SzemĂŠlyes tĂśrtĂŠnelem

CsirĂĄk Csaba (szerk.): SzatmĂĄri zsidĂł emlĂŠkek. Otthonom SzatmĂĄr megye 12, Kiadja a Szent-GyĂśrgyi Albert TĂĄrsasĂĄg ĂŠs az EMKE SzatmĂĄr Megyei Szervezete, SzatmĂĄrnĂŠmeti, 2001, 507. o.
Csirák Csaba nem történész. Végzettségét tekintve gyógyszerészasszisztens, de mint közösségszervező sokat tett és tesz a szatmárnémeti magyar közösségért. Egyéb közösségi tevékenysége mellett helyismereti vetélkedőket szervez iskolások számára és az Otthonom Szatmár megye helytörténeti könyvek felelős szerkesztője.
Történelmet soha nem tanult felsőfokon. Az egyetem padjaiban nem volt alkalma kitanulni a történetírás csínját-bínját, a diszciplína iránti szeretete és a közösségért való tenni akarása késztette valószínűleg arra, hogy részt vegyen helytörténeti művek kiadásában.
1990 óta virágkorukat élik a különböző településmonográfiák, illetve az egy-egy helyi etnikai, vallási közösségnek emléket állító kiadványok. Sok esetben ezeket a könyveket nem szakértők, hanem olyan „műkedvelők” írják, akik nemes céljához nem fér kétség, de felkészületlenségük néha munkájuk hitelességének rovására megy. Alapvető módszertani követelményeknek nem tesznek eleget, kritikai apparátusuk csapnivaló, nem megfelelő forrásfelhasználásuk pedig sarkításokhoz vezet. A falumonográfiák esetében szembesülünk a legtöbb ilyen problémával. Ez volt az oka annak, hogy 1999ben Veres Péter székelyudvarhelyi muzeológus pontokba foglalva adta közre a falumonográfia-írás alapvető szabályait, szempontjait,* megpróbálva felállítani valamiféle egységes munkamódszert azok számára, akik monográfia írására adják fejüket.
Az Otthonom Szatmár megye sorozat legújabb kötete a szatmári zsidó közösség történetét tárgyalja. Ha a kötet szerkesztőjének, Csirák Csabának lett volna alkalma belelapozni egy, a Veres Péteréhez hasonló szabályzatba, valószínűleg hasznára vált volna.
A kötet több tanulmányból, írásból illetve öt interjúból és mellékletekből áll. Csirák mellett rövid írással jelentkezik Muhi Sándor (A Várdomb utcai zsinagóga), Fejér Kálmán (Szép dallamos zenéjük tett szövetségesükké és csodálójukká) és dr. Németi János (A nagykárolyi zsidóság története). A régész, tudományos kutató Németi János dolgozata a maga húsz oldalával akár a kötet húzótanulmánya is lehetne. Néhány oldalon keresztül próbál betekintést nyújtani a nagykárolyi zsidó közösség történetébe, a megtelepedéstől napjainkig. Megtudhatjuk, hogy a városba valószínűleg a 18. század elején telepedtek be az első zsidók, akik a Károlyi grófi család védnöksége alatt jelentős gazdasági központtá fejlesztették a települést. Az 1848-as öszszeírás adatai szerint Nagykároly zsidó lakossága főleg kereskedő polgár volt, földműveléssel kevesen foglalkoztak (416. ο.). Α 19. század végére az itteni zsidó közösség rétegződése is Magyarország más régióihoz hasonlóan alakult: a helyi zsidó társadalom iparosokból, kereskedőkből és értelmiségiekből tevődött össze.
Az első világháború után a 16 000 lakosú Nagykárolyban több mint 2300 zsidó élt (419. o.), mindannyian az ortodox irányzatot követve. Csupán 1934ben, a hitközségen belüli szakadás nyomán bomlott meg ez az egység és alakult új, szefárd hitközség (420. o.). A virágzó közösségi életet a második világháború illetve a deportálások tették tönkre. 1948-ban már csak 254 zsidó élt Nagykárolyban, 1992-ben pedig 12 (422. o.).
Muhi Sándor narratív stílust választva mutatja be a szatmárnémeti Várdomb utcai zsinagógát és a mellette épült imaházat. Nem történelmi áttekintőt ad, hanem hozzáértő szemlélődőként járja körül a két épületet, azok építészeti stílusáról, díszítőmotívumairól illetve berendezési tárgyairól mesélve: „A Várdomb utcai ortodox zsidó templomról és imaházról megállapítható, hogy nemcsak egy gazdag, hagyománytisztelő, vallásos, gyökereihez ragaszkodó és mindezekért áldozni tudó népcsoport reprezentatív épületei, hanem valós, maradandó építészeti és díszítőművészeti értéket is képviselnek. A racionálisan felépített, átgondolt, pragmatikus térkihasználásnak és a végtelenül változatos, rafinált forma- és színvilágú ornamentikának olyan egységét tapasztalhatjuk ezeken, amelyekhez hasonlót ritkán találunk térségünk egyházművészetében.” (199. o.)
