Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. december, XIII. évfolyam, 12. szám »
Fazakas Attila
Vége a vadászatnak
Már az alkony is elmúlt, szürkülődött. Egyre kevesebbet lehetett látni,
a fák sűrűje felfogta, összepréselte a kora esti homályt. De az ég foszlányaira
szakadozottan is tiszta volt, egy-egy csupasz, felhőtlen folt az ágak rései
között, üres, mélykék vonás.
Egyszerre csendesedett le a nyári nap zsongása, mi pedig kijózanodva álltunk
meg ebben a váratlan támadt csendben, a hangos játékoknak vége, a levegő is
lehűlt, s a vékony, átizzadt rövidujjúkban, amiben naphosszat csatangoltunk,
szinte egyszerre ezzel az átláthatatlan változással, magunkra maradtunk, fázni
kezdtünk.
– Haza kell menni, mondta valamelyikünk. Már megint...
Nem hangzott újdonságként, a szúnyogok is csípni kezdtek, „fene a vérszomjas
dögjeibe”, csapkodtunk, hadonásztunk mindannyian.
Eltelt egy nap, s ez a gondolat mintha azzal társult volna, a nyárnak is hamarosan
vége, a csavargások, tekergések szabad idejének, mert bárhogy is próbáltuk kihasználni,
az idő kíméletlenebbnek, kijátszhatatlanabbnak bizonyult, s mire a tisztásra
értünk, régi csataterek színhelyére; körben beszakadt, kráterszerű mélyedések,
üregek, mintha csak a föld kívánna rétegeiként magába süppedni, de mégis, miként
egy térdedet áztató szőnyeg, olyan volt, kopár felszín a sok fű és vadvirág,
mögötte pedig a kifulladt fény, mert, hiába, rózsaszín lucsokban hevert már
akkor az égalj.
De nem volt ez annyira megkapó, mint amilyennek most tűnik, tűnhet, de ránézve
mégis elfogott valamiféle megmagyarázhatatlan, légszomjhoz hasonlatos érzés,
de közben persze arra is vigyázni kellett, ki ne törjük a nagy mélázásban a
bokánkat, eléggé vizes, ingoványos volt arrafelé a talaj, könnyű volt félrelépni.
De nem, nem léptünk félre. Kilőttünk még egy-egy drótozott végű nádvesszőt a
semmibe, amiért is meg kellett állni, néztük, hogyan emelkedik, tűnik el a szemünk
elől, s elképzeltük, ahogy koppan majd a száraz, agyagos földön, valamerre a
távolban, visszaugrik a levegőbe, megfordul, aztán hangtalanul, immár teljesen
erőtlenül, lepottyan a fűbe.
Egy nyílvessző azonban a mocsár felé süvített. Megálltunk, hallgattunk, képzelődtünk.
– Ez biztos beleállt – mondta András, és a kilőtt nyíl után nézett, fülelt
ő is a semmibe.
De mást hallottunk. Hallani lehetett, hogy valami a levelek közé csapódik, majd
áthasít, végig az ágakon, aztán szinte miként egy robbanás zuhan bele, cuppanva
a vízbe.
Csend volt, meneteltünk hazafele, rendezetlenül, összevissza, ki hátrébb maradva,
ki előbbre sietve, rendezetlenül, ebben a pillanatban talán szabadabban is.
– Né! Az a felhő olyan, mint egy felfújt béka. Egy nagy varangyos béka, és megy
szét az egész...
Berci megállt, muszáj volt újra megállni. Mind az eget néztük.
– Megy szét, mint a takony, na és?...
András úgy nézte az eget, mintha az a többi, ahogy ő mondta, „szartól” nem sokban
különbözne.
