FÓRUM

Válasz Herdernek és Adynak
A Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi és 1978-as újévi számában jelent meg Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című írása, amely mondanivalójával és fogadtatásával egyaránt rányomta bélyegét a hetvenes évek végének szellemi, mi több, politikai életére. A nagyobb terjedelmű publicisztikai írásnak, ahogyan ezt magából a szövegből, illetve Illyés akkori naplójegyzeteiből ki lehet olvasni, két közvetlen indítéka volt: Kolozsvári Grandpierre Emil Herder árnyékában című tanulmánya, amely a Kortárs című folyóirat 1977 augusztusi számában látott napvilágot, és amelyről a szerkesztőség az októberi számban (Illyés Gyula, Benkő Lóránt és Kőháti Zsolt részvételével) ankétot tartott, és Ady Endre születésének századik évfordulója, amelynek november 22-én rendezett hivatalos ünnepségén Illyés is részt vett, az ünnepi alkalomra írta különben Endre Ady – rénovateur de la poésie hongroise című megemlékezését a párizsi Le Monde számára (ez az írása magyarul Adyról franciáknak címmel Szellem és erőszak című kötetében olvasható).
A nevezetes – és szenvedélyes vitákat okozó – tanulmány azonban természetesen nem Herderről és nem Adyról értekezik, jóllehet a német filozófus nevezetes jóslatához és a magyar költő nem kevésbé nagy hatású nemzeti pesszimizmusához fűzi következtetéseit, hanem a magyarság trianoni feldarabolásának végzetes következményeit veszi sorra, a kisebbségi helyzetbe taszított magyarok, mindenekelőtt az erdélyiek mostoha sorsát, jogfosztottságát mutatja be.
A kisebbségi magyarok által elszenvedett sérelmek már hosszabb ideje foglalkoztatták Illyést. Írásaiban, nem egyszer a cenzurális rendszer íratlan szabályait is áthágva, mind gyakrabban hívta fel a figyelmet arra, hogy a szomszédos államokban élő magyarság intézményeit, mindenekelőtt iskoláit sorra építi le a kisebbségi magyarság anyanyelvi kultúrájának és nemzeti identitásának felszámolására, a magyar tömegek erőszakos asszimilációjára törekvő romániai és csehszlovákiai rendszer. A kisebbségi sorban élő magyarok iránt érzett felelősségtudat és aggodalom jelent meg több nyugati lap számára adott nyilatkozatában és 1971-ben közreadott Hajszálgyökerek című publicisztikai gyűjteményének több darabjában is.
Naplójegyzeteiből (Naplójegyzetek 1977-1978. Bp., 1992.) meglehetős pontossággal deríthetők ki a Válasz Herdernek és Adynak című írás közvetlen előzményei, sőt a tanulmány több megállapításának forrására is rábukkanunk. Így a november 1-én kelt jegyzet arról tudósít, hogy nála járt a kolozsvári költő, Kányádi Sándor: „A nemzeti kisebbségi sors igazi átkairól nem is esik szó. Kolozsváron hetvenezer magyar van. De magyar orvost oda nem neveznek ki. Így a lakosság orvosi ellátottsága voltaképp afrikai szintű. Betegségünkről igazán csak anyanyelvünkön tudunk értekezni.” Mindez aztán szinte szó szerint így olvasható a Válaszban is. A november 14-i feljegyzés Beneš csehszlovák elnök magyarellenes politikájával foglalkozik, az elítélő véleményt ugyancsak megismétli a Válasz. Hasonlóképpen megtalálhatók a tanulmányban azok a megjegyzések, amelyek a november 20-i napló tesz a Romániából és Szlovákiából érkező iskoláskönyvekről, ezek a Dunamedencében letelepedő magyarokat és utódaikat mint „barbár”, „ázsiai” hordát állítják a kisebbségi magyar diákok elé.
A Válasz Herdernek és Adynak tárgyi, illetve érzelmi forrásai közé tartozik a felvidéki Janics Kálmán (két esztendő múltán éppen Illyés előszavával emigrációs kiadónál: az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnél megjelent) A hontalanság évei című munkája is, amely a szlovákiai magyarok ellen 1945 és 1948 között bevezetett elnyomó intézkedésekről rántotta le a feledés leplét. A napló november 17-i jegyzetei szerint Illyés egy nehezen kibetűzhető gépiratos példányt kapott, azt olvasta mind nagyobb döbbenettel, és így a Janics-kézirat nyomán kialakult felismerések is hangot kaptak a Válasz megállapításaiban.
