Balogh László

Ipiapacs
Szellem-játék
Történik valahol napjainkban, életünk kulisszái mögött... Színhelye bármelyik lakótelepen megtalálható, és a szereplők is, kivétel nélkül itt mennek el mellettünk a járdán, állnak meg fél percre az üzletek kirakatai előtt, várakoznak mögöttünk a lakásköltségek kifizetésekor a sorban.
A szellemjáték mivoltát és egyben a vígjátéki színt a valóság és képzelt világ örökös konfrontációja adja. Ezért is szellemjáték. Különösen az, az első és második felvonásban, amikor is jószerével a Horkányi képzeletében lepergő párbeszédeknek vagyunk a tanúi. Ezeket a részeket (az első felvonásból a szellem-jelenetek) nem ártana világítással, villanással, esetleg más fény használatával jelezni. Ugyanez vonatkozik a második felvonás szellemjeleneteire is. Míg a harmadik felvonásban nincsenek ilyen gondok, hiszen a cselekmény itt lineárisan zajlik.
A vígjátéki elemek egészen a fináléig dominálhatnak az előadásban, ezzel mintegy kiemelve és felnagyítva a befejezést.

SZEREPLŐK:

BALLONKABÁTOSOK, I-II.,
a hatalom emberei, fülek és szemek, akik mindenütt és mindig hivatalban vannak, és igyekeznek jelenlétüket meg szolgálatukat is mindenkivel tudatni.
BÁROS vagy GIZIKE,
30-40 körüli nő, akinek megvan a véleménye a világról, mindent pontosan tud, és rendszerint ki is mondja.
BŐRKALAPOS,
húsz és harminc közötti fiatalember, szedett-vedett öltözetben, amiben a divatos holmi keveredik a lerobbanttal és a hozzá való modorral, durvasággal és erőszakkal.
CSORBAFOGÚ,
fiatalember az ötvenes évekből, Jocó asztaltársaságához tartozik, tipikus kocsmafigura.
HORKÁNYI VIDOR,
költő, író, drámaköltő, esszéista. Idős ember már, elszállt fölötte az idő, hetven és nyolcvan közötti. Ruháján, megjelenésén látszik a magárahagyottság. Tartása viszont másról árulkodik; egy kis odafigyeléssel még megőrizhetné régi önmagát, de ő már feladta. Az első felvonásban reményteljes pályakezdőként jelenik meg, aki tele van naiv lelkesedéssel.
IRINGÓ, Horkányi Vidor volt felesége, hatvan és hetven közötti nő. Talán fiatalabb, de mindenképpen annak látszik. Haja, arca, ruhája rendezett, és emellett a rendezettség mellett van rajta, vonásain egy tudatos célratörés, határozottság, ami akkor is megnyilvánul, amikor nem biztos a dolgában, vagy történetesen nincs igaza. Egész lényén látszik, hogy amíg élt, ő volt a családi kettősben a meghatározó, képes volt Horkányit még önmaga ellen is megvédeni. Most, mára valamit mégis változott a természete, hirtelenségéből és direktségéből visszafogott valamennyit.
JOCÓ, kimosakodott traktorista, faluról bekerült munkás, aki nagy sebességre kapcsolva próbálja körében kialakítani a maga auráját. És ennek a legjobb módja szerinte az ököl. Öklén keresztül csakhamar megszerez magának egy bizonyosfajta tiszteletet, ami természetesen nem képes egészében elfedni bunkó mivoltát. Az első felvonásban az ötvenes évek jampec divatja jellemző rá, a másodikban viszont kopott, borostás arcú, elhanyagolt, elkeseredésében és elhanyagoltságában mindenkivel harcban van.
KAPITÁNY,
a Ballonkabátosok főnöke. 35-40 körüli, és mint a titokzatos Ballonkabátosok főnöke, és ehhez mérten is viselkedik.
KATA,
a báros, Gizike lánya. Csitri, aki hatványozottan és darabosan lobogtatja anyja tulajdonságait.
LIZI,
Zolcsák felesége. Kihívó jelenség. Szexis alkat, és ennek tudatában úgy is viselkedik, hogy ez hangulatosabban is érvényesüljön.
RÓTH IGNÁC,
munkásból lett főszerkesztő, bizalmatlan mindenkivel szemben, mert képtelen eligazodni az új világban, amibe belecsöppent. Ezért még a vizet is megfújja, és azzal is bizalmatlan, akivel nem kellene, ugyanakkor fontosságának tudata időnként felülkerekedik a félelmén és bizalmatlanságán.
RUDI, pincér. Kora változik, míg az első felvonásban olyan huszonöt-harminc éves, a harmadik felvonásban ő is odaöregszik Horkányi és Jocó mellé. Az első felvonásban csak a munkáját végző pincér, némi szimpátiával a költő, szerkesztő irányában. A harmadik felvonásban ez a dolog már többlettel telik fel. Először úgy tűnik, hogy kettőjük között egy mélyben meghúzódó barátság van, de aztán fokról fokra kiderül, hogy amit barátságnak véltünk, lényegében üzlet. Vagyis inkább áruismeret, ami segíti őt, hogy jobban el tudja adni Horkányit és könyveit az arra látogató turistáknak. Mindent az üzletnek rendel alá.
SZAKÁLLAS, Jocó asztaltársaságához tartozó, tipikus kocsma-figura. Megjelenésében az ötvenes évek hangulatát hozza.
SZERÉNA, báró Szederjesi Szeréna, volt arisztokrata, aki már a „báróságát nem gyakorolja.” Idős, de szabad szájú mivoltát megőrizte. Nyersebb valamivel, mint azt az őszinteség megkövetelné, és ez a nyerseség álca nála, valamit el akar rejteni mögéje.
TURISTA I.,
szemüveges, vékony, alacsony alak, alkatra igazi könyvkukac, mélynövésű 35-40 közötti férfi, az a típus, akit, noha semmi kedve hozzá, mégis mindenhol előretaszigálnak, és olyan feladatokat sóznak a nyakába, amelyet normális körülmények között nem vállalna fel.
TURISTA II.,
nő, az ügyeletes szóvivő, aki mindent megmagyaráz, mert úgy véli, egyedül ő tudja pontosan, vagy értelmezi normálisan a dolgokat.
TURISTA III., 20-30 közötti, magas, szemüveges, igazi kékharisnyára emlékeztető hölgy.
TURISTA IV., érdeklődő típusú fiatalember.
TURISTA V.,
negyvenen felüli hölgy, öltözete és viselkedése arra utal, hogy mint a macska, állandó készenlétben áll, hogy a kellő pillanatban lecsaphasson.
UTCASEPRŐ I.,
csupán a hangja hallatszik, de ebből is kitetszik cigány mivolta, meg az, hogy megjátssza a mindentudót és a társával, a jövevénnyel szemben az őshonost, aki mindenhez jussot formál magának.
UTCASEPRŐ II.,
talán nem is érti a társa minden szavát, de ráhagy dolgokat, viszont időnként fellázad, és megpróbál kitörni társa önkényesen föléje helyezett uralma alól.
VIOLA,
Zolcsák lánya, tizennyolc-húsz éves. Őt kevésbé érdekli a szülei és Horkányi között megfeszülő érdek, amikor szemtől szemben áll Horkányival, inkább önmagát teszteli le, kihívó fiatalságát, női mivoltát.
ZOLCSÁK, szomszéd. Ötven-hatvan közötti férfi. Jó megjelenésű, sima modorú, akiről könnyen feltételezhető mindaz, amit Horkányi gondol róla, de az ellenkezője is elhihető, természetesen. Ő a kistisztviselő, hétköznapjaiban a nagy kalkulátor, akinek mindenről megvan a véleménye, és aki, ha kérnék, játszva eligazítaná a világ dolgait. Csakhogy éppen nem kérik! Ezért aztán ő veszi a kezébe a dolgokat.


ELSŐ FELVONÁS

Történik napjainkban, egy lakónegyedi lakásban, ami valamikor még elit környezetnek számított, de mára már mélyen lecsúszott és csak lakóinak a makacs igyekezete, kitartása tarja össze. Amikor felmegy a függöny a színen egy szobabelső, jobban mondva egy dolgozószobának használt tömbházszoba látszik, tele könyvespolcokkal, a polcokon az öregségtől megsárgult könyvek, a könyvek tetején papírok, papírhalmok, mindenütt, iratgyűjtők, fényképek szanaszét. Az egész szobán látszik, hogy gazdája szentélyként kezeli ezt a másképpen nagyon sivár és szegényes világot. A falon is a képek, metszetek, karcok, olcsó lenyomatok – hályogos tekintettel bámulnak mélán maguk elé.
Horkányi Vidor költő, író, drámaköltő és esszéista az íróasztalnál ül, és ír, amikor felmegy a függöny. Az időt a kinti zajokból következtetjük ki.
Horkányi Vidor az íróasztalnál ül. A hosszú csendben az öreg költő stb. lassan a munka befejezéséhez készülődik. Kintről, az utcáról az utcaseprők szokásos reggeli zaja hallatszik fel.
I. UTCASEPRŐ (miután a szemeteskukát alaposan odacsapja, hogy az sokáig kergeti a visszhangot maga előtt a még alvó lakónegyedben) És mondd csak, Álámér, ídeslelkem...
II. UTCASEPRŐ Mé mondani te örükké, hogy Álomér, amikor engem nem... Eu sunt Adrian, mă, nu sunt asta... cum zici tu! Álomér!
I. UTCASEPRŐ A mindegy!
II. UTCASEPRŐ Nem vagy mindegy, te! (Büszkén) Adrian császár volt!
I. UTCASEPRŐ Na és! Az elődöd meg Álámér!
II. UTCASEPRŐ És muszáj van nekem lenni Álomér?
I. UTCASEPRŐ Há nem érted, ember? Rendnek kell lennie a világban! De hát ezek csak szemetelni tudnak...
Aztán a kinti zaj elül, s válaszként egy vécétartály öblítése töri meg a mármár újra beálló csendet. Majd Horkányi Vidor is mozgolódni kezd az asztal mellett. Előbb a szék reccsen meg alatta, aztán ő maga is megmozdul. Óvatosan ül, egy pillanatra mozdulatlanra merevedik, mint aki arra vár, hogy valaki a háta mögül rászól, hogy folytassa a megkezdett munkát, de amikor ez elmarad, előbb válla fölött hátrakémlel, majd mégis szólal.
HORKÁNYI Iringó... Tudom, hogy itt vagy. Érzem a jelenléted... És...
IRINGÓ (hangja a szavába vág) Kész, végeztél mára?
HORKÁNYI (legyint, mintha jelezni akarná, hogy végre már nem erről van szó) Figyelj, Iringó... Egyszer legalább. Hiszen most... amióta már...
IRINGÓ (erre már megjelenik, ott áll az íróasztal mellett mellén összefont karokkal és haragosan mondja) Miért nem mondod ki? Mondd csak ki, hogy amióta meghaltam.
HORKÁNYI Iringó...
IRINGÓ Most csalódott vagy, igaz? (Vált hangot, és a harag helyén egyfajta kötekedő elégtétel szólal meg) Csalódott, mert hiszen a halálom után sem változtak meg a dolgok. Most sem vagy a magad ura. De hát, Vidor, az Istenre kérlek, ezt igazán megtanulhattad volna eddig, hogy nélkülem semmire sem mész. Téged nem szabad egyedül hagyni a világban, mert veszélyt jelentesz önmagadra. Gondolod, ha magadra hagylak, és nem állok örökösen a hátad mögött, most az lennél, aki vagy?
HORKÁNYI De én most nem erről akarok veled beszélni...
IRINGÓ Nem, mert te mindig is tagadtad!
HORKÁNYI Iringó...
IRINGÓ Nem volt egyetlen olyan lépésed sem, amelyik mögött nem álltam volna ott, mert, ha történetesen nem állok ott, te vagy elfelejtesz lépni, vagy a lábaid akadnak össze.
HORKÁNYI Amióta meg... akarom mondani... izé... Nahát! Az utóbbi időben, érted?...
IRINGÓ Ugyan, Vidor! Máris gubancra futottak a dolgaid!
HORKÁNYI Nem.
IRINGÓ De igen!
HORKÁNYI (már dühős, de még türtőzteti magát, érzik a hangján, hogy a visszafogott harag lassan sípolva szivárog ki a lezárt szelepek mellett) Értsd már meg, hogy...
IRINGÓ Ne kalimpálj a kezeddel, mintha úszni akarnál! Nem! Itt nem magyarázkodásra van szükség, hanem arra, hogy hagyd abba mindazt, amire halálom után szoktál rá. S mégpedig azonnal, érted? Mert én ezt nem tűröm el! Mert olyan, mintha megcsalnál. Érted? (És a hangja máris megremeg, s mire Horkányi feleszmélne, már a másik fegyver villog a kezében; a zsebkendő, és a zsebkendő mögül mondja a többit megtört, meggyötört hangon) Nekem most már többszörösen végem! Nem elég, hogy meghaltam! Még magamra is hagysz... Nem azzal, hogy elfelejtettél, Vidor, óh, nem azzal! Azzal, hogy kutyába sem veszel! És kutyába sem veszed mindazt, amit éltemben tettem érted... Te most mindannak, amit én eddig felépítettem, hátat fordítasz, és mindent-mindent meg akarsz, változtatni! Ez azt jelenti, Vidor, hogy számodra nem voltam jó, és te most egyszerűen meg akarod tagadni az egészet. És a legjobban az fáj, hogy téged egy csöppet sem érdekel, hogy a mögött, amit te megtagadsz, ott állok én! Érted, Vidor, én?
HORKÁNYI (taktikát változtat, ő is feláll az asztal mellől, elindul Iringó felé kitárt karokkal) Édesem, hát hogy magyarázzam meg neked, hogy megértsd?
IRINGÓ (mintha minden fordítva lenne; Horkányi lenne a szellem, aki betoppan hozzá egy álmatlan hajnalon, úgy ugrik el) Elmenj innen! Ne érj hozzám! Nem érinthetsz meg. Nem szabad. A piszkos testi vágyaidat ne szabadítsd rám! Maradj ott az asztal mellett!
HORKÁNYI Várj! Maradj még, kérlek...
IRINGÓ (tollászkodva áll, és hangot vált) Jó, de akkor ígérd meg, hogy viselkedni fogsz.
HORKÁNYI Megígérem. (Hadarja)
IRINGÓ (mint akit egy vödör hideg vízzel öntöttek hirtelen nyakon, úgy kapja föl a fejét) Tessék?
HORKÁNYI Na jó... Rendben. (Más hangon, de még így is kiütközik a gépiesség belőle)
IRINGÓ (lassan megint kezdi feltúrázni magát) Mi ez a hang, Vidor? Te velem beszélsz, vagy csak magadban motyogsz? Hát ide jutottunk már? Innen még egy lépés, és...
HORKÁNYI (tesz egy olyan mozdulatot, mint akinek már mindegy, ha kell, akkor akár gátat is szakít) Igazad van. (Mondja még csendesen) Ha másképp nem megy, ordítani fogok! Fogd már be a szád, és hallgass meg végre!
IRINGÓ (a hang hallatán összeborzad, látványosan hull össze, de az egész megsemmisülése hangos, beszédes vád, amivel Horkányi maradék lelkiismeretét akarja felébreszteni) Vidor... Te vagy ez? Ez az a Vidor, aki... és akit én...
HORKÁNYI (most már üvölt) Fogd be végre a szád, és nyomd le a segged arra, a vacak székre! (És alig fejezi be a mondatot, s máris akkora csend szakad a nyakukba, hogy mindketten elvesznek alatta. Csak bámulják egymást, és egymástól várják, hogy a másik kezdjen már végre valamit ezzel a rájuk szakadt nyomasztó csenddel, ami nem az övék, mert nekik soha nem volt ilyen idegen csendjük.)
Iringó most már valóban összeroskad. Ott ül az egyik széken...
Horkányi visszamegy az íróasztalhoz. Mozdulatain látszik, hogy valami nyugtatót keresne, mondjuk egy cigarettát, de aztán a papírokat kezdi tologatni az íróasztalán. Ebben a félszeg, bénító csendben szobormerevre állnak be, miközben lentről újra felhallatszik az Utcaseprők hangja.
I. UTCASEPRŐ Alámér! Hé, ember, már tegnap megmondtam, hogy aztat haggyad! Hagyd ott, tapodják fel, ha egyszer odacsinálták! A járda nem a mi dolgunk. Ahhoz nekünk semmi közünk...
II. UTCASEPRŐ De hát a főnöku...
I. UTCASEPRŐ Ne félj te attól, nem szól semmit. S különben is, amire ő felkel és lejárja a szektort, addigra már a kényes cipőjükkel szépen feltapodják az urak s a naccságák, s elhordják innen a hivatalba. (Felröhög) S aztán majd valamelyik elkezd szimatolni, hogy honnan jön a hivatalba a szarszag?
II. UTCASEPRŐ És aztán már aztot mondják, hogy azért van bűzlik minden, mert mi nem csinálni rendet...
I. UTCASEPRŐ Itt amúgy is bűzlik minden, és örökké bűzleni fog, mert itt ilyen a világ, Álámér, érted? És ezek... Itt a bűz örökkétig benne van a levegőben!
HORKÁNYI (tér magához elsőnek. Kezével végigsimít az arcán, egy rövid percre tenyerébe fogja a fejét, hogy rendezze gondolatait. Ez alatt az idő alatt berreg fel a csengő. Vár egy darabig, elindul, majd megint megáll. Közben Iringóra néz) Ki az? (Kérdi megfeledkezve arról, hogy a halottak nem szoktak vendéget várni) Vársz valakit?
IRINGÓ (zavartan rázza a fejét) Én? Nem, dehogy! Ez csak hozzád jöhetett, mert én már nem élek, tudod? A te vendéged, Vidor. Ki az? Valami nő, és már hajnalban? Pfuj!
HORKÁNYI (már a másik szobából) jövök már! Ki az?