A felhő gomolyagja, ahogyan az már lenni szokott, egy formátlan alakzatot vett
fel, de amely mintha mégis, csakugyan egy dülledt szemű állatra, ahogyan azt
Berci is mondta, egy óriási hüllőre, egy békára, egy mindent beborító szürkéskék
varangyra kezdett volna el hasonlítani. Előbb a két vaskos comb, majd a lassan
felismerhetővé váló fej alakja felé szakadozott fel a lepel, aztán fokról fokra
a két mellső láb göcsörtös hajlata rajzolódott ki, a nagy, felhőnyúlványokkal
kavargó bendő, mely egyre nőtt, dagadt, mintha a teljes égboltot kívánná magába
szippantani, miközben persze máris feltűntek rajta az első repedések, felhasadt,
szakadozni kezdett, széteső darabjaira hullt egyszerre az állat, majd ugyanolyan
gyorsan, mint ahogy egybeállt, szétúszott, eltűnt az égen, miként egy ijesztő,
ám az ébredés okozta fényben, derűs józanságban szertefoszló látomás.
– Mint a takony, mondtam én. Na gyerünk, ne húzzuk az időt!
– Siessünk, tényleg, mert megesznek a dögök!... A francba az egésszel! Isteneset
csattant a tenyér, jajgattunk. De panaszkodás nem volt, fölös hiszti.
– Onnan jön az egész, a mocsárból, állapította meg valamelyikünk, majd mintegy
emlékeztetőül hozzátette, ahová a bolond Béni apja belefulladt...
– Belényivadt szegény... – röhögte mögöttem egy hang.
Csapott a fű, csapta a térdemet, hol egész a hasamig ért fel, kaszáltam benne
fel-le a karjaimmal. Siettünk, mert hiába voltunk fenn, a hegyaljban, nem láttunk
még le, még nem láttuk a város fényeit, nem hallottuk a biztonságérzetet adó
zajokat, kocsik zúgását, emberi zsivajt. A város messze volt még, előttünk pedig
ott zúgott komoran a fenyves, egyetlen sötét tömbként, amit minduntalan felkavart
a kora esti szél, a két erdősáv között pedig ez a tisztás és fölötte, a legszabadabban
az elsötétedő csillagos ég se vége, se hossza tágassága.
Még mindig arról az emberről beszéltek, aki belefulladt a vízbe, s akit
ennek ellenére nyitott koporsóban ravataloztak fel, hogy miért, nem tudom, de
látnunk kellett ezt a szörnyűséget, a bolond Béni iskolatársai voltunk, persze,
ameddig járt még az iskolába, az apja halála, bár gyermek volt, vagy tán pontosan
ezért, teljesen elvette az eszét, az egyre sűrűbben jelentkező idegrohamok miatt
kizárták, barátai nemigen voltak, egyedül vergődött otthon, de ha lett is volna,
aki meglátogatta volna, nem tehette, az orvos eltiltott környezetéből minden
fölösleges személyt, az édesanyján kívül senkit nem láthatott, nem fogadhatott.
Andrásnak persze más volt a véleménye, ő mint mondta, jobban tudja, ki halt
meg ott, mert akiről mi beszélünk, az az ember nem halt meg, a bolond Béni apja
él.
– Az nem is ő volt. Azt se tudod, ki a Béni apja.
– Na ki?
– Megmondjam?.... – Mondjad...
– Hát az iskolánál dolgozott a műhelyben...
– Az nem ő.
– Szeretnéd hinni...
– Hogyhogy szeretném?...
– Hát úgy, hogy kazánfűtő, te seggfej. Úgy. Kazánfűtő. – De én ott voltam a
temetésén... Mondom...
– Hol? A temetésén? Hát nem érted, hogy nem ő volt?
– Te hülye vagy.
– Hülye az anyukád...
– Nem is magától halt meg, hanem megölték.
– Az eszed tokját, azt ölték meg. Azt. Ha egyszer mondták, hogy nem tudott úszni...
Bemászott a labda után, ahelyett, hogy ült volna a parton, bemászott és belényivadt.
Ez az igazság.
Már az ösvényen jártunk, benn a fenyvesben.
– Milyen jó, ma este lesz az Onedin kapitány. Ez a Béni hangja volt, alig láttam
a lábam elé.
