Pró, kontra, miben hisz, aki nem hisz?

1995–96-ban az olasz liberal (így, ennyire rokonszenves kisbetűvel) című folyóirat fölkérte Carlo Maria Martini jezsuita bíborost és Umberto Eco világhírű szemiotika-professzort meg regényírót, hogy levelezzenek egymással a lapban – az Európa Kiadó jóvoltából (2001) mondhatom: épülésünkre. Az úgynevezett „kényes” kérdésekről. Világvége, abortusz, nők pappá szentelése – ezt a hármat firtatja Eco, Martini egyet kérdez: miben hisz, aki nem hisz?
Majd a liberal felkér még néhány szerzőt (az Európa Kiadó és saját tájékozatlanságom okán számomra mindeddig rejtve maradt, mit érdemes tudnom róluk, de azért ideírom a nevüket, és jó néven [mert bizonyára jó nevek ezek, még ha buta vagyok is hozzájuk] veszek bármiféle tájékoztatást – küldjék a szerk.-be –: Emanuele Severino, Manlio Sgalambro, Eugenio Scalfari, Indro Montanelli, Vittorio Foa és Claudio Martelli), kommentálják Eco és Martini levélváltását.
Milyen jó, hogy Eco az, aki kérdezi a bíborost, mert ettől nincs semmiféle megnyugtató párharc (mert olyan jó biztonságosan tudjuk, hogy ki milyen, miért, hova és kivel tart, a párharc mindig megnyugtató, eszembe jut a német-brazil világbajnoki döntő, milyen jó volt, hogy a brazilokkal tartottam, és a haver a németekkel, azóta sem voltam olyan egyértelműen, olyan kételymentesen erős és magabiztos, és persze nagylelkű – ó, milyen kedélyesen veregethettem szegény barátom vállát, hogy lássa be, a brazilok mennyivel jobbak voltak, és milyen kreatívak, le sem álltam volna a doxológiámmal, csakhogy időközben magamra maradtam, szegény haver, akár a hívek a templomból, elpárolgott), bár Eco mintha a végére szintén elpárologna, pedig Martini próbál nem magabiztos lenni, nem doxológiázni Eco és a világ jelenlegi állapota feje fölött, mégis...
Még egyszer kezdem: párbeszéd ez, nem pro-kontra párharc, mégis... Idézek a világvég-hangulatról egyet Ecótól és egyet Martinitól. Eco: „Csakis akkor szerethetjük az e világi valóságot és hihetjük – karitatív jóindulattal –, hogy van még helye a Reménységnek, ha meggyőződésünk, hogy a történelem valamilyen irányba tart (...) Ellenkező esetben mi sem helyénvalóbb, mint hogy - ha nem is gondolunk rá – elfogadjuk a vég közeledését, leüljünk a tévéképernyő elé (elektronikus védőbástyáink mögé), és várjuk, hogy valaki elszórakoztasson bennünket, miközben minden megy tovább a maga útján. És az ördögbe az utánunk jövőkkel.”
Martini: „1. A történelem nem abszurd és hiábavaló események halmaza, hanem haladásiránya van; 2. ez az irány nem pusztán immanens, hanem túlmutat magán a történelmen, ezért tehát nem számítás, hanem reménység tárgya; 3. ez a szemlélet nem gyengíti, hanem erősíti az esetleges események értelmét: ezek képviselik az etikus helyet, ahol az emberiség kalandjának történelmen kívüli jövője eldől.”
Eco hármat kérdez, egyet állít, Martini egyet kérdez, hármat állít – szépen működik a Szentháromság dogmája, az ember meg dönthet, hogy honnan indul, kérdések vagy állítások felől. A kérdező Eco elmondja, hogy soha, egyetlen nőnek sem mondta, hogy az ő közreműködésével megfogamzott magzatot vetesse el, vállalta ő minden következményével, mert számára az élet jelent valamit, „csodálatos dolog”, ezt jelenti – az állító bíboros viszonzásul elmondja, hogy ifjan az olasz hegyekben kirándult, és sokszor nem tudta: hol kezdődik már a másik ország, vagyis hol van a határ, mert határ: van, és világos, hogy a határ két oldalán két teljesen különböző dolog van. Mindkét „vallomás” bárkivel megeshet, az egyik mégis olyan, mintha Ezópusz írta volna. Hogy hasonlatom ne ködösítés legyen, kifejtem: az állatmesében a történet csak egyetlen szempontból érdekes (például soha nem kérdés, hogyan hegedült a tücsök egész nyáron, és hogyan dolgozott a hangya, és mi minden történt velük eközben, kikkel találkoztak még), a mesében viszont minden fontos: nemcsak az, hogy a királyfi elhozza az aranyalmát, hanem az is, hogy ha találkozik útközben egy hangyával, akkor kínálja meg kenyeréből.
Az egyik hozzászóló (Indro Montanelli) például elmondja, hogy most, halála előtt, szeretné tudni, hogy mire volt jó ez az egész élet, mert akarni ugyan lehet a hitet, de van úgy, hogy nem jön mégsem, és ő ezt igazságtalannak tartja, és kéri Martinit, mondjon valamit.
Miért nem mond?
És miért nem hallgat?

MERNYEI RÓBERT