ZOLCSÁK (pizsamásan, borzosan, álmosan, nevetségesen. Egyelőre nem válaszol. Megvárja, amíg Horkányi közelebb csoszog az ajtóhoz, és beengedi) Elnézést a zavarásért, szomszéd, de valami kiabálást hallottam... Innen jött! (Vizslat körbe a tekintete a lakásban, mi több, még a széket is körbejárja, amin Iringó ül) Határozottan innen jött. Ebből a szobából! Arra ébredtem, hogy lentről, mármint maguktól kiabálás hallatszik fel. Kiabálás, mert hát nemcsak egy mondat volt, hanem mondatok. És amikor meghallottam, hogy a széket is arrább lökték erélyesen, akkor már nem volt maradásom, azt mondtam magamban,
Zolcsák, tégy félre mindent, és azonnal menj és nézd meg, hogy nincse valami baj a szomszédoknál. Mert tetszik tudni, hogy mi minden történik manapság? S az ember felelősséggel tartozik a társa iránt. Főleg egy ilyen csendes, jóravaló szomszéd iránt, mint Horkányi úr, akinek a felesége is nemrég hunyt el, adjon Isten örök nyugodalmat számára... (És ha már itt van, a szeme átvált, s mint jövendő örökös, aki saját örökségét mustrálja, olyan aprólékosan vesz számba mindent a lakásban)
HORKÁNYI (többszörösen zavart és bosszús. Elsősorban talán azért, mert elragadtatta magát, és ezzel alkalmat kínált a szomszédjának, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozza őt, másodszor pedig azért, mert képtelen valami ötletet találni, amivel kidobhatná a kellemetlen hajnali vendéget. Így aztán csak áll egyik lábáról a másikra) Téved, Zolcsák úr, kérem... Valószínű, máshonnan jött a hang, mert...
ZOLCSÁK Hát éppen ez az, drága jó Horkányi úr! Erről van szó! Mert pontosan a képtelenség, hogy önöktől, már bocsánat, öntől jött a kiabálás, késztetett arra, hogy lejöjjek, mert ha történetesen teszem azt Scurtuéktól hallom, akkor a fülem botját sem mozdítom, mert tetszik tudni...
HORKÁNYI Igaza van! (Vált hangot) Biztosan a rádió volt! Az imént egy percre...
ZOLCSÁK Az lehet, kérem tisztelettel... Az lehet.
HORKÁNYI (lassú, óvatos mozdulatokkal igyekszik Zolcsákot az ajtó felé terelni) Mondom... a rádió volt. Én akkor hát nem is tartom fenn.
ZOLCSÁK Igen... Az könnyen meglehet. (De amikor elér az ajtóhoz, ott megveti a lábát) Azt hiszem, mégsem a rádió volt, Horkányi úr.
HORKÁNYI (mostanra már oda a türelme) Ha nem, akkor maga álmodott. Álmodta az egészet! (És közben kitaszítja Zolcsákot az ajtón. Látszik rajta, hogy megkönnyebbült. Megkönnyebbült, hogy Zolcsákot végre kitette az ajtón, meg azért is, hogy az iménti, Iringó iránti haragját sikerült közben Zolcsákra átvinni) Az idióta! Még, hogy veszekedés, és innen tőlem! A barom! Láttam, ahogy a szemeit forgatva végignézett a lakáson. Fogadni mernék, hogy ennek kész leltára van, és most csak arra volt kíváncsi, hogy megvan-e még minden. Biztosan esténként azért imádkozik, hogy reggelre dobjam fel a bakancsot! (Mind jobban cukkolja magát, és amikor már végképp eltéved, egy nem várt mozdulattal bekapcsolja a rádiót)
RÁDIÓ A nemzetközi közvéleményben erős visszhangot keltett az orosz katonák csecsenföldi kegyetlensége. A tömegsírokról és tömeges kivégzésekről készült felvételek bejárták az egész világot, és mindenütt mély megdöbbenéssel fogadták a hírt...
HORKÁNYI Megvan! És te még vitatkozol velem! (Fordul Iringóhoz diadallal) Most már láthatod, hogy nekem van igazam!
IRINGÓ (úgy ül a széken, mintha mindaz, ami történik körülötte, őt nem képes megrendíteni. Majd feláll, és egy erélyes mozdulattal elzárja a rádiót) Ne üvölts! Mert megint ránk hozod ezt a szarládát! Ki nem állhatom! És azt a ronda feleségét sem!
HORKÁNYI Iringó! Ne vidd el más irányba a beszélgetést!
IRINGÓ (jégcsap-hidegen) Mi akarsz?
HORKÁNYI Csak azt, hogy ez az én művem!
IRINGÓ (felháborodottan kapja fel a fejét, majd becsmérlőn neveti el magát) Ki, ez a pojáca? (És a kezével az ajtó felé int)
HORKÁNYI (előbb megütközik, mint aki nem érti, miről van szó, aztán észbe kap, és nemcsak a fejét kapja fel, hanem a hangját is hozzá igazítja) Iringó! Tudom, soha nem tartottad nagyra az én állhatatosságomat! Tudom... de azért ez mégiscsak sok!
IRINGÓ Gondolod, hogy sokkal különbre is futotta volna a képességeidből?
HORKÁNYI (ő is felenged, de még így sem sikerül elfogadhatóvá tompítania a közbeszólása élét) Ha egy kicsit is segítesz...
IRINGÓ (sértetten kapja fel a fejét) Szóval erről van szó már megint!
HORKÁNYI (zavartan és dühösen) Nem. Dehogy!
IRINGÓ (hajlandó lenne itt leragadni, holott egész végig tisztában volt vele, hogy nem erről van szó) De igenis erről van szó!
HORKÁNYI Hallgass már! A csecsen háborúról van szó!
IRINGÓ (csodálkozva) S mi köze a csecsen háborúnak hozzád? (És lassan, ahogy a kérdés elhangzik, Iringó előtt világos lesz a képlet) Csak nem?
HORKÁNYI De igen! Én írtam az első helyszíni tudósítást a csecsenföldi tömegsírokról... plusz a bestiális kegyetlenséggel kivégzett partizánokról!
IRINGÓ (elképedve) Teee? De hiszen te ott sem voltál! Hogy írhattad meg? Nem, Vidor. Ez képtelenség! Azt hiszem, hogy te csak ugratsz engem, igaz? Álmodtad az egészet... Így van? Néha megtörténik, hogy az álmot még ébredés után is sokáig látja, érzi az ember, ott lebeg az orra előtt, hangokat hall... ízeket érez... szinte megfoghatónak látja a ködképeket. És minden olyan... olyan, hogy is mondjam?
HORKÁNYI (kissé megtörten, hogy az eddigi titkolózásról lehull a lepel, ugyanakkor ébredező dicsőséggel is) Nem álom! Én írtam, Iringó.
IRINGÓ (most már felháborodottan) Elment az eszed? Hogy jutott az eszedbe ilyen képtelenség?
HORKÁNYI Mert már meguntam, hogy örökké a valóság mellett üljek, és gondoltam, hogy bár egyszer kipróbálom, milyen az, ha az ember háttal ül a valóságnak. Ha nem vagyok rabja a valóságnak. Képzeld el! Nincs előtted más semmi, csak az üres fehér papír a mérhetetlen távlataival! Iringó, te fel tudod fogni ezt? És akkor ezen a nagy fehér kihíváson elindul egyszer csendben egy betű... Egy törékeny... ákombákomnak tetsző magányos betű... Tévelyeg... tántorog a nagy fehér ürességben, s hogy ne vesszen el, társat hív maga mellé. Egy másik betűt! És most már ketten mennek... Ketten már bátrabbak! Határozottabbak... Útjuk is egyenesebb, s hát még, amikor új társak szegődnek hozzájuk, és most már együtt, egymást biztatva, szóként folytatják az utat. És amikor már mondatnyian gyűlnek össze, akkor valahol... ott messze előttük... a köd mögött, már a cél is felvillan. Érted, Iringó? Akkor végre úgy néz ki, hogy szinte minden tiszta, és ők mennek! Mennek együtt szép sorban... úgy, ahogy a generációk peregnek le itt a földön, egymás után... És a szavak, a mondatok, mihelyt mind beljebb haladnak a Fehér Óceánon, úgy lesz a cél is elérhetőbb, megfoghatóbb! S te pedig... aki ott állsz mögöttük... velük és helyettük örvendsz, hogy utat vágtál a Nagy Fehér Világba, és megérkeztél oda, amiről eddig soha nem is tudtad, hogy létezik valahol...
IRINGÓ (kissé őt is magával ragadja Horkányi lelkesedése, ezért aztán első szavaiból hiányzik az indignáltság is, és a határozottság is) De hát ez... Hogy is jutott eszedbe ilyen? Látod milyen vagy? Alig maradsz magadra és...
HORKÁNYI Iringó, értsd meg, meg kellett próbálnom... Addig nem halhatok meg, amíg nem tudom, hogy milyen a kaland. Eddig mindig...
IRINGÓ (kezd visszatérni a hangja) Vidor! Ez felelőtlenség! Járt utat csak csavargók cserélnek fel járatlanra. És mi ez a kalandra vágyakozás?
HORKÁNYI Iringó! Kérlek, ne kezdd el megint... Hiszen tegnap is...
IRINGÓ (hangosan koppanó határozottsággal) De igenis elkezdem! Vagy ha úgy jobb neked, ott folytatom, ahol tegnap abbahagytuk. Mert nem mehetek el szótlanul emellett az őrültség mellett. Mert ez... ez...
RÁDIÓ (Horkányi a rádió felé fordul, és a rádió magától megszólal, pontosan, mintha Horkányi gondolatainak lenne a visszhangja) A csecsenföldi háborús botrány az utóbbi huszonnégy órában egy újabb botránnyal egészült ki. Amint már közöltük, egy német operatőr, utánajárva a rejtélyes helyszíni tudósításnak, eredeti felvételekben tárta a világ elé a csecsenföldi kegyetlenkedések videó-dokumentumát. Csakhogy tegnap este Szergej Szimilov, orosz operatőr és rendező, sajtóértekezleten jelentette be, hogy a már bemutatott csecsenföldi háborús bűnöket rögzítő felvételeket tulajdonképpen ő készítette. Német kollégája, akinek megmutatta, egy óvatlan pillanatban, ellopta tőle, és... (És amint Horkányi elfordul, a rádió azonnal el is hallgat)
HORKÁNYI Hallod? (Ujjong, akár egy gyermek, ha igazat adnak neki) Az egész tőlem indult el! Éntőlem! Mert ha én nem írom meg azt a helyszíni tudósítást, akkor most... Érted, Iringó? Érted? Akármilyen kis elfelejtett pont vagyok is a világban, azért a világ figyelme most mégis az általam mutatott irányt követi! (És mint aki észreveszi, hogy egyedül rohan, Iringó nem osztja a lelkesedését, elmaradt mögötte, úgy áll meg hirtelen) Hallod te egyáltalán, hogy mit mondok neked? Hallod? (Egy kis szünet után, megváltozott hangon) És akkor te csak úgy egyszerűen leszállsz a kényelmes bárányfelhődről, és azt mondod nekem. (Utánozza) „Állj meg, Vidor!”
IRINGÓ (ugyanazon a hangon, mintha történetesen ő utánozná az utánzót) Állj meg, Vidor! Hagyd a fenébe már ezt a csikódobogást! És légy felnőtt bár egyszer az életben, ha tudsz! Olyan vagy, mint a gyermek, aki megunta a játékait, és másra vágyik. Miért? Mi történt veled?
HORKÁNYI (túlságos látványossággal lapátolja a szenet az iménti lelkesedés alá) Hát nem látod, Iringó? Hát nem látod? Hátat fordítottam a világnak, mert a világ is hátat fordított nekem. És most végre észrevettek. Újra észrevettek!
IRINGÓ (hosszú csend után, amiben üresen kísértnek vissza Horkányi szavai) Mi bajod neked a világgal, Vidor? (És ezt olyan csendesen mondja, mint aki mindennel tisztában van, köztük azzal is, hogy az elkövetkezendőket képtelen lesz egymaga megakadályozni) Azt hiszem, hogy én már sejtem, hogy mire készülsz, Vidor... Jól sejtem? (És Iringó sejtelméhez hangolt, baljós csend szakad rájuk)
ZOLCSÁK (mint akinek különös érzéke van a drámai helyzetek kettévágásához, éppen ebben a pillanatban nyomja meg újra veszettül a csengőt. Horkányi, csakhogy szabaduljon Iringó vallató tekintetétől, minden zavarát, haragját a csengetőre viszi át) Ki az ördög már megint? Rettenetes, hogy az embernek egy perc nyugta sincs.
IRINGÓ Nem feleltél, Vidor? Jól sejtem a dolgokat? Te azért állsz harcban a világgal, mert...
HORKÁNYI (zavartan, de mégis határozottan) Most mennem kell! Mert ha nem, ez az idióta addig csenget, amíg megreped a fal, és majd a repedésen bámul be a hosszú kocsányon lógó szemével. Jövök már! Jövök! Zolcsák úr, vegye már le azt a ronda ujját arról az átkozott csengőről...
ZOLCSÁK (aktatáskával a hóna alatt, mint aki éppen most készül munkába, az ajtón valósággal befurakodik. Iringó továbbra is ott marad, ahol volt, csak az utálkozó fintor, amivel tudomásul veszi Zolcsákot, világít az arcában) Horkányi úr, minden rendben?
HORKÁNYI Most megint mi baja?
ZOLCSÁK Nekem? (És akkora szemeket mereszt, mint valami héliummal töltött léggömb)
HORKÁNYI Magának.
ZOLCSÁK Nekem, semmi. Talán magának, Horkányi bácsi.
HORKÁNYI (Iringó erre újabb grimaszt vág, ami megint taszít egyet Horkányin) Ne bácsizzon! Ezt már annyiszor megmondtam magának.
ZOLCSÁK (akárcsak első alkalommal, Iringóról tudomást sem vesz, nem is vehet, mivel ő nem látja Iringót. Zavartan javítja ki magát) Bocsánat! Akarom mondani, Horkányi úr...
HORKÁNYI (igyekszik rövidre zárni a beszélgetést) Mit akar mondani? Tán csak nem hallott megint valamit?
ZOLCSÁK De igen, kérem tisztelettel... Határozottan! Megint azok a különös hangok, amiket már hosszú ideje hallok, mintha kísértetek lézengnének itt a lakásban... (Ő maga is képtelenségnek tartja, amit mond, s elkacagja a végét, majd felkapja az ötletet) Talán épp azóta, amióta a naccságos asszony... a Horkányi úr kedves felesége meg tetszett hal... Mióta Horkányi úr egyedül maradt, és nekem azóta nincs nyugtom, kérem alázattal, mert olyankor arra gondolok, hogy nem-e valami garázda, vagy semmirekellő... Tetszik érteni, kérem? Mert annyi minden történik manapság, hogy az ember el sem hinné, ha rádió is és a tévé is, na meg az újságok is nem ezzel volnának tele nap, mint nap... Elvégre az ember felelős a társa iránt... Kiváltképpen egy olyan régi és jó szomszéd iránt, mint Horkányi úr, akivel annyi sok évet leéltünk békében...
IRINGÓ (végig, amíg Zolcsák mondja a magáét, grimaszokat vág, utálkozik, kidobná, de hát ő tehetetlen)
HORKÁNYI Zolcsák úr, álljunk görbén, és beszéljünk egyenesen!
ZOLCSÁK Parancsoljon velem, drága jó Horkányi bá...
HORKÁNYI (ránéz dühösen, s ettől Zolcsák egyből elharapja a mondatot)
ZOLCSÁK Akarom mondani, Horkányi úr! Parancsoljon.
HORKÁNYI Maga mit erősködik itt, kérem? Miért nem ért végre már a szóból?
ZOLCSÁK De hiszen mi mindig szót értettünk. Mindig!
Iringó csodálkozva húzza fel a szemöldökét, mint akinek teljesen új ez a dolog.
HORKÁNYI Ha maga a jó napot, jó estét szótértésnek fogja fel, mert Iringó haláláig mást nem beszéltünk soha! És akkor most jön, és előbb eltartási szerződést ajánl, aztán meg naponta zaklat a hallucinációival... Hagyjon már végre békét nekem!
ZOLCSÁK (szemeit forgatva) De drága jó Horkányi bá... úrrr! Én megértem önt. Igaza van, ha nem akar függni senkitől. Mert hiszen önt még ma is minden Iringó naccságos asszonyhoz köti, jól méltóztatom mondani? És ha ide mindennap bejárnának holmi idegenek, akkor... akkor előbb-utóbb széttépnék ezt a láthatatlan köteléket, és akkor drága jó Horkányi úr úgy maradna, mint akinek elvágták a köldökzsinórt és... Jaj, bocsánat, miket beszélek? Ez a Lizi... (És észbe kap hirtelen, hogy az otthoni számítást mondja fel váratlanul) Én csak, izé hát... Egyszóval nyugtalanítnak ezek az örökös zajok, amik innen, Horkányi bá... úrtól hallszanak fel.
HORKÁNYI Milyen zajok?
ZOLCSÁK Hát én azt nem tudom, kérem tisztelettel! Nincs ahonnan tudjam, mert amire lejövök, mindig megszöknek. (Csap kezével a levegőbe) Mindig! Akárha bújócskáznának velem.
HORKÁNYI Magának baj van a fejével. Onnan jönnek a zajok, hogy a kerekek összevissza forognak benne. Ezt még soha nem tapasztalta?
ZOLCSÁK (kihívóan) És Lizinek? Merthogyhát ő is hallja azokat a bizonyos zajokat!
HORKÁNYI És véletlenül nem azóta hallják őket, mióta a lányuk férjhez készül?
ZOLCSÁK Ami azt illeti... (Előbb önkéntelenül rábólint, aztán hirtelen belevág) Mert most is azért csengettem be. Hallottam! Határozottan hallottam... Éppen az esőernyőmet kerestem, mert manapság az ember egyetlen lépést sem tehet esőernyő nélkül... amikor innen lentről felhallatszott megint!
HORKÁNYI Biztosan a rádió volt.
ZOLCSÁK Na az lehet! Én a bolond, hogy nem is gondoltam rá! (És tesz egy lépést a rádió felé)
HORKÁNYI Na akkor minden rendben! Örvendek, hogy megnyugodott.
ZOLCSÁK (már indulna kifele, amikor megfordul és árulkodó mozdulattal a rádióra mutat) De hiszen a rádió nincs is bekapcsolva!
HORKÁNYI (most már végképp türelmét veszti) Adok egy jó tanácsot, Zolcsák, menjen el egy pszichiáterhez, mert ez valóban nem normális állapot.
