előrebuknak, ők még igyekszenek a 90 fokhoz igazodni. Ez lehet maga az óbecsvágyi posztmodern kiállítás.
A képek megmozdulnak. Mintha mind egyszerre kapcsolták volna föl az összes tévé képernyőjét. Video-kiállítás.
A Beketow-cirkusz égés előtt. A Kludszky-cirkusz felvonulása a Kalmár utcán fölfelé a főtérre. Nagyapánk saját birtokán, az egykori zeneiskola dísztermében áll és ámuldozik.

Még meg kell emlékeznem a Kludszki-czirkuszról is – írja lányunokájának, az öregtől teljesen szokatlanul. – Tegnap déltől ma estig egy állandó felvonulás a nagyállomástól befelé, kocsik, lovak, felszerelés, állatok igen szépen vonulnak be, 21 elefánt szép libasorban, mindenik az ormányával fogta az előző farkát, úgyhogy zárt sor volt. Gyönyörű szürke, fekete és tarka mének és lovak, igen kövér és szép zebrák, lámák, bivalyak, egyik fehér, és még sok látnivaló, mit a háló ablakából néztem végig. Épp most figyelmeztet Anyu, hogy miért írok oly sokat neked, mert el se olvasod, ha így van, kár a benzinért.
Ezerszer csókol...

Mindenkit csókolnak egyszer, fanyalítja teljesen slágerszerűen. Aztán megmagyarázhatatlanul elszégyelli magát. Nem illik a nagyapákkal gúnyolódni, különösen nem az ismeretlenekkel, akik búcsú nélkül távoztak, űrt hagyva hátra, gondot, nagy lakást, rengeteg apróságot, egy nyitva felejtett szekrényajtót, amelyen kiomlik egy szakadt abrosz, rajta a karácsonyi vacsora harminc fogása, itt marad utána hatvankilenc levél és levelezőlap; szövőszék a sarokban és az idők lusta pókjai, amelyek mindent beszőnek megbánással, porral, nem-felejtéssel.
A műterem egy percre sem csendesedik el. A műszakiak kötélhágcsókon ugrándoznak, majmok, dzsungel, egyenlítői esőerdők, ha van valakinek gusztusa ebben a hidegben képzelődni. Odafönn baloldalon elrobban egy reflektor. A hangzavart átütve nagy foltot hagy a dobhártyákon. Megállnak a portyázó csapatok. Dermedéspont. Talán szét is szélednének, elillannának, ha odafentről nem szólnának be éles mikrofonhangon. A főszerelő szerint semmi ok a pánikra, ez nem a Titanic, hölgyeim és uraim, különben is az oldalsó kijáratoknál mentőcsónakok várakoznak útra készen, már az elefántok is elő vannak fogatva. Mentő-, sőt pótelefántok, mondja csak úgy magának Bárd Vera. Az egyik sarokban táncol. Bolerót. Ravelt semmivel sem lehet elnyomni. Győzedelmes muzsika. Áttöri a történelem korlátjait, átharapja a távolság torkát, a vérbe rögzül, mint a szénmonoxid, szemerkél a kéményből, a holdból, kikígyózik az alvilági csőrendszerből, Hádesz anuszából.
Bárd Vera egész életében táncolt. Szerelőcsarnokokban, fesztiválokon, az amiènsi főtéren, műtermekben, vidéki kultúrházakban, Viktória királynő előtt és II. Orániai Vilmos esküvőjén, a Titanicon a süllyedés után, amíg a roncsok kimeredtek a vízből: csak ők ketten maradtak a kapitánnyal, utolsónak a biztos hullámsír fölött, és mégis itt van, senki sem tudja, hogyan menekült meg, magában beszél, még álmában is történeteket mesél.
Bárd Vera és B. Anita nem beszélnek egymással. Barátnők voltak egykoron, együtt jártak a református elemibe, még a balettintézetet is együtt keresték fel az első időkben, aztán B. Anitának jött az a sajnálatos esete, amikor... és Bárd Vera nem látogatta meg hazaérkezése után, pedig a másik nő éppen kórházban feküdt vakbéllel, nem enyhítette élővirággal B. Anita mérhetetlen szenvedését. Ez is a felfoghatatlan, vagy inkább az érinthetetlen dolgok közé tartozik.
