Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. október, XIII. évfolyam, 10. szám »
TÉKA
„Nekem már fáj a rétisas”
György Attila: Harminchárom. Budapest, Magyar Könyvklub, 2002.
Legújabb regényében György Attila egy régi műfajt fedez fel újra: a történelmi
lektűrt. A Harminchárom egyfajta genealógiai nyomvonalkövetés regénye.
Az X nemzé Y-t típusú levezetések itt többé-kevésbé epikus szállá szerveződnek.
Harminchárom, különböző nemzedékhez tartozó férfi élete foglalódik össze dióhéjban,
többnyire saját elbeszélésükben, a szereplőnarrátorok pedig egy-két kivételtől
eltekintve nagyapa-unoka viszonyban állnak egymással, az egyes elbeszélések
így két-két generáció élettörténetét fogják át. Az első elbeszélő Laúkiex Káe
Tárkun etruszk főember, akinek utódai később Attila oldalán harcolnak a rómaiak
ellen, és ettől kezdve földrajzi kitérőkkel, de kevés genetikai kacskaringóval
érkezik el az elbeszélés ahhoz a székely családhoz, amelyben a várva-várt fiúunoka
életrajzi adatai megegyeznek a György Attiláéval. Fiktív családtörténetről és
családfáról van szó természetesen – pontosít a szerző Végszavában.
A szerző a lektűr fogásaihoz nyúl mind a cselekménybonyolítás, mind a nyelvi
megoldások tekintetében. Többnyire a történelemkönyvekből jól ismert hősök –
királyok, fejedelmek – közelébe kormányozza a család férfitagjainak sorsát.
Egyik családfő maga is székely „fejedelem”, kései leszármazottja III. Harald
norvég király bizalmas katonája, egy másik pedig Hunyadi Mátyás játszótársa
Vajdahunyad várában. A regény történelemszemlélete sem jelent újdonságot a tankönyvekéhez
képest: többnyire a „nagy idők tanúja” szerep jut az elbeszélőknek, csaták,
uralkodók, török-tatár betörések körül zajlanak a család számára fontos események.
Ezt a szemléletet valamiféle mitikus aura egészíti ki, amely főként a „dinasztiaalapító”
ősökhöz kapcsolódik – például az egzotikus etruszk rítusokhoz – vagy azokhoz
a próféciákhoz, amelyeket a családfa kiemelt személyiségei, a táltos vagy a
fejedelem fogalmaznak meg. „Népünk maga is jelkép: az álom és az álom megvalósításának
jelképe. Birodalmakat álmodunk, aztán felébredünk, és e birodalmak szertehullanak”
– mondja a táltos. „Sem előttem, sem utánam nem volt és nem lesz többé fejedelmük:
nem olyan nép ez, melynek kétszer is telne fejedelemre” – mondja a székely főember.
A cselekmény a lektűrműfajon belűl nem annyira a szórakoztató irányvonalát,
inkább a melodramatikus sorsszerűséget követi. Ennek jelképei a táltos által
említett archetipikus elemek, amelyek vissza-visszatérnek a különböző nemzedékek
életében: a sas (turul) és a tölgyfa.
Nyelvileg a könyvet elsősorban azok a kifejezések közelítik a lektűr felé, amelyek
huszadik századi költők művei által váltak közkinccsé, a regény pedig reflektálatlanul,
minden irónia nélkül adja évszázadokkal korábban élt szereplők szájába őket:
„hiába rühellem én a prófétaságot” (177.), „megélek magamban, feleségemmel s
gyermekeimmel itt, a semmi ágán, a Tatros partján” (184.), „s ki tudja, lesz-e
még valaha egész abból, ami egyszer eltörött?” (161.), „s alig látni, hogy ott
valaha embernek háza vagy állatnak ólja állott-e”. (185.) Ez utóbbi Kosztolányi-kép
egyébként háromszor ismétlődik a regényben, különböző kontextusokban. A táltos
első mondata („Nekem már fáj a rétisas”) ugyanígy 20. századi reminiszcenciákat
mozgat meg. De többször fordul elő a könyvben például a „nem ilyen lovat akartam”
szólás vagy a „nem jó széllel szembe pisálni”. Ezek a fordulatok ismertségük
révén láthatólag könnyíteni igyekeznek a szereplők gondolatmenetének követését.
A könyv nemigen archaizál, inkább olyan normatívtól eltérően használt nyelvi
elemekkel próbál atmoszférát teremteni, mint az „inkábbat”, a „nekük” vagy a
„-ban/ -ben” funkcióban használt,, -ba/ -be”.
Fenti sajátosságai folytán György Attila könyve azokhoz az irodalmi művekhez
kerül közel, amelyek a két világháború között Magyarországon divatossá tették
az erdélyiséget, s amelyekkel az „erdélyi szellemiség” sokáig azonosítódott:
Gulácsy Irén vagy Nyírő József munkáihoz.
BALÁZS IMRE JÓZSEF