Nemess László

Póker Maóban*
Hazárd szerencsejátékot életemben kétszer játszottam: először és utoljára. A kockázat a maximális volt, balszerencse esetén a fejünket vesztettük volna el. Mind a négyen.
Történt pedig mindez a hatvanas évek végén, Sanghájban, ahol százezer zsák, azaz tízezer tonna rizset rakodtunk, hoztunk el a kínaiaktól, miközben őket csodálatos elnökük forradalmi dalokkal, félhektáros transzparensekkel és piros könyvecskékkel etetett. No meg jelvényekkel.
Amikor a folyón felhajózva Sangháj elé értünk, előmászott a gépteremből öreg főgépészünk, s egy olajos ronggyal kezét törölgetve körülnézett:
– Negyven éve jártam itt utoljára, gyerekek. Hadd lám, mit változott ez a híres város!
A szemrevételezés eredményét ekképpen summázta:
– Semmit. Semmit sem változott. Illetve... Igen, ott volt egy raktár, most csak a romjait látom. Úgy látszik, azóta összedőlt.
Beleköpött a folyóba, aztán visszatért munkahelyére.
Előző nap a Jangce-kiangon felhajózva egy szampán mellett haladtunk el. Az ősi jármi gyékényvitorláit lomha szél mozgatta, ezt felhasználva éppen tisztálkodott a legénység, egy család: apa, anya, három gyermek. A kínai éppen kiemelt egy favedernyit a tejeskávé színű vízből, és meztelen feleségére csorgatta, miközben érdeklődésmentes pillantást vetett hajónkra. A szampán téglával volt megrakva, és el nem tudtuk képzelni, miért megy a tenger irányába. A folyó egy kék dokknadrágot viselő hullát ringatott lefele, amelyre révkalauzunk hívta fel a figyelmet:
– Doodman – kiáltotta, és vidámság nélkül vihogott.
Egy kétárbocos nagy dzsunka vitorlázott el mellettünk, legalább hetven fős legénységgel a fedélzetén. Halászok voltak.
Aztán a Jangcéről befordultunk a Hoang Póra (nem összetévesztendő a Huang Hóval!), és kikötöttünk Sanghajban, amely évtizedeken át a világ legrosszabb hírű kikötője volt. De azok a szép idők letűntek, a kommunisták rendet teremtettek. Amint kikötöttünk, rögtön szorgos kínaiak hada szállta meg a hajót és mellette a rakpartot. Kinyitottuk a hombárokat, s megkezdődött a rizs berakása. Ε parton 50 wattos hangszórókat szereltek fel, amelyek attól kezdve reggel hattól este tízig forradalmi dalok meg pattogós – számunkra érthetetlen – szövegek özönével árasztották el a hajót.
Távolabb a rakparton egy használaton kívül álló, berozsdásodott daru karjáról lógó kék dokkba öltözött hullát himbált a szenvtelen szél. Később megtudtuk, annak a házaspárnak a hulláit, amely két nappal azelőtt elfogadott egy angol tengerésztől egy font sajtot és egy sonkakonzervet. Az imperialista adományt azon nyomban el is fogyasztották két gyerekükkel együtt. Valaki meglátta, feljelentette őket, a rakodóbrigád alkotta népbíróság halálra ítélte, és az ítéletet rögtön végre is hajtotta. A gyerekeket nem akasztották fel, ők állami gondozásba kerültek.
Estefelé Daduval kimentünk a városba, én villamossal akartam a Tengerész Klubig eljutni, ő azonban ragaszkodott a riksához. A háromkerekű járművet egy sovány kínai hajtotta, Dadu huszonkilenc foltot számolt meg a nadrágja jobb szárán, aztán a fenekén belezavarodott a számolásba s abbahagyta. Miután a kinézer pedálozott velünk vagy tíz kilométert, megérkeztünk a klub elé. Megkérdeztük, mivel tartozunk, ő mondta és nem hittük el. Nálunk abban az időben egy mozijegyet lehetett volna venni azért a pénzért. A kezébe nyomtuk az összeg ötszörösét, és gyorsan be akartunk slisszolni a klubba, de arra nem számítottunk, hogy a borravalózást legalább ötszáz árgus és tettrekész tanú figyeli; a kuli viszont látta őket, és rimánkodva utánunk szaladt, hogy fogadjuk el a visszajáró pénzt. Különben őt tépi szét a tömeg. Ezt nem mondta, nem is ismert közös nyelvet, amelyen kifejezhette volna, de megértettük. Szégyenkezve visszaadtunk, s bemenekültünk az épületbe.