A látogatók közül valakinek ismerősnek tűnik a táncosnő. Hallott róla, vagy látta képét a Nők Lapjában. Pedig, milyen figyelmes volt korábban, jegyzi meg tudálékosan természetesen egy szemüveges, vastagon kifestett nő, híres volt erről, olvasott az esetről korábban is valahol, már nem emlékszik biztosan, hogy az American Baletban vagy a British Dance Revueben. A társaság tagjai viszont tudják, hogy senki sem olvas a teremben angolul, legfönnebb szótagolva németül.
Milyen borzalmas esetről tetszik beszélni?
Megfordulnak. Egy kezdő riporterlány a közszolgálati csatornától. Mellén kitűző. Melle nincs. Ezt rejtélyes módon a férfiak azonnal bemérik. Ettől mindjárt magabiztosabban nyilatkoznak, el lehet tekinteni a széptevéstől, a szolgálatos nyáladzástól. A nők rámosolyognak. A vastagon malterozott leveszi a szemüvegét. Azt várnók, hogy gyámoltalan tekintet, ijedt gyermekszempár nézzen reánk. Legalább is így írják a könyvek, azok a lélektani regények, amelyeket B. Anita olvas, miközben a tárlatlátogatókat várja. Ő osztja a belépőjegyeket. Vastag alt hangja van, és sokat szív. Kund Abigél, az elvetemült ruhatárosnő, becézi titkon, éjszakánként a műterem gazdája. Nem önálló minősítés, olvasta már valakinél. Kabarészerzőre gyanakszik, de már régen volt. Tudniillik már régen olvasott végig egy könyvet. Nincs türelme. Igaz, televíziója sem.
Mégis mennyit tud Bárd Veráról? Bizonyos, hogy nem téveszti össze valakivel? Egy másik szereplővel, egy régen olvasott regény félszegen megfogalmazott hősnőjével?
A szerepek megfordulnak. Vagy a nő váratlanul meggondolta magát, megbánta a dolgot, hogy hirtelen olyan közlékenynek mutatkozott, és mégsem akar beszélni Bárd Vera közelében. Minden szót ki lehet venni. Bárd Vera fiatalabb korában megtanult szájról olvasni. Volt egy süketnéma húga, Kati, aki nem jött vissza onnan. Bárd Vera soha nem mondja ki a német városka nevét.
Fáradhatatlanul próbál a Boleróra. Tánclépéseit maga találja ki. A fenét akar történeteket mesélni, eszébe sincs epikus mimikával önéletrajzot lejteni. Ja, hogy az üzenet? A kötelező üzenet, a MESSAGE, uraim és hölgyeim...?! Ismeri fel végre valaki a ki nem ejtett kérdést. Hiszen a művészetnek célja van, állítják a legnagyobbak is, iránya, súlypontja, fekvése, frekvenciatáblázata, moduljai. Rengeteg terminus technicus van forgalomban. A művészet nem létezhet baljós öngyötrő magányában. Hol van a közeg, amelynek címezték, és hol a (meg)szenvedés mélysége, amely értelmessé, célszerűvé teszi?
Honnan hozzon üzenetet? A másik partról, a festményeken túlról, a múltból, a fényesen hazug mából? A szavak birodalmán kívül eső tartományokból?
Nem, erről semmi határozottat nem állíthatunk. Bárd Vera nem azok közül való, akik folyton vallomást tesznek, nyilatkozgatnak, teli van tolakodásukkal a Művészbejáró és a Kispad című lefetyelő műsor, híradós kisszínes vagy töltőanyag, amikor végképp elapad egy riporter ihlete, s utolsó segélyként fölhívható Bárd Vera egy telefonos interjúra. Bárd Vera egyáltalán nem szokott nyilatkozni. A múltkor egy riportert lelökött a lépcsőn, a műterem hat lépcsején gurult le a szerencsétlen merész, úgy kellett összekaparni. Még ma is várja, mikor idézik be a rendőrségre garázdaság, súlyos testi sértés gyanújával. Nevetni kell. Gyanújával? Igen, persze, hogy ellökte, elismeri, nincs mit tagadnia. Hogy jön az a nő ahhoz, hogy azt kérdezze tőle.
