A költői megszólalás dilemmája

Böszörményi Zoltán: aranyvillamos, második szakasz. Versek, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002.
Noha nem címadó költeménye a kötetnek, s meghúzódni látszik frappánsabb szövegek között, a Mögöttem című vers szolgáltatja jelen olvasat szerint a legjobban forgatható kulcsot az aranyvillamos második szakaszának értelmezéséhez. A költő újrafesti mindazt, amit meglát, de úgy érzi, mintha nem ő volna az, aki a világot átrajzolja, „valaki / minduntalan mögém áll/fogja a kezem.” Ugyanaz a rejtélyes valaki ez, aki a zárókölteményben – Ki az aki visszakérdez – visszamenőleg megkérdőjelezi, vagyis lezárás helyett újra megnyitja az addig olvasottakat: „valaki bennem/ valaki bennetek / minduntalan visszakérdez.”
Ε körpályán vesztegel az Aranyvillamos rakományával, a „tengernyi arany”-nyal, a költő bensejében átlényegített világgal – mondanivalójával –, arra várva, hogy elindulhasson, „átmentve” azt „egy másik megállóba.” Az átmentés veszélyhelyzetet sugall, s a lappangó félelem a Mozdulni mozdulni soraiban válik szürrealisztikusan explicitté: „kádamban krokodil fürdik / szőnyegemet felperzseli a nap / (...) idegen kezek beszegzik ajtómat / most csak mozdulni mozdulni / mozdulni merjek”. Odakünn is „nyugtalan árnyak” népesítik be a világot, „félős homály / ül a tájra” és „lassan beesteledik / ebben a században is” (Gyergyó felől). Míg „megkékült fellegek / legelnek a láger felett”, a költő azzal bíbelődik, hogy „az eleven madarat / a szót / magamba fojtsam” (Menekülttáborban).
Ám a mozdulás, indulás, megszólalás vágya erősebb, a „szótlanság felforr” {Mint a fényreklámok), s a Harang klasszikusan szép allegóriája különösen érzékletesen közvetíti a művészi üzenetközlés türelmetlenségét: „az imént öntötték ki / (...) de ő (...) / már indulna / a toronyba / kongani”. Ugyanezt fejezi ki a Csillagot építek metaforája, de már játékosabban, ironikus zárófintorral: „hát már mindenki csillagot akar építeni?” A hasonló hangnemben íródott néhány vers – mint a Városnézők, Ajándék, Jónás, Kálvária, Levél Schmidt Tóbiástól – játékossága jótékonyan ellenpontozza a kötetet domináló súlyosabb, nemegyszer komor (Közöny, Darabokra tépve, Akt, Mementó), máskor rezignált szövegeket (Ismerőseim, Egyiptomi, Nélkülem fogy el a messzeség).
A költemények intenzitását ugyanakkor több szinten egymásnak feszülő ellentétpárok gerjesztik: az elemi tettvágy már-már naiv optimizmusát felfüggesztő csüggeteg kiábrándultság, a gunyorossággal viaskodó pátosz, a harsány színekkel váltakozó csöndes gondolatiság: „tollért iramodok / s mint a fényreklámok / teleírom az éjszakát” (Mint a fényreklámok), olvashatjuk egyszer, hogy aztán – talán épp egy ilyen avantgárd éjszaka után? – jöjjön a mélypont: „hektárnyi másnaposság / lep meg / mellém ül / nagyokat hazudik/ a reggel” {Kipihent falak). „(...) itt ez a fénykép / meg sem látszik / ahogy a domboldalt odafércelték a tájhoz” (Fénykép) mondatja a költővel az elidegenedett tekintet, ugyanaz, amely a betűármádiára szögezve elérzékenyíti·, „könnyedén átrobog a szíveden/ de akkor se hajoljon földig a lelked” (Ne hajoljon földig a lelked). És míg az Ad Balassi hajnali várostrománál („rezedák menetelnek / kínpadra fektetett violák remegnek / rázendít / madrigált játszik a tulipán”) erőteljes, stílszerűen erőszakos képekben vonul fel a virághadsereg, sötéten csillan meg a Nocturn borongós soraiban a melankólia („meztelen tájakra/ csoszog az alkony / (...) felkúszik az első csillag / munkába siet”).
Böszörményi Zoltánnak a költői megszólalás megjelenítésére alkalmazott művészi képei közül kiemelkedik a Lászlóffy Aladárnak című, szabad versként is klasszicista veretű költeménye. A harang népies-romantikus asszociációja és a közlés modern képzetét keltő villamos mellett a „korinthoszi serleg” metaforája az antikvitás, az autentikus művészi értékek világához köti, és korokon át ívelteti az alkotó tárgyiasított üzenetét: „ha netán elkallódnál / bizakodj / valaki egyszer rád talál.” Az a „valaki” megfejti majd a híradást, de majdani olvasatán át fog sejleni a Mögöttem indítóképét megfordító szerepcsere: „én állok mögöttetek / s fogom a kezetek / mellyel újrafestitek / azt / amit csak én látok.”
És így zárul újra, időben és értelmezésben, a kör, az Aranyvillamos pályája.


Parafrázis
Jónás, a Költő ötezer éve ül a parton, rozsdamentes villamosban. Ültében utazik, cipeli mázsás súlyait a világ egyik végétől a másikba. A mindenség felé indulóban, reggelente, kineveti őt egy fa. A gyermek a nagyapa kertjében csillagot szeretne építeni, mint akárki más. Egy darabka füstmentes égen. Lehalkítja az időt, régi mesékre kapaszkodik fel, bújócskázik az ijedtség kosarában. Magába akarja fojtani a szót, az eleven madarat. Tengert ad ajándékba, lámpalázas polipot rejtőt.
Megiszik egy sört a nürnbergi éjben, miközben lélekfinom csend babrál a Bábelt építő izotópokon.
Barátai szíven lövik a házavatón, könyveit szél lapozza, nélküle fogy el a messzeség.
Csodaszarvas ered ifjúsága nyomába.
Korinthoszi serleggé változik, érdekes lesz, szép és történelem egy ismeretlen múzeumban.
A betűk arca elszántságot tükröz – tövisnaszád –, kínpadra fektetett violák remegnek.
Tengernyi arany – egy másik megállóban. A padlóra szórt szavak mögül előbukkan bőre, húsa. Távolságot vele nem iszik senki. Nem viszik tovább a bölcs vonatok. Keres egy szikrát, mellyel tüzet gyújthatna. Adós egy márciussal. Az időhajóban nagyokat hazudik a reggel. Évezredes szíve kalitkában. Jóllakott csendben ül, nem énekel.
Ernyedt vitorlák, lassan beesteledik ebben a században is. Valaki minduntalan visszakérdez.

Epilógus
Böszörményi Zoltánnak indulásakor volt hátránya számos: vidéki, ismeretlen, s éretlen is még, persze, önmagát nem zabolázó. S aztán, élvén a mindennapok költőietlen életét, érlelődött, nemesedett, vívódott tovább, saját – változó! – szövegkörnyezetébe zárva, mint minden költő és minden ember: magára hagyottan. De emberként befutott, s lett – mint lennének bár többen – nemzetközileg sikeres embernél több, kivesző fájta díszpéldánya, múltját makacsul nem feledő kultúraápoló, ódivatú mecénás, romok közt oszlopot emelő, visszaszoruló hadak előrenyomuló hadvezére. És akkor még verset ír? Igen, s hátránya most éppen az, hogy sikeres, befutott emberként teszi.
Pedig hát: rosszabbakat-e, mint némely babéros-babértalan az olymposi tolongásban?

HUDY ÁRPÁD