Fejér Kálmán írása sehogyan sem illeszkedik be a képbe. Az amúgy különböző műfajokba besorolható és eltérő színvonalú részekből felépülő kötetbe sem lehet elhelyezni ezt a két oldalt (234-235. o.). Fejér Kálmán zenetanár tollából egyfajta beszámolót, jelentést olvashatunk szatmárnémeti közelmúltjának zeneoktatásáról, a benne résztvevő zsidókról valamint a helyi zsidó gyermekkórus tevékenységéről. Egy kalendáriumban vagy emlékkönyvben inkább le lehetett volna közölni az írást.
Csirák Csaba írásainak minősége váltakozó. A kötet első és egyben leghosszabb tanulmánya A szatmári zsidók története európai összefüggésekben címet kapta. Enyhén szerencsétlen címválasztás: egy helytörténeti mű esetében elég, ha a szerző csak az országos eseményekre tér ki. Ráadásul Csirák egyáltalán nem európai összefüggésben tárgyalja a szatmári zsidó közösség történetét, hacsak az alig féloldalas Hitler: Harcom alfejezetet nem értelmezzük így.
Csirák a Magyar–zsidó kapcsolatok kezdetével vezeti fel a szatmári zsidók történetét, megállapítva, hogy „a magyar-zsidó kapcsolatok, ahogyan ezt ma a politikusok megfogalmaznák, a honfoglalás korában jól működtek” (9. o.). A honfoglalástól próbálja nyomon követni a zsidók magyarországi jelenlétét, jogi helyzetüket, fokozatosan szűkítve a kört, hogy eljusson szatmárnémeti letelepülésükig és hitközségük megalakulásáig. Ha a honfoglaláskor – Csirák szavaival élve – a magyar–zsidó kapcsolatok jól működtek, nem mondható el ez a 13. század végi Magyarországról: „Az 1279-ben (IV. Kun László) Budán tartott zsinaton antiszemita döntés születik...” (12. o.). Valóban, a zsinat arra kötelezte a zsidókat, hogy nyilvános helyeken, bal mellükön vörös posztóból kör alakú jelet viseljenek, és megtiltotta, hogy keresztények zsidókkal lakjanak egy házban. IV. Kun László viszont soha nem létezett: vagy IV. László vagy Kun László. Az antiszemita jelző helyett pedig szerencsésebb lett volna a zsidóellenes kifejezést használni. Elég, ha a modern korok tárgyalásakor élünk az antiszemita szóval!
Külön alfejezetet szentel az 1848-as szabadságharcnak és a benne résztvevő zsidóknak (A zsidók és a szabadságharc), közölve a szatmárnémeti zsidó nemzetőrök illetve a Szatmár megyei zsidó származású hadnagyok, őrmesterek, tizedesek, közhonvédek és a szabadságharc leverése után büntetésül az osztrák hadseregbe besorozott zsidó honvédek névsorát (27– 29. o.).
A szatmárnémeti zsidóságra vonatkozólag 1851-ig csak szórványos adatok állnak rendelkezésünkre. 1851-től a hitközség rendszeresen vezette a születési, házassági és halálozási anyakönyveket. A zsidóság belső forrongásai alfejezetben az anyakönyvek adataira támaszkodva próbálja Csirák Csaba – néhol egészen részletekbe menően – feltárni a szatmári zsidóság számbeli gyarapodását, a városon belüli lakóhelyválasztását (megfigyelhető a zsidó lakosság tömbösödése; kirajzolódnak azok a városrészek, ahova előszeretettel költöznek a zsidók) és foglalkozásszerkezetét. Megvizsgálva az 1881-1885 között születettek apjának foglalkozását, összesen 79 szakmát különböztet meg (50–52. o.). Ebből arra következtet, hogy „évszázados előítéleti beidegződés cáfolata ez az eredmény is. A köztudatban a zsidók csak kereskedéssel foglalkoztak. [...] nem semmittevők, léhűtők, nem analfabéták, hanem szakmával rendelkező zsidóság telepedett le városunkban” (52. o.). Abban igaza van Csiráknak, hogy a keresztény lakosság zsidóságképét nagymértékben sztereotípiák határozzák meg, és lényegesen másképp fest a zsidóság foglalkozásszerkezete a valóságban. Tényként kell viszont elfogadnia azt a megállapítást, hogy a tárgyalt időszakban és a későbbi évtizedekben is ez a foglalkozásszerkezet igencsak egyoldalú volt. És ez éppen úgy vonatkozott a szatmári zsidóságra is. Nagy részük a kereskedelemben és az iparban tevékenykedett, természetesen nagymértékben hozzájárulva Szatmárnémeti fejlődéséhez, polgárosodásához. A Csirák által felsorolt 79 szakma valóban lenyűgöző, de ezekből 25-öt lehetne besorolni a kereskedelembe és 23-at az iparba (beleértve a kézműipart is). Ha a szerző csoportosította volna a szakmákat, sokkal árnyaltabb képet nyerhetett volna a szatmári zsidóság foglalkozásszerkezetéről.