– Ma nem veszik el az áramot?...
– Kezdődhet a fáklyásmenet... Mind röhögtünk.
De alig tartott ki a jókedv.
Először azt hittük, egy vaddisznó csörtet, jár a bokrok között, annak a zaját
halljuk. András leintette a társaságot. A nyílvesszőt ráhelyezte a mogyorófából
görbített íjra, várt, figyeltünk.
Tompa suppanások zaját hallottuk újra.
Még ott forgott a fejemben a gondolat, hogy ma este talán lesz az Onedin kapitány,
hallottam újra magamban a Berci hangját, éreztem, hogy a szívem vadul dobog,
miközben vártam, hogy mikor bukkan már fel előttünk a vadkan, hogy rárontsunk
üvöltve, miként az őrültek, nyílvesszőzáporban, mint az indiánok, bele a vakvilágba.
Emberi hangokat hallottunk, erre egyikünk sem számított. Tehát ezek szerint
nincs szó semmiféle vadkanról. Vége a vadászatnak, gondoltam váratlanul. Mindent
világosan hallottunk a sötétben, minden egyes elhangzó szót.
– Unde vrei să te duci? In America?... Las' că-ţi dau eu ţie America... Poftim
America! America! Şi încă o dată, America! – nyögte, hajtogatta egy harákoló
férfihang.
Rúddal üthettek valakit, egy bottal bizonyára, mert döndült a teste, s a férfi
felüvöltött, nyögött, jajgatott a fájdalomtól.
– Kapsz te Amerikát, olyant, hogy megemlegeted – mondta az előbbi társa, majd
belerúghatott a könyörgő hangon esdeklő férfiba, mert az újra felnyögött hangosan,
de a botütések, rúgások nyomán már egyre erőtlenebbül, megadón, halkan. Álltunk
a sötétben, hallgattunk. Ereztem, hogy a veríték végigfut a hónom alatt, rázott
a hideg, néztünk egymásra mind nagy indiánok, mozdulatlanul, miként a szobrok.
Onedin kapitány, az égi varangy, a mocsár, a nyílvesszők, az egész egyszerre
suhant át rajtam, és tűnt el váratlanul a semmibe. A szívem egyre gyorsabban
vert, teljesen leizzadtam. Ha észrevesznek, gondoltam, ha észrevesznek...
– Nem jó neked itt? Amerika kell neked? Amerika?! Te mocskos gazember! Áruló!
Besúgó! Kapitalista!
Befogtam a füleimet, hogy ne halljam, ami ezek után következik.
Nem mozdultunk addig, míg el nem mentek mind a ketten. Eltelhetett egy negyedóra,
vagy még több, de végül abbahagyták, ugyanakkor ígéretet téve, hogy még találkoznak.
A férfi tehetetlenül nyögött, fetrengett a bokrok között, kapkodta a levegőt,
mint egy vergődő vadállat.
Egyikük cigarettát gyújtott, a másik valami viccet kezdett el mesélni, de abból
már semmit sem értettünk, úgy mentek el. De elégedettek voltak, a sötétség ellenére
is zavartalanok, jókedvűek.
Zoltán meggyújtotta a maradék gyertyacsonkot, amit abban a szűk, alig járható
barlangban égettünk tövig. András a hátára fordította az agyonvert férfi mozdulatlan
testét.
A gyertya fénye egyszerre világította meg a férfi teste fölé hajló színehagyott
arcokat, mely talán nem is a miénk volt már, körben az elszórt íjakat, nyílvesszőket.
Az avar felbolygatva, széttúrva, mintha csakugyan egy állat szenvedett volna
ki itt, ragadtak az elszáradt levelek a vértől, le kellett őket ráznom a tenyeremről.
A vadászatnak vége, a vadászat elkezdődött, jutott eszembe újra akaratom ellenére
is ez az idétlen szöveg, pedig mintha megfagyott volna bennem minden, mintha
nem is én gondolkodnék, csak szavak, mondatfoszlányok kerülnének egyszerre,
ki tudja, mi okból, a felszínre, egyáltalán, hogy úgy mondjam, nem az alkalomhoz
illően.