A szemüveges azt kérdi a közszolgálati sürgönctől, hallott már Bárd Vera legutóbbi esetéről a merész riporterrel?
Erre a látogatók mind odafordulnak. Csapajev leengedi a szuronyt, a hasszid rabbi és színjátszói odahagyják a próbát, a bratszki vízierőmű sztahanovistáinak kezében megáll a vakolókanál. Nagy-nagy csönd ereszkedik a csarnokra. Váratlanul abbamaradnak mind a zajok, a létrák megállnak félúton ég és beton között.
B. Anita sípoló hörgői is idehallatszanak. Valószínűtlen erőtérben vagyunk. A sátorponyva nem remeg, a reflektorok fénye megerősödik. Bárd Vera zene nélkül fáradhatatlanul táncol. Emlékmű. Kinetikus szobor. Ön maga emlékműve. A hangsúly az emléken van. A csoport egyetlen élő és működő esztétája fűzi hozzá, fáradhatatlan ítész, rengeteg tanulmánya kiadatlanul porosodik egy fiókban/ polcon/ szekrényben/ meddőhányó mélyén. Kötetre mégsem gondolt. Akkor is, mit képzel? Mintha valaki is kíváncsi lenne vélekedéseire. A vélekedéseket kérjük az előszobában hagyni, a ruhatárnál letétbe helyezni. B. Anita vastag filctollakat kér az unokájától, és egy harisnya kartonjára nekilát felvésni a figyelmeztetést. Bosszantja a vélemények szóródása vagy fölös koncentrációja, miért nem lehet egész egyszerűen végigsétálni a műcsarnokon, csöndben nézelődni, kiválaszt az ember egy képet, ízlése és pénztárcája egymásra kacsint/összekapnak, fizet és a hóna alá kapva mehet ki a sátorponyva alól. A szabadság odakinn van. A lélek szabadságáról B. Anita sohasem lenne hajlandó vitát kezdeményezni. Olyan nincs. Tessék csak Bárd Verát megkérdezni.
Tényleg, miért fordultunk el Bárd Verától?
A társaság váratlanul összenéz. Zavart köhintések a hátsó sorokból. Te jóságos isten, mi van, ha közben Bárd Vera már elillant. Összepakolt, lezuhanyozott és hazament. Már a villamoson zötykölődik a Kalmár utcai végállomás felé, kádban ül és a Trójai háborút olvassa...
Soha, kizárt. Tévedés. Zsákutca. Bárd Vera semmilyen háborúról sem akar olvasni. Nem mintha olyan átkozottul nagy békeharcos lenne, Lady Pacifik, nem erről van szó. Tudják, suttogja az a szemüveges nő, Bárd Verának megvolt a saját háborúja, kérem szépen.
A táncosnő ugyanott látható. Elnéz a társaság feje felett. A tornamatracok tetején álldogál, mintha nem is lenne súlya, egyáltalán nem süpped bele a poros és izzadságszagú, vaskos szőnyegekbe. Magabiztosan áll, akár egy műlovarnő a lovak hátán.
Na most beletrafált a dolog kellős közepébe, kisasszony!
A közszolgálati lány arcán öröm, meglepetés, kíváncsiság, homályos büszkeség-csíkok szaladnak át. A tévé képernyője ilyen, ha gyorskeresővel habzsoljuk.
A felvevőgép lázasan keresgél a legszebb beállítások között. Bozótosból kibontakozó városkép. Sejtelmes, szálkás szélű képek következnek, áttűnés a régenvolt párás fürdőházába, légtornászok a cirkusz kupolája alatt, mesélő múlt finoman szórt zenével (szving, hűvös jazz-tea a negyvenes évek elejéről).