A cikk írásáról ugyancsak a napló tesz először említést, december 3-án: „Karácsonyi cikk a Magyar Nemzetnek. Azért nem lesz meg, mert máris könyvnyi terjedelemre írom.” A december 10-i naplóbejegyzés szerint az írás már Pethő Tibornál (a Magyar Nemzet főszerkesztőjénél) van. „Megjelenhete egyáltalán?” – fűzi mindehhez a naplóíró. Illyés a Magyar Nemzet hagyományos karácsonyi cikkírói közé tartozott, aki több alkalommal is a lap ünnepi számában adta közre legfontosabb gondolatait. Az adott politikai helyzet feltételei között, midőn a kommunista párt vezetése igen gondosan ügyelt arra, hogy a magyarországi nyilvánosság fórumain ne jelenjék meg bírálat a szomszédos országok nemzetiségi politikájáról, és kivált az MSzMP Politikai Bizottságának decemberi ülése után, amely a hazai szellemi élet ideológiai megregulázását tűzte napirendre, Illyés és a Magyar Nemzet szerkesztősége egyaránt nagy bátorságról tett tanúságot azzal, ahogy a Válasz szövegét nem egyeztette a pártközpont korifeusaival és személyesen Aczél Györggyel, akivel akkoriban Illyés Gyula kifejezetten jó személyes viszonyt tartott fenn. Ámbár Révész Sándor Aczél és korunk című könyvében lehetségesnek tartja, hogy mégis történt valamiféle egyeztetés, tudniillik a költő felesége, esetleg Illyés tudta nélkül, eljuttathatta Aczélhoz a kéziratot. A nagyhatalmú politikus mindazonáltal úgy tett, mintha az újságban olvasta volna először a szöveget, amelynek több megállapítását is nehezményezte: néhány hónappal később mindenesetre a Válasz következtében romlott meg Illyés és Aczél korábbi jóviszonya.
A Válasz Herdernek és Adynak Kolozsvári Grandpierre Emil említett tanulmányára hivatkozva idézi fel Herder nevezetes „jóslatának” hiteles (a közkeletűtől némiképp eltérő) szövegét: „A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finnugornak), mely a hódítók közé bejutott... Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk.” Ezt követve emlékeztet a 19. század első felének nagy magyar költőire: Berzsenyire, Kölcseyre és Vörösmartyra, akik valamennyien azokkal a szorongásokkal küzdöttek, amelyeket a hírneves „jóslat” is táplált. Majd Ady egy rendkívül pesszimista: a magyarság végső pusztulását már tényként rögzítő gondolatát eleveníti fel, Fülep Lajos nyomán, keserűen állapítva meg azt, hogy azok a baljós jövendölések, amelyeket Ady Jóslatok (helyesen: Jóslások) Magyarországról című publicisztikai gyűjteménye fogalmazott meg, Trianon után és különösen a második világháború után rendre megvalósulni látszanak. Írásában éppen Ady zaklató jóslataira és kérdéseire kíván válaszolni - az újabb tapasztalatok nyomán.
A tanulmány igazán fontos megállapításai a második részben olvashatók. Ennek nyilvánvalóan taktikai szerepe volt, az első rész viszonylag apolitikus gondolatmenete így nem veszélyeztette az írás második felének közlését. Illyés különben is (szokása szerint) igyekezett „diplomáciai” fordulatokkal elfogadhatóvá tenni mondanivalóját. Így két alkalommal is hivatkozik Lenin történelmi érdemeire, először a szovjet kormánynak a trianoni szerződést elítélő állásfoglalására, másodszor pedig a „nemzetiségek létjogait védő törvényekre”, amelyek „Lenin szellemében – a SZU területén a történelem leghaladóbb elvein alapulnak”. Ezek a hivatkozások akkor nem nyerték el a hazai ellenzéki értelmiség tetszését, noha nyilvánvalóan csak taktikai feladatuk volt, különben szinte fölöslegesen, minthogy nem tudtak igazán menlevelet szerezni azoknak a fejtegetéseknek, amelyekkel Illyés a kisebbségi kérdésben kialakított politikai diskurzus alapvető szabályait törte meg.
Ε szabályszegésnek mintegy kezdeteként a tanulmány arról beszélt, hogy az anyaország és az utódállamok magyarságát nem lehet egymástól elválasztani. „A világon – fejtegette – mintegy tizenöt-tizenhat millió magyar él. Ebből azonban csak tízmillió az ország területén, határain belül; a többi kívül, jelentékeny részben úgy tapadva a térképbeli országra, mint kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk.” Ezt követve jelentette be, hogy – a hivatalos nézetekkel ellentétben – a magyar kisebbségi népcsoportok kérdését nem lehet megoldottnak tekinteni: „A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket, mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpóráik vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezhetik ki azt, miként vélekednek a legelemibb – legemberibb – jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról.”