Hatalmas, tágas, a Mennyei Birodalom méreteihez méltó klub volt, étteremmel, könyvtárral, olvasóteremmel (ugyan ki jött volna ide olvasni?), áruházzal. Rögtön célba vettük az éttermet, s első benyomásainkat egy-egy jó hideg Seagull sörrel enyhítettük. Néhány hajóstársunkat már ott találtuk, a mellettünk levő asztalnál éppen letelepedett egy kétméteres, lenszőke, porcelánkék szemű norvég bálnaszigonyos. A hajója ide futott be eladni a zsákmányt. Hogy van az, hogy a legtöbb szigonyos norvég, és mind nagyon magányos, mogorva alak? Ez is olyannak látszott, sört kért és kínai étlapot. A pincérnek háromszor is el kellett ismételnie, amíg az megértette. Aztán kihozta az érthetetlen jelekkel telerajzolt merített papírt, a norvég rábökött egy másik tételre. Aztán azt a gezemicét is megette, és kért egy harmadikat. Az ötödik vagy hatodik ételféle – fogásokról itt nem lehet beszélni, mert a kínaiak összevissza esznek mindenfélét, sorrend nélkül – végre nagyon megízlett neki, és kért belőle hat adagot.
– Six – mutatta fel az ujjain a számot a hitetlenkedő kinézer pincérnek, aki rögtön a teremfelelőshöz sietett, és élénken megtárgyalta vele a dolgot. Végre kihozta a hat adag bambuszrügyet gombával és hallal, amit a norvég mogorván bekebelezett. Mellé ivott még vagy öt üveg – hét és féldecis üveg! – sört. Mogorvasága nem tűnt el arcáról, de megenyhült vonásai arról árulkodtak, hogy némileg békésebben szemléli immár a világot.
Közben feltűnt egy besikerált görög, pulóvere elöl telis-tele volt Maojelvényekkel, úgy festett, mint egy középkori lovag pikkelypáncélingben. Két társa aggódva követte, s minden rábeszélőképességüket latba vetve próbálták rávenni, hogy jöjjön ki a várakozó taxihoz. Vissza akarták vinni a hajóhoz, amíg nem tör ki a botrány. Pár nappal azelőtt egy szovjet hajón történt egy kis malőr, s erről a hatalmas kikötő valamennyi hajóján dolgozó tengerészek hírt szereztek már. A hajóra érkező kínaiak azonnal tűzködni kezdték a Maojelvényeket a ruszkik mellére, minden külföldivel ezt tették, akinek a kabáthajtókáján még nem volt. A hajó másodtisztje leszedte a jelvényt, és megvetően a folyóba hajította. Ezután már nem élt eleget ahhoz, hogy elhamarkodott tettét kellőképpen megbánja. De nemcsak őt nyírták ki, az egész legénységet véresre verték, a hajót tönkretették, majd kapitány – azt is elhurcolták – és másodtiszt nélkül kizavarták a kikötőből. Valahogy elvergődött Nahodkáig.
A kínaiak gyanakodva figyelték a Mao-pikkelypáncélos görögöt, de nem volt mit tenniük, bár előttük is nyilvánvaló volt, hogy a részeg palikár gúnyt űz imádott elnökükből. Görögünk ugyanis percenként lelkesen éltette Maót: Long live chairman Mao!
Megéheztünk mi is, gombás halat rendeltünk és pálcikákat. Elhatároztuk, hogy megtanulunk pálcikákkal enni. Nem is volt olyan nehéz, mint ahogy tartottunk tőle.
Később befutott egyik kormányosunk, és izgatottan beszámolt arról, hogy remek bőrdzsekiket lehet kapni a klubhoz tartozó üzletben. Aztán visszaszáguldott. Később leforrázva jött újra.
– Nem adnak a kinézerek – mondta.
– Nem eladók a dzsekik? – kérdeztük.
– Eladók. De nem számunkra. Ha észrevettétek, napidíjunkat csupa kétjüanos bankjegyekben kaptuk. Nos, a kínaiak azért adták ilyen címletekben, hogy figyelmeztessék az eladókat: ezek rubel elszámolású kuncsaftok, értékes árut nem szabad nekik eladni, csak bóvlit.