A társaság összébb szorul, hogy helyet adjon az átvonuló elefántcsordának. Ugyanazok, akiket nagyapánk látott a mámorhegyi üzlet ajtajából, a zongorafedél háromszöge mögül. Nagyapa előtt most szögesdrót feszül. Bárd Verát vezetik őrök között. Gépfegyverek merednek rá. A kislányát viszi, vezeti kézen fogva. Nem kétséges, hova mennek. A leányka lehet úgy tizenhárom éves. Nincs megnyírva, lopott ruhák lógnak rajta. A kanadások adták. Arcát nem láthatjuk, a rendező szólt, hogy ne mutogassa. A félelem és az egykedvűség csak sejthető abból, ahogyan a válla előrehull, megroggyan. Hangsúlyozzuk, alig 13 éves, a tizenkettedik születésnapja előtt került ide a hadiüzembe. Sikerült átfutnia az anyjához, eldugták egy barakkba. Megtanult koplalni, holott azelőtt csokoládétortát kellett sütni neki minden hétvégére. B. Anita Bárd Veráéknál nevelőnő. Nem olyan valódi, szó szerinti. Barátnő, bizalmas, mindenes, öltöztető, tanácsadó, a szükséges intrikák végrehajtásánál nélkülözhetetlen. Segítőkész. Kivételezett. Az apja az első nagyháborúban sebesült meg, mindkét lábát amputálni kellett. B. Anitának nincs miért tartania a bevagonírozástól. Mégsem meri magánál tartani Bárd Vera leányát, Pannát.
Az elefántok átcammognak a sorfal szorosán. Aki nem látná elég jól, a keretezett képeken is figyelheti az eseményeket. Televíziós közvetítés, egyidejűség, mint egy 20. század végi forradalomban. Közvetlen kapcsolás. Helyszíni vérontás.
A Kludszky-cirkusz szerepel a hadiüzem szomszédságában levő kisvárosban. Zyllerbornban. Zenészek, akrobaták, idomárok, bohócok, majmok, tigrisek, árja bengáli tűznyelők. A tábor parancsnoka azonban csak a zenészeket és az elefántokat rendeli magához. A gyár udvarára. Miután megtudta, hogy Bárd Vera táncosnő. Váratlan ötlettel kérdezte meg, hiszen egy fogolytól mit is kérdezzen az ember hamarjában. Mondta, megmentheti a gyermek életét, kap még vagy három hónapot, ha az elefántok hátán táncol egy órácskát. Nem többet, csak szűk hatvan percet.
A nagylelkűségi rohamot nem értik az altisztek, de a fegyelem és a parancs teljesítése csorbíthatatlan. A magánkifogások majd az emlékiratokban, ha valaki megéri az összeomlást. Március vége van, senki sem gondolja, hogy nemsokára mindennek vége szakadhatna. Bárd Vera a legkevésbé. Nem is tudjuk biztosan, ha érzékelte az időt. Elfásult.
Bólint. Azonnal rááll. Panna a gépfegyverek között a parancsnok mellett az üzem igazgatósági ablakában. Közönség. A gyárat leállítják. Egyórás szünet. Pedig nincs is légiriadó, bombatámadás.
A felvevőgép nem tud betelni a látvánnyal. Gyárkémény, kövezett, csillés nagyudvar, a felfordított csilléken a zenekar: trombita, harsona, fuvola, cintányér, dob, brácsa, három hegedű. Előbb a szokott egyveleg, bemelegítés, hangolás, ráhangolódás. A parancsnok bólint, hogy elég a hangicsálásból, kezdjék. Argentin tangóval lépnek be.
Bárd Vera fellendül az elefánt tetejére. Mintha egész életében elefánthátakon mászkált volna. Egy csilléről lép rá a legszélsőre. Az idomár visszatereli a csordához. Szelíden megbökdösi a tomporát szeges végű bambuszbottal. Az állatok egymáshoz bújnak. Néhány lépést tesz, lépést, tapadást keres, közben testét a zene ritmusára ingatja, rázza, most kérték fel az Operabálon a nyitótáncra, a főherceg természetesen a prímabalerinát, Bárd Vera kisasszonyt választja, végigsiklanak a parketten, mögöttük megindulhat a slepp, az élő hátak parkettje meg sem inog a zenére, csak Bárd Vera érzékeli, mintha kissé erőteljesebben vennének lélegzetet az állatok, kiszámítja az emelkedés és lohadás ritmusát egy töredék másodperc alatt, egyezik a zene ütemével, már bele van keverve a tánclépéseibe, eldolgozza, mint a dióscukros masszát Panna régi csokoládétortáihoz.
