Nagy Attila

A tübingeni asztalos
Elaludt szegény végre
Mint fűz a Neckar vizére
Borul fölé az éjszaka
Naponta látogatja látom
A hahotázó rém maga

És nem jön Diotíma
Beszél hozzá kacarászik hallom
Rimánkodását gügyögését
Csakhogy a nő maradjon
Tegnap is írt és újra ír ma

Majd elégeti a sorokat
A szűkös gyertyalángban
Göröghon pernyéje szerteszáll
Minden bokor él és király
Sétálunk csöndes zuhanásban

Flótája néhány kuviknak inger
Majd újra elalszik szegény
Irtózatos a szenvedés szemén
Mely néha nyitva úgy marad
Istenhez kiáltok én herr Zimmer


Szilágyi Domokos
Uram ön alulírott
Bármennyire is felül
Kopogó botja morzefon
Jeleit fogják Alaszkában
A mór felsóhajt Alhambrában
„Szökőkút napfény
S egyedül”

Baka István
Emberközelben néma árny
Műszerek chipjén még talány
Merre lengtél ép szavakkal
Vagdalkozó minta-angyal
Sztanioltájban mit keres
Szemed mely kíntól véreres
És mért keres ha nem talál

Pilinszky
Mefisztó édes serleget
Hordoz a világ száján

A kétféle nem között
Egyetemessé esni

Menekíts Angyal
A testből


Rák
Kavarog benned a morfium
Nincsen hatalom feletted
Mely itt tarthatna anyám

Kezem kagylója mit sem ér
Elporlad mihelyt hozzád ér
Borzalmas arcod és kezed

Szobádban rettentő a bűz
Kapaszkodom még kék szemedbe
Álmatlan gyermek reggelekbe

S iszom
Cseppenként múlik az iszony
Majd végignézem tetániádat

S lefogom irgalmasan
A szemedet a szádat


Hajnali füst
Hogyan kell verset írni
Csöndben magamra inni
Lesni a legszebb évszakot
Istent ki elvett míg adott

Szeretni mégis azt a nőt
Ki utána már és azelőtt
Kötőszók jelzők félszavak
Földet ér lám a pirkadat


Test hője
Megrázó minden költemény
Mely rólad szól vagy rólam
Alszik a kert ha költeném
Mondanád-e jól van

A félig elszállt csillagok
Tétova csendje széled
Test hője lélek illanok
Míg „egek földet érnek”

Nincsen e létben különös
Semmi míg meg nem éled
S mi utána hűl önös
Pusztíthatatlan fényed


Hotel Montreux Palace
Félig elnyúlva egy széken
Nabokov ült a hallban
A semmiből merte ki
Szeme az angort

Figyeltem az angolt
Pipája fejét hogyan veri
Nabokov bronzfejéhez
S lépik tovább nem sejtve
Kire mi várhat még

Az emeleten jazz kullogott
Hajdanvolt igazi jazz után
A parketten nő vonaglott
S egy csodásan részeg férfi

Nabokov zakójáról
Levertem a gentleman-hamut

S bronzkorból köszönve vissza
Az estbe kiléptem (én)


Genève
Pardon ön nem is francia
Nem talán keleti
Elkísérném a túlsó partra
Ha megengedi

Jöjjön meghívom máris
Egy kávéra odaát
Hogy éppen önnel akadtam össze
Nahát

Alacsony faasztalnál
Félzajban ismerkedünk
Én meg a genfi francia
S nagyokat nevetünk

Érteni vélte amit mondtam
Világomról mely egyszeri
Akár az övé ezért nem kell
Magunk az űrbe ejteni

Mondta derűsen
Majd elváltunk
A Place Neuve közelében

Este volt már
S a Város hagyta
Hogy elmerüljek benne épen


Pessoa
Genfi emlék
A portugál könyvesboltban
Pessoát kerestem nem volt
Csak franciául a polcokon
De az éber hölgy látva
Elbizonytalanodásom
Kihozta bentről verseit
S nézett rám hosszan

Az ablakhoz mentem
S olvasni kezdtem bár nem tudok
Portugálul
Gondoltam francia s román
Tudásom csak segít
De sejtelmesebb e nyelv
Mintha áttetsző mohája lenne
A sorvégi szavaknak
Mint halászháló bennük a gondolat

Nem vettem észre mellettem állt
Falán végig ott állt a nő
Lélegzetvisszafojtva
Mint szerető kit elhagyni nem lehet már
Kéri? kérdezte fölriadva
Nem Pessoa én vagyok immár
Mondtam s ő villanyt oltott bezárt
S belém karolva hosszan jött velem


Hazafelé
Viszem magamban Genfet
S a Rhône sirályait
Rousseau és Kálvin elkent
Grafitti árnyait

A hajnali ég szálkás
Majd zsongó kékjeit
A tóra szálló náthás
Halászok élceit

Viszem magamban Genfet
Hol okosra nő a bölcs
Álom ez mely megment
Oldódik bent a görcs


Jövő
Felhők hónaszádjai
Lomhán úsznak az égen
Egyre több a célpont
S a földöntúli éden

Rakéták roncstelepe
A csillagfelszín-térkép
Isten monda érvénytelen
Űrben a földi lépték