ZOLCSÁK (megretten, el is bizonytalanodik, aztán a sértődöttség mégis felülkerekedik benne) Horkányi úr, én végtelenül tisztelem önt... ti... ti... tiszttt... tisztelem a korát! De ezt a zajt nem engedem! Határozottan...
HORKÁNYI Jó, akkor határozottan menjen a fenébe! (És rácsapja a megdöbbent Zólcsákra az ajtót)
Iringó az ámulattól nem mer megszólalni. Mintha a szellem megijedt volna ettől a Horkányitól, akit életében soha nem látott, és most sehogy sem képes az általa ismert Horkányival azonosítani. Mi több, mintha Horkányi iménti magatartását Iringóra is át akarná vinni, egyszerűen nem vesz tudomást róla.
HORKÁNYI Na lássuk csak! Mit is eszünk ma? (És kimegy a konyhába. Onnan hallatszik, esetleg láthatjuk is a mozgását – ha úgy oldódik meg a díszletezés –, amint a hűtőajtót csapkodja, keresgél benne, majd kenyeret vág, egyszóval reggelihez készülődik. Iringó elképedve, szentségtörésnek fogja fel ezeket a követelőző, már-már agresszív hangokat. A hűtőszekrény ajtajának minden egyes csattanására összerándul, akárha bokán rúgnák, de nem mozdul el a helyéről. Horkányi magában beszél) Tojás... margarin... szalámi... Áh, van még szalonna is! Na igen!
IRINGÓ (beleborzong, szemei szikráznak) Nem! Azt nem!
HORKÁNYI (felkapja a fejét, fülel, mintha hangokat hallott volna) Mi van? Még a végén igaza lesz Zolcsáknak? Ki az? Maga az, Zolcsák? Hogy jött vissza a bezárt ajtón? Vagy megint elfelejtettem bezárni?
IRINGÓ Ember! (És átjön a szobába, s kezdi visszapakolni a tojást és a szalonnát) Elment az eszed?
HORKÁNYI Éhes vagyok! (És újból előveszi a tojást és szalonnát, de ahogy leteszi az asztalra, Iringó megint elteszi)
IRINGÓ Nem! Nem akarom, hogy megöld magad! Mert ez öngyilkosság, amit te akarsz!
HORKÁNYI Tojást akarok enni!
IRINGÓ Majd holnap!
HORKÁNYI Tegnap is ugyanezt mondtad.
IRINGÓ Nem igaz! Holnap csütörtök, holnap majd ehetsz!
HORKÁNYI Kit érdekel a csütörtök! Én ma akarok...
IRINGÓ Ne kiabálj, mert ez a lüke megint visszajön, és akkor a gutaütés visz majd el! Hiszen azért zaklat állandóan!
HORKÁNYI Egyszer majd úgyis megölöm. Meg én!
IRINGÓ Inkább egyél...
HORKÁNYI (kifulladva tolja el maga elől az ételt) Már nem vagyok éhes.
IRINGÓ (leül vele szembe a másik székre, és aggódva nézi Horkányit) Mi van veled, drágám? Úgy szeretnék segíteni rajtad, hogy kijuss végre ebből a zsákutcából...
HORKÁNYI (áll a hűtő előtt, akárha az előbbi párbeszéd csupán a képzeletében játszódott volna le. Jólesik neki ez az együttérző hang, belebólogat az Iringó szavai után köztük megülő csendbe, aztán anélkül, hogy tudna róla, felszakad a seb, és csendes bugyogással ömlenek a szavak belőle) Iringó... (De Iringó már nincs jelen) Hallod, Iringó? Nem igaz... Semmi sem igaz, Iringó... Azt hittem, hogy majd egyedül... Amikor majd szakítok a valósággal, ami eddig gúzsba kötötte az akaratomat... a képzeletemet... a tollamat... akkor majd minden másképp lesz, könnyed... leheletfinom dolgokat fogok írni, mert nem lesz ott mögöttük a valóság, ami lehúzza. De tévedtem, Iringó! A valóságot nem tudjuk lerúgni magunkról! Nincs, ahogy ne vegyük tudomásul, mert a valóság ránk kényszeríti a létét! Látod, megírtam azt az istenverte csecsenföldi tudósítást is... És hiába éreztem úgy, hogy én vagyok a dolgok előtt, mert csak egy perc kellett, Iringó, egyetlen árva perc! És a dolgok utolértek máris. Mi több, mostanra már el is kerültek! Mert már többé nincsenek az én kezemben. (Hosszú-hosszú csend után) Fáradt vagyok, Iringó. Fáradt... És öreg... Igaza van Zolcsáknak... Egyedül már nem bírom... Kérlek, Iringó, gyere vissza! (De csak a csend válaszol. És csak ebben az egyedüliségben látszik igazán, hogy mennyire öreg és magányos. Egy öreg, megfáradt ember, aki eltévedt a sorsában, és már nem is a kiutat keresi) De jobb is, ha most nem vagy itt. Nem szeretném, ha tudnál róla. (És a telefonhoz megy, határozott mozdulattal az ölébe teszi, de aztán elbizonytalanodik, nem veszi fel a kagylót, nem tárcsáz, csupán a gondolatait halljuk) Maga az, Jocó? Emlékszik még rám? (És Jocó megjelenik. Ott áll bőrkabátosan vele szemben, ugyanolyan fiatalon, mint első találkozásukkor)
JOCÓ (megjátssza a fölényest) Nem egészen.
HORKÁNYI Pedig tudja maga jól, hogy én ki vagyok!
JOCÓ Na és?
HORKÁNYI Jocó, szükségem van magára, érti?
JOCÓ (szárazon) Nem!
HORKÁNYI (most már zavartan) A régi ismeretség fejében, tudja...
JOCÓ (felkacag) Maga csak az öklömet ismeri!
HORKÁNYI Éppen erről van szó...
JOCÓ (durván közbevág,) Tegyen le róla!
HORKÁNYI (még mindig zavartan, de végre megtalálja a bűvös szót) Most én kérem... Micsoda világ, Istenem! Régen bezzeg ingyen és dalolva vert meg! Most meg már pénzért is könyörögnöm kell magának! Nem kérem ingyen, Jocó...
JOCÓ (hallgat) Csak csendesen, mert a lüke. (És felfelé mutat, s közben látszik rajta, hogy gondolkozik) Még a végén meghallja, s újra lejön!
HORKÁNYI Dögöljön meg!
JOCÓ (meglepődve) Na de egy költő!
HORKÁNYI S most mit játssza itt a szende szüzet nekem? Nézze, Jocó... Cserébe megkapja ezt a lakást, és mindent, ami benne van...
Jocó alaposan szétnéz a lakásban, de nem mond sem igent, sem nemet. És amíg Jocó nézelődik, Horkányi meg az ő válaszát várja, megjelenik Iringó.
HORKÁNYI (meglepődik, de aztán kivágja magát) Örvendek, hogy itt vagy, Iringó...
IRINGÓ (számonkérőn) Kivel beszéltél?
HORKÁNYI Éééén? Senkivel.
IRINGÓ De hiszen hallottam!
HORKÁNYI (zavartan, de határozottan) Rosszul hallottad.
IRINGÓ Kérlek! Nem szeretném, ha a halálom után rászoknál a hazudozásra. Ez nem tisztességes...
HORKÁNYI (felcsattan) Miért mondjam el, úgy sem hinnéd el, ha megmondanám sem! S különben sem értem, miért akaszkodsz bele egy magányos öregember motyogásába!
IRINGÓ (határozottan) Ez nem motyogás volt, hanem beszéd.
HORKÁNYI Beszéd! Beszéd! Te beszédnek nevezed azt, hogy én annyira benne élek a történeteimben, hogy totyogás közben is alakítom tovább? Most is felötlött az eszemben, és éppen öltöztettem a hősömet, amikor megszólalt a telefon...
IRINGÓ Vidor! De hiszen...
HORKÁNYI Mert egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy fest a valóságban.
IRINGÓ (mint aki rosszat sejt) Eddig az ilyesmi soha nem érdekelt.
HORKÁNYI Nem, mert ott volt a valóság. Hát emlékezzél, hogy én csak lemásoltam a világot. Emlékszel? Te mondtad...
IRINGÓ (nem felel, hallgatja mindazt, ami a szavak mögött maradt a félárnyékban, és féli őket, nehogy bajjal jöjjenek elő) Nézd, Vidor... (Kezd bele tele önsajnálattal a hangjában, de mindennek van valami tragikus kicsengése is, mintha előre látná a dolgokat) Tudom, hogy világéletemben kétbalkezes voltam... Minden hullott ki a kezemből...
HORKÁNYI (közbe akar szólni, de Iringó inti, hogy most hallgasson. És ahogy Iringó belekezd, Horkányi arcán is ellágyulnak a vonások, azt az Iringót látja maga előtt, akiről a felesége önarcképe készül)
IRINGÓ És persze legtöbbször olyankor hullattam ki kezemből a holmit, amikor te a legjobban koncentráltál... Volt eset, hogy azt mondtad, szándékosan zakatolok, hogy ne tudj dolgozni. Az ötletet te adtad! (Kacagja el magát) Utána már, megvallom, szándékos volt. Azt akartam, hogy figyelj rám, velem törődj állandóan, de hiába, ha te leültél az íróasztal mellé, nemcsak a világ szűnt meg számodra, hanem én is! És aztán egy idő után rájöttem, számodra mit jelent a munka, ettől kezdve minden megváltozott, és már csak arra hajtottam rá, hogy megérezzem, ha pohár vízre van szükséged... ha éhes vagy... Még a kocsmába is elcipeltél magaddal! Engem! Hát tudtam én ellenállni, amikor a lobogó papírral a kezedben lelkendeztél, hogy megírtad életed első novelláját! És hogy pont olyan, ahogy azt a valóságban láttad! És hogy azt nekem is látnom kell! És a kocsma... Örökösen a kocsma...
A puha csendet hirtelen a csengő tépi szét.
VIOLA (kitartóan nyomja a csengőt, majd dörömbölni kezd) Horkányi bácsi! Horkányi bácsi! Viola vagyok! (Elhallgat. Vár egy kicsit, aztán újrakezdi) Horkányi bácsi! Horkányi bácsi! Tudom, hogy itthon van! Viola vagyok... Horkányi bá...
HORKÁNYI (kifulladva nyit ajtót) Mi van, lelkem? Mi van?
IRINGÓ (fejét csóválva utánozza Horkányit) „Mi van, lelkem? Mi van?” (Gúnyosan) Honnan ennyi harag a hangodban, Vidor?
VIOLA (ugyancsak kifulladva, lihegve áll az ajtóban) Jaj, hogy megijedtem!
HORKÁNYI Tőlem?
VIOLA Igen. Nem! Szóval... Mert már azt hittem, hogy valami baj történt, és... Szóval apukám, mielőtt elment, azt mondta, hogy ne menjek el anélkül, hogy ne nézzek be Horkányi bácsihoz, mert Horkányi bácsi ma nem érzi jól magát. Igaz?
HORKÁNYI (dühösen) A hülye!
VIOLA Tessék?
HORKÁNYI Hülyeség! Akarom mondani. Kutya bajom! Hát lehet rosszul, akit ilyen szép szemek figyelnek aggódva?
VIOLA Van-e valamire szüksége?
HORKÁNYI Igen, lelkem. Igen.
VIOLA (előbb kíváncsian és segítőkészen, aztán lassan elbizonytalanodik, és mire a kérdés végére ér, már meg is bánja, hogy kimondta) Mire?
HORKÁNYI (megfiatalodva) Amire magának is, lelkem!
IRINGÓ (utánozza) „Amire magának is, lelkem!” (És fújtat, mint a macska) Áh, ez az örökös üzekedés!
VIOLA (mint akinek meztelen bőrén szalad végig a mondat, csiklandozva nevet fel) De tényleg! Megyek a városba, és...
HORKÁNYI Látja, Violácska? Ilyen az öregség! Az embernek minden egyebet felkínálnak, csak azt az egyet nem, amire valóban szüksége volna! Még egy kicsi fiatalságra! Az nincs! Azt senki nem hoz. De ki tudja, talán, ha itt maradna velem egy éjszakára... egy délelőttre... esetleg egy órára... biztosan megfiatalodnék.
IRINGÓ (meglepetten) Még mindig nem untad meg? Hát persze! Most, hogy magadra maradtál, minden szukát az ágyadba vinnél, köztük ezt a kis cafkát is...
VIOLA (nem állja meg, és hangosan felvihog az ajánlatra) Hova gondol, Horkányi bácsi? Csapjon a szájára, mert itt minden sarokból Iringó néni les az emberre.
HORKÁNYI Mire vigyázzak, lelkem? Ugyan mire? (Néz végig önmagán, amire Viola még mindig viháncolva kilép az ajtón, ő pedig becsukja a lány után az ajtót, és visszacsoszog a lakásba. Szemmel láthatóan újra öregemberré változik. Minden lépéssel esztendőket öregszik, és mire elér a szoba közepére, már kilép az iménti helyzetből) Ez is! Az embernek egy perc nyugta sincs tőlük! (Egyelőre csend. Hosszú-hosszú csend, amiben nem hallatszik más, csak kintről a lift ajtajának a csapódása Viola után. Aztán a zaj tompává és ütemessé válik, mintha valakit püfölnének. És amikor végre beáll a zaj, Iringó megszólal)
IRINGÓ (lemondóan, talán már el is felejtette az iménti kitárulkozást) Megváltoztál Vidor... Nagyon megváltoztál...
HORKÁNYI (úgy látszik, mégis megőrzött valamit a Violával folytatott beszélgetés hangulatából, mert idegesen kapja fel a fejét) Miért? Azért, mert be szeretném pótolni mindazt, ami kimaradt az életemből? Emlékszel a versre? „Akkor fedjen be csak a föld, / amikor a föld feletti férfi / mindent szívére szorított, / nincs ismeretlen íz előtte, / s távoli városok felé sem / csábítja titok.”
IRINGÓ (unottan hallgatja, mint aki már számtalanszor hallotta eddig a verset. El is ereszti a füle mellett, akárha csupán üresen csengő szavak volnának) Most történetesen nem erre gondoltam, Vidor.
HORKÁNYI (meglepetten) Nem erre? Hát akkor mire?
IRINGÓ (kimérten) Csak ne gúnyolódj, jó?!
HORKÁNYI (meg sem hallja) Ugyan mire?
IRINGÓ Arra, hogy megváltoztál. Más lettél...
HORKÁNYI Máááás?
IRINGÓ Igen. Eddig például jól megvoltál a valósággal... És most egyszerre marhaságokon töröd a fejed... helyszíni tudósítás a csecsen háborúról, amit még álmodban sem vagy képes rendesen felidézni, mert te egy kocsmát is csak úgy tudsz leírni, ha naponta oda jársz... Te a párbeszédet is a hazahozott mondatokból gyúrod újra...
HORKÁNYI Annál inkább! Ideje már, hogy megpróbáljam!
IRINGÓ (a jövőbe látva) Én félek ettől, Vidor.
HORKÁNYI (felcsattan) A te örökös félelmeid!
IRINGÓ És nem volt eddig is igazam? Emlékszel? Én már az első novelládnál megmondtam, csak te nem hallgattál rám.
Eközben a szín lassan elsötétedik, és amikor újra kigyúl a villany, egy közönséges ötvenes évekbeli kocsmában, lebujban vagyunk, ahol az egyik
asztalnál, többen szorongva, olvasnak valamit, egy másiknál a Ballonkabátosok ülnek, akik mindent figyelnek, hallanak.
JOCÓ (recsegő hangon, a többieknek) Olvasd már tovább!
SZAKÁLLAS Idefigyeljetek! (Olvas) „És akkor a Bőrkabátos, Jocó, aki tartásában igyekezett egy titkos ügynök mozdulatait utánozni, hangjában és viselkedésében viszont egy részeg traktoristát mintázott meg, önkéntelenül...
JOCÓ (felismeréssel és bamba részeg bódulattal) De hiszen ez én vagyok, fiúk! Állj csak meg! Mit mond rólam?
Horkányi és Iringó ebben a pillanatban jönnek be a kocsmába.
HORKÁNYI Ezt megünnepeljük, drágám! Első novellája nem mindennap jelenik meg az embernek. És ahogy Szeréna is mondta...
IRINGÓ Ha úgy odavagy érte, akkor miért nem őt hívtad magaddal?
HORKÁNYI Nem vagyok oda! De Szeréna nem akárki! És azt mondta, hogy...
IRINGÓ Tudom! Volt időm megtanulni, amíg állandóan ezt zengted: „Ilyen remek novellát nem olvasott az utóbbi tíz évben!”
RUDI, a pincér (látva őket, amíg még lehet, gyorsan eléjük jön) Nagytiszteletem, Vidor úr! (Hajlong suttogva, mert ismeri a klienseit) Azt hiszem, hogy most... Kézcsókom, nagyságos asszony!
HORKÁNYI Üdvözlöm, Rudikám! Mi újság?
RUDI Hát éppenséggel most van elég! Éppen azért azt tanácsolnám, hogy...
HORKÁNYI Hát akkor éppen jókor jöttünk.
RUDI (ijedten) Azt azért nem mondanám!
JOCÓ (az asztalnál még nem vették észre az érkezőket) Olvasd el még egyszer, hogy mit mond Jocóról!
Szakállas olvassa, és amikor a mondat végére ér, mind hangosan felröhögnek. És csak a beállt csendben veszik észre az új vendégeket, Horkányit, aki mellett a szépen felöltözött, gondosan fésült Iringó úgy hat ebben a környezetben, mint egy szál rózsa egy rozsdás konzervdobozban. A csend egyre
súlyosbodik.
HORKÁNYI (Iringónak súgva) Ezt a világot akarom neked megmutatni, mert ide van elrejtve a valóság. Érted? Olyan ez, akár egy pince, fel kell hozni innen a dolgokat, hogy végre napfényre kerüljenek!
RUDI Mo... most a... zzzért jobb, haaaaa el... me... me... nnekk! (És amit nem tudott kimondani, azt ijedt szemforgatással és a hüvelykujja mozdulatával igyekszik elmondani, amivel az asztal felé int)
HORKÁNYI Hova gondol, Rudikám? Most, amikor...
IRINGÓ (idegesen forgolódik körbe, orrát huzigálja, akár a finnyás macska, ha nem ízlik valami) Menjünk, jó.
HORKÁNYI Várj egy kicsit, Rudikám...
SZAKÁLLAS Ti látjátok, amit én?
