Reményik Sándor

Kívül a hullámverésen
Olosz Lajosnak
Ember, kívül a hullámverésen,
Magányod acéltornyából figyeld
A tengert és a sík parti porondot.
Tekintsd meddő tusánk,
Szélmalom-harcaink,
És a jobb felé hős iparkodásunk.
Az egymást váltó pártok és irányok
Morajló rengetegjét.
Hallgasd a szélzugást
S mondd meg: mely irányból
Milyen erővel fú.
Gyújts világot a tiszta gondolatnak
És az elmélet hamisíthatatlan
Hajfinom mérlegére
Tedd fel az érzelemzavarta tényt.
Neked mindegy lehet,
Mily szenvedélyek fűtnek robbanásig
A háttérben sok izzó szívkazánt.
Ha egymás ellen vadítnak a célok,
Alacsonyabb, vagy magasabb érdekek,
Fogd meg forró kezünk,
Vezesd az okság acélsodronyára,
Pihentesd hűvösségén
A gyémántcsillogásu logikának.
Ember, kívül a hullámverésen,
Kit rejt magányod tuszkulanuma:
A nyárfák-óvta körösparti ház,
Magányod acéltornyából figyeld
Ami itt künn folyik,
A tengeren s a sík parti porondon.
S néha kiálts alá
Magányod komoly őrhelyéről, Ember,
Hullámra, szélre bízva szózatod:
Hahó! Vigyázzatok!


Jubileumra
A kolozsvári Marianum tízéves fennállásának jubileumára
Áldassál Isten!
Aki hajlékot állítasz magadnak:
Templomot, kolostort – és iskolát.
Szent szirteket,
Hullámtörő hegyet,
Amelyen megtörik a tenger árja.
Mi hegyen állunk most:
Jubileum hegyén.
Magános szirttetőn.
Tán Ararát ez, melyen fennakadt
Nóé-bárkaként ez az iskola,
Hogy belőle áradjon szerteszét
A hagyományok ősi ereje!
Mert elnyelt sok hegyet az óceán.
Sok csúcs alámerült.
Sok Istenháza víz alá került,
Sok harang úgy kondul a víz alatt,
Mint a lélekharang,
Mint Atlantisz halott harangjai,
Ó, elnyelt sok helyet az óceán
És megszámlálni immár nem nehéz
A tenger felett álló ormokat.

Áldassál Isten!
Áldassál, aki hegyet adsz nekünk
S a hegyen templomot és iskolát
És a templomba igehirdetőt
És tanítót a magyar iskolába!

Áldassál Isten!
Ki szent nővérek liliomkezével
Simogatod meg kislányok haját
S magyarok Patronáját: Máriát
Állítod oda eszményül nekik.

Mi hegyen állunk most:
Jubileum hegyén,

Egy maroknyi csapat.
Alattunk mélység éjszakája tátong,

Alattunk tenger zúg,
Fölöttünk felleg jár,
Csillag sem ég. –
Mi mégsem rettegünk!


Egy zászló árnyékában
Szőcsné Szilágyi Piroskának
Ó művészet, te sápadt diadal,
A te zászlódat én romokra tűztem,
Magam romjaira!
Míg vívtam, ostromoltam önmagam:
A kezem közül kisiklott az élet.
Most lenghetsz zászló, zenghetsz győzelem!
Lenn hallgat a rom, hallgat feketén.
De ezt a képet Testvér, fesse meg:
Engem, amint magamnak romjain,
Egy zászló rámboruló árnyékában,
Győztesen – meghalok.
Kolozsvár, 1922. szeptember 18.

Címzett ismeretlen
Óradnára futott egy távirat.
A posta tévedése lehetett,
Mert engem keresett.
A posta küldőjének visszaküldte:
A címzett ismeretlen.

Radna, Óradna... béke...Borberek,
Régi, régi nyár... holdfény, – havasok...
A szivem, mint illatszerszelence

Gyűjtögette a fenyő-balzsamot,
S most: címzett ismeretlen.

Ez a szimbólum szívembe nyilall,
Mintha a régi táj tagadna meg,
Szememre vetné sok bolygásomat,
Bűneimet és betegségemet:
A címzett ismeretlen.

0, régi táj, én nem tehetek róla,
Vagy – mit tudom én –, tehetek talán...
Már vérrel virágzik a rhododendron,
S nyit a sápadt gyopár a szirt fokán, –
De címzett ismeretlen.

