Fotóalbum. A hársfák alatt

Székelyudvarhelytől, „a székely Rómá”-tól, „a székely Münster”-től 20 kilométerre történt a dolog.
A faluban a templom mellett az iskolának van a legnagyobb épülete: a dombok közül beereszkedő utas már messziről láthatja világító homlokzatát. A templomot több mint kétszáz évvel ezelőtt építették a „legreformáltabb vallás” hívei, és ma már csupán a templom körüli hársfák még élő emlékezete tudná felidézni, milyen bonyodalmas összetartozással tették ezt.
A hársfáról (történetünk főszereplőjéről) tudni kell, hogy nem csupán egyszerű fa. Olyan, mint egy szimbolikus értelmű illatos virág. De ne távolodjunk el a poétikus irány felé. A falu egyik templombajárója (az egyik templomépítő leányunokája, lassan a gyémántkonfirmációját is átlépő idős asszony) e történet másik szereplője. A harmadik pedig a pap, aki nemrég került a faluba, és el nem ítélhető módon azzal kezdte működését, hogy rendbe tétette a lakhelyéül szolgáló papi lakot, ahonnan az öreg hársfát, a templomiak kortársát is kivágatta. A falubelieket ez nem zavarta, illetve szólni sem mertek. Az idős templombajáró végül mégis megtette: nagyon félt, hogy a templomi hársakra is sor kerül. Kérte, hogy azokat ne vágják ki. Erre zúdult le a pap, palástja kavarta fergeteg közepében állva. A Bibliát idézve, tiszta búza közé keveredett konkolynak titulálta a szószólót, és írásbeli figyelmeztetésben részesítette, amit postán kézbesítettek. Nem akarok kitérni a részletekre, jóllehet akárha egy fényképet, aprólékosan ismerem azokat. Mennyi embertelenség lapul a részletekben!
Hogy mennyi, azt igazán akkor mérhetjük fel, ha teszünk egy 2000 kilométeres kitérőt.
Berlinben sokféle templom van, nem is érdemes összeszámolni, mennyi. Van, ahol még szószék sincsen, és a pap prédikációja a lehető legegyszerűbb dolgokról szól, mintha óvodások ülnének a padokban. Aztán van pompázatos, mennyei csillogású, bonyolult szertartásrendjébe virtuóz zenedarabokat beiktató égi lak, ahol a papok száma vetekszik a hívekével, jóllehet azok sem kevesen érkeznek vasárnap reggelenként. De bármelyikbe is lépjünk, azt mindegyikben érezhetjük, akár hívők, akár másfélék vagyunk, hogy ez a templom a miénk. Felszabadultan gondolhatunk Istenre, vagy magunkra akár. Felszakad bennünk a görcsösség, és kiderül, van valamiféle közösség, amely olyan erős, hogy képes bárkit befogadni, még a jövevényeket is.
A berlini templomokban az istentisztelet, illetve a mise végén az állatokért is elmondanak egy imát. Ami nem az emberek kizárásával történik, a kissé különc pap saját kezdeményéből, kuriózumként. Itt, ahol történetesen épp aranykonfirmációjuk alkalmából köszöntenek néhány idősebbet, vagy ahol a megkeresztelt gyerek kiáltozása oldottan beépül a templomi együttlétbe, itt ennek is helye van. Úgy tűnik, ez a természetes.
Ám legyen a székely falu sajátossága valami más. A szabadság hiánya, a ridegség, a kussolás. Legyen. De akkor ne nevezzük magunkat a székely Münsternek. Akkor ne fényképezkedjünk lakkozott papírokra, emberközpontú mosolygással kiretusált ajkainkon, hanem tegyük ki a táblát: fényképezni tilos.
Persze, igaz, nem voltam tanúja, hogy a berlini templomokban a fákért is fohászkodtak volna. Viszont olvasom, hogy Berlin városához összesen 2 226 541 fa tartozik. És hát köztudott, hogy egyik leghíresebb utcáját Unter den Linden-nek hívják, ami magyarul azt jelenti: a hársfák alatt.

LÁNG ZSOLT