JOCÓ (semmit sem ért) Mit? Őket? Róluk beszélsz? Kik ők?
CSORBAFOGÚ Hát ki lenne, mit gondolsz? A szobrász, aki megmintázott a halhatatlanság számára.
JOCÓ Miii?
SZAKÁLLAS A firkász, te lüke! Ο írta azt az izét, amit az előbb olvastam.
JOCÓ Ez a kis töpörtyű, aki most itt áll ezzel a tyúkkal? És akit én két ujjal bekapok! (És mutatja is, hogy csippenti majd föl)
CSORBAFOGÚ Persze!
JOCÓ Na, megállj, a zanyád! (És mire a többiek közbe avatkozhatnának, feláll az asztal mellől, Iringó és Rudi közül egyetlen mozdulattal kikapja Horkányit)
IRINGÓ (sikítozni kezd, majd Rudit biztatja) Ne álljon itt tétlenül! Tegyen már valamit, az isten szerelmére! Csak nem tűri el, hogy ez az állat így nekirontson az embernek! (És Rudi mellén marokra fogja a szmokingot)
RUDI (a Jocó vállára teszi a kezét, majd hátulról átölelve próbálja visszafogni, de Jocó egyet ránt magán, és ettől Rudi felragad a hátára, és onnan kiáltja ijedten) Na de Jocó! Jocókám, hallod! Jocó, az Isten szerelmére állj már le! Hallod? (De Jocó nem hallja) Hallod, Jocó, ne akard, hogy kihívjam a rendőrséget!
BALLONKABÁTOSOK (a zajra felkapják a fejüket. Egy darabig kíváncsian nézik a történteket, intenének Rudinak, és amikor látják, hogy Rudi nem is törődik velük, rászólnak) Pincér! (Megkocogtatják a poharat) Fizetünk!
RUDI (első benne a kötelesség, valahogy lekászolódik Jocó hátáról, és odamegy az asztalukhoz) Parancsoljanak, Kapitány elvtárs!
KAPITÁNY Fizetünk.
MÁSIK BALLONKABÁTOS Mi történik itt?
RUDI Horkányi szerkesztő úr... Elvtárs!
HARMADIK BALLONKABÁTOS Áh, értem már! Szóval ez az a firkász?
RUDI Igenis, kérem alázattal... tessék már valamit csinálni, Kapitány elvtárs, mert ha nem, Jocó agyonveri.
MÁSODIK BALLONKABÁTOS (röhögve) Még mindig szerencsésebb, ha ettől a Jocótól kapja meg a magáét, mintha mi látnánk el a baját, igaz, öregem? (Fordul a harmadikhoz)
Kapitány int a társainak, és azok akár az apportírozó kutya, egyből ugranak.
MÁSODIK és HARMADIK BALLONKABÁTOS Hé! Abbahagyni! Azonnal abbahagyni! (És a csoda bekövetkezik; Jocó, az aréna felbőszült bikája, a hangra, a mozdulatra és láttukra, elengedi Horkányit, és a következő mondatra akár ibolyát is palántálna az aréna küzdelemtől feldúlt homokjába, ha erre utasítanák. Mi több, még gyöngéden hátba is veregeti az eddigre már alaposan helyben hagyott Horkányit)
JOCÓ Menj csak, öregem... Mi úgyis elintéztük már, igaz? (És megigazítja rajta a félig letépett zakót)
IRINGÓ (amikor meglátja a véres, tépett, támolygó, összevert Horkányit, hangosan felsikolt) Gazemberek! Vadállatok! Gyilkosok!
KAPITÁNY (társaival éppen ott megy el mellettük, egy pillanatra megáll)
Csak semmi cirkusz, kicsikém! Semmivel sem kapott többet, mint amennyit megérdemel...
IRINGÓ (tele borzalommal) Maguk kik?
HARMADIK Na, vajon kik? (Ez az utolsó mondat hosszan visszhangzik a beállt csendben. Végig, amíg a színpad lassan elsötétült, és lemegy a függöny és ezzel vége az első felvonásnak)


MÁSODIK FELVONÁS

Történik néhány órával később.
A szín ugyanaz a szoba, mint az első felvonásban. Amikor felmegy a függöny, Horkányi Vidor költő, író, drámaköltő és esszéíró az íróasztalnál ül, és a hajnalban emlegetett írását bogarássza. Közben újra megjelenik Iringó, de ő nem veszi észre, olyan elmélyülten tesz-vesz a kéziratban.

IRINGÓ (eddig nem volt bent a színpadon, most jelenik meg) Vidor... (Ellentétben az első felvonásbeli hangvétellel, most csupa gyöngédség, féltés csendül ki a hangjából. De Horkányi továbbra sem figyel rá. Olvas) Hallod, drágám, itt vagyok... Tudom, hogy nem hívtál, de én jöttem, mert féltelek... Mert... (Horkányi olvas rendületlenül, időnként leteszi kezéből a kéziratot, és ilyenkor belejavít, de az is megtörténik, hogy a javítást menten korrigálja, esetleg kihúzza. Ilyenkor motyog is hangosan)
HORKÁNYI Nem! Az előbb mégis jobb volt. Határozottan jobb! Mi az ördög, talán elment az eszem? Még a végén tönkreteszek egy ilyen remek írást! Abba kellene hagynom! (És máris vitatkozni kezd önmagával) Ez jó! Hogy aztán jöjjön az örökös huzavona Iringóval. (Kis szünet után, megváltozott hangon) Különben igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem tudok meglenni nélküle... (És ezzel, kezében a kézirattal, hosszan elmélázik. Látszik rajta, hogy gondolataiba megint Iringó költözött be)
IRINGÓ (újra megszólítja) Mi van, öreg kecske, most már beismered? (Sóhajt és legyint nagylelkűen) Jól van, na, úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Csak figyelj ide!
HORKÁNYI (persze továbbra is, képzeletben, Iringóval vitázik) Nem tudom, mi történik, Iringó... Megírtam ezt a történetet, és amíg írtam, végig arra gondoltam, dehogy gondoltam! Magam előtt láttam az arcodat, és sorra a grimaszokat is, amiket vágsz, miközben olvasod. Élesen élt bennem az arcod legkisebb rezdülése is, a hangod, ahogy majd kommentálod a történetet... nyomon követed a sorokat... Összeráncolod a homlokodat! Majd cümmögtetsz, ahogy szoktál... De most, amikor úgy érzem, kész vagyok, minden olyan idegennek, olyan távolinak tűnik már! Mi történik, Iringó? Miért van ez? Azért, mert a tudatom már arra készül, hogy tudomásul vegye azt, amit nem akarok tudomásul venni? Mert egyszerűen nem lehet tudomásul venni? De hát... De hát én magam is egyvégtében erre készülök! Tudomásul vettem, de mégsem veszem tudomásul! Hogy van ez, Iringó? Azt mondd meg, elment az eszem?
IRINGÓ Vidor... Vidor, drágám... Itt vagyok! Tudod jól, hogy örökké melletted leszek.
HORKÁNYI (továbbra is önmagában bolyong, és nem hallja Iringót) Majd meglátod... Meg fogod látni! (Mondja sejtelmesen)
IRINGÓ (a szokatlan hangtól összerezzen) Hé! Mi van veled? Máskor elég volt, ha megálltam a hátad mögött, és a vállad fölött beleolvastam a kéziratba, és te már rögtön tudtad, hogy ott vagyok. És most? Akár gyökeret is ereszthet a lábam... (Végül fogja magát, és a tenyerébe fúj)
Horkányi hatalmasat tüsszent.
IRINGÓ (akár a csínytevő gyermek, felkacag) Na, még egyet! Te soha nem tüsszentesz csak egyet, mint más, mindig kettőt vagy hármat.
Horkányi tüsszent, és fejét forgatja, mint akit újabb tüsszentés kínoz.
IRINGÓ Na, így.
HORKÁNYI (a tüsszentés elmarad, és ahogy pislogva forog körbe, megpillantja Iringót) Iringó! Itt vagy?
IRINGÓ (hangot vált) Miért? Hol kellene lennem! Hát hagyhatlak egy percig is magadra? Csukd be az ablakot! Megfáztál.
HORKÁNYI Áh, dehogy! (Legyint) A por.
IRINGÓ Mondd csak, azóta töröltél te egyáltalán port? (És ujját utálkozva húzza végig a bútorokon) Pfuj, mindenütt vastagon áll a por. Rettenetes! Azonnal állj fel, és töröld le a port. Hallod?
HORKÁNYI Ülj le, Iringó! Ülj le egy kicsit! Biztosan te is fáradt vagy már.
IRINGÓ Hát, ami azt illeti... (Es nem fejezi be a mondatot)
HORKÁNYI Szárnyakat és glóriát még nem kaptál? (Inti a kezével)
IRINGÓ (fáradtan lerogy a székre) Tegnap is ezt kérdezted... Egyelőre még nem adtak. Majd... el kell még teljen egy bizonyos idő, és ahhoz vizsgáznom is kell... (Majd haragosan) De ne tereld el a figyelmemet! Vedd elő a portörlőt és töröld le a port!
HORKÁNYI Semmit sem változtál...
IRINGÓ (felviszi a hangját) De te igen! Naponta látom rajtad, mint kopik le rólad, napról napra mindaz, ami engem jelentett valamikor.
HORKÁNYI Elment az eszed! (Felháborodva) Elég, ha csak szétnézel a lakásban. Semmi! Semmi, de semmi nem változott. Kényesen ügyelek arra, hogy csak a legszükségesebb holmihoz érjek. Mindened ott van a szekrényben! Egy ujjal sem nyúltam hozzá.
IRINGÓ Csak néha nyitod ki a szekrényajtót, igaz? És bámulod a fehérneműmet... Azt hiszed, nem tudom?
HORKÁNYI (a rajtakapottak dacával) És ez a te szemedben bűn?
IRINGÓ (mereven) Az! Az, Vidor... Az!
HORKÁNYI Nem értelek. Más nő két kézzel kapna utána... Büszke lenne rá! Te pedig...
IRINGÓ (felvont szemöldökkel) Hát nem érted? Engem zavar, hogy te a nőt keresed. Valld be, hogy a nő hiányzik neked, és nem a társ!
HORKÁNYI Miért választod szét a dolgokat? Az emberi kapcsolat is olyan, mint egy kényes kis gép... Csak akkor működik jól, amíg egyben van. Mihelyt szétszedik, csak egy parányi fölöslegesnek tűnő alkatrészt végy ki belőle, és máris zavar áll be a működésében... Hidd el nekem, Iringó.
IRINGÓ (kissé csodálkozva, vagy megjátszott csodálkozással) És akkor mi magunk is ilyen gép vagyunk talán?
HORKÁNYI (elgondolkozva) Azért annál valamivel több... Inkább kényes műszer! Igen... Azt hiszem, így már más. Egy kényes műszer, aminek a részeihez nem szabad csak úgy hozzápiszkálni avatatlan ujjakkal...
IRINGÓ Bölcs lettél, Vidor... Okos!
HORKÁNYI (lemondóan) Inkább öreg... És fáradt... és...
IRINGÓ (naivan) Pihend ki magad! Igazán nem zavar senki...
HORKÁNYI (legyint) Gondolod?
IRINGÓ Hát persze! Ha csak a vágyaid...
HORKÁNYI (meg sem hallja) Csakhogy ennek a senkinek neve van, úgy hívják Hetvennyolc év! Ami ebben a mérhetetlen csendben pontosan millió és millió darabra hull szét, akár a biztonsági üveg, és bármerre lépek a lakásban... bármilyen hangot hallok... bármilyen szagot érzek... ennek a széthullt hetvennyolc évnek a darabjaival találom szemben magam... Még álmomban is ők bújnak be a szemhéjam alá, és nemcsak bebújnak, Iringó, hanem nappalra is ott maradnak. Egymást kergetik, fogócskáznak körülöttem, és a hátamon verik le az ipiapacst!
IRINGÓ (megértően) Elmegyek, Vidor. Pihenj egy keveset, rád fér.
HORKÁNYI Maradj még!
IRINGÓ Apropó! Ebédeltél már? Mit fogsz ebédelni?
HORKÁNYI Nem tudom. Majd összeverek valamit.
IRINGÓ Pihenj csak. Majd jövök...
HORKÁNYI Hát nem takarsz be? (Végigdől az ágyon, és várja, hogy Iringó, szokása szerint takarja be)
IRINGÓ Még mindig nem szoktál hozzá? Tudod jól, hogy nem tudlak betakarni... Pihenj...
Fényváltás, miközben Iringó eltűnik, egy darabig csend, aztán Horkányi álmos mocorgását látjuk. Olyasfélét, mint amikor valakinek rossz álma van, mert álmában a lelkiismeretével hozza össze a pillanat, egymás mellett fekszenek a keskeny ágyon. Horkányi fetreng, hánykolódik, szabadulni szeretne, de nem tud. És amikor a helyzet a tetőfokára hág, megjelenik Lizi, kezében a kis piros lábassal.
HORKÁNYI (kétségbeesve ül fel az ágyban, akárha ébren volna) Mit akarsz? Elment az eszed? Hogy jöttél be, amikor az ajtó zárva van?
LIZI Na, hogy? (S felkacag. Iringóhoz viszonyítva, slampos, haja borzos, szájából cigaretta lóg, lehetőleg a cigaretta mellől eregeti a szavait) Hoztam neked kaját, ha már úgyis azt mondtad Iringónak, hogy van ebéded. Hát itt van! Egyél...
HORKÁNYI (továbbra is felháborodottan) Te nem vagy normális! Azt akarod, hogy meglásson?
LIZI (felvihog, mintha a hülye gyermek félelmeivel találkozna csak) Ki? Zolcsák? Óh, ugyan, menj! Ő azt sem venné észre, ha bebújnál közénk az ágyba! Áh, miért is ne! Egyszer majd próbáljuk meg, jó? Hű de izgalmas lenne! Nem gondolod? Azt hinné, hogy ő kanosodott meg... (S legyint lemondóan, majd a lábast leteszi az asztalon a kéziratra)
HORKÁNYI (kiugrik az ágyból, és felkapja a lábast) Ne oda, te őrült! Hát elment az eszed? (S hirtelen forogni kezd a lábassal, mert nem tudja, hová tegye) Tessék! Vidd el! Nincs szükségem rá!
LIZI (csak fújja a füstöt) Ugyan már, ne izélj! Vidd csak ki a konyhába, majd megeszed később. Jól van, na! Ha úgy félsz, akkor nem muszáj bebújj közbül! Maradjunk csak a régi formánál, igaz?
HORKÁNYI (mérgesen, a lábassal a markában forog, hadonászna, de nem mer, nevetséges, ahogy így pukkancskodik) Nem viszem! Tessék, vedd el, és tűnj el vele együtt! Nem akarom, hogy Iringó meglásson, érted? Nem akarom!
LIZI (röhögve) Elment az eszed, ember! Ki láthat meg? Zolcsák munkában... Viola a pasijánál... És Iringó halott... Halott, mint... halott! Érted? Halott! És akkor hogy láthatna meg?
HORKÁNYI (megrökönyödve, még a kezét is, lábasostól együtt a szeméhez kapja, mint vak, aki egyszerre látni kezd, és elborzasztja az éles fény) Nem! Hagyd békén Iringót! És tűnj el!
LIZI (egyre közönségesebb lesz) És amikor a lábam közt lihegtél? Akkor bezzeg eszedbe sem jutott Iringó! Emlékszel?
HORKÁNYI (durván a szavába vág) Nem! Nem akarok emlékezni! Menj már el! Menj el!
LIZI (mit sem törődik az öreg nevetséges toporzékolásával, utánozza a szerelmi mámortól elkábult Horkányit) Lizi... Lizikém... Lihegted a fülembe. Fantasztikus vagy! Várj még egy kicsit, s aztán elolvadunk! Egyszerre, majd. Én majd szólok. Lizi, várj! És akkor most kidobsz, mi? Csak kidobnál, mert engem nem lehet kidobni, érted?
HORKÁNYI Mit akarsz? (Veszi el lassan szeme elől a piros lábast, mert nincs más kiút, szembe kell néznie Lizivel) Mit akartok tőlem?
LIZI Semmi mást, csak azt a hálát, ami az akkori lihegésedért jár... Azért, mert akkor felvittelek a csúcsra! Te mondtad! Nem? „Lizikém, fantasztikus voltál. Azt hittem, hogy beléd olvadok, és megszűnök külön létezni, nem lesz már sem te, sem én, csak mi! Fantasztikus voltál!”
HORKÁNYI Nem igaz! Én ilyent nem mondtam! Még Iringónak sem, pedig...
LIZI (durván) Na látod, ezt könnyen elhiszem! Annak a nyársat nyelt szukának hogy is mondhattál volna ilyent! Azt hiszem, elég lett volna egy vékony nyöszörgés, és úgy kidob az ágyából, hogy többé nem mászol vissza oda, még akkor sem, ha a csatorna tövében ázó kandúrnál is szebben miákolsz!
HORKÁNYI Hallgass!
LIZI Persze! Mert Iringó egy szent! Aki...
HORKÁNYI Hallgass! Hallgass! És menj már a fenébe! Takarodj!
LIZI Addig nem, amíg nem intézzük el a dolgunkat! (S megveti a lábát, majd gondol egyet, és leül a fotelbe) Dobjál ki, ha tudsz! Különben is mindjárt jön Zolcsák, aki, úgy hiszem, már rég gyanítja a viszonyunkat...
HORKÁNYI (meglepődve) Zolcsááák? Gyanítja? A mi viszonyunkat? (Kis szünet után megváltozott hangon) Ugyan mit?
LIZI Hé, te vén strucc, húzd már ki a fejed a homokból! Ugyan mit? (Utánozza gúnyosan Horkányit, aztán átvált) Violát! Hát ki mást!
HORKÁNYI (leroskad a másik fotelbe, a piros lábassal a kezében) Nem igaz! (Suttogja összetörten) Nem igaz! Te csak kínozni akarsz!
LIZI (meredeken) Meg azt, hogy Violával, amikor majd férjhez megy, ezért a mindenütt Iringótól rémesen bűzlő lakásért (Fintorog egyfolytában) eltartási szerződést köss. Igazán nem nagy dolog. Így legalább minden passzolni fog. Viola gondját viseli az apukájának, az apuka pedig lakást biztosít egyszülött lányának. Hát nem ez a dolgok rendje, Vidor?
