Szepesi Attila

Boszorkányszombat
(Buday György fametszete)
Felhő, de mintha szárnya volna,
megüli éjfél szörnyű korma.
Alul-felül
a táj elfeketül.
A lombok fürtje
aláfityeg borongva,
majd lepereg a dér-ütötte
dombra.
Itt-ott – visszfény az éjszakához –
tűz lobog, kering róla pernye,
és boszorkák serege szálldos
vijjogva szerte.
Duhogó denevérszárnyuk
a légbe mártják,
míg martoldalra hulló árnyuk
ebet formáz vagy lógó fülű ártányt.
Egymásnak felesel
lidérces hangjuk,
ahogy sokszorozza a távol és közel
rontó hatalmuk.
Hogy kunkorog
felhőre írva röptük,
szellentenek – villám ropog
köröttük!
... Mint bőregér, ha fény üti
és hirtelen oldalra tér el,
kering e sok földöntúli
otromba némber.
Szörnyű rusnyák,
egyetlen szuvas fog a kincsük
és pörge szőrszálak borítják
állukon leffegő bibircsük.
Böffentenek,
kordul a visszhang,
aztán szurtos felhők felett
seregük sivalkodva rikkant.
És felröfög
– kondát idéz a hangjuk –,
míg hónapos dögök
húsába ás holdívű karmuk.
Egyszerre vérmes kancák
s csiklandós szűzként hahotázók:
tárva ölük csatakos szőrgubancát
bak ördöggel és kecskebakkal párzók.
Aztán nyárson sült patkányt harapnak
s békát...
Míg falnak,
némák.
Hörpölnek lakomájukhoz ködöt
italul,
ahogy keringnek romházak fölött
s elhussannak alul,
horzsolva szédületes
bucskát hányva a karcsú mezsgyét,
mielőtt delejes
röptük földi bámészok észrevennék.
Majd fölissza szárnyukat
az éj titkos redője,
hogy diadalmasan megint csak kibukkanjanak
belőle.
A sebük férges,
lábuk meg csonkabonka,
arcuk fekélyes:
beléhasít ujjuk tíz gennyes csonkja.
Maguk is elszörnyedve és vihogva
nézik,
ahogy a többi rút boszorka
vérzik...
Akárki látja szálltuk,
férfi, gyermek,
vakon mered utánuk
s rémületbe dermed:
nem tudva, amit lát
billenten állva,
valóság-e vagy éjszakák
hagymázos álma.
S a látomás hiába foszlik – hajnal üszkén
hiába virrad:
megmarad némi visszfény,
vériszamós boszorka-illat
kölykök meg csitrik szeme sarkán,
álmok távolában,
asszonyok arcán,
bölcsek szavában:
valami hamuszürke,
mégis szörnyű tónus.
Ködökből szűrve
hangtalan vijjog a szipirtyó-kórus
tovább,
ahogy kőarcok tátogatnak,
míg hozzá akkord nélküli szimfóniát
hegedűk visongnak, dobok dobognak...
És bárki hallja e kakofóniát, aligha érti,
leskel a szárnyak légbe-hűlt nyomába.
Hosszan kísérti
a rontó luvnyák karneválja.