Az arca merő húscafat volt, széttépve lógott rajta egy összemocskolt, meghurcolt
pulóver. Már nem nyögött. András, akinek „szar a világ”, felemelte, majd visszaengedte
a karját, ami immár teljesen erőtlenül, élettelenül hullt vissza, majd szótlanul
közelebb hajolt a férfi arcához. A gyertyacsonk éppen ott égett, kettejük feje
felett.
– Te Berci – kérdezte hosszas vizsgálódás után –, ez nem a...
– De igen, de igen... – felelte az alig hallhatóan; mert remegett, reszketett
már a teste, mintha magán kívül volna, és a sírógörcsben vonagló testét le kellett
fognunk, és tenyerünkkel a száját, mert valósággal üvöltötte már az apja nevét,
akit három nappal később temettek el, és mint minden ilyen rendkívüli alkalmon,
ott téblábolt kettős sorban, nagyon fegyelmezetten az egész osztály.
Szaladni
Mészöly Miklós emlékére
Az edzésprogram kora reggel kezdődött, a kis méretű stadionépület lelátójában
még hűvös volt, de ahogy a ruháinkat kezdtük levetni magunkról, hogy átöltözzünk,
és a gondosan összehajtogatott, vasalt kimonókat kiemeltük a táskáinkból, megérintettek
a nap első sugarai, amelyekben a déli órák forrósága is ott remegett erőtlenül,
ami elől menekültünk, pedig, később derült ki ez, lehetetlen, alkalmazkodnunk
kell az évszak, a táj változásaihoz. A stadionépület alatt a pálya négyszögletű
formája, harmatos, síkos fű, talán ezúttal nyíratlanul, zöldje az első fényfoltokban
halványul, szemben, fölötte az erdő mozdulatlan, sötét hulláma, ahonnan ez a
hűvösség áradt felénk, s amit a nap fénye tán a legkésőbb önt el, a meztelenül
kivillanó törzsek sűrűje, és dús lombok, levelek. Ezt az egész látványt persze
egyetlen, a beszélgetésből, készülődésből kihulló tekintettel vetted tudomásul,
szinte rád tört, itt van minden, egy kissé meg is ijedtél talán, a pálya hosszúnak
tűnt, az erdő legyűrhetetlennek. A mások nevében semmit se állíthatok, az én
gyomrom viszont előre háborogni kezdett, mint mindig, ha valami feladatot kellett
teljesítenem, és kiderülhet, gyenge vagyok, mindenki szeme láttára maradok alul.
Sokszor elterveztem, egyedül indulok szaladni majd, ebben talán a bosszúérzet
is jócskán közrejátszott, de egyedül szégyelltem, eluntam, halogatni kezdtem
a tervet. Csak képzelődés, a fantázia játéka maradt belőle, hogy vég nélkül
haladok, az izmok visszahúzó rándulásában, és mozgásommal együtt mozdul, gyorsul
a táj is, az ösvény biztonságérzetet adó mozdulatlansága eltűnt, majd a végén
lesétálod a fáradtságot, lihegtem magamban, egy bokaficam a kiálló tölgyfagyökérben,
ami átszőtte az ösvény kopárságát, bármikor esedékes volt, a szétjárt teniszcipőd
beleakad, pedig épp azon voltál, hogy ezt elkerüld. Ha hasra vágódtál, hasra
kellett vágódnod, ez nem vicc. Az arcod összerándult, a tenyeredbe horzsolt
hely felvérzett, port és vért maszatoltál el ijedten. Persze, szétnéztél aztán,
látott-e valaki, láttak-e sokan. Ami elakadt, lassan pótoltad tovább, a tempó
lassult, a lábak ritmusa megadóbbá vált, szinte semmi görcs, csak a lefojtott
düh, hogy a tervnek úgyis vége, és most már hiába. Egyedül szaladni, idővel
ez több okból is elmaradt. Szaladás közben lustultál el, hát nem furcsa? Minek
kínozzam magam, mi értelme van, bajnokság úgy sincs, senki se lát, eluntad magad.