Egy nyáron át félelmes áhítatban
Ölelte lelkem ős-fák derekát, –
Most zordan ingatják szakállukat,
S fülembe súgják az anathemát,
Hogy: címzett ismeretlen.

Ó, Izvor és ó, szilaj patakok,
Nem lebeg lelkem zúgástok fölött,
Mint hűs pára, vagy ívelő szivárvány –
Magam sem tudom, merre költözött:
A címzett ismeretlen.

A kis templom a roppant dóm ölén
Felcsengeti a magasságokat,
A sziklák hangját megtízszerezik,
De nem úgy az én sikoltásomat:
A címzett ismeretlen.

Jön a nagy vasárnapi pillanat:
Az Isten körben jár az ormokon,
Fény-dárdák állnak feszes sorfalat, –
De rám nem lehet gondja, gondolom:
A címzett ismeretlen.

A szívemet, az illatszerszelencét
Eltörtem, és a fenyő-balzsamot
Amerre jártam, elpárologtattam, –

Ave Borberek... béke... havasok.
A címzett ismeretlen.

Szent Teréz oltalmába
Igazán úgy van:
Rózsa jár ki most mindennap nekem,
Mindennap rózsa, „mindennapi rózsa”
Rózsa, rózsa,
Mintha csak megszolgáltam volna,
S az volna életem és kenyerem.

Ha járni tudnék, térdig járnék benne,
Csak hervadása, hullása ne lenne –
És továbbnyílása sem, sohasem!
Maradna bimbó véges-végtelen,
Minden bimbó egy leheletnyi lány,
Harmatos, üde, karcsú, zárt talány.
Ne nyílna tovább soha, sohasem,
Tán a rápillantás is megigézi,
És elhervasztja élet, szerelem.

Ó, bár maradna legalább egy rózsa
A sok közül bimbóba’ csodamódra,
Maradna bimbó, mely titkát megőrzi,
S virrasztaná álmát a rózsák szentje
Teréz, szent Terézke, a lisieux-i...


Elhullt kék szirom
Egy bölcső körül állottunk mi egykor.
Bükkfabölcsőben, sziklatalpakon
Ringott az égszín-szemü újszülött:
Kékszirmú transzilván irodalom.

A romantika kék virága elhullt.
Tizenöt év – és jaj, minden be más.
Viszályok dúlta ráncosképü vén,
Szakállas, bűnös agg a messiás.

Itt minden omlik, dül és változik,
És mi sem vagyunk már a régiek.
Érintetlenül Transzilvániából,
Szüzen nem marad más, csak a hegyek.

S egy költő, ki után kövek repültek,
Mert innen messze ment menekülőn,
És mégis, egész Transzilvániából
Csupán ő maradt a régi Tetőn.

A szivünk egyre távolodva lüktet
Egymástól – mi lesz, mi még összefog?
A régi szív, a régi, drága dallam
Ama menekült keblében dobog.

A bölcsőhöz szeretnénk visszamenni,
Bükkfabölcsőhöz sziklatalpakon.
Hol vagy varázs-ütem, hős-lendület,
Kék virág, újszülött irodalom?
Kolozsvár, 1934. január 10.


Tépelődés a Sinai hegyén
Jaj, nyomorult és esett nép vagyunk,
Már gyermekünkben gyötört nemzedék.
Nyelvünket hóhérkéz szakítja ki,
Az tépi fel frigyládánk fedelét.
Mégis valljuk: A bosszú Istené.

Minden más táján a világnak
A fegyver dörren és a bomba robban,
Csak mi nem bántjuk bántóinkat vissza
Sem éltükben, sem haló poraikban.
Van, aki megfizet.

A vén föld minden vértrágyás porondján
A más bőréért, mint a pelyva hulltunk.
De önmagunkért orgyilkos kezet
Emelni ellenségre nem tanultunk.
Tűrés a fegyverünk.

Ím, húsz évvel a vérözön után
Csak a golyó röpköd: sötét gúny-galamb,
A villámlásnak villámlás felel
S riad a rádióban a rém-harang.
Csak mi járunk a Sinai hegyén.

És olvassuk a parancsok parancsát:
Nincs cél, amely a gyilkot szentesítse,
Nincs érdek, eszmény, mennyei magas,
Amely e két szócskát közömbösítse;
Ne ölj!
1934. július 26.