HORKÁNYI (összetörten ül a fotelben, talán nem is hall, nem is lát. Sok idő múlva szólal meg, és amikor kimondja, maga is meglepődik, hogy a hangja milyen távoli és idegen) És honnan veszed azt, hogy... (Nem meri kimondani, mert attól fél, hogy a kimondás egyben a beismerést is jelenti)
LIZI Mit? Ja! Ne légy bolond! Egy asszony csak tudja, hogy kitől van a gyereke...
HORKÁNYI (mint aki megtalálta a mentőövet) De hiszen én... Nekem...
LIZI (élesen a szavába vág, lecsap rá, hogy végét vegye a további kitérésnek) Ne áltasd magad, öreg! Tudom, és kész!
HORKÁNYI (dadogva) De hiszen én... Én csak...
LIZI (egyet csavar a dolgon) Marhaság! Mit akarsz még? Nem elég neked, hogy már Zolcsák is gyanakszik? Gondolod, ha ő elhiszi, más nem fogja elhinni? Tegyünk egy próbát!
HORKÁNYI De hát ez... Én veled...
LIZI Még engem fognak dicsérni mind, hogy megkíméltem Iringót a botránytól, és úgy halt meg, hogy soha nem is sejtett semmit, holott, ha nem olyan vak, megláthatta volna, hogy a szemed mindig is esett ki utánam...
Horkányi nem talál magára, eltévedve jön-megy a lakásban, amíg Lizi kiveszi kezéből a lábast, és lépteit a kanapéhoz irányítja.
LIZI Most feküdj le, és pihenj... Nem akarom, hogy időnap előtt elvigyen az ördög! Pihenj! (Es a kezéből a lábast leteszi a papírokra, majd lefekteti Horkányit) Így! Látod? Hiszen tudom, hogy te is kedveled Violát. És azt hiszem, ő is kedvel téged. Még úgy is! Hiszen ma reggel, amikor tőled feljött, olyan csiklandós nevetéssel mondta, hogy „ez a Horkányi bácsi örökké viccel. Képzeld, anyu, azt mondta, hogy neki is az kell, mint amire a lányok vágynak házasság előtt!”
Horkányi bemenekül a takaró alá, és a fal felé fordul.
Lizi ezalatt felveszi a lábast, és lassan kimegy. A szín pedig elsötétül, de nem sokáig. Amikor újra kigyúl a fény, Horkányi ugyanabban a pozícióban fekszik az ágyban, mint amelyikben Iringó hagyta. Egy darabig próbál menekülni a rémálmaitól, hánykolódik, dobálja magát az ágyban, fogait csikorgatja, majd hatalmasat ordítva ül fel az ágyban.
HORKÁNYI Nem! Nem! Nem! (És aztán a visszatérő csendben ráébred, hogy az egész csak egy nyomasztó rémálom volt) Istenem! Elment az eszem! Tisztára begolyóztam! Még csak az hiányzik, hogy felhallszódjon ez a kétségbeesett üvöltés! (Hallgatózik) Vajon felhallszott? Hátha nem... Hátha csak nekem tűnt hangosnak, de a valóságban nem is volt hangos! Hátha az üvöltést is csak álmodtam. Biztosan! Hiszen olyan vadul... olyan... olyan kétségbeesve én nem is tudnék ordítani... (S közben felkel a kanapéról, de mindegyre félbeszakítja a mozdulatát, és hallgatózik) Nem! Hál’ Istennek nem hallották meg... Vagy nincs otthon senki! (És ahogy ezt kimondja, abban a pillanatban felberreg a csengő) Hát persze hogy meghallották! Ezek még a gondolataimat is hallják! És egy percre sem tágítanak a nyomomból! Melyik az már megint? (De csak dörömbölés a válasz) Jól van, megyek már! Amúgy sem hagynának nyugton. Jövök! Jövök! Nem kell azért szétverni az ajtót. (És megy ajtót nyitni)
LIZI (az ajtóban Lizi áll, de merő ellentéte annak a Lizinek, aki az iménti jelenetben megjelent. Ez a Lizi gondosan fésülködött, rendezett, valószínű éppen készülhetett valahova, amikor meghallotta Horkányi kétségbeesett sikolyát. Az arcán aggodalom és félelem) Mi történt, az Isten szerelmére? Soha életemben nem hallottam még ilyen rémes ordítást!
HORKÁNYI (ásít, megpróbálja az álmost eladni) Mi? Áh, maga az, Lizike? Miről beszél?
LIZI (hosszan nézi Horkányit) Velem ne, Horkányi úr! Velem, ne! (És az ujjával is inti)
HORKÁNYI (meglepetten, holott tökéletesen tisztában van vele, hogy miről van szó) Mit ne?
LIZI (egy lépést hátrál, hogy meglegyen a kellő perspektíva) Velem nem megy! Én tudom, hogy nem vagyok bolond! És azt is, hogy innen jött a hang, úgyhogy ne próbálja megjátszani, érti? (És most fenyegetően lép egyet előre!) Mondtam már, hogy velem nem megy!
HORKÁNYI (még mindig álmosan, de a megjátszott álmosság mögül nagyon is éberen figyel) Milyen hang? Maguknak mind elment az eszük... Elvesztettek tán valami hangot, hogy mind rajtam keresik? Kinek kell elszámoljanak vele? Ki gyűjti a hangokat? Maguk?
LIZI (hagyja, hogy mondja a magáét, hagyja elszállni a szavakat, és amikor csak az üresség marad utánuk, ebben az ürességben kezd el toporzékolni) Elég! Elég Elég!
HORKÁNYI (győztesen, mert hiszen sikerült Lizit is átverni) Mi elég? Halljam! Nem elég, hogy napjában háromszor felvernek álmomból, most még toporzékolnak, és üvöltöznek is a lakásomban, mert nem vagyok hajlandó elismerni, hogy bolond vagyok! Maguk mind mániások... Az agyukra ment valami. És azt is tudom, hogy mi!
LIZI (elbizonytalanodik, már-már könyörög Horkányinak a beismerésért) De értse meg! Tisztán hallottam... Olyan tisztán, ahogy most hallom magát, Horkányi úr! Olyan rettenetes volt (Fordít egyet és hangot
vált), hogy azt épeszű ember nem hagyja szó nélkül. Egészen a szívemig sajgott! Hiszen így... így... ilyen rémesen csak... Nem is tudom megfogalmazni, Horkányi úr... Nem, az ember sokszor képtelen elmondani, mit hall, vagy lát, pedig ő hallotta, vagy látta! Nem tudom! Képtelen vagyok rá... (Ereszti le karjait lemondóan a teste mellett) Ilyen kétségbeesett sikolyt talán csak a magányos állat hallat, vagy a halálért imádkozó ember... Már megbocsásson! (És ezzel gyorsan kifordul az ajtón)
HORKÁNYI (ott marad az ajtóban, és amikor már elhalnak Lizi léptei, csak akkor csukja be az ajtót) Sikerült! (Tér vissza a szobába) Sikerült! Most egy darabig békén hagynak majd. Óh, Istenem, ha látta volna magát a szerencsétlen, a tükörben!
IRINGÓ (közben megjelent, és ott várakozik a fotelnek támaszkodva) Ki?
HORKÁNYI (meglepődve) Ki? Ki? Úgy teszel, mintha nem tudnád! Vajon ki? Lizi, természetesen. Most már ő is beállt szolgálatba!
IRINGÓ Megint rémálmaid voltak? Ezelőtt nem voltak, most meg mitől vannak ilyen gyakran?
HORKÁNYI (mint aki meg akar szabadulni a nyomába szegődött kísértettől) Képzeld...
IRINGÓ (azonnal félbeszakítja) Úgy kell neked! Mindig úgy bámultad, hogy a szemed esett ki utána!
HORKÁNYI (meglepetten) Ho... ho... honnan tu... tu... dddod?
IRINGÓ Nem voltam vak, láttam. Láttam, hogy minden egyes találkozásnál kerested benne a kancát, akinek a mámortól kéjes nyerítése eleinte éjszakáról éjszakára elűzte előled az álmot. És te hiába forgolódtál, mert én nem hallottam, és nem ébredtem fel, még akkor sem, amikor olyan szorosan bújtál hozzám, hogy a leheleted kopaszra perzselte fülem körül a fejem! És most, mióta egyedül maradtál...
HORKÁNYI (lassan eszmél) Szó... szó... szóval te? Teee?
IRINGÓ (fölényesen) Hamarabb is rájöhettél volna!
HORKÁNYI (lerogy a fotelbe) És most csak azért jöttél, hogy kiélvezd a helyzetet?
IRINGÓ Nem! (Ő is leül a másik fotelbe) Ebédidő közeleg. Ebédelned kell!
HORKÁNYI (mint aki meg sem hallotta) Jó, majd ebédelek.
IRINGÓ (figyelmeztetőn) Ma saláta van soron!
HORKÁNYI (változatlan hangon) Azt hiszem, Lizi hozott valamit abban a piros lábasban. Majd megmelegítem...
IRINGÓ (előbb szétnéz, aztán élesen) Álmodtad! Nincs semmiféle piros lábas!
HORKÁNYI (legyint, mert korántsem az étel körüljárnak a gondolatai) Akkor majd eszem valamit...
IRINGÓ Láss hozzá a főzéshez, és én addig majd mesélek valamit.
HORKÁNYI (rosszat sejtve kapja fel a fejét) Mit?
IRINGÓ (húzza az időt) Hát majd meglátjuk! Valamit majd kitalálok. Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy találkoztam Szerénával?
HORKÁNYI (meglepetten) Szerénával? Szerénával! Nahát! (És nem tud megmaradni a fotelben)
IRINGÓ Tudtam, hogy ettől majd felforrsz! De gyere ki a konyhába, te főzöd a salátát, és én közben Szerénáról mesélek neked, jó? (Kimennek a konyhába. Horkányi előszedi a salátát, és kezdi takarítani, Iringó eközben felkucorodik a székre, térdeit átöleli) Vigyázz, az nem tiszta! (Egy darabig elégedetten nézi Horkányi ténykedését, majd belekezd) Pontosan olyan, amilyennek leírtad!
HORKÁNYI Na látod!
IRINGÓ (meg sem hallja a közbeszólást) Üdvözöl... Különben még mindig ugyanaz a férfibakancs van a lábán, amiben te megismerted, mert amikor meghalt, hiába tették tűvé a házat, semmiféle más lábbeli nem volt a lakásban. Egyedül a bakancs! Így hát most is az van a lábán!
HORKÁNYI (salátatakarítás közben hirtelen felvihog) És mondd csak! Neki vannak már szárnyai?
IRINGÓ (természetes naivsággal) Hát persze!
HORKÁNYI (kitör belőle a röhögés, a hasát fogja) Szerencsétlen! (És röhög)
IRINGÓ Mi bajod?
HORKÁNYI (még hosszan kacag, és majd csak amikor kissé megcsendesedik, mondja) Semmi! Semmi! Csak elképzeltem abban az otromba, kitapodott bakancsban... szárnyakkal... meg glóriával... (És nem állja meg, újból rájön a kacagás)
IRINGÓ (ő is elkacagja magát) Az igazság az, hogy én nem úgy látom, ahogy te! De most, ahogy mondod, hát én is egy percre... (És elmosolyodik) Az biztos, hogy nagyon kilóg a sorból. De neked nem szabad kacagnod rajta, még akkor sem, ha valóban olyan nevetséges, mert ő indított el téged az úton... Vagy már elfelejtetted?
Horkányi keze megáll a salátával a levegőben, Iringóról is megfeledkezik, akárha Szerénát látná maga előtt... miközben lassan, egészen lassan kihunynak a fények. Sötét lesz. A sötétben átrendeződik a szín. Szerkesztőségi szobává, jobban mondva főszerkesztői irodává alakul át. A színen egyedül Szeréna van. Arca, alakja, slampossága még nem vevődik észre, mert hatalmas cigarettafüst-felhőbe burkolózottan olvas az asztal mellett.
SZERÉNA (felkapja a fejét, és nagy élvezettel olvassa, hangosan) „És akkor a bőrkabátos Jocó, aki tartásában igyekezett egy titkos ügynök mozdulatait utánozni, hangjában és viselkedésében viszont egy részeg traktoristát mintázott meg, önkéntelenül...” Ez az! Telitalálat, öregem! Nem tudom, ki vagy, tőlem lehetsz akárki, de úgy elkaptad őket fiú, mintha ott lettél volna mellettem, vagy azok mellett, akik akkor éjjel szemtől szemben találták magukat velük! Remek! (Üt keze hátával a kéziratra) De ha ez a tökéletlen a végén majd nem közli? Csak azt próbálja meg! Elszarni a jövő tehetségét a háztól! Hát majd szétrúgom a tökét!
HORKÁNYI (35-40 évvel fiatalabb, kopog az ajtón, de Szeréna nem hallja, vagy éppenséggel rá sem ránt. Horkányi hát bejön az ajtón, és meg is torpan Szeréna fogadtatásán) Én... Izé... kezi... Erőt, egészséget, elvtársnő!
SZERÉNA (kezével szétpallja maga körül a füstöt, jobban mondva vájatot vág, hogy kilásson onnan, és dühösen kapja fel a fejét) Ki az ördög maga? És mit akar ebben a hajnali órában?
HORKÁNYI (most igazán zavarban) Én csak... izé... Akarom mondani...
SZERÉNA (már mindennel tisztában van) Áh, szóval te vagy az?
HORKÁNYI (semmit nem ért, de azért rábólint nagy-nagy alázattal) Hát igen... Igen... Én vagyok... Én...
SZERÉNA Te írtad ezt a remek kis írást, ami már napok óta itt árválkodik Róth Ignác (És az ajtón lógó névjegy felé bök az ujjával) főszerkesztő asztalán... És ez a dilis nem tudja, hogy mit kezdjen vele! Horkányi ijedten kapja válla közé a fejét.
SZERÉNA (az asztalt verve) Na, csak kerüljön a szemem elé, majd beszélek vele!
HORKÁNYI (kezd magához térni, a hangvételből, az otthonosságból kiindulva már összerakott magának egy képet, és abból tájékozódva indul el) Szintén szerkesztő tetszik lenni?
SZERÉNA (ránéz, mint aki nem biztos, hogy jól hallotta a kérdést, már bólintana is, amikor hirtelen észbe kap) Ja! Nem! Egy frászt, öreg! Egy frászt! Tudod?... (És abba is hagyja, de röviden, most már megváltozott hangon folytatja) Gyere, ülj le (Mutat az íróasztal előtt ácsorgó fotelre) Elmondok egy viccet, és abból majd megérted a dolgokat. (És az elképedt Horkányinak nagy élvezettel máris mesélni kezdi a viccet) Nem is olyan régen, még az ötvenkettes világbajnokságra, amikor válogatták össze a céllövőkeretet, egy csobán a botjára támaszkodva nézte, hogy próbálkoznak sorra a katonatisztek. Mert, hát azzal már te is tisztában vagy, hogy ilyen helyre nem mehet akárki, csak aki megbízható, és valamicskét lőni is tud. És ugyan ki más jöhetett számba, mint a hivatásos katonatisztek?! Ők már a politikai szitán átestek, tehát megbízhatóak, és elvileg lőni is tudnak, igaz? Hát lőttek! A csobán meg csak figyelte, ahogy a céltábla mellett dalolva süvítnek el a golyók. Nézte-nézte, majd aztán úgy délfelé már nem állta meg, és odament. Már megkövetem az elvtársurakat, de engedjék meg, hogy lőjek én is egyet. Ezek abban a pillanatban elkezdtek röhögni. Mit akarsz, öreg? – kezdte az egyik. Mi katonatisztek vagyunk, ez a foglalkozásunk, s ha mi nem találjuk el a célt, hogy gondolod, hogy te csobán létedre több szerencsével jársz? Én azért mégis megpróbálnám, és a tüszőjében kotorászva, pénzt vesz elő. A golyót is kifizetem. Hét lej ugye az ára? Erre aztán felkapták a fejüket. Na nem bánjuk, öreg. Lőj! És az öreg lőtt! Első lövése talál. Na még egyet! Az is talál. Talál a harmadik. Talál a tizenötödik. A huszadik... de ekkor már nem állták meg: Mondd, öreg, hogy lehet az, hogy mi tiszt létünkre nem találjuk el a célt, és jössz te, s csak úgy válogatsz a körök közül, hogy melyikbe lődd a golyót? Egyszerű, fiam, mondja az öreg. Én akkor voltam katonatiszt, amikor még ti voltatok csobánok! (Tárja szét a karját Szeréna, és elhallgat)
HORKÁNYI (érti Szeréna magyarázatát, de borzasztóan fél) Öööö... Iiiigen...
SZERÉNA Na nehogy itt nekem most mindjárt összetojd magad! (És rágyújt egy új cigarettára. A gyufa lángja hosszan megvilágítja az arcát, és ebben a fényben veszi igazán szemügyre Szerénát Horkányi Vidor)
HORKÁNYI A lényeget már sejtem, de azért még mindig nem állt össze a kép...
SZERÉNA (meglepetten) Mi? Az, hogy közel harminc évig voltam újságíró? Különben (És mielőtt nyújtaná, a kötényébe törli a kezét) báró Szederjesi Szeréna vagyok... Csak mint Kemény János, én sem gyakorolom a báróságot... Nem is gyakoroltam, mert mindig jobban izgatott az újságírás...
HORKÁNYI Horkányi Vidor. Áh, értem! Újságíró tetszik lenni! (És közben, akár a ló a zabos tarisznyának, sűrűn bólogat)
SZERÉNA (nem állja meg, hátba veri) Csak tetszettem lenni valamikor! Ma egyetlen kurva, megveszekedett sor sem jelenik meg az aláírásom fölött! Mintha nem is élnék már... Takarítónő vagyok! Vagy ha úgy kevésbé zavar, adminisztrációs munkakörben dolgozom... (S igyekszik magát is, és kényes helyzetét is füsttel takarni) Hiszen tudod, reakciósok nem dolgozhatnak a sajtóban... Népnevelői munkát nem végezhetnek politikailag megbízhatatlanok... Így aztán takarítok! Mert ehhez nem kell aláírás; akár keresztet is tehetek a bérlistán a nevem mellé, a kutyát sem érdekli... Írni viszont nem írhatok! Egyetlen sort sem! Azaz, hogy igen, csak éppen nem jelenik meg. Legalábbis a nevem alatt nem! (És kacsint.) Érted? Most például Róth Ignác álnéven írom a vezércikkeket...