Majd, most már egyenes támadásként, korábban sehol sem tapasztalható nyíltsággal mutatott rá az erdélyi magyarok jogfosztottságára: „Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve, ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája, s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.”
Ezt követik azok a megállapítások, amelyekre Kányádi Sándor imént említett beszámolója, illetve a romániai és szlovákiai történelmi tankönyvek nyomán jutott: „Gyakori – illetve mind számosabb a fölsorolható – pedagógiai balfogás, hogy már elemi iskolás gyermekek saját nyelvű tankönyveikben is saját őseikről mint barbár betolakodókról, alacsonyabb rendű pusztítókról tanulnak leckét – a valósággal ellentétest –, még az eleik által létrehozott építészeti remekekről is mint megannyi bűnjelről. Még élesebb a pedagógiai eltévelyedés, ha a gyermekek már az ábécével nem a saját nyelvükön ismerkedhetnek meg. Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbségének gyermekei közül több mint húsz százalék van ebben a helyzetben. Részben már a szülők »akaratából«: ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, már-már apartheid sorsból? Hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség: eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.”
Írásának ezen a helyén állapítja meg: „Ez még nemcsak a kisebbségi és nemzeti, hanem elemi emberi jogok sérelmével jár.” Elítélve a román és csehszlovák kormányzat etnokratikus, általa, mint láttuk, „apartheid”-nek minősített törekvéseit, cikkét mégsem a reménytelenség szólamával kívánta lezárni. Ellenkezőleg, a kialakult drámai helyzet közös tisztázására és orvoslására szólított fel. A Válasz a következő szavakkal ért véget: „A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása ennek a hitnek nyit utat. Segít
tényekkel eloszlatni, mindörökre, az egykori jóslatok borúlátását. Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.”
Illyés írása természetesen a politikai szenzáció erejével robbant, hatását talán az is felerősítette, hogy 1978. január 6-án az Országház épületében a Vance amerikai külügyminiszter vezette küldöttség átadta a magyar országgyűlésnek a hazaszállított Szent Koronát. Az ünnepélyes eseményen természetesen a költő is részt vett, s a beszélgetések során a Válasz is szóba került. Illyés naplója örökíti meg, ki mindenki jelentkezett élőszóban, telefonon vagy levélben, hogy kifejezze egyetértését és örömét a Magyar Nemzetben megjelentek miatt. A január 6-i bejegyzés arról is szól, hogy Aczél György szerint „tompítani kellett volna egy-két mondatot.” A nevezetes írás általános visszhangja és sikere nyomán született az a meggyőződés, hogy Illyésnek az utóbbi időben készült publicisztikáját könyv formájában kellene öszszegyűjteni. Az 1977. december 10-i napló ad hírt arról, hogy Csoóri Sándor vetette fel a „tudat-tisztító” írások megjelentetésének gondolatát, amelyet azután Kardos György, a Magvető Kiadó igazgatója karolt fel, felajánlva Illyésnek az igen gyors átfutást kínáló Gyorsuló idő című sorozat keretét. A január 12-i naplójegyzet már az új kötet címét is megadja: Szellem és erőszak (Illyés egy korábbi írása nyomán). A kötet hamarosan elkészült, áprilisban nyomdába került, és májusban harmincezer példányban már a dabasi nyomda raktárában várta a kiszállítási engedélyt.
Ezen a ponton szólt közbe a politika, ezúttal a bukaresti kormányzat elhárító és dezinformációs szolgálata. Miközben Illyés a Válasz külföldi visszhangját figyelte, például április végén egy Dobbs nevű angol külpolitikai kommentátor, éppen Illyés írása nyomán előadást tartott a londoni rádióban az erdélyi magyarok helyzetéről érkezni kezdtek a román politika „visszavágásának” első jelei. Az április 17-i naplójegyzet tudósít arról, hogy erdélyi magyarok levelei érkeznek: „fölháborodott – bár tisztelettel-elítélő levelek, kézírással, magyarok nevével, lakcímével”. Később persze kiderül, hogy a román titkosrendőrség szervezte a tiltakozó akciókat, a levélírók a rendőri kényszernek engedelmeskedtek. A bukaresti Előre című napilap hosszadalmas írásban ecseteli a Horthy-csapatok úgynevezett észak-erdélyi „rémtetteit”, Bécsben pedig ugyanezekről öt nyelven, közöttük magyarul, megjelenik egy képes brosúra, nyomda és kiadó megjelölése nélkül, mint a május 23-i napló feljegyzi: „Durva, célzatos hamisítás és ferdítés özöne.” Május 10-én Illyés Kuczka Pétertől tudja meg a Szabad Európa hírét, miszerint Ceauşescu legutóbbi beszédében kétszer is kiejtette a nevét, persze durva támadások közepette. Ugyanezen a napon értesül arról, hogy a román írószövetség Luceafărul című lapjában egy akadémikus cikket írt ellene, majd még aznap a Bécsből érkező Lendvai Páltól megkapja a cikk francia fordítását.