A város zsidó lakosságának növekedésében jelentős szerepet játszott a bevándorlás. Az 1851–1885 között házasságot kötötteknek csupán negyede volt szatmári születésű. A többi mintegy 140 településről érkezett (60–62. o.). Más településekhez képest igen nagy számban érkeztek betelepülők Nagykárolyból, ami annak is a jele, hogy a 19. század második felére a Szatmár vidéki zsidóság központja fokozatosan Szatmárnémetibe tevődött át.
Több olyan alfejezete is van a tanulmánynak, amely általánosságokban merül ki, anélkül, hogy lényegesebb információkkal szolgálna a szatmári zsidókra vonatkozólag (Antiszemita gyűrűben, Az első világháború után, Hitler: Harcom, Amikhez nem szükséges magyarázat). Szerepük az lehetett volna, hogy kitekintést nyújtsanak a helyi eseményekkel párhuzamosan zajló és azokat meghatározó országos eseményekre. Meglátásom szerint a szerző nem érte el célját, ezeket az alfejezeteket nyugodtan beolvaszthatta volna a tanulmányba, amely így inkább egy kirakós játékhoz hasonlít, ahol nem került minden elem a helyére.
A szatmári zsidók története európai összefüggésekben záró része a deportálások és a háború utáni újrakezdés időszakát járja körül. Az 1941-ben 12 960-as lélekszámú szatmári zsidó közösség (a város lakosságának 24,9 százaléka) az 1950-es években már csak 7500, 1992-ben pedig 62 lelket számolt.
Csirák Csaba még jó néhány írást jegyez a kötetben. Hasznosnak tartom, hogy külön foglalkozik az oktatással (Oktatás), az egyesületi, intézményi élettel (Szociális élet), az egészségüggyel (Zsidók az egészségügyben) és a szatmári zsidók gazdasági szerepével (Gazdaság). Ezek viszonylag jól megírt dolgozatok, amelyek bőséges adattal szolgálnak. Elsősorban az egészségüggyel és a gazdasággal foglalkozó tanulmányok érdemelnek figyelmet.
A Zsidók az egészségügyben főleg a szatmári hitközség 1851–1885 közötti anyakönyveire támaszkodik, így értelemszerűen jóval többet foglalkozik ezzel a periódussal, mint a 20. század elejével. Itt főleg a halálozási anyakönyvek alapján összeállított táblázatokra érdemes odafigyelni, amelyekből következtetéseket lehet levonni a halált okozó különböző betegségek gyakoriságára és az 1873-as kolerajárványra vonatkozólag. Külön szól a szatmárnémeti zsidó kórházról, és számba veszi a városban tevékenykedő zsidó orvosokat és gyógyszerészeket is.
Látványos a zsidóság gazdasági életben betöltött szerepe. Az 1883-ban megalakult Szatmár Megyei Gazdasági Egyesület alapító tagjai között ott találjuk Csengeri Máyer Sándort, zsidó származású szamosközi földbirtokost, és a rendes tagok közül is többen zsidó származásúak (271. o.). 1904ben a város 31 legtöbb adót fizető személyéből 11 izraelita; 1910-ben a szatmári gyáripar 20 százaléka zsidó kézen volt. A tanulmány (Gazdaság) a két világháború közötti zsidó gazdasági szerepvállalás tárgyalásával zárul.
Öt további írás származik még Csirák Csaba tollából. Ezek közül A szatmárnémeti zsidó hitközség és A szatmárnémeti zsidó temetők tanulmányoknak tekinthetők. Az utóbbi egészen jól sikerült írás. Külön elemzi az ortodox- illetve a status quo temetők síremlék típusait, és a zsidó–keresztény együttélés hű lenyomataiként is értelmezhető jelképeiket. Így például az 1900-1930 közötti temetkezési emlékekről elmaradnak a zsidó jelképek (Dávid-csillag, menóra), helyüket a protestánsoktól átvett szomorúfűz tölti be. Az egyre erősödő antiszemitizmus hatására viszont a sírkövekre újra visszatérnek a zsidó jelképek. A második világháború utáni síremlékeken már ezek dominálnak, a kereszténységtől átvett szimbólumokat alig találni (314. o.).