HORKÁNYI (közben összeszedi magát, és már éppen egy másik véglet felé tart, megpróbál nagystílűen viselkedni) Hát persze! Világos!
SZERÉNA (meg sem hallja) És mondd csak, valóban te írtad ezt a remek kis novellát?
HORKÁNYI (ettől megint kicsúszik lába alól a talaj) Iiiigen. Aaazt hiszem...
SZERÉNA Na ne marhulj, öreg! (Veri hátba) Most már te írtad vagy nem?
HORKÁNYI Éééén... (Majd feltör belőle) Az úgy volt tulajdonképpen, hogy előbb megláttam a hőseimet a kocsmában... Elég volt csak rájuk pillantanom, és már rögtön tudtam, hogy ők az enyémek! Hazarohantam és megírtam a történetet. Nem is tudom! Azt hiszem, hogy én csak leírtam, a történet tulajdonképpen az övék, hiszen még a szavak is... Pontosan azok, amiket tőlük lestem el észrevétlen... Én csak rögzítettem a dolgokat... De nem én találtam ki! Tetszik érteni? Én csak keretbe fogtam... Rátámaszkodtam a valóságra, hogy könnyen meg tudjam fogni, és...
SZERÉNA (őszinte lelkesedéssel) Ez az! (És utánozza) „Én csak rátámaszkodtam a valóságra, hogy könnyen meg tudjam fogni...”
HORKÁNYI (meglepetten, elveszve a helyzetben) Tessék? Valami nem jót mondtam?
SZERÉNA (mit sem törődve Horkányival) Itt a lényeg! Hogy is nem vettem észre már az első percben. „Én csak rátámaszkodtam a valóságra...”
HORKÁNYI (zavara egyre fokozódik) Mi van a valósággal? Valamit elrontottam?
SZERÉNA (most eszmél) Áh, nem! Dehogy! Épp ellenkezőleg. Hiszen mondtam már, hogy a novella jó. Ehhez már nem szabad hozzányúlni! Csak hirtelen meglepett, hogy minden olyan valósághű benne, akár ha moziban látnám. Na, nem éppen! (Javítja ki gyorsan magát) Akárha egy rejtett kis ablakon a valóságra látnék rá...
HORKÁNYI (dagadó kebellel) Hát tetszik tudni... Én megfigyeltem őket, és mindjárt közelükbe húzódtam, hogy halljam a hangjukat is, értsem, hogy mit beszélnek...
SZERÉNA (kissé hűvösen, mint aki attól fél, hogy a magyarázattól szétpukkan a gömb) Igen. Tudom. Különben ezt már mondtad... De mi lesz akkor, ha majd a novella megjelenik, és hőseid magukra ismernek?
HORKÁNYI (mint akinek ez eddig meg sem fordult az eszében) Hááát...
SZERÉNA (kiélvezi a helyzetet) Egy biztos, nem fognak tapsolni neki!
HORKÁNYI (máris megijedve) Azt tetszik mondani, hogy botrány lesz?... Hogy hát izé...
SZERÉNA (legyint) Áh! Botrány nem lesz. Legfeljebb elverik rajtad a port...
HORKÁNYI (megkönnyebbülve) És?... És a másik...
SZERÉNA (sejti a kérdés elmaradt felét, de nem egészen biztos benne) A másik oldal? (És a kezével egyértelműen felfelé mutat.)
Horkányi bólint, mint aki nem meri még megnevezni sem.
SZERÉNA A hatalom? (Majd mérgesen rászól) Beszélj világosan, ha tudsz!
HORKÁNYI (most látszik rajta, hogy igazából attól fél, nehogy a Szeréna sorsára jusson) Ühüm!
SZERÉNA (lekicsinylően legyint) Attól egyelőre még, nincs amiért tartanod! Örülni azért ők sem fognak, mert a színeid, hogy úgy mondjam, rájuk nézve sem hízelgőek, de majd túlteszik magukat rajta...
HORKÁNYI (olyan mondjam, ne mondjam-lendülettel) És...
SZERÉNA (már unja talán, vagy irritálja Horkányi zavara) Na, nyögd már ki!
HORKÁNYI És, hogy mondjam? Nem tűnik dörgölőzésnek? Hízelgésnek, akarom mondani.
SZERÉNA (gondolkozik egy keveset) Nem... Egyáltalán nem! Mert az arányokat eltaláltad. De mondom, ne lepődj meg majd, ha a hőseid alkalomadtán elverik rajtad a port. Ez könnyen meglehet. De hát, s ezt te is jól tudod, a művészet mindig áldozatot követelt, igaz? (És ezzel, mint aki a témát már lezártnak tekinti, a kötényéből egy flaskát húz elő) Na, gyere! (Kacsint az ámuló Horkányira) Igyunk egy kortyot! És tegezz nyugodtan...
Horkányi közelebb megy, aztán nézi Szeréna hosszú kortyát, nyúlna is az üveg után, meg nem is. Végül kézbe veszi az üveget, és egy apró kortyot iszik. Majd anélkül, hogy tudna róla, még egyet. És még egyet. Most már a helyzet megváltozott, Szeréna nézi aggodalommal, tekintetében ott van a „na most már elég!” De nem mondja ki.
SZERÉNA Náci...
Horkányi magához tér, és gyorsan körbeforogva, mintha keresne valakit, visszaadja az üveget. Éppen idejében, mert a lépcsőn nehézkes léptek
közelednek.
SZERÉNA Náci!
HORKÁNYI (zavart ijedtséggel, mert hiszen számára a Náci mást jelent) Kiii?
SZERÉNA (elteszi az üveget) Mindjárt megismered.
RÓTH IGNÁC (szuszogva, fújtatva, mint akinek nem elég szekrény nagyságú testét felcipelni az emeletre, ott van mellette a másnaposság is, és melléjük, ráadásnak, az örökös félelem) ’reggelt! (Köszön Szerénának, Horkányit észre sem veszi. Majd amikor észreveszi, gyorsan jeleket int Szerénának) Ki az?
SZERÉNA ’reggelt, főnök! (Fogadja a köszönést, és inti, hogy nyugi, semmi gond)
Róth Ignác átfújtat az irodán, miközben majdnem hasra esik Szeréna vedrén.
SZERÉNA (vigyorogva) Értem, főnök! Már végeztem is...
NÁCI (dühösen, mint aki az élő fába is belekötne) De hiszen még el sem kezdted?
SZERÉNA (vállat ránt, és csak úgy könnyedén) Annál könnyebb abbahagyni! (És máris szedi össze a holmiját) Ja igen! Hallod, főnök? Ez az ürge itt... (Horkányi felé int) Mit mondtál, hogy is hívnak? Horkányi mondaná, de az izgalomtól nem jön ki hang a torkán.
SZERÉNA (legyint) Mindegy! A neve ott van.
NÁCI (a feje robban szét) Hol?
SZERÉNA Ott az alatt a novella alatt, ami az asztalodon várja, hogy végre becserkészd... Ne hagyd ki, mert remek írás. Pont a vasárnapi mellékletbe való. Úgy sincs anyagunk még!
HORKÁNYI (eddigre már valamelyest összeszedte magát, és előjön az íróasztalhoz) Horkányi Vidor...
NÁCI (elkapja Horkányi vékony ujjait) Szólíts csak Náci bátyámnak! (És a kézfogás utáni pillanatokban kihuny a fény, és amikor újra meggyúl, megint Horkányi lakásában vagyunk. Horkányi a konyhaasztalnál áll, és a salátát takarítja)
HORKÁNYI (éppen annyi szünet után, ami alatt a közönség érzékelni tudja a magasröptű pálya ívét a kézfogástól a salátapucolásig) Hát a verést, azt eltaláltad... Ajaj, de még mennyire! Úristen, hányszor vertek meg a hőseim! És amikor itthon jajgattam és nyögtem, akkor jött Iringó: „Igen, mert nem tudsz meglenni a nélkül az átkozott kocsma nélkül!” (És nem veszi észre, hogy közben Szeréna a félretaposott bakancsában, és most már szárnyakkal és glóriával a feje fölött, betotyog a lakásba. Különben a glóriát és a szárnyakat leszámítva minden olyan rajta, mint amilyen az előbbi jelenetben volt, még a vedret is magával hurcolja, csak kissé még talán fáradtabb. Ez messzire lerí róla)
SZERÉNA (hangosan sikolt a konyhaszék, miközben kihúzza az asztal alól) Jaj! (Masszírozza a térdeit)
HORKÁNYI (meglepetten és a kezében levő salátával nem tudja hirtelen, hogy mit kezdjen) Szeréna, te itt?
SZERÉNA (a salátára mutat, elvigyorodik) Ezt ő tette veled? (Int a szoba felé, mintha Iringó ott állna az ajtóban. Ott is áll, csak éppen Horkányi nem veszi észre)
HORKÁNYI (még mindig a salátával a kezében) Hogy kerülsz ide?
SZERÉNA (fáradtan nyögdécsel, majd leveszi a glóriáját, és az asztalra teszi a saláta mellé) Na így! Így már sokkal jobb, mert ez a vacak is csak lötyög a fejemen! Összevissza számozzák őket, mint a bakancsokat annak idején! Ha előrehajlok, mindjárt a szemembe hull, de hát, mit csináljak, ha egyszer kötelező viselni...
HORKÁNYI És ezért jöttél, hogy ezt most elmondd nekem?
SZERÉNA Most mi bajod?
HORKÁNYI Nekem?
SZERÉNA Neked, öcsi! Neked! Úgy hallottam, elment az eszed!
HORKÁNYI Szóval ő mondta, mi? És ő is vett rá, hogy eljöjj? (Mutat a szobaajtóban szótlanul várakozó Iringó felé)
SZERÉNA (nyögdécselve) Egy frászt! Pont olyan ütődött maradtál, amilyen akkor voltál, amikor örökösen megveretted magad...
HORKÁNYI És ezt feltétlenül most akartad közölni velem?
SZERÉNA Hát persze! Ki látott olyan barmot, aki egész életében rátámaszkodott a valóságra, és akkor a sír peremén egyensúlyozva fogja magát, és hátat fordít neki!
HORKÁNYI (csak most dobja le a kezéből a salátát, idáig azzal hadonászott) Ő vett rá, mi? Összeesküdtetek ellenem!
SZERÉNA (legyint) Bolond vagy, kölyök! A vesztedbe rohansz! Tudhatnád, hogy a valóságot nem lehet megtagadni! Ha valaki igen, akkor te igazán tudhatnád.
IRINGÓ (lassan eljön az ajtótól, és odalép hozzájuk) Tudja is! Csak hát ő szándékosan rohan a vesztébe! Hát nem érted, Szeréna?
HORKÁNYI (hosszan hallgat, aztán egyik kezét a szemére, másikat a fülére tapasztja, és sokáig marad így. Amikor kezét elveszi a szeméről, füléről, csak egymaga van a konyhában, az imént kihúzott szék is a helyén van. Ebben a nagy egyedüliségben nem találja a helyét. Üres, kiégett mezőnek látja a konyhát, és ez kibillenti az egyensúlyából. Ránéz a salátahalomra, aztán felkapja a fejét) Hagyjatok! Hagyjatok békén! Nem érdekeltek! (És egyetlen mozdulattal a salátát leseperi az asztalról, de ez nem elég, a széket is felrúgja, majd rátaposs a salátára is!) Elég volt! Elég volt! Ti nem tudjátok! Nem tudhatjátok! És akkor hallgassatok! Hallgassatok! Kussoljatok! Értitek? Kussoljatok? (És folytatná tovább is, de kifárad. Kifulladva ül le a székre, de még ott is, lihegve is, légszomjjal küszködve is ismétli) Kussoljatok! Pofa be! Értitek? Pofa be! (A lassan megbőröző csendben egyszer csak a lépcsőn rohanó léptek hallatszanak, majd kissé később felvijjog a csengő is)
VIOLA (ijedten nyomja a csengőt, kiabál) Horkányi bácsi... Horkányi bácsi... Viola vagyok! Tudom, hogy benn van... (Felváltva dörömböl, csenget) Engedjen be! Viola vagyok... Viola!
HORKÁNYI (felnéz, hosszan szembenéz a közönséggel, és egészen későre mondja csendesen) Már késő, Viola... Elkéstél... (És ahogy ezt kimondja, vagy már a szöveg közben is, lassan kezd elsötétülni a színpad)
Vége a második felvonásnak.


HARMADIK FELVONÁS

Történik néhány órával később, egy valamikor jobb időket is megélt kocsmában, amelyik mára annyira üres, hogy csak Rudi, az álmos, öreg pincér árválkodik benne. Amikor felmegy a függöny, Rudi épp az egyik ablak melletti asztalnál ül, és keresztrejtvényt fejt egészen addig, amíg elálmosodik, és feje nagyokat bólogatva integet kifele. Így ül, hol nagyokat, hol aprókat bólogatva, amíg a Báros két teletömött szatyorral bekacsázik.

BÁROS (már az ajtóból tele szájjal) Ugye, hogy igazam volt! Megmondtam, hogy nem jön senki. Már megfigyeltem, hogy ebben az órában a kutya sem dugja ide az orrát.
RUDI Gizike, maga mindent megfigyel, igaz? (Mondja gúnyosan)
BÁROS (ő csak rendezi a magával hurcolt csomagokat, így aztán nem veszi észre a Rudi szavaiban megbúvó gúnyt) Hááát... Tudja, álszerénység nélkül elmondhatom, hogy csak nagyon kevés dolog kerüli el a figyelmemet.
RUDI (kíváncsian) Igazán?
BÁROS (megáll, és gyanakodva néz szét előbb a pulton, aztán a pult mögötti italos polcon) Na lássuk csak! De előbb inkább elrakok holmit, mert mindjárt itt lesz Kata, hogy majd nyomjam a kezébe. (A pult alatt rendezget, onnan szól vissza) Legalább a nagyját cipelje haza. Elég nagy már ahhoz, hogy bár ennyit segítsen!
RUDI Nincs olyan nap, hogy ne jönne oda az unokám! (És az arca ragyog a dicsőségtől) S ha netalán valamiért nem tud eljönni, akkor telefonál.
BÁROS (visszavág) És az apja?
RUDI Ne is mondja! Ha véletlenül összefutunk az úton, mindig úgy köszön: „Nincs véletlenül egy ötvenezresed? A hét végén majd arra jövök, és megadom!” Eleinte adtam, Gizike, mert milyen az ember, a fia, nem? De aztán, amikor eljött a hét vége, és nemhogy a pénzt nem láttam, hanem még őt sem, azóta mindig a pénztelen ruhámban hoz össze a véletlen vele. Inkább a gyermeknek adom, ha már...
BÁROS (közben elrendezett holmit, és visszatért az örökös játékukhoz) Na lássuk! Azt hiszem, megvan! A banánlikőr, igaz? Nincs egészen a helyén!
RUDI (meg is feledkezett a játékról, és most csodálkozva kérdi) Mi van a
banánlikőrrel? BÁROS Rudi bácsi! Most játszunk, vagy nem játszunk?
RUDI (észbe kap) Ja! Játszunk. Hát persze, hogy játszunk. De nem a banánlikőr! Annyi eszem még van, hogy ne a ritkán használatos üvegeket mozdítsam el, mert hiszen azokat azonnal észrevenné. Mindig is azzal kezdi az ellenőrzést, igaz?
BÁROS Szóval nem a banánlikőr! Na lássuk!
RUDI (elégtétellel) Adja fel! Ma nem fog rájönni!
BÁROS (sértetten) Neeem? Azt maga csak gondolja!
RUDI Amíg maga keresi, lelkem, hogy megvan-e még az ébersége, addig én előkészítem Vidor bácsi asztalát, mert mindjárt itt lesz az öreg. (És hatalmas zsebórát húz elő a szmokingja felső zsebéből, és messzire eltartva magától nézi az órát) Hűha, hogy eltelt az idő!
BÁROS (továbbra is a felsorakoztatott üvegeket figyeli, de azért Rudit is szemmel tartja) Rudi bácsi, mióta ismeri az öreget? (Int az ajtó felé, mintha máris ott állna a költő)
RUDI (egy hamutárcát vesz el a bárpultról, és hosszan sikálja, hogy fényesen csillogjon) Ajaj, lelkem! Néha azt hiszem, hogy amióta világ a világ! (Megáll a törléssel és próbálja nyakon csípni az időt, de nem sikerül neki) Fogalmam sincs! Csak azt tudom, hogy nagyon rég ismerem.
BÁROS (anyáskodva, vagy inkább az ügyeletes kisokos hangján) Próbálja meg valamihez kötni!
RUDI (meglepetten fordul a hamutárcával és a törlőronggyal a kezében a bárpult felé) Mit? Ezt hogy érti? Kit kössek, és mihez?
BÁROS (most már mintha hülyegyermekkel állna szemben) A megismerkedésüket, Rudi bácsi. Miért, maga mire gondolt?
RUDI (közben végzett a hamutárcával, és az ablak előtti asztalt rendezgeti, amelyiknél az előbb még ő bóbiskolt) Na így! Tudja, Gizike, Vidor úr már van húsz éve, hogy nem cigarettázik...
BÁROS (epésen) Ezt már én is megfigyeltem. S akkor minek a hamutálca?!
RUDI (elindul vissza az időben) Valamikor cigarettázott. Ajjaj, de még mennyit! De aztán, Iringó asszony...
BÁROS (csodálkozva) Hogy telik az idő! Mindjárt egy éve, hogy elment...
RUDI Látszik is az öregen!
BÁROS Ugyan már! Szerintem éppen ellenkezőleg. Egy idő óta, mint a szekrényből kivett, és a levegőre kitett ruha, visszakapta a fényét. Olyan, mintha most tanulná újra az életet. Úgy bámul mindig, hogy a szeme esik ki. Néha már attól félek, hogy a vén kecske egy szép nap ajánlatot tesz.
RUDI Akkor maga nem ismeri őt, lelkem!
BÁROS (fölényesen, mint aki nem engedi ki igazát a markából) Miért? Maga szerint milyen? Figyelje csak meg! Majd ha bejön, néhányszor felnyúlok a banánlikőrhöz. (És mutatja, hogy felágaskodik a polc felé) Akkor nézze meg majd, hogy bámul!