Társunk szomorúan elszopogatott egy sört, majd élénk tárgyalásba kezdett két göröggel. Később egy négerrel távozott a kocsmából.
Utólag tudtuk meg, milyen kalandokat élt át azon az estén. Először elcserélte a kétjüanos bankjegyeit a görögöknél más címletekre, és úgy próbált dzsekit vásárolni, de a kínaiak már ismerték, és nem szolgálták ki. Akkor megkérte a négert, hogy az vegyen neki, és ez sikerült is. A négerrel elindultak a kikötő felé, de nemsokára észrevették, hogy a kínaiak követik őket. Erre taxit fogtak és azzal folytatták útjukat. Egy fekete kocsi követte őket. Az egész tiszta bohózattá vált. [...] Kormányosunk az éjszakát azon a libériai hajón töltötte, amelyre néger barátjával bemenekültek, miután a négert elküldte a mi hajónkra és üzent, hogy ne aggódjunk miatta. A dzseki végül két nap múlva került tulajdonosához, egy teljesen ismeretlen angol jóvoltából, aki becsomagolva hozta hajónkhoz, és szörnyen elferdítve a nevét, kormányosunkat kereste.
De azon az estén még történt egy s más. Míg Daduval a gombás halat pálcikáztuk, észrevettük, hogy a mellettünk levő asztalhoz letelepedik egy kínai, aki nem fogyaszt semmit. Először fel sem tűnt, aztán Dadu felém hajolt:
– Nézd csak, ez a kinézer az előbb pincérkabátot viselt.
– Honnan veszed?
– Megfigyeltem.
– Hogyan tudod egyiket a másiktól megkülönböztetni?
– Ezt a pofát megjegyeztem, figyeld csak, milyen ragyás a képe. Tovább boldogtalankodtunk a pálcikákkal, időnként hosszan rajta felejtettük a szemünket egy-egy szintén pálcikázó kínain, hogy tanuljunk. Mire befejeztük, már tűrhetően ment.
Jött a pincér, kihozott egy csésze teát a szomszéd asztal magányos utasának, aztán összeszedte a mi evőeszközeinket. Dadu váratlanul odafordult a mellettünk teázó kínaihoz:
– Ε bun ceaiul?*
– Bon – felelte az gyanútlanul, aztán, kutya legyek, ha nem, elpirult. Utána sürgősen, a maradékot ki sem hörpintve eltisztult a bal fenéken. Egymásra néztünk másodgéptiszt barátommal, és tiszta szívből felkacagtunk.
Nemsokára befutott a hajóács, Piki, Barkóval, a matrózzal. Piki magyar volt, ketten voltunk összesen magyarok azon a teknőn.
A mellettünk levő üres asztalhoz nemsokára két újabb kínai telepedett le.
–Fogadjunk, hogy ezek is tudnak románul! – mondta Dadu.
– Ne kísérletezz újabb beugratással – mondtam –, ezek már fel vannak készülve. Viszont van egy ötletem.
Odafordultam Pikihez, és elkezdtünk élénken, hangosan magyarul diskurálni. Nemsokára az idegesség jeleit figyeltük meg a két kínain. Aztán egyikük felkelt, átsietett a termen, és az egyik sarokban álló Mao-zubbonyos kínainak sugdosott hosszasan a fülébe.
– Fogadjunk, tudom, hogy mit mond a főnökének.
– Arról számol be, hogy a román asztalnál valami számára ismeretlen nyelven cselt szőnek és körmön fonnak – bólintott Dadu, mire mind a négyen felnevettünk.
Négy nap alatt rakták be a százezer zsák, tízezer tonna rizset, ami ragyogó teljesítmény volt, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy az idő végig ragyogó volt, és a dokkmunkások három váltásban dolgoztak. Az árut nemcsak gyorsan, de tökéletesen, szakszerűen helyezték el, a megfelelő szellőzőaknák, folyosók kialakításával. Igazán nem lehetett ezen a téren semmi kifogásunk. Csak ne bömböltek volna a hangszórók a rakparton reggel hattól este tízig érthetetlen szövegeket és fülhasogató dalokat. De hát ezektől kinn a városban sem volt nyugtunk, az utcákon száz méterenként fel voltak szerelve a hangszórók, és ugyanazt harsogták reggeltől estig. A kinézereknek egyetlen perc nyugtuk sem lehetett, sem munkahelyükön, sem otthonukban.