A Zsidó hagyományok, ünnepek és a Magyar zsidó kultúra inkább adattároknak tekinthetők, címszavakkal dolgoznak.
Végigolvasva a kötetet, egyfajta kettősség figyelhető meg, ami csak többszöri átolvasással válik értelmezhetővé, (meg)magyarázhatóvá. Először is nehéz feloldani azt az ellentmondást, ami a tudományos céllal megírt, de általában félresikerült, és az egészen jól megírt dolgozatok között feszül. Főleg akkor, ha ugyanattól a szerzőtől, Csirák Csabától származnak. A könyv elejétől haladva a vége felé, érezhetően javul Csirák írásainak minősége. Míg A szatmári zsidók története európai összefüggésekben azt sejteti, hogy a szerző nem biztos a dolgában, nehezen találja a szavakat, és nehezen tud folyamatokat felvázolni, szintetizálni, addig a kevesebb számadatra épülő Séták Szatmárnémeti zsidó emlékei körül és A szatmárnémeti zsidó temetők stílusa sokkal gördülékenyebb, letisztultabb.
Csirák Csaba írásainak és ezzel a kötetnek is egyik nagy hibája a kritikai apparátus hiányossága, pontatlansága. Sok esetben nem jelöli meg adatainak származási helyét, ha pedig hivatkozik valamilyen forrásra, általában nagyvonalúan elintézi a szerző és a cím, folyóirat esetében a név és jó esetben az évszám megadásával. Az oldalszámokkal már szűkmarkúbban bánik. Egyszerűen nem lehet eldönteni, hogy mikor vesz át más szerzőktől dolgokat, és mikor hagyatkozik saját forrásaira, kutatásaira. Így az a rengeteg adat, amit összegyűjtött szinte értékét veszíti, használhatatlanná válik szakmai szempontból.
Az előszóban azt írja Csirák, hogy „a Szatmári zsidó emlékek adalék, kiegészítés szeretne lenni a város, a megye történetéhez” (8. o.). Viszont nem jelöli meg, hogy kinek készült a monográfia, sőt valószínűleg a könyv szerkesztésekor, összeállításakor ő maga sem tudta világosan eldönteni ezt. Talán egy kicsit a tudományosságnak, egy kicsit a még megmaradt aprócska szatmári zsidó közösségnek és az idegenben élő elszármazottaknak, egy kicsit a keresztényeknek, hogy feloldja azt az idegenkedést és értetlenséget, amivel a zsidósághoz viszonyulnak.
Azt hiszem, a kötet kulcsának a Séták Szatmárnémeti zsidó emlékei körült tekinthetjük. Csirák a szatmári Klein Elu segítségével járja be a várost és annak zsidó vonatkozású helyeit. Lírai hangvételű, szubjektív írás, amelyben nem a helytörténész ballag Kelin Elu mellett, hanem a szatmári polgár Klein bácsival. Minden ház, utcaforduló ismerős nekik. Így lehet az, hogy „a Rozenfeld üzletben mindenütt perzsaszőnyeg volt. Az iskolások bejártak szőnyeget taposni” (310. o.) vagy „Volt ennek a szülőháznak még egy nevezetes személyisége, a szatmáriak által annyira szeretett cigányprímás Tojás. A prímás és családja az alagsorban lakott. Mindig elegáns volt, hétköznap is frakkban járt.” (309. o.)
Önmagáért, egy közösségért szólal meg ez a könyv, és meg lehet róni Csirák Csabát, hogy: „Ejnye, gyógyszerész úr, miért nem hagyja az ilyesmit a szakemberekre?! Miért nem működtek jobban együtt dr. Németi Jánossal?!” De valószínűleg X bácsi tisztes szatmári polgárt nem az érdekli, hogy Csirák Csaba a 81-es jegyzetben a Magyar Kisebbség folyóiratra „Magyar kisebbség, negyedik évfolyam első félév 1925”, a 123-as jegyzetben pedig „Magyar Kisebbség 1942”-ként hivatkozik, hanem az, hogy felfedezze az írásokban személyes történelmét. Sőt, be kell vallani, ilyen értelemben Fejér Kálmán beszámolójának is helye van a kötetben, mert személyes, mert csak egy adott olvasóközönség számára van mondanivalója.
A Szatmári zsidó emlékek az erdélyi helytörténetírás kórképe. Féltudományossága miatt túlságosan bonyolult azoknak, akik önmagukat akarják felfedezni benne, a szakma számára pedig túlságosan ellenőrizhetetlen ahhoz, hogy fenntartások nélkül használhassa.

GIDÓ ATTILA

* Veres PĂŠter: SegĂŠdlet falumonogrĂĄfia Ă­rĂĄsĂĄhoz. Litera KĂśnyvkiadĂł, SzĂŠkelyudvarhely, 1999.