Erdélyi lovaspanzió

Családom rajong a lovakért. Mint a legtöbb átlagos tömbházlakó, imádjuk az állatokat, úgy általában, és külön-külön is. De jómagam falun nevelkedtem, első generációs városlakó vagyok, így hát zsarnoki módon elfogadtattam, hogy: a kutya, a macska az udvaron, a csincsilla az Andokban, a papagáj az őserdőben, az aranyhal pedig a tóban érzi legjobban magát, mint ahogy a disznót kolbászként, a csirkét pedig paprikás alakban tudom leginkább tisztelni. Állati kérdésekben húsevő és fundamentalista vagyok. A ló viszont egészen más.
Mondják, lovas nemzet a magyar. Csodálkoznak is a turisták, hogy mennyi ló van Romániában. És Erdélyben is nagyon sok ló van, ahány ló, annyi szekeret húz. Mennek, vánszorognak az egylovas fogatok, földúton, aszfalton, falun vagy nagyvárosban, suhannak körülöttük az autócsodák, töfögnek a Daciák, van nagy szitkozódás, tülkölés, tolongás, és alig látni olyan erdélyi témáról készült riportfilmet, melyből az egylovas szekér hiányozna. Embléma lesz ez már lassan, mint Arábiában a dromedár, Spanyolhonban a bika...
De mi nem ezeket a lovakat szeretjük. Mert egy lóval és egy gumikerekes szekérrel nem lovas a nemzet. Es a riportfilmekben – elején, végén vagy csak úgy közben, vágóképnek – a ló meg a szekér többnyire a szegénység szimbóluma (a referenciális jelentése is ez). El-elcsodálkozom, hogy a szamárkordét még nem szúrták ki az operatőrök, pedig olyan vidékeken is terjedőben van, ahol nem túl régen úgy megbámulták a szamarat, mint manapság Budapest belvárosában a felnyergelt lovat éjnek évadján. (Nem kacsa, nem lovasrendőr, nem öttusa világbajnok – én is bámultam.)
A történet röviden arról szól, hogy családomnak megígértem egy kiadós lovaglást: hogy csak akkor szállunk le, ha nagyon elfáradunk, vagy ha elfogy a pénz, vagy horribile dictu, lelök a szegény pára, de ettől nem tartunk. Mi ugyanis szeretjük a lovakat. Biciklizünk tehát egy gödrös aszfaltúton, vidéken. Valahol a távolban harang kondul, pacsirta szól, nyerít egy ló, szekér, szamár, ökör stb. Biciklizünk hát, biciklizünk, és akkor láták írva szemeim egy táblán, hogy Lovaspanzió, 800 m, meg egy nyíl, hogy arra. Rövid kupaktanács, hogy most nem megyünk be, hanem délután, amikor visszafelé karikázunk. De visszafelé már vészesen alkonyodik, villámlik a. távolban, haza kell érni, a gyermek is álmos, aludna már stb. Megúsztuk ezt a lovaglást, és hát a pénzünk is gyanúsan kevés... A gyermek azóta is szomorú, hogy nem mentünk be a lovaspanzióba, csak sunyin elhúztunk a letérőnél, elsikkasztottuk a lovaglást, mint ahogy múlt héten sem vettünk dalmát kutyát, kisbornyút, zebrapintyet, de még a csótányokat is kiirtottuk a lakásból
– saját kezűleg, és féláron, mert ez is fontos. A lovaspanziót megígérted, apa...
Szülők hitszegésére nincs mentség, és azt mondom, ne is legyen.
Mert meséli egyszer valaki ismerős, hogy milyen jó az a panzió, kellemes hely, barátságos környék, elegáns kiszolgálás, tűrhető árak.
– És a lovak? – kérdezem. – A lovak milyenek?
– Lovak? Lovak nincsenek – válaszolja, és kajánul mosolyog. Hitszegő szülők arcára olykor kiül a bölcsesség derűje.
Mert el lehet képzelni a jelenetet: belökjük a panzió ajtaját, hogy mi lovagolni akarunk, itt, most és azonnal.
– Hoztatok lovat? – kérdezi a panziós, és a pult alatt a pisztolya után matat, nyilván provokátoroknak néz minket.
– Lovat? Minek? – válaszoljuk, szemünk sarkában kis hunyorgás (à la Charles Bronson).
– Nem baj, hoztok legközelebb – mondja nyeglén a panziós, de nem elég gyors a keze. A Kölyöknél felugat a családi hatlövetű, spriccel minden irányba kóla, fanta, kecsap, a nők visítanak, a férfiak menekülnek, a panziós elbújik a pult mögött, nem tudni, él-e még. A család diadalittasan kisétál, biciklinyeregbe száll, és hazahajt.
Hitszegő szülők arcán az engesztelő mosoly. Azért egy sört megihattunk volna. Majd. Legközelebb.

VIDA GÁBOR