A „hosszú hasábokon átkozó és fenyegetőző” ellencikk írója Mihnea Gheorghiu akadémikus, a Társadalmi és Politikatudományi Akadémia elnöke, címe Hunok Párizsban, ez nyilvánvalóan Illyés önéletrajzi regényére utal. A bukaresti akadémikus, mint mondja, Illyés nevével először (az 1943ban franciául, 1952-ben románul is megjelent) Puszták népe című regényben találkozott, gondolatmenetéből azonban igen gyorsan kitetszik, hogy egyik könyvet sem olvasta, pusztán a cím nyomán képzel el bizonyos „szemléletet”, és konstruál Illyésnek tulajdonítva valamiféle ideológiát. A párizsi „húnokat” és a „puszták népét” egyaránt úgy képzeli, mint Illyés „turánista” ideológiájának bizonyítékát, és ennek következtében rajzol az íróról torzképet, amely szerint Illyés a két világháború közötti magyar nacionalizmus és a románellenes revansizmus képviselője, és a Válaszban kifejtett gondolatai során végre „kiengedte odújából lidércnyomásos románellenességét”.
A román bíráló szerint Illyés Gyula azok közé tartozik, akik „sajnálják, hogy az urak urasága a győzedelmeskedő új társadalmi renddel véget ért”, s a magyar író „mint a munkásosztály ellensége, oda jut, hogy (...) újra felidézze a revansista nacionalizmus és sovinizmus gyűlöletet és vért hirdető jelszavait”, a »vivere pericolosamente« fasiszta eszmekörének igézete alatt állva „tele nosztalgiával a letűnt dualizmus és a flotta nélküli admirális emléke iránt zsigeri gyűlöletet” érez más népekkel szemben, és abban a reményben cselekszik, „hogy a történelem kereke visszafordul, lehet, esetleg Horia kerékbetöréséig”. Végül arról beszél, hogy Illyés „a magyar emigráció fasiszta köreinek harci kosa és gondviselésszerű embere”, aki „egy tál gulyással” próbálja megvásárolni a magyarországi közvéleményt. A bukaresti cikk mindvégig hasonló képtelen rágalmakra épül, teljességgel méltatlanul valakihez, aki akadémikusi rangot visel.
Illyés Gyulát érthető módon felháborították Mihnea Gheorghiu mocskolódásai, és miként május 14-i naplójegyzete rögzíti, nyomban válaszolt is a román lap rágalmaira. Azt is jól tudta, hogy ezeket a rágalmakat nyilvánvalóan a bukaresti kormányzat rendelte meg. A május 23-i naplójegyzetben olvashatók a következők: „Az engem gyalázó cikk eredete voltaképpen román belügyi helyzetben van. Bukarest semmit nem tehet Király, Fazekas, Takács és Sütő ellen – magas állású, közismert emberek, világbotrány lenne a letartóztatásuk. Amit rájuk tudnának mondani gyalázkodást, ezért árasztják rám. Diplomáciai fogás tehát. Bizonyos, hogy Ceauşescu tudtával történt, ha ugyan nem az ő utasítása szerint. A cikk szerzője nyilván nem Gheorghiu: bent a kamarilla készítette.”
A válaszcikk közlése körül támadt némi vita: Aczél György azt javasolja, hogy hagyja szó nélkül a rágalmakat, Boldizsár Iván, hogy magának a Luceafărulnak kellene elküldeni. A Fegyelmezetten című írást Illyés végül a Magyar Nemzetnek küldi el, ahol közlését elő is készítik. Válaszában Illyés nem kevés méltósággal hivatkozhat arra, hogy mindig is a román irodalom barátai és tolmácsai közé tartozik, felemlíti a Mioriţa (Bárányka), a Corbea (Holló) című népballadák, George Coşbuc, Tristan Tzara és Tudor Arghezi költeményeinek a fordítását, majd a következőt állapítja meg: „Válaszában, ha figyelmeztethetem rá, szemét mintha az indulat köde homályosította volna el a kérdéshez és helyzethez szükséges éleslátás helyett. Nyilván az ragadtatta arra, hogy a román nép ellenségének és elfogult magyarnak nevezzen, holott – azt hiszem, sikerült igazolnom – csupán a közös bajok ellensége vagyok, egyaránt mind a két nép jövője érdekében.”