A városban sétálni nem volt élvezet. Sangháj tíz millió lakosából néhány millió egyfolytában gyalogolt valamerre, s a tömeg úgy hullámzott a járdákon, mint valami fortyogó kék-sárga massza. Mindenki kék dokkot viselt a napfakultság különböző árnyalataiban. Üzletek, vendéglők akkor nem léteztek, az egyedüli hely, ahol ehettünk, ihattunk, vásárolhattunk, a Seaman’s Club volt. Oda gyűltünk esténként óhatatlanul.
Egyik este Dadu berúgott és eltűnt. Az aggodalom majd megölt, tűvé tettem érte az egész klubot, de sehol sem találtam. Egyszer csak magától előbukkant, izzadt volt, vidám és lelkes. No meg titokzatos. Magához intett, s mielőtt letoltam volna, boldogan a fülembe súgta:
– Csajt leltem!
– Meg vagy őrülve? Becsajoztál, te átok, itt akarsz meghalni?
– Kínai. Akarod?
– Nem hiszem, az egyetlen külföldi, aki Sanghájban kefélt, görög nőt dugott... Hol van?
– Gyere, megmutatom!
Kivitt a klubból, s egy sötét utca felé kalauzolt. A nyomunkban rögtön elindult öt kínai. Itt minden ilyen feladatra fölös számú ember akadt. A szívem felmászott a torkomba, s szét akarta verni. A frász majd kitört.
– Gyere, Dadu, menjünk vissza a hajóra, baj lesz ebből!
– Gyáva kukac! Gyere, legalább nézd meg, ha megdugni gyáva vagy! Én már megeresztettem...
Kiértünk egy kis térre, ahol erős fényű lámpa világított meg egy transzparenst. Nadrágos, gimnasztyorkás kínai lány szólította fel valamire az odapillantót. Megtorpantam, mire barátom részeg röhögésbe tört ki.
– Ez az? – Ez hát!
Elszomorodva tértünk vissza a klubba, majd a hajóra.
A berakodás végeztével elhagytuk a rakpartot, és lehorgonyoztunk a folyó közepén. Kezdődött a gázosítás, és a hajót el kellett hagynunk. Átköltöztünk a Hotel Shanghai-ba, amelyről már vaskos könyvet is írtak. De hogy ne csellengjünk túl sokat szabadon a városban, vendéglátóink megszervezték életünket, programot csináltak nekünk. Első délelőtt elvittek egy ipari kiállításra, amelynek idegenvezetője angolul mutatta be a kínai ipar csodálatos termékeit, ezt az angol szöveget kellett nekem lefordítanom. A szöveg jó sűrűn meg volt tűzdelve az orosz illetve szovjet imperializmust elítélő szólamokkal, majdhogynem átkokkal. Hosszasan beszélt a nagy ugrásról (Great Leap); egyfolytában Mao elnök kinyilatkoztatásait idézte. Fárasztó volt erősen. Délután elvittek egy kommunába, melynek hatvanezer embere kábé akkora területen gazdálkodott, mint nálunk Sáromberke határa. Zöldséget termeltek azon az átok lösz talajon, mely olyan terméketlen, mint az őrölt vakolat, de ők megtalálták a módját – ó, már évezredekkel ezelőtt –, hogy termékennyé tegyék ezt a krétaport; emberi trágyával. A szart kihordták a mezőre, ott nagy gödrökben vízzel feleresztették, az így nyert illatos levet aztán egy öreg kínai nagy merőkanállal a többiek puttonyába adagolta. A puttonyosok fürge léptekkel, majdnem futólépésben kiügettek a mezőre, s minden növényre rálocsintottak egy keveset. A bűz leírhatatlan és számunkra elviselhetetlen volt.
– Nesze neked, rusztikus romantika! – hörögte Dadu fulladozva. – Menjünk már innen!
De ott maradtunk, amíg a program előírta, még egy kommuna-család otthonát is meglátogattuk. Háromszor hármas betonskatulya, benne egy ágy, asztal, két szék, s a falon az elnök színesben. Kályha vagy egyéb fűtőalkalmatosság nem volt.