Servare mentem...
Már majdnem harmincesztendős a köd
És lomhán ül a felvidéki tájon,
Hol izzó nyáron „érett” ifjúként,
Velem egykorú lány- s fiú-sereggel,
Jó békebeli Mikszáth-hangulatban
Szekereztem a fenyvesek között.
Előző éjjel záporeső hullott:
Hevült arcunkat csapta nedves ág,
De jókedvünket nem hűtötte semmi.
Népdal, műdal, érzelmes, vagy duhaj,
Csak egy kislány és gombház, mely szakad:
Égig lángolt a hangunk – még enyém is.
A kirándulást végigénekeltük.

Illant a nyár és elillant az élet,
Csuda, hogy van még életem s nyaram.
S kirándulás is van, de ó, milyen más.
Transzilvánia szikla-útjain,
Hegyen-völgyön át autó dübörög,
Nagy teherautó, tán tank is lehetne,
Szomjas szivünk, erdő-szerelmes vágyát
Szolgálja pedig csak a jámbor jármű.
Néha irtózatos göröngyökön
Döccen, hogy csontjaink majd összetörnek,
Nem rázott akkor régen így szekér.
A teherautón nyolcan ülnek, lányok,
– A múzsáknak csupán egy híjja van –
Érettségiztek – énekelnek most.

Most maturáztak, ó, de régesrégen
Érleli őket óriás idő.
Ők vérpárában jöttek a világra,
Éjszaka volt és véreső esett.
Ők nem ismernek, csak rázós utat
S tilalomfát – kiránduláson is.
Fegyverben állig, minden faluvégen
Áll a csendőr a kis csapat elé.
Írást vizsgál, az igazolványt kéri,
Feltartóztatja őket órahosszat.
Ők, a lányok, azért csak énekelnek.
Én ülök köztük s mélán hallgatok.
Különös ének, ami visszatér
Ajkukra, bármit daloljanak, újra,
Transzilvánia szikla-útjain,
A rettentőn „levizsgázott” világ
Nagy érettségi-próbája után.
Különös dallam ez, mely nem hagy el,.
Latin költő verse, kétezeréves,
A kotta hozzá mai béke-szomj:
Aequam memento rebus in arduis...
Egykedvűn óvd meg lelked nyugodalmát
Jóban és rosszban.

Nyolcan lányok latinul énekelnek!
Ó, olyan ez a dallam, mint egy zsoltár,
Egyensúlyt őrző, drágalátos dallam.
Orgonaszóra átírt ókor árad,
Árad belőle vérpárás világra,
Göröngyös útra, transzilván vidékre.

Horatius: éneklő lányok ajkán.
Én, mintha önmagamra most találnék,
Számat az övék után mozdítom:
„Servare mentem”...
1936. október 2.


Én is, te is
Hát meghalunk: én is, te is,
Ó, nemzetem –
Örülj, hogy nem lesz folytatásod,
Magvad szakad, miként nekem,
S elnyelnek a nép-óceánok.
Elég volt neked ezer évig,
S negyvenhat évig elég volt nekem
Ezen az ártól mosott, nyomorult,
Gyötrelmes, kicsi, sovány szigeten.
Hát meghalunk, ó nemzetem.
Meghalunk gyónás, bűnvallomás nélkül.
Nincsenek bűneink.
A Teremtőnkre, aki így teremtett,
Hárítjuk vissza mind.
Pap, csukd be szád, te is, politikus.
Az egyke ellen szűnj ordítani –
Ha van bűn ezen a világon,
Egy van: az életet fenntartani.
Hát meghalunk, ó, nemzetem,
Én is, te is.
Magvad szakad, miként nekem.
Mi volt léted? Egy fegyverzörrenés.
S az én létem egy sóhajtás csupán.
Kinek mi szüksége még rád s reám?
Egy sóhajtás, egy fegyverzörrenés:
– Éjjel sóhajtott és zörrent a nád –:
Mindkettő kurta álom.
Mi nem kívánunk álmodni tovább
Semmilyen túlvilágon!
Nem lesz dicső halál, nem lesz
– S ugyan melyik dicső? –

Így alászállanunk.
De babéron és dicsőségen
Mi ketten ugye régen túl vagyunk?!
Ó, nemzetem, hát meghalunk.
Ez így van, nem másképpen.
Vagy azt hiszed talán, hogy himnuszod
És minden népek minden himnusza
Himnusz az örökkévalóság
Süket fülében!
Kolozsvár, 1936. október 21.