RUDI Éppen ellenkezőleg! Még tartja magát valamiért, de úgy érzem, hogy már nem sokáig. Tegnap is... Én úgy érzem, hogy Iringó naccsága halálával ő is elszakadt a valóságtól!
BÁROS (elképedve mutatja az ujjával) Begolyózott?
RUDI (nem hallja meg) Benedek Eleket és Mari nénit emlegette... Velük
példálózott.
BÁROS Ja! És mi van ebben?
RUDI (kioktatóan) Csak az, lelkem, hogy miután Benedek Elek meghalt, Mari néni is követte őt, úgyhogy egyszerre volt a temetésük... (Majd pátosszal) Ilyen se volt több a magyar irodalomban!
BÁROS (csodálkozva) Hát arról már jócskán lekésett! (Rudi haragosan néz rá, és ettől hangot vált) Hogy maga miket tud! Honnan tudja?
RUDI És ez nagy szó, ha ő mondja! Mert ő világéletében a valóságra támaszkodott... Így mondta! Ő mondta, Gizike, mindig, miután megverték a hősei. Hiába mondtam neki, drága Vidor úr, mert hiszen én minden írását olvastam, Gizike, mindeniket! Ő hozta el nekem! És mindjárt, ahogy a kezembe nyomta, ott volt a kérdés is a száján „Na, Rudika, lássuk, felismeri-e”, és én aztán rögtön mondtam, hogy ez Konrád úr, a volt szőrmekereskedő... ez meg az a nagyszájú szlovák, a koszvájó, Hrackó! Ez meg a túrós Borcsa... ez meg a részeges Hutera... (Legyint) Mindeniket fel lehetett ismerni, Gizike! Még a szavak is azok voltak, amiket ezek használtak.
BÁROS (rátámaszkodik a pultra, és szánalommal a hangjában kérdi) És tényleg mindig megverték?
RUDI Pedig hányszor kértem! Drága jó Vidor úr, jöjjön már meg az esze, és keverje úgy a színeket, hogy ezek (mutat háta mögé a hüvelykujjával) ne ismerjenek magukra! De ő csak legyintett mindig... „Áh, Rudika, úgy az egésznek semmi értelme!” S így van? Kérdeztem. Csak akkor van, ha magát megverik? „Akkor legalább tudom, hogy eltaláltam a célt.” De hát ez az örökös verés... Dadogtam, mert ennyi idő után sem fér a begyembe, hogy valaki fel sem veszi, ha elagyabugyálják istenesen. Azzal vágta el a dolog élét mindig, hogy a művészet áldozatokat követel... Most mondja meg maga is! (Közben a Báros egyértelmű válaszát többször is mutatja egymásután. Rudi hirtelen észbe kap, mintha az előbb elmondottakhoz most világosodna meg előtte az érv) És képzelje, Gizike! Egyik nap, emlékszik? Akkor, amikor azt a borítékot a kezembe nyomta... Ezt olvassa el, Rudikám!
BÁROS (mohó kíváncsisággal) Na nem is mondta akkor! És mi volt a borítékban?
RUDI Soha nem találná el! Egy helyszíni tudósítás a csecsen háborúról.
BÁROS (meglepetten és a kifejezéssel küszködve) Egy helyszíni tud... Micsoda?
RUDI (a bennfentesek fölényével) Egy helyszíni tudósítás...
BÁROS (nehezen rakja össze a dolgokat) Olyan izé, amiben?...
RUDI Olyan. Pontosan olyan.
BÁROS De... (Most eszmél rá igazán) De hát... Az a Csecsenföld annál messzebb van, hogy estétől délutánig... Akkor ő nem is járt ott!
RUDI Csakhogy rájött végre!
BÁROS (elképedve) És tényleg az volt a borítékban? Maga csak ugrat, Rudi bácsi, igaz?
RUDI Vannak dolgok, Gizike, amivel az ember... (De nem mondja tovább, mert kivágódik az ajtó, és az ajtókeretben ott áll Jocó)
JOCÓ Jó napot! (Az első felvonásbeli jelenetéhez viszonyítva, most már öregesen böki ujját a homlokához, és megindul egyenesen a Horkányinak előkészített asztalhoz)
RUDI Hé, Jocó! Várj!
JOCÓ (a válla fölött visszaszól) A szokásost, Rudikám. Tudod te... Beszélnem kell vele. Muszáj, érted?
RUDI Ha le találsz ülni a Vidor úr asztalához, akkor lesheted, amíg kiszolgállak. S különben is mióta vagytok ti olyan viszonyba? Vagy megint kezded? Ami volt, azt már elintéztétek.
JOCÓ (mérgesen) Majd meglátod... De nem értem, mért vagy úgy oda, mintha veled lenne bajom?
RUDI Ne add a hülyét, Jocókám! Hiszen te is éppen olyan jól tudod, mint én vagy Gizike, hogyha nem lenne Vidor bácsi, már rég lehúzhattuk volna a rolót!
BÁROS (viharos lendülettel jön Rudi segítségére) Mára is két turistacsoport jelentkezett be.
JOCÓ Na és! Mi közöm nekem hozzá?
RUDI Csak annyi, Jocókám, hogy amíg te a nyavalyás féldeciket, csak miután megkapod a nyugdíjat, fizeted ki. (Utánozza) Írd a többihez, Rudi, majd ha megkapom a nyugdíjat, jövök a steksszel! Addig Vidor bácsi mindig rendesen fizet. És nemcsak az...
BÁROS Nem beszélve a csoportokról, amelyek azért jönnek, hogy őt lássák!
JOCÓ (felkapja az utolsó mondatot, és megváltozott, gúnyos hangsúllyal lobogtatja meg egymásután többször is) „Hogy őt lássák! Hogy őt lássák! Hogy őt lássák!”
BÁROS (mint akit áramütés ért, csap a homlokára) Megvan! Én, a hülye, hogy nem vettem észre már az első pillanatban? (Ezalatt Jocó leül a terem egyik távolabbi asztalához, Rudi pedig a pulthoz megy) A rum! Az a vacak rum, igaz?
JOCÓ (ezt egyenesen sértésnek fogja fel) Magának mi baja a rummal? Töccse ki, és kész!
BÁROS (nem törődik vele) Eltaláltam, Rudi bácsi?
RUDI Ja, igen! A rum volt!
JOCÓ (nem tudja mire vélni a dolgot, karjaival csapkod, hadonászik) Várj! Nem kell! Hallod, Rudi? Nem kell! Nem iszom rumot!
RUDI (a Bárosnak) Mi van itt, Gizike? Ma mindenki bedilizett?
JOCÓ (tiltakozva hadonászik a kezével) Engem nem érdekel! Nem kell! Az előbb ismerték el, hogy a rum volt! Hát nekem nem kell!
Báros és Rudi egymásra néznek, majd hangosan, fulladozva kezdnek nevetni. Nem sokáig, mert közben újra nyílik az ajtó. A már említett turistacsoport
egyik tagja jön be.
TURISTA I. Jó napot kívánok! Beszélnek magyarul? (És egyelőre nem lép beljebb, hanem megáll az ajtóban)
RUDI (visszafordul, és a bárpulttól kérdi Jocót) És akkor mi lesz?
JOCÓ (határozatlanul) Hát nem is tudom... Talán vodka. Nem! Inkább konyak... Nem! Mégis inkább vodka...
BÁROS (bólint a turistának, de szólni Jocónak szól) Ha eldöntötte, majd emilen üzenje meg! Igen. Még beszélünk magyarul...
TURISTA I. (visszafordul, és a társainak) Igen, azt hiszem, jó helyen járunk.
TURISTA II. (hátulról) Kérdezd meg, te lüke!
TURISTA I. Tessék mondani, ez a... ide szokott járni...
RUDI Ne fáradjon, kérem. Igen. (És a hangja olyan, mint egy komornyiknak, ha vendéget jelent be) Maguk a csoport, akik Horkányi Vidor költő, író, esszéista és drámaköltővel szeretnének találkozni?
TURISTA I. (a lendületes bólogatástól sűrűn villogó szemüveggel) Igen! Igen!
Turisták közben bejönnek, és ott ácsorognak a bárpult előtt, miközben az ehhez járó közjáték zajlik.
RUDI Egy pillanat! Addig a hölggyel intézzék el az elintéznivalót! (S mutatja az ujjaival, hogy fizessék le a pénzt, ő pedig kihúzza magát, hogy szinte lehull róla az öregség, miközben a hangjában a legnagyobb tisztelettel kérdi) Uram, elnézést! Mit is mondott, mivel szolgálhatok? Jocó felhúzza a vállát, határozatlan.
RUDI (hangot és modort vált) Biztosíthatom, kérem, hogy a rum friss szállítmány, és minőségileg az ön által már megszokott kategóriát képviseli. Hozhatom?
JOCÓ (első nekirugaszkodásra nem tud lépést tartani Rudival, és kilóg a szerepből) Ha te mondod...
RUDI Biztosíthatom, uram... Különben is egy ilyen kedves vendéget, mint ön, soha nem csapnék be!
JOCÓ Na ne!... (Aztán észbe kapj Na nem mondom, én is szívesen jövök ide! Éppen ezért a...
RUDI (igyekszik megelőzni a galibát, és kiveszi Jocó szájából a szót) Megtisztel, uram!
JOCÓ (elkapja röptében) Így van! Megtisztelő, kérem alázattal! Határozottan az! (És maga elé már más hangon) A franc ezt a maskarát! Báros eközben kitölti, Rudi pedig kiviszi Jocónak a rumot.
RUDI Parancsoljon, uram! Kedves egészégére!
BÁROS Elnézést. (Fordul a turisták felé) Hányan is tetszenek lenni?
TURISTA I. Összesen tizennégyen jöttünk...
BÁROS (csodálkozva néz végig rajtuk) Tizennégyeeen?
TURISTA II. (az ügyeletes magyarázó) Tetszik tudni? Tizennégyen jöttünk el hazulról, de a többiek inkább...
TURISTA I. (zavartan) Ők fiatalok...
BÁROS Értem. Akkor hányan vannak itt?
TURISTA I. (a többiekhez) Akkor hányan vagyunk itt? (És kezdi számolni)
BÁROS (jobbnak látja saját kezébe venni a dolgot) Magával együtt, öten!
TURISTA I. (zavartan) Biztos?
BÁROS (inti, hogy kétség nem fér hozzá) Tessék! Számolja meg!
RUDI Közben a többiek, parancsoljanak, foglaljanak helyet.
TURISTA III. (térdeit befele csavarva, nehezen jár, mert látszólag már rég szorongatja, de most már úgy érzi, hogy a tettek mezejére kell lépnie, mert ha nem, baj lesz) Én inkább... (Dadogja zavartan, és a térdeit nyomkodja össze) Ha lehetne... Merre van a mosdó? Mindjárt összepisilem magam! (Rikoltja élesen)
Báros nem szól, csak a kezével int, s közben várja a Turista I-től, hogy ellenőrizze le végre a létszámot.
RUDI (készségesen) Arra parancsoljon! (És mutatja az irányt) Az ajtóba tessék jól belerúgni, mert másképp nem nyílik ki.
Turista III. elvánszorog.
RUDI (a többieket az egyik asztalhoz tereli) Parancsoljanak. De tessék igyekezni, kérem. Mindjárt itt lesz Vidor úr! És nem szeretném, ha önöket a kiszolgálásban, Vidor úr miatt, hátrányos helyzetbe hoznám, mert tetszik tudni, hogy van ez, kérem? Vidor úr, azért mégiscsak Vidor úr! Hiszen önök tudják, nem? Elvégre érte jöttek ide. (A vendégek lassan leülnek) S különben sem szeretném Vidor urat se zavarni... Roppant kényes a délutáni pihenőjére. Azért is jár ide már harminc éve, mert itt...
TURISTA IV. (érdeklődve) És tessék mondani, igaz az, hogy olyan mélyen ragaszkodik a valósághoz? Hogy hősei nemegyszer ismernek magukra, és ilyenkor... (Kerüli a szót)
RUDI (készségesen) Megverik!
Turista IV. zavartan bólogat.
RUDI (közel hajol az asztalukhoz, és mint aki titkot árul el) Látják ezt az urat, ott a másik asztalnál?
TURISTA II. (eközben noteszt kapar elő, a többiek fényképezőgépet) Csak nem?
RUDI Csak diszkréten, kérem! (Mondja a fotózóknak, aztán visszafordul a Turista II-höz) De igen, kérem. Ma szerencséjük van.
Jocó mikor észreveszi a fényképezőgépeket, azonnal pozíciót vesz fel. Mozdulatain látszik, hogy nem ez az első alkalom. Igyekszik minél mordabbnak, darabosabbnak látszani. Ettől aztán igazán nevetséges lesz.
TURISTA I. (közben a bárpultnál halom pénzt ad a Bárosnak)
ΒÁROS (figyelmeztetően) Ebben a fogyasztás, természetesen, nincs benne! Azt majd mindenki a végén...
TURISTA III. (eközben megkönnyebbülve érkezik meg az asztalhoz, de az utolsó szótagokat elkapva, azonnal fel is teszi a kérdést) És ma megint megveri?
TURISTA II. (ijedten kapja szája elé a kezét) Jaj, ne!
TÖBBIEK (egyből rápisszegnek) Hallgass!
RUDI (számára mindez a világ legtermészetesebb dolga. Lehet is, hiszen az egész számára csak üzlet) Ugyan miért verné meg? Ők már rég lerendezték egymás közt a dolgot, és most mondhatni barátok...
TURISTA V. (ijedt, zavart kíváncsisággal, jegyzetelésre készen) És ő... (Bök ujjával a Jocó irányába) Melyik írásának a hőse?
RUDI (látszik a tartásán, hogy csak a látszat kedvéért gondolkozik, holott egyből is kivághatná a választ) Lássuk csak... (És akarata ellenére is egy tárlatvezető hangján szól) Azt hiszem, az első... ha jól emlékszem! Róla mintázta a Bőrkabátost, a hasonló című novellából, még 1950ben... Ezzel a novellával robbant be az irodalomba, mint Szederjesi Szeréna... (És inti az ujjával) Báró Szederjesi Szeréna, kérem tiszteilettel, felfedezettje!
TURISTA V. (zavartan) Azt hiszem, azt éppen nem olvastam...
TURISTA IV. (mérgesen) Hallgass!
RUDI (félhangosan) Jellemző... Mint a vak tyúk, innen is, onnan is összekapirgálnak valamit, és azt hiszik magukról, hogy mindentudók! (Aztán hangot vált) Parancsoljanak?
Turisták értetlenül nézik Rudit, nem tudják elképzelni, hogy még mit akarhat.
RUDI Parancsoljanak, mit hozhatok?
TURISTA II. A fogyasztás benne van az árban?
RUDI (visszafogott dühvel) Amint már méltóztattak hallani, hiszen már mondtam, a fogyasztás nincs benne az árban, és asztalonként minimum egymillióra kell fogyasztani.
TURISTA IV. (felháborodva) Azért, hogy lássunk egy vén szivart?!
RUDI (haragosan, már-már kitörni készen) Bocsánat! Az a vénszivar, ahogy ön méltóztatott nevezni, történetesen Horkányi Vidor költő, író, eszszéíró és drámaköltő! És a vele való találkozás nem kötelező! Uraságodék miért nem mondták meg hamarább, két másik csoportot utasítottam vissza maguk miatt.
TURISTA II. (még mindig füstölögve, önmagának is és a többieknek is) Rendben! Ezen ne múljon! (És elsőnek rendel) Nekem hozzon egy... (És gondolkozik)
RUDI (segítőkészen) Egész üveggel tetszik érteni, igaz?
TURISTA II. (nem tudja, miről van szó) Ja! Mit?
RUDI Kérdeztem, hogy természetesen egész üveggel tetszik parancsolni?
TURISTA II. Mit kezdjek én egy egész üveggel?
RUDI Hát elméltóztatik fogyasztani, kérem tisztelettel... Én amúgy is csak bontott üveget tehetek az asztalra, mert ez italkimérés, tetszik érteni, és nagybani...
TURISTA IV. Hát ez rablás! Hozzon nekem is, de az én üvegemet ne bontsa ki!
RUDI Sajnálom, kérem! De ha el akarja vinni, majd kerítünk dugót...
TURISTA IV. Ugyan mennyiért?
RUDI (atyáskodóan) Nem fogunk összeveszni, kérem. (És hogy a kicsinyes alkudozás ne ismétlődjön meg a többiekkel is, közösen teszi fel a kérdést) A többieknek is ugyanazt?
TURISTA I. Igen... az jó lesz... És mondja csak! Könyvet... Horkányi Vidorkötetet itt lehet beszerezni?
RUDI (előbb mohón kap az üzleten, aztán megjátssza a sejtelmeset, hogy ennek is feljebb verhesse az árát) Hát, nem is tudom... tetszik tudni? Nekünk igazán nem is lenne szabad könyvet árulni... ha az ellenőrök elkapnak, akkor...
TURISTA V. (közbevág) Nem kapnak el! Majd azt mondjuk, hogy magunkkal hoztuk.
RUDI (fejét vakarja, mint akiben megvan a hajlandóság) Nem is tudom. Tegnap még volt néhány darab, de azokat, azt hiszem, Gizike (És a Bárosra mutat) félretette valakinek. Beszélek vele.
TURISTA I. (rábeszélő hangon) Próbálja meg elintézni, és majd megegyezünk. Nem fogunk összeveszni, igaz?
RUDI (a pénz hallatán mézes-mázasan) Azt kétlem, kérem tisztelettel. Már messziről látszik önökről, hogy úriemberek, és hogy a mi Vidor urunkat a lelkükben hordják... Na lássuk, mit tehetek! (És ezzel el)
TURISTA IV. Hát ez azért mégiscsak rablás! Ki gondolta volna, hogy egy öreg költőt még életében részletekben árusítanak ki? Mintha közönséges méteráru volna! Hullarablónak érzem magam máris, pedig még meg sem halt!
TURISTA II. Elment az eszed, kérlek! Gondolkozz! Egy Horkányiról van szó! Másképp, hogy kerülnél a közelébe! Azt tartják róla, hogy pontosan olyan pontos, mint a híres londoni Big-Ben! Csakhogy itt nem teveszőr kucsmás, skót szoknyás katonákat látsz, hanem egy költőt...
TURISTA V. (elhúzza a száját) Nem teveszőr, hanem medvebőr!