Aztán elvittek a klubjukba, és megkínáltak teával. A lándzsa alakú zöld levelekre forró vizet öntöttek, azt ittuk. Egyik okostóni cukorért lamentált, de megmagyarázták, hogy a cukor csak elrontaná a tea ízét. Cukor persze sok kilométeres körzetben nem volt. Busszal mentünk vissza a városba, az országúton kínai nők vontatta szekerek haladtak a zöldséggel Sangháj felé.
A szálloda olyan fényűző volt, hogy azóta sem laktam ahhoz fogható szobában, és valószínűleg soha nem is fogok. Ketten voltunk Daduval, s a fürdőszobánk nagyobb volt, mint az, amelyben ezt most gépbe verem. Esténként biliárdoztunk a játékteremben, vagy beültünk a hideg, barátságtalan bárba, és Dzsin-dzsiut ittunk. Ez kínai gin, érdes, mint a ráspoly.
A hotelben étkeztünk, méghozzá kikötésünk szerint európai kosztot. Finom volt és kiadós, de vizet nem adtak, én pedig folyadék nélkül nem tudok enni. Első alkalommal kértem egy sört, ezt a saját zsebemből fizettem, de olcsó volt, 75 cent. Másodszor is sört ittam a kajához, de harmadszorra megszállt a spórlás szelleme, és ásványvizet kértem. Két jüan és 40 cent volt, és ihatatlanul szikes szörnyűség [...].
A hajón csak a szolgálatos csoport maradt, tizenkét óránként váltottuk egymást, és a szolgálat abból állt, hogy benn kellett ülni egy kabinban. A kínai gázosító brigád vezetője nagyon a lelkünkre kötötte, hogy ne csellengjünk a fedélzeten, mert senkinek az életét sem garantálja a gázosítás alatt. Ok minden raktárt gondosan, hermetikusan lezártak, papírcsíkokkal leragasztottak minden rést, nyílást, majd a raktárakat elárasztották gázzal, hogy kiöljék a zsizsiket a rizsből. Kéthónapos út várt ránk hazáig, s a bogár mind megette volna a rakományt, mire hazaérünk a hosszú, három óceánon át vezető útról.
A utolsó előtti estét még a szállodában töltöttük. Elég későre járt, mire hazaértünk, s már éppen készültem lefeküdni, amikor észrevettem egy cédulát a párnámon. A cédulán a következő szöveg állt: You’ill die at midnight! Éjfélkor meghalsz!
Kínában voltunk, ahol akkor minden lehetségesnek rémlett. Megkérdeztem Dadut, mit szól ehhez, de a vállvonogatása nem sokat mondott.
Már csaknem éjfél volt, mire ágyba kerültünk. Megszólalt a telefon, felvettem. Egy ismeretlen hang románul felhívta a figyelmemet, hogy még van öt percem éjfélig. Ijedt-dühösen lecsaptam a kagylót. Pontosan éjfélkor megcsikordult az ajtó és úgy maradt. Kiugrottunk az ágyból, én a vizes kancsót szorongattam azzal az elhatározással, hogy drágán adom a tyúkszarost. Odasettenkedtem a befele nyíló ajtóhoz, amely meg volt már pattintva, és beletalpaltam. Az ajtó dörrenve csapódott be, és szimultán felhangzott egy fájdalmas üvöltés. Felrántottam az ajtót, kinn a folyosón ott állt a fél legénység és Tonyt röhögte, akinek orrából dőlt a vér.
– Máskor ne csinálj rossz vicceket Kínában! – mondtam, és visszamentem a szobába, ahol Dadu a Dzsin-Dzsius üveggel várt. Ő már meghúzta.
Eljött az indulás előtti utolsó éjszaka, mi voltunk szolgálatban: Dadu géptiszt, Titi gépkezelő, Tony kormányosmatróz és rosszmagam mint másodtiszt. Néhány doboz sós mogyoróval, fél tucat üveg sörrel, két üveg Dzsin-Dzsiuval és két pakli kártyával felszerelve érkeztünk a folyón horgonyon álló hajóra.
Vagy harminc kínai ügyködött a fedélzeten, néhányan álarcot viseltek. Sietve betessékeltek a felépítmény belsejébe, és megkértek, hogy az éjszaka folyamán ne jöjjünk ki a fedélzetre, és lehetőleg mind a négyen egy kabinban tartózkodjunk, hogy megfigyelhessük egymást, észlelendő az esetleges mérgezési tüneteket.
