Vakablak. Hol vagytok, ti régi rohadékok?

Tavaly, amikor egy új erdélyi intézmény bemutatóját tartották Kolozsváron, engem is meghívtak a vacsorával egybekötött eseményre, s a vendégek kaptak a statútumból is: iratkozzanak be, ha egyetértenek az ott leírtakkal.
Mi tagadás, a statútumok nem tartoznak kedvenc olvasmányaim közé. Hazavittem a paksamétát, otthon a könyvespolcra csaptam, aztán elfeledkeztem róla.
Egyszer mégiscsak levettem, s olvasgatni kezdtem. No, nem szóról szóra, csak úgy szúrópróbaszerűen. Mindennel egyetértettem. Már éppen eldöntöttem, hogy belépek, amikor az utolsó oldalra lapoztam, s kíváncsiságból az aláírókat is megnéztem. Hogy Karinthyval szóljak: megfagyott bennem a vese velővel. Az egyik aláíró, az intézmény alelnöke, egykori igazgatóm volt.
Nem, visította bennem valami rögtön, ösztönösen, ahogy arra mondanék nemet, hogy egy férfi megcsókoljon. Nem, nem és nem, vörösödtem bele a tiltakozásba, s egyszerre elindult bennem az a furcsa magnó, amely, gondolom, mindenkiben magától bekapcsol, ha a düh kihozza az emberből mindazt, amit el kell mondania.
Az ilyen emberek gyötrik a legjobb grafikusokat, tördelőket, szerkesztőket, olvasószerkesztőket, lapszerkesztőket, korrektorokat. Az ilyenek rúgják ki azokat a kollégákat, akik miatt bármit érdemes csinálni, mert ötleteiket követve mindig el lehet jutni valahova. Az ilyenek utasítgatnak folyton, miközben nincs egyetlen dicsérő szavuk sem; az ilyenek szerint az írók, költők, tudósok, bármilyen tehetségesek lennének, csak arra valók, hogy kézirataikat leadják, aztán menjenek az anyjuk keservébe; az ilyenek vélik úgy, a szedő örüljön, hogy szedhet, a tördelő, hogy tördelhet, a grafikus, hogy rajzolhat – mindenki örüljön, hogy él, és ne követeljen rajta semmit. Az ilyenek a legfantáziátlanabb alkalmazottaikat bízzák meg a fontos dolgok elvégzésével, mert azoknak nyilván ahhoz sincs fantáziájuk, hogy ellentmondjanak. (Minek is? Munka van, fizetés van. Mi kell még?!) Akik, amikor fizetésemelést kérnek tőlük, mindig találnak valami dühítően logikus és aljas választ – nos, ha ilyen emberekből válik bármilyen intézmény alelnöke, akkor én abba az intézménybe nem iratkozom be.
Nem iratkozom be, mert megundorodtam; mert megélhetési kényszerből éppen elég gazemberrel hozott össze a sors; és mert túl nagy gyávaság lenne oda is belépni, ahová nem muszáj.
Az is eszembe jutott, persze, hogy végre egy erdélyi magyar intézmény, egy olyan, amilyenre mindig is vágytam, amelyről mindig is reméltem, hogy megszületik – most itt van, létezik, hát mit akarok még?! Azt szeretném, válaszoltam magamnak, ha az új intézményeket nem a régi aljasok indítanák; ha semmi közük nem volna hozzájuk, mert a puszta kézírásuk garancia arra, hogy minden marad a régiben.
Sajnálom.

DEMÉNY PÉTER