TURISTA II. (hosszan néz az V. Turistára, éppen visszavágni készül, amikor Rudi a bárpulttól inti, hogy a kötet dolga rendben van) Az mindegy! (És ők ketten máris vitába szállnak, de a vitáról eltereli a figyelmet Kata megjelenése)
KATA (előbb bedugja fejét az ajtón, mintha attól félne, hogy a vendéglőben majd az ő szemének tiltott dolgokkal találja szemben magát. És aztán, amikor látja a békés, lapos délutáni unalmat meg a várakozás izgalmát, bejön az ajtón) ’szcsókolom! Anyukám? (Kérdi a könyveket púpoló Ruditól, mert az anyja éppen le van hajolva, és a polc alatt számolja a maradék köteteket)
RUDI Szia, Kata! (S inti, hogy a mama itt van) Hogy vagy? Ugye még nem mentél férjhez?
KATA Még nem! (Aztán kipukkan belőle a nevetés) Megvárom, amíg Rudi bácsinak újra kinő a haja!
BÁROS (nem tudni, a hajlongástól vagy a haragtól vörös az arca) Kata!
KATA (zavartan) Ő kezdte!
BÁROS (kezében ott vannak a nehéz neccek) Gyere, vedd el! És irány haza! Haza, azt mondtam, megértetted? És tanulás!
KATA (unja a dumát) Igen, anyu! Megértettem, anyu! Tanulni fogok. És nem nézem a tévét. És...
BÁROS (meg sem hallja) Nekem nehogy elszédelegj valamerre máshova, megértetted? És a lecke! Mire hazaérek, az ágyban légy, és a lecke rendbe legyen, megértetted?
KATA (elveszi a nehéz necceket, és közben bólogat) Megértettem! Úgy lesz! Igen, anyu... Úgy, anyu... Csókolom, anyu... Csókolom, Rudi bácsi... csókolom, mindenki... Viszontlátásra... Alászolgája! (És ezzel elmegy)
BÁROS (előbb Rudira néz tanácstalanul, majd felszíva a vizet, a lánya után kiált) Kataaaa! (De a hangja már csak a becsukott ajtónak ütközik) Na megállj! (Aztán zavartan elszégyelli magát) Most mondja meg, Rudi bácsi! (De Rudi nem mond semmit, mert egész idő alatt az ablakot figyelte, és most meglátva az ablak előtt elvonuló árnyat, mint karmester int be)
RUDI Figyelem! Figyelem! Jön Vidor úr! Kérem, fessenek viselkedni! Nehogy lerohanják, ahogy bejön! És fényképezés sincs! Várják meg, amíg megissza az italát. Különben én majd szólok. Ne zavarják a nyugalmát! Elvégre egy Horkányi Vidorral állnak majd szembe, megértették? És, ha lehet, ne bámuljanak feltűnően az arcába! Rendben?
TURISTA IV. (csalódottan jegyzi meg) Ez a kis nyeszlett, semmi ember, akinek még árnyéka sincs?
TURISTA II. (se nem lát, se nem hall) Igazán nagyszerű! Mintha a lába nem is érné a földet. Csak úgy lebegne ég és föld között! Mindig ilyennek képzeltem el egy igazi nagyságot... Gondoljátok el, ha majd egyszer elmesélem az unokáimnak!
JOCÓ (is önkéntelenül az ablakot figyeli, és a Turista II. átszellemültsége őt is megzavarja, annyira, hogy megigazítja bőrzakóját, aztán pedig elengedi a poharát, és haját, bajuszát is elrendezi) Na hallj oda, te! Én meg azt hittem, hogy ez a kis mitugrász egy olyan izé... Kettévágott óriás, akiből tizenkettő egy tucat! Nahát...
Rudival az élen az egész vendéglő felkészül és átváltozik a költő fogadására. Horkányi belép az ajtón, de a változásból ő nem vesz észre semmit, még
mielőtt szétnézhetne, szembejön vele Rudi hangos köszönése. Amire Horkányi is kihúzza magát, hiszen számított is, és várt is rá, mert szüksége van arra, hogy bár erre a kis időre, a központban érezze magát.
RUDI Nagytiszteletem, Vidor úr! Van szerencsém, kérem tisztelettel... Parancsoljon. Hogy méltóztatik lenni?
HORKÁNYI (kissé leereszkedően) Üdvözlöm, Rudikám! Kézcsókom, kisasszony!
RUDI (megjátszott tapintattal) Nagyságos asszony már!
HORKÁNYI Hagyjon békét, Rudi! (Fordul Rudi felé, majd a Bároshoz) Nekem kisasszony marad, mert nem veszem tudomásul, hogy már férjhez ment! Hogy van, kisasszony? (Hajol meg a pult felé)
BÁROS (vihogását nehezen fojtva vissza) Köszönöm jól. S ön? (És rákacsint Rudira, hogy figyeljen, és azzal magasra nyújtózva, mellét előretolva keresgél a polcokon)
HORKÁNYI Itt mindig jól érzem magam. Tulajdonképpen ide kellene költöznöm. (S a nyújtózkodó Báros felé mutat, aztán megindul az asztala felé) Mit szól, Rudikám?
RUDI Itt igazán...
HORKÁNYI (legyint) Ugyan, Rudi! Össze is dőlne a kocsma! Iringó biztosan látna, onnan fentről, és...
RUDI (most megint pincér) Parancsoljon, uram. A szokásost?
HORKÁNYI Minek ez a cirkusz, Rudikám? Úgyis tudja, hogy mit fogok kérni...
RUDI Hozom! (S még Horkányi asztalától kiáltja a Bárosnak) A szokásosat Vidor úrnak!
TURISTA III. (elgondolkozva) Azt hiszem, az öreg olyan, mint a hamuval betakart tűz!
TURISTA I. Ugyan már!
TURISTA V. (csak hogy ellenkezzen) Nana! Ne szólj nagyot... Ha jól megfújják, még bármikor lángra kaphat.
TURISTA IV. Beleszédülnél a fúvásba!
TURISTA V. Azt hallottam, özvegy... (És nem fejezi be a mondatot)
Horkányi eközben papírt vesz ki a zsebéből, kibontja, és maga elé teszi. Megérkezik Rudi az itallal.
RUDI Parancsoljon, kérem tisztelettel... (És leteszi az italt, majd az abrosz nem létező ráncait igazgatja)
Horkányi szó nélkül átnyújtja a papírt Rudinak.
RUDI (elveszi, és gyorsan olvasni kezdi, majd csak úgy a kéziratból kinézve kérdi meg) Ez friss! Ma méltóztatott írni, igaz?
HORKÁNYI Még egészen friss, Rudikám. Ma hajnalban fejeztem be, és roppant kíváncsi vagyok... na de olvassa csak, olvassa... De üljön már le!
RUDI (már hajlik a leülésre, mozdítja is az egyik széket, aztán észbe kap) Jaj nem! Hová is méltóztatik gondolni! Egy pincér szolgálatban sosem ül le, kérem tisztelettel! Hová lett volna a világ, ha Pompejiben a katona leült volna őrségben!
HORKÁNYI (legyint, mint aki unja a sok hadovát, és belekortyol az italába, majd apró kortyait megismétli, többször is egymásután) Végtelenül kíváncsi vagyok, Rudikám, hogy észre veszi-e majd a lényeget... Na olvassa csak, olvassa! (Horkányi kinyújtott kezével a poharába kapaszkodik, mintha attól félne, hogy egy váratlan forgószél, amíg Rudira vár, elkapja, és magával viszi hirtelen. El is mélázik várakozás közben. Talán már nincs is a vendéglőben, miközben Rudi a papírt messzire eltartva magától, olvas. Látszik rajta a nagy erőlködés, mert ajkai mozognak, és mikor végre egy-egy szót ki tud rakni, boldogan bólint rá nyomban)
Többiek most már minden álcázás nélkül mind őket figyelik, és közben beáll
egy mély, hosszú csend.
Bőrkalapos ezt a hosszú csendet töri meg. Bejön, de senki nem törődik vele. Elmegy az egyik asztalhoz, közel a Jocó asztalához, és leül. Úgy forgolódik,
jön-megy a kocsmában, mint idegen helyen szokott az ember. Feltűnően bámészkodik. Tekintetük összevillan. Mintha Jocó alig észrevehetően bólintana neki, üdvözölné? Biztatná? Nem lehet tudni. Aztán hangos nyikorgással kihúz egy széket, és leül. Turisták mind odakapják a fejüket.
TURISTA II. Pssz! (És a nyomaték kedvéért az ujjával is inti, hogy halkabban)
Bőrkalapos leül, majd szétnéz, de Rudi nem hagyja abba az olvasást.
Horkányi is az előbbi testhelyzetben bámul maga elé.
BŐRKALAPOS (cigarettát vesz elő a zsebéből, és rágyújt komótosan. Miután néhány füstkarikát szétterít a levegőben, szólal meg rekedtes hangján) Hé! Van itt még életben valaki? (A Bároshoz fordul) Kicsim, hallod? Az a múmia még működik?
BÁROS Kicsid a retkes sarkú nagyanyád! Ki a franc vagy te?
BŐRKALAPOS A kedves vendég, anyu! Aki arra vár, hogy kiszolgálják, érted? Na mi lesz? Miféle teadélután van itt? Hé, öcsi! (Kiált át Horkányinak) Szólj annak a pincérnek! Mondd meg neki, hogy eljött a feltámadás, hö... hö... hö... Gábriel már rég fújja a trombitát! Ő az egyetlen süket halott, aki még nem hallotta meg. Hö... hö... hö...
HORKÁNYI (most fordul csak meg, és amikor meglátja végre szemtől szemben Bőrkalapost, egyből leesik az álla a csodálkozástól, aztán egy kis idő múlva, mint akinek elment a hangja, csak úgy a levegőben kapálózva, integet Rudinak, aki még mindig az olvasással kínlódik. Végre valami artikulálatlan hangok hagyják el a száját, és arcán mérhetetlen félelem lesz úrrá... ) Ő az! Rrrrudii! Ő az!
RUDI (most ér végére az olvasásnak, és úgy áll a helyzet közepén, mint ahogy a légy eszmél magára a tejben! Még mindig az olvasottak hatása alatt van) Hát ez igazán nagyszerű! De... De ki ez? (Lobogtatja a papírt) Ezt még nem ismerem!
HORKÁNYI (kétségbeesett erőlködéssel) Dobja ki! Dobja ki, Rudika! Itt a világ vége!
RUDI (meglepetten, és csak most veszi észre a Horkányi arcán eluralkodott félelmet) Tessék? És kit dobjak ki, Vidor úr, kérem tisztelettel?
HORKÁNYI (Rudi mellett erőt vesz félelmén, és az ujjával rámutat a Bőrkabátosra) Őt, Rudika! Hát nem látja? Megvakult, vagy teljesen elment az esze? Dobja ki, amíg még nem késő. Nézze meg! (Mutat reszkető kezekkel a Rudi kezében levő papírok felé) Nézze csak meg! Csíki sört fog kérni, és melléje köményest.
TURISTA II. (ijedten) Ti látjátok, amit én?
TURISTA V. (száját lebiggyesztve) Ennek már annyi! (Int hüvelykujjával Horkányi felé) Mire vártok még, nem látjátok, hogy... (S ahelyett, hogy kimondaná, az ujjával mutatja) Neki már annyi! Ha tudom előre...
TURISTA II. (kezeit tördelve) Hallgass! Követelem, hogy hallgass! (Majd Turista I-hez fordul) Ugye nem hagyod? Igaz? Te valamikor karatéztál! Na!
RUDI (most veszi igazán szemügyre a Bőrkalapost, és nála is végbemegy az, ami az előbb Horkányinál; előbb csodálkozva nézi Bőrkalapost, majd az ijedtség az ő arcára is kiül, aztán reszkető ujjakkal mutat Bőrkalaposra) Valóóóban! Ő... ő... ő az! Pont, mint a lapokon! (Lobogtatja a kéziratot, és úgy forog körbe, hogy meggyőzze a világot a csoda bekövetkeztéről) Pontosan olyan, ahogy leírta...
JOCÓ Hé! Mi van, Rudi? Valami baj van?
HORKÁNYI Szent Isten! (Sápad el még jobban, aztán Rudinak a szmokingját rángatja) Csináljon már valamit! Hallja?
BŐRKALAPOS Na végre! Én is aztot mondom! Hallod, te reumás szitakötő! Például repülj, fiam, a bárhoz, és hozz nekem egy csíki sört és egy deci székelyköményest! De, ha lehet, még ma, fiam! (És amikor látja, hogy Rudi a félelemtől kővé dermedve áll, ráüvölt) Lódulj, a zanyád! (Ettől most már végképp csend lesz a kocsmában. Hideg, tragédia előtti csend. Ültében mindenki igyekszik, bár amennyire lehet, elhúzódni Bőrkalapostól)
HORKÁNYI (szedi össze elsőnek magát, óvatos mozdulatokkal kiveszi Rudi kezéből a lapokat, és egy darabig nem hallatszik más, csak a papír zizegése, majd odafordul Rudihoz, és rábeszélő hangon) Dobja ki, Rudika! Dobja ki ezt az embert, kérem. Hiszen maga is látta... olvasta... tudja, hogy mi fog történni! Olvasta, Rudi! Ezt az embert én alkottam. Ő a Bőrkalapos! Róla szól a történet, Rudi! Róla! Hát nem érti? Dobja ki, amíg még nem késő. Dobja ki! És az egész nem igaz, Rudi... Nem igaz... (Roskad le a székre) Csak áltattam magam, Rudi! Nézze, ha ez megtörtént... Ha ez megtörténhetett... Rudi... Rudika... azt jelenti, tudja? Azt jelenti, hogy a valóságból nem lehet kilépni! Mert a valóság utoléri a képzeletet. Ember! És nemcsak utoléri, hanem... Ilyen... ilyen... Látja, Rudi? Azt mondaná az ember, hogy ilyen nincs. De maga látta, hogy van! Istenem, hogy mennyire van!
BŐRKALAPOS (csodálkozva és értetlenül hallgatja egy darabig, aztán elunja, és már zavarja is, hogy nem ő a kocsma közepe) Hé, öreg! Ki vagy te? És mit hadoválsz itt össze?
HORKÁNYI (elképedve ül a széken, nem hallja Bőrkalapos közbeszólását) Csakhogy én soha nem hallgatok Iringóra! Megmondta! Még amikor a még meleg írásra rátettem a tollat és a szemüveget, még akkor megmondta... De én nem hallgattam rá! Istenem, az utóbbi időben már másodszor ért utol a valóság! Másodszor! (És megáll, mint akinek látomása van) És harmadszor is... Harmadszor is utol fog érni! (És mint aki nincs eszénél, olyan boldog átszellemültséggel kezd el beszélni) Te tudtad, Iringó, igaz? Ezért nem akartad, igaz? Csak várj egy kicsit még, és én jövök... Jövök, Iringó. Jövök!
JOCÓ (most már feláll, és odajön Horkányi asztalához, mi több, az arcába bámul, és amikor rájön, hogy Horkányi már nem látja őt, megrázza a vállát) Ember! Író úr! Hallja, amit mondok?
TURISTA II. (a többiek nem tudják visszatartani, ő is odamegy az asztalhoz) Rosszul van? Nem érzi jól magát? Hazakísérhetem? Jöjjön, szívesen elkísérem... Hol lakik? (Kérdi a többitől, és rángatni kezdi Horkányit, de ő mozdulatlan marad. Talán nem is veszi észre, hogy mi történik vele és körülötte)
BŐRKALAPOS (ő is feláll, miközben a többiek borzalommal figyelik minden lépését, ahogy közeledik Horkányi asztalához) Mit mondsz, öreg? Hallom, de nehezen értem! Arról dumálsz, hogy te vagy az én apukám? Te? Egy ilyen nyeszlett, eldobott szivarvég! (És a füstöt Horkányi arcába fújja, aki mozdulatlan várja, hogy érjen már véget a világ)
RUDI (végre magához tér, és Bőrkalapos elé áll) Elég! Tűnjön el innen! Hagyjon békét Horkányi úrnak!
BŐRKALAPOS (röhögve nézi Rudi esztelen kapkodását, amivel őt akarja kitaszigálni a kocsmából) Mi van, kiscserkész? Nem bírsz magaddal, mi? Nyughass, öreg, veled semmi bajom! (És akkorát taszít rajta, hogy Rudi beesik a legközelebbi asztal alá)
TURISTA II. (mint macska, ereszti ki a körmeit, és indul rohamra) Maga vadállat! Szégyellje magát! Egy öregemberrel így bánni... (És rárontana, de Bőrkalapos egy fél fordulattal kitér, s egyetlen mozdulattal letépi róla a szoknyát. Turista II. ott áll égig érő felháborodásban és bugyiban, szólni sem tud, csak szemüvege villog, hol ide, hol oda) Gazember!
BŐRKALAPOS (újra szemtől szemben áll Horkányival, és miután elül Turista II. rikácsolása, aki végül egy abroszt kap maga elé, és elvonul a mosdóba) Na hallod, apu? Hát változott a dolog. Előbb veled végzek, és csak azután verem szét a kocsmát! Erre nem számítottál, mi?
JOCÓ (lekapja magáról a zakót, és feltűri az inge ujját) Azt már nem! Ne féljen, költő úr! Itt vagyok én!
BŐRKALAPOS Állj félre, öreg, hiszen neked már csak emlék dagad az izmaidban! Rágatlanul nyellek le, érted? (És rajta is olyant taszít, akár az előbb Rudin) Na apu, itt vagyok! (És két vállánál fogva felemeli Horkányit a magasba, aki, mint egy zsák, úgy lóg Bőrkabátos kezei közt. Feje oldalra billen, és minden mozdulatra lendül egyet) Mi a franc! Tán megszöktél, apu? Hé! (Ereszti le a székre, és kezdi gyöngéden pofozgatni) Hé, hallod? Hé, ember... (És tehetetlen kétségbeeséssel néz szét, olyannal, amilyent akkor érez az ember, ha erejét nem ismerve, túllépi a játék határait, és szembe kell nézni a nem várt következményekkel) Hé, öreg... (Majd fejét fölemelve végignéz a társaságon, és suttogva mondja) Ez meghalt... Meghalt... Istenem, meghalt...
És mint a pont a mondat végére, a csendben lehull a függöny.