A parancsnok vékony pálcájával int, hogy váltsanak. A zenekar ért a jelekből. Valami gyorsabbat, mondjuk, egy operett-részletet, Offenbachot. Mily szerencse, a parancsnoknak fogalma sincs róla, hogy a muzsika nincs benne az ajánlott művek jegyzékében. A dekadens szerzők között keresendő. Párizsias. Ez, kérem, egy üzem udvarán egyszerűen figyelmen kívül hagyható. Ugyebár.
Bárd Vera megingás nélkül lép át az újabb táncba. Élénkebb lejtések, több fordulat. Néhány apróbb szökellést is kipróbál. Az állatok még nem nyugtalankodnak. Holott soha azelőtt nem kellett egy táncosnő talpa alá szelídüljenek. Okosak, tanulékonyak. (Nyakveregetés, egy-két kockacukor.) Megéreztek valamit a helyzetből, a rendhagyó délelőttből.
A parancsnok arca rezzenéstelen. Az altisztek nem mernek röhögni. A katonák háttal a mutatványnak farkasszemet néznek a kigyűlt tömeggel. A foglyok már vagy két éve nem hallottak semmilyen zenét.
A társaság hölgytagjai leereszkednek a narancsosládákra. Egy retikül felborul, púderes doboz, rúzs, mobiltelefon, rágógumi, Algopirin szóródik szét. Nem nyúlnak utána. A mobiltelefon zöld felvillanásai mérik az időt. Hajnali három felé lehet, csak ott az elefántok között, Bárd Verával a főszerepben, ott, azon a filmen van délelőtt. Tavaszias könnyű idő. Még a szellőt is érezzük. Váratlanul kibújik a nap a felhők közül. Kék hasú fellegek mellől. A kamera többször is rájuk mered. Jók lesznek fedőképnek.
Bárd Vera Pannát nézi. Olyan, mint az ő anyja, akivel örökre összeveszett, akiktől régen elszökött, aki most talán Honoluluban kártyából múltat jósol, Bukarestben énekesnő a Mahagóni klubban, szeretőivel együtt egy Palesztinába tartó hajón utaznak az aknazár és szabadság felé.
Senki sem emlékszik, mikor kezdték el a Bolerót játszani. Csak arra eszméltek fel, hogy a csavarvonalakban haladó zene befonta őket. Vagy inkább a koncentrikus dallamkörök egyre gyűlnek köréjük, vastagodnak a Vera dereka körül, és ő mind merészebben hányja, forgatja, egyensúlyozza, fel-feldobja a szédítőbbnél szédítőbb örvényeket, mintha már hallott volna a houla-hopról, amelyet majd vagy másfél évtizeddel később találnak ki a most még késlekedő jenkik, bár – még ott is suttogták – partra szálltak, de mintha Európa lenne a világ legbozótosabb, legkiterjedtebb földrésze, sehogy sem tudnak elérni a hadiüzemhez, Pannához, ehhez a cirkuszporondhoz.
A zenekar hangnemet vált, gyorsít, elbódít, beleőrjít ebbe a különben ártatlan spanyol táncutánzatba, Ravel csak bravúrból komponálta, a sok sznob párizsit akarta megleckéztetni, ürügy a monotónia dicséretéhez, a magából építkezés hangpagodája..., de hogy ezzel életet lehet menteni, arra végképp nem számított.
Vera sem. Bárd Vera azért táncolt, mert felkínáltak az egérutat, meg akarta próbálni a lehetetlent, a táncban rejlő önbecsapást, álszabadulást, saját maga megvakítását, mit számít az ő élete ebben a nem-életben, ellenlétben, unalmas halálfogadóban, ahol senki sem fogadott volna rájuk, az életük morzsái is megszáradtak, a Teremtő véletlenül a zsebe mélyén felejtette őket... mert...
Na de a gyermek, az a kislánya, a Panni? Nem érte táncolt? Talán nem ez volt az ára a mutatványnak, a hibátlanul végigtáncolt bolerónak?