Ábel pedig nincs
Testvér: megcsúfolt, árva, legszebb szóm,
Testvér, testvérem, testté vált igém:
Mint oszló hulla, zöldes szörnyűségben,
Úgy heversz most – vagy tántorogsz felém.
Mint polgár, vértől részeg rohamkéssel –
Te, aki asszonyodat besoroztad,
S te másik, ki csecsemőd lágy fejét
Keményíted már az acélsisaknak:
Lásd, én még biztatlak, vigyázz, ne késs el:
Irtsd ki a mást s gyilkoltasd le magad,
De ügyelj, ne maradjon írmagod se,
A tébolyt újra kezdeni vele.

Kainok népe, testvérgyilkos ország,
Mondhatnám azt is, hogy mi közöm hozzád?
S ahhoz, hogy vigyorogva körülállnak
Más kain-népek s méreggel táplálnak,
S szítják gonosz tüzed a fagyos égig? –
De nem mondhatom, mert e vad fertőzés
Nyargal már népem erein is végig.
Esnek egymásnak, testvér a testvérnek,
S a szúró szónak olyan éle van
S lecsurgó vére, mint a rohamkésnek.
Tépik egymást esztelen, vad vitákban,
Elvekért, célokért, istenekért,

Magukévá tett távol tébolyért –
Itthoni sorsuk morzsoló markában.

Halljátok hát: fagyosak az egek.
Gonosz tűz nyujtózik a magasságba,
S fent nem vizsgálják: ki gyujtotta meg.
Ábel nincs, kinek füstje volna édes,
S te, Kain, vértől részeg, rohamkéses,
Ha hivatkozni mersz az istenedre:
Jól van, nem te vagy: istened a vétkes.


Csodálkozol?
Csodálkozol, hogy nincs és nem lesz béke
A nemzetek közt soha, soha sem,
S őrült tornákon hull a küzdők vére
Időtlenül, apadhatatlanul??

Csodálkozol? – Én nem csodálkozom.
Elnézem a „boldog” családi kört,
Nézem két ember szentelt viszonyát:
S mindent látok, csak nem harmóniát.

Csak perc a béke, lopott, drága perc,
Úsztatja évek nyughatatlan sodra –
S már hasít a szó türelmetlenül,
Kihívó hanglejtéssel odadobva.

Mit békéltetsz te osztályt, nemzetet?
A Dunavölgyön mit töröd fejed?
Egy éles szó, mit bölcsen letompítasz
Kimondás előtt: hidd el, többet ér az!

Ne törd a fejed programmpontokon,
A világbékét kezdd el magadon,
A béke alfája és ómegája
Te légy, – különben nem jön a világra.
Kolozsvár, 1937. június 18.


Szakadás
A testi szerelem csak testi szerelem marad.
Hiába szenteli meg törvénnyel az állam és áldással az egyház,
És lélekkel az, aki ugyanakkor lélekkel is ölel.
Én nem tudtam volna ugyanakkor lélekkel is ölelni.
Vagy: nem tudtam volna testtel is ölelni ugyanazt,
Aki szentül és tisztán és áhítatra hangolt lélekkel ölelek.
Szakadás ez bennem, öröktől való, betölthetetlen kapu,
Melyen át a Rend ellen lázadó gondolataim hada
Dübörög szüntelenül, s a végtelenbe iramlik.
Hogy nyúlhattam volna, jaj, én, a testi szenvedély mohó karjaival
A virág-tiszta, virág-törékeny, édes Alakhoz,
Akit pogányul-száraz imádkozásaim közepette is
Úgy hordoztam, ahogy harmatcseppet a száraz levél?!
A testi szerelem csak testi szerelem marad.
Emberi életünk állati pillanata.
Kegyetlenül állati, akár a születés, akár a halál.
Értelmetlen állati rend az ember értelmes rendje felett!
0, hát miért nem lehetünk virágok,
Hogy szállna szerelmünk virágpor fellege tisztán
S csupán a szélsóhajtás termékenyítne meg?!
Hiszen: Minden tiszta nő voltaképp erre vágyik.
Én pedig, ha az Isten nem irgalmazott volna valahogy nekem:
Inkább választottam volna buja ölelésre a cédát,
Semhogy megalázzam, törvényesen bár, testi szerelemmel
Azt, aki bár egy pillanatig lélekben volt enyém!


Gáttalanul
Most már félek a költeményeimtől.
Úgy jönnek, roppant rohanással.
Mint megáradt hegyi-patak
Szünettelen hullámai,
Hogy a lábamról sodornak le szinte –
Valami magas gyüjtő-medencében
Torlódhattak fel ezek a vizek,

S kinyitotta egy láthatatlan kéz
A láthatatlan tavi-zsilipet.
Most jönnek, nem hagynak aludni, enni,
Nem hagynak rendes utaimon menni.
Elfeledtetik velem a világot,
S az időt, amely a végtelenbe hull.
Valahogy le kell a zsilipet zárnom:
Gáttalanul zúgnak, gáttalanul!!
Kolozsvár, 1937. július 7.