Illyés válasza felettébb mértéktartó és visszafogott, a költő felesége, amint ezt a május 14-i naplójegyzet elmondja, túlságosan is enyhének találta. „Nem érti tán, hogy a túl-európai, a szinte megalázkodásig menő fogalmazás az egyedül lehetséges, és aki megérzi annak hátterét, az mélyebben látja az igazat, mintha fölemelném a hangomat.” Ennek ellenére Pethő Tibort eltiltják a válaszcikk közlésétől, és a pártvezetés olyan döntést hoz, miszerint Illyés helyett, az ő védelmében a történész Pach Zsigmond Pál akadémikusnak kell megszólalnia, aki korábban az úgynevezett „magyar nacionalizmus” ellen vezetett támadásairól volt ismert. Pach írása A Dunánál – itt élned kell címmel az Élet és Irodalom 1978. július 8-i számában jelenik meg.
Képet adva Mihnea Gheorghiu leginkább elfogult és leginkább hazug sértéseiről, visszautasítja a román részről érkező rágalmakat, ugyanakkor a pártpolitika hagyományos szokásainak megfelelően Illyés megállapításait is részben elveti. „Semmi sem áll tőlünk távolabb – szögezi le –, mint az, hogy kerüljük a vitát Illyés Gyulával; szóban forgó írásainak egyik-másik kitételével is lehet vitatkozni. Eruptív szellemisége mindig is kiváltott vitákat; a jövőért aggódó, a jobbításért feszülő indulatának heve magával is ragadja olykor; és semmiféle titkot nem árulunk el, ha arra hivatkozunk: a vele egy célért küzdők is vitatkoztak és vitatkoznak vele. Aki a magyar szellemi élet mozgását mélyebben ismeri, könnyedén sorolhat fel számos tényt, ami ezt igazolja.” A kérdés lényegét nem érintve nem arról beszél, hogy Illyés kisebbségféltő aggodalmainak vajon van-e tárgyi alapja, hanem a marxista „osztályharcos” szemlélet elvárásainak megfelelően röviden áttekinti a magyar és a román nép múltbéli kapcsolatainak történetét, és hitet tesz az úgynevezett „szocialista együttélés” mellett.
Az Illyést támadó rágalmakra adott hivatalos válasz nem elégítette ki az írót, de nem elégítette ki a magyar (és az erdélyi magyar) közvéleményt sem. Pach Zsigmond Pál válaszát szinte mindenki taktikai kitérésnek, sőt megalázó visszavonulásnak tekintette. Illyés naplója több alkalommal is keserű szavakkal jegyzi fel, hogy milyen csalódást okozott számára az a tiltás, amely védekezésének nyilvánosságra hozatalát megakadályozta. Lényegében ez a tiltás rontotta meg Aczél Györggyel fenntartott korábbi szívélyes kapcsolatát, amely azután nem is állott helyre a későbbiek során. Egy ideig még abban reménykedett, hogy legalább már kinyomtatott könyve: a Szellem és erőszak (és benne a Válasz Herdernek és Adynak) az olvasó kezébe kerül. Erre sem került sor, csupán Kardos György, a Magvető igazgatója adott át neki május 19-én összesen öt példányt a raktárban fogott harmincezerből. Május 12-i naplójába kiábrándultan jegyezte fel: „itt van kinyomtatva pályám tán legközéletibb – legfontosabb – könyve, s nem jelenhet meg. Itt egy heti kemény munkám, a válasz a Luceafărulnak, ami megint csak közügy (s nem az én személyes védelmem), s az sem jelenhet meg”.
A Szellem és erőszak azután Molnár József müncheni nyomdájából került el néhány száz olvasóhoz, az eredetivel teljesen megegyező reprintkiadásban. Maga a kis kötet csupán a „rendszerváltozást” közvetlen megelőző időben: 1988 nyarán szabadult ki kényszerű fogságából, a Fegyelmezetten című válaszcikk pedig csak a Magyar Nemzet 1988. augusztus 6-i számában (majd a Naplójegyzetek 1977-1978-as kötetében) kerülhetett az olvasók kezébe. Túl későn: Illyés Gyula ekkor már öt esztendeje a Farkasréti temetőben pihent.

POMOGÁTS BÉLA