Jánosházy György

Csak sírod, nem hazád

Lassan már semmit nem lehet.
Lassan már semmit nem szabad.
Kifütyülnek pimasz szelek.
Kicsúfolnak csupasz szavak.

Mint csüggedt, rongyos idegen,
baktatsz sivár utcákon át.
Nem farodon, de lelkeden
viseled golyhók lábnyomát.

Lassan beragad már a szád.
Lassan felejted már, ki vagy,
mi dolgod mocskos végeken.

Nincs semmiben cél, értelem.
Olyan vagy, mint a réti vad.
A Föld sírod csak, nem hazád.


Ködben

Elõre a vágyott, szent cél felé, hol
jón oszlopok közt kék fecskék repülnek.
Elõre csak - de könnyhúzó köd ül meg,
fagyos mélyén tompán jajong a téboly.

Elõre csak - de merre van elõre?
Megyünk kábán, lélek nélkül, csökötten -
de nem mutat a polipkaru ködben
irányt sem csillag, sem keselyû csõre.

Nem is elõre cammogunk, de körbe
bolyongunk úttalan, hiába törve
rossz lábunk, ködbe szórva ép eszünk.

Vagy nem is körbe battyogunk, de hátra,
egy jégbarlangos, kõbunkós világba,
s a zord Neandervölgybe érkezünk.


Szarka-térkép

Arcára krikszkrakszaikat kaparták
piszkos karmokkal túlvilági szarkák.
Most arca titkos térkép: ismeretlen
földrészek úsznak szürke tengerekben:

dohos barlangok, férges, puszta kertek,
melyeket Isten régen elfelejtett;
sötét folyók sebes, mogorva habja
a lelket örvények felé ragadja.

Ha naiv vándor vízre száll merészen,
alattomos szirtek, kardélü sziklák
bátor bárkáját százfelé szakítják,

ott pusztul jeltelen hajótörésben:
éhes mélységben tûnik el hörögve,
szörnyek gyomrának foglya lesz örökre.


Hegycsúcs alatt

Variáció Székely János témájára

A marcona, vén hegycsúcs úgy mered fel
az égre, mint nagy Á-n az ékezet.
Sasok között gomolygó fellegekkel
vitázni ott fenn: égi élvezet.

De az a csúcs magányos, puszta szikla,
ott élni még baromnak sem lehet.
Arcod borotvaélû szél hasítja,
és út tovább semerre nem vezet.

Onnan csak bukhatsz, már mit sem remélve,
a tátongó, baljós, köd ülte mélybe,
mint nyári csillag, korhadt törzsû tölgy.

Onnan csak bukhatsz, végsõ, bús sikollyal,
és temetõd a kõdárdás hegyoldal,
vagy ingoványos, ordas járta völgy.


Kitõl búcsúzzam?

Búcsúzzam a szondák lyuggatta égtõl,
ahonnan Isten is elköltözött,
mert szemétláda lett belõle régtõl,
s halál bujkál a mûholdak között?

A földtõl, melynek üde nyári zöldjét
bemocskolták, mezõ, bérc és berek
pompás vadját, madarait megölték
förtelmes füstök, mérges vegyszerek?

Csak tõled búcsúzom, ki szerelemmel
szõtted be nyavalyás öregkorom,
és több lettél nekem, mint bárki ember -
és az utcákon éhségtõl, sebektõl
támolygó, borzas, elhagyott ebektõl,
melyek gyászdalt vinnyognak síromon.


Madarak

Hallgasd csak: itt nótáznak újra pergõ
nyelvükkel a mítosszá vált idõk
tanúi, mikor még dalolt az erdõ,
s rózsát neveltek kedves, régi nõk.

Betonszörnyek, közömbös, durva gépek,
maró füstök és csípõs permetek
elkergették a fényes torkú népet;
nem fognak cinkét vásott gyermekek.

Még megszólalnak egy-egy nyári zápor
múltával korcs ágakról, vagy talán csak
emlékeink egy távoli zugából -

s fejünkrõl mintha foszlana az átok;
egy percre visszalopják, tarka árnyak,
a vesztett Édent, a kék-zöld világot.