Ragaszkodtam ahhoz, hogy megnézzem a horgonyláncot, előrementem a hajóorrba. Nem volt a horgonnyal semmi hézag, így hát visszatértem a felépítménybe, és bementem a kabinomba, ahol közben berendezkedett a társaság, bekapcsolták a magnómat, és kitöltötték az első pohár gint. Utána gyorstalpaló tanfolyam következett, hárman hatfelé beszélve próbáltak beavatni a pókertudomány rejtelmeibe. Aztán Dadu magához vette a passepartou-t, végigjárta az összes kabint, és begyűjtött vagy nyolc kiló Mao-jelvényt. Minden tele volt velük, a fiúk sportot űztek abból, hogy minél többet összeszedjenek. Nem lehetett kettőt lépni Kínában – a hajón vagy kinn a parton – jelvény nélkül, máris az ember mellére akasztottak egyet. Erre az illető óvatosan, lopva leszedte és zsebre vágta, mire rögvest kapta is a következőt. Hihetetlen menynyisegű jelvény gyűlt össze a hajón.
A jelvényeket nagy kupacba raktuk, s nagyjából négy egyenlő csomóra osztottuk. Aztán kezdetét vette a reggelig tartó pókercsata.
Természetesen – a többiektől eltérően – nem tudtam komolyan venni ezt a babra menő játszmát, egyfolytában hazardíroztam, blöfföltem és ennek megfelelően veszítettem. Egyszer futott be egy kvintett, aztán nem győztek csodálkozni és óbégatni, amikor elvittem a bankot. Tony elmaradhatatlan Stetson-kalapját hol a feje búbjára tolta, hol meg mélyen a szemére húzta. Megizzadt az izgalomtól meg a sűrűn kortyolt Dzsin-Dzsiutól. Időnként szórakozottan belemarkolt a mogyoróba. Közben lehűlt a sör is, amit a tálaló hűtőjébe tettünk. Egyik szünetben Titi elment, és behozott három üveggel. Maga után azonnal bezárta az ajtót.
– Az istenit! Tele van mindenütt kinézerekkel, vigyáznunk kell. Ha valamelyik benyit s meglátja, hogy Maóban pókerezünk, megnyúznak.
– A szó szoros értelmében – mondtam –, ezek nagyon értenek az ilyesmihez. Egy kínai művész kezén napokig elélhetsz úgy, hogy másodpercenként hívod a halált.
Legalább négy kiló Mao-jelvényt elvesztettem azon az éjszakán, amikor a kiosztott részem elfogyott, kölcsönkértem valamelyik boldog nyerőtől, s játszottam tovább. Hajnal felé már élveztem is, utólag visszagondolva nem is értem – mit.
Pirkadt már az ég, amikor az elmúlt napokban állandóan tompa nyomásként átélt életveszély élesen körvonalazva képződött meg előttünk - egy kínai alakjában. Felpattant az ajtó, és ott állt a névtelen, arctalan fenyegetés. Védőöltözetet viselt és gázálarcot, szemét-arcát nem láthattuk, s emiatt még fenyegetőbbnek hatott. Gerincünkön végigvillámlott az ijedtség, szavunk elállt, torkunk kiszikkadt. Már láttam magam összetört csontokkal, bakancsok játékszereként egy pince mélyén vergődni, már láttam magam egy daru karjáról lógnihimbálózni a szenvtelen szélben.
A gázosító egy lépést tett a kabin belseje felé, láthatatlan szeméből hosszan nézte az asztalt a kártyalapokkal, poharakkal, üvegekkel, és... Mao-jelvényekkel! Aztán megfordult, kiment a kabinból, az ajtót nyitva hagyta maga mögött.
– Szaladjunk! – kiáltott fel Tony.
– Nincs hova – mondtam és visszanyomtam a székbe. Az ajtóba léptem, kinéztem a folyosóra, aztán becsuktam. – Nincs hova – ismételtem meg. – Tüntessük el a jelvényeket!
Nem történt semmi, nemsokára felváltottak, s mi kimentünk a partra. A napot átaludtuk a szállodában, s este indultunk is hazafele. De már az Indiaióceánon jártunk, mire feloldódott a pókeréjszaka feszültsége.

1990. augusztus
* Ez a novella a szerző hagyatékából került elő. A rendelkezésünkre álló fénymásolt szövegből néhány mondat hiányzik, ezt [...] -lel jelöltük.

*Jó a tea? (rom. )