A hangját hallgatom
(A canoeban)
Beszélgetünk. A hangját hallgatom.
Olyan a hangja, mint egy halk folyó,
Mely erdős partok közt lassudva megy.
Szelíden kél hullám hullám után,
S fehér virágot himbál mindenik.
Sodrába vetem fáradt lelkemet,
Rábízom magam:
Édes hang, vigyél!
Vigyél partoktól, emberektől távol,
Vigyél folyamközépen mindenütt,
Vigyél e múló árnyvilágon által
Az óceán, az Istenség felé!

Olvasta Cooper indián-regéit?
Tudja, Édes, hogy mi a Canoe?
Kivájt fenyőrönk, Édes, semmi más,
Nem ciframívű olasz gondola. –
Csolnak, mely szimbólum is, úgy lehet:
A magánosság ős-szimbóluma,
Mert helyet egy embernek ad csupán.
Az én életem ilyen canoe,
Lélekvesztő, kivájt fenyőfatörzs,
Nem fér el benne más, csak én magam.

A partok sűrüjéből nyíl süvölt,
Golyó fütyül;
A canoeban elfekszik hanyatt,
S a csillagokra néz az indián,
A szent folyamra bízva életét.
A canoe nem ékes nászhajó,
A canoe a magány csolnaka,
S nem fér el benne csak egyetlen lélek!

Az életembe nem fér senki el;
Ε rozzant lélekvesztőre Magát
Ezért nem hívhattam el társamul.
De Maga több lett, diadalmasabb lett,
A folyam lett alattam,
A folyam, mely a canoet viszi.
Viszi partoktól, emberektől távol,
Viszi folyamközépen mindenütt,
Viszi e múló árnyvilágon által,
Az óceán, az Istenség felé.

S ha tengert érek, ha tengert nem érek:
Én a folyamra bíztam lelkemet,
A Maga hangja ezüst-folyamára.
A canoe, s a sebzett indián,
Emelkedjék, vagy essék a csatán,
Élve, vagy holtan: mindig a Magáé.

Budapest, 1921. január 26.


JEGYZETEK A VERSEKHEZ
Kívül a hullámverésen – Pásztortűz, 1921. I. 478. Olosz Lajossal való barátsága az egyetemi évek alatt kezdődött, és Reményik haláláig tartott. 1912–1941 között rendszeresen leveleztek, kapcsolatuknak egy kötetnyi levéldokumentuma szinténkiadás előtt áll.
Jubileumra – Pásztortűz, 1922. I. 11.
Egy zászló árnyékában – A vers gépiratos szövege, autográf javításokkal és aláírással az MTA Kézirattárában van (Ms. 4793/48).
Címzett ismeretlen – Erdélyi Helikon, 1929. 8. 568.
Szent Teréz oltalmában – Vasárnap (Arad), 1934. 22.
Elhullt kék szirom – Egy Áprily Lajosnak írott levél mellékleteként maradt meg az
Áprily-hagyatékban a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Javítatlan gépiratos szöveg, autográf aláírással.
Tépelődés a Sinai hegyen – Erdélyi Helikon, 1941. 1.
Servare mentem... – Pásztortűz, 1936. 499.
Én is, te is – Gépirat néhány javítással, autográf aláírással a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
Ábel pedig nincs – Ellenzék, 1936. nov. 1.
Csodálkozol – Javítatlan gépirat, autográf aláírással a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
Szakadás – Erdélyi Helikon, 1937. 7. 471.
Gáttalanul – Gépirat, néhány javítással, autográf aláírással a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
A hangját hallgatom – A Reményik-hagyatékban fennmaradt egy nagyobb, az eredeti írógéppel 1—95-ig számozott lapterjedelmű verskötet, amely több ciklusba sorolva, s ciklusokon kívül összesen 158 verset tartalmaz. Ebből a költő életében 13-atvett be köteteibe; Sövényházyné Sándor Judit pedig az Erdélyi március – Almodsz-e róla? (Orpheus Könyvek, Bp., 1990) c. Reményik-kötetben, a ciklusokat is felbontva, 71-et közölt. A mindmáig kiadatlan „Ilonka-versek” közül adjuk itt közre ezt, mutatványul; az említett versköteg 50–51. lapján található.