Persze, igen, de itt többről volt szó, vagy igazából kevesebbről – a magyarázó teljesen elveszti a fonalat, összezavarodik. Senki sem siet a segítségére. Verát figyelik. A film Veráját, ugyanis az igazi – mintha érezné, hogy róla folyik szó – lelassított, pihen, a filmezés szünetében ímmel-ámmal elmajszol, oda sem figyelve, egy szendvicset, még mindig ott áll a szétaprózott szőnyegkupacok egyikén beroggyantott térddel, és átnéz a társaság feje fölött. A tavaszi gyárudvar közönségével szemezik.
A főtisztet látjuk. Arcán most nyílnak szét a vonások, mosolyra húzódik a szája: Hoppá, kiáltja, mint a cirkuszigazgató, és kétszer összeveri a tenyerét, mire az elefántok szétszélednek: nem nagyon távolodnak el, csupán annyira, hogy a tömör csoport töredezetté, felaprózottá váljon. Bárd Verának szakadékokat kell átszöknie, hogy a maga koreografálta tánc iramát, ívét, fordulatait tartani tudja, az ugrásoknak természetesnek kell tetszeniük, mintha az elefántok szétválása benne lenne az eredeti táncrendben, minden a legnagyobb rendben van, kék az ég és zöld a lomb a halántékok fölött, a fű ehető, az iskolákban intőt osztanak, és a rádióban unalmas híreket motyognak; a zene halkabb, most peregnek igazán a dobok, a közönség lélegzetvisszafojtva figyeli a műlovarnőt, az elefántok izgalmas, gyönyörűséges asszonyát, semmit sem kell tudnia a publikumnak arról, hogy a manézson kívül most rémséges időket élünk (vagy már haldoklunk, talán meg is haltunk, és most az Örökkévaló a gyehennában szórakozni vágyik); a közönség tomboljon, izguljon, markolja a társa kezét, érezze a szívét a torkában, Panni élete magánügy, de legalább anya, most végre anyának érzi magát, felnőtt, van felelőssége, egyénisége, ő az egyetlenegy, akinek ki kell lépnie a sorból, lerúghatja a facipőket, és mezítláb táncol, az elefántok háta az Operaház színpada, az orosz balett, a párizsi Ravel-előadás, valami eszement, zsenigyanús rendező ötlete: elefántok, tigrisek, tevék hátán kell eljátszani, közelebb a természethez, a valósághoz. Közelebb az ember eredetéhez.
A parancsnok esélyt kínált, még egy nap, még egy szín a fekete árnyalatai között, a nagy kihívás, persze maga a rosszindulatú teremtés-temetés...
Folyton ezek a közbeszólások. Csak félműveltekkel ne lenne dolga az embernek, mormolja magának Perényi, a rendező. Nem jelentős alkotó, nevét hiába keresnők a legfrissebb mozienciklopédiában, mégis ez a filmje többnek ígérkezik. Éppen ezért kivételesen szívesebben nyilatkozik, bele tudna szeretni a mell nélküli lányba. A társaság, a nézők, a történelmi utókor, gyáriak a befejezésre kíváncsiak.
Semmi sem bizonyítható, nem tudunk ilyen esetről, magyarázza Perényi a közszolgálati lánynak, de nem is egészen a fantázia műve. Bárd Vera most kapcsolódik be történetünkbe. Sikerült leolvasnia a rendező ajkáról az utolsó bővített vagy kegyetlenségből összetett mondatot. Pontosan értette. Lelép a szőnyegek halomsírjáról, és a rendezőhöz megy.
Szembeköpi.
A rendező meglepetés nélkül törli meg az arcát. Mindenre számítani kell. Bárd Vera sem létezett valószínűleg sohasem.
Vágás. Éles fordulat. A gyárudvaron szétszéledő csíkos ruhájú közönség. Felharsan a sziréna. Egészpaneles kellékek. Műszakkezdés. Lökdösődés, kiabálás, az SS-ek terelgetnek. Facipők csattogása a zene kavicsain.
Az elefántok kivonulnak. Ugyanazok az állatok, akiknek a kivonulását nagyapa már nem érheti meg, mert a vagonokból egyenesen a zuhanyozóba küldik őket. Bárd Vera nagyapját és nagyanyját a Kalmár utcából.
A vezérbika hátára csomag kötözve. Lelógó hosszabb csomag.
Akár egy emberi test...