Azt se tudtad, mi bajod van, azt se tudtad, mit csinálj. Egy pillanattal ezelőtt
még olyan erőt éreztél magadban, kiszaladni a Cserepeskő tetejéig, és vissza,
ez bármikor teljesítendőnek tetszett.
Az átvasalt, durva kimonóba jó volt belebújni, az mintha elrejtené a vézna karokat,
görbe lábakat, a mozdulatoknak pontos irányt szabott, pedig nehéz volt ez, megfelelni
a kimonónak. A vasalt, tiszta ing is pillanatok alatt átizzad, mert mintha a
világ nem a vasalt ingekről szólna, sokkal inkább a félelemről, a reménytelen
szerelemről. Mintha a természet csúfot akarna űzni a fehér kimonókból, a lábak
a különféle mozdulatoknál nem takarhatók el, vagy le, mert a fehér kimonó egy,
de görbe láb nincsen kettő. A stadion belsejét fából szegezték össze, székek
nélkül, mintha fából épült nagy lépcsősorok emelkednének, ahol a fejed már-már
összeér a tetőt tartó gerendákkal, egészen addig. A tetőrész a szemben lévő
erdő mindent elborító tömegét kettébe hasította, de a pályát, a szögleteket
jól láthattad, lekiabálásra való hely volt valójában, persze, a hangokat, a
tömeget érezted akkor is, amikor leültél ide, hogy nyugodt mozdulatokkal nekiállj
kifűzni a cipődet, vetni magadról a farmert, a rövidujjút, karórát, civil culáidat.
Persze, ilyenkor lopva megcsodálhattuk, ki mennyit fejlődött, gatya fölött és
attól lennebb persze, izmosodott, a gatyáról szólva pedig kínosan röhögcséltünk,
mintha oda valami lényegesebb volna elásva, a karoknál, a lábaknál is lényegesebb,
mintha valójában ez a titkos részünk határozná meg egész valónkat, de hát a
pálya tágassága hamar feledteti ezeket a gondolatokat, a kimonók mozduló hosszú
fehér sora. A tested egyetlen mozduló egésszé lett a sorban, látszólag a többivel
mozdult együtt, de tapasztalt szem előtt feltűnhetett néha az is, mindenki valahogy
csupán a rá jellemző módon lihegi végig a távot, nincs két egyforma lábmozdulat,
még. a kimonók fehérsége is elütő, hát még a fű zöldje, a víz, a sár nyomai
a bokádat csapó gatyaszáron. Hogy a távot mindannyiunknak le kell szaladnunk,
mintha ebben az egyetlen közös szabályban nem lett volna kivétel. Pedig volt,
volt, aki kiállt, nem jutott levegőhöz, hányni kezdett, kivörösödött, nem bírta.
Túl sokáig szaladtunk körbe-körbe, mert semmiféle más cél nem volt, csak minden
reggel héttől nyolc óra harminc percig ráállni erre a vizes, hideg pályára,
és szaladni az erdő alatt ezeket az unalmas lassúsággal ismétlődő köröket, abban
a tempóban, ami már az első kör után gépiesen rögzült beléd. Szaladni, venni
a lélegzetet, milyen ritmusban, mindjárt megnyivadok. Előtted a társad segge
mozog ide-oda, nézed a hátát, de csak arra gondolsz, nagy a segge, neked nagy
a segged, kérdezed magadban, ezt a mögötted lévőtől kellene megkérdezned, folytatod,
de hagyjuk, ez az ökörködés úgysem javít a helyzeten, olyanok vagyunk, amilyenek.
Honnan is tudhatnád te, hogy a mögötted lévő társad egyáltalán mire gondol.
Mire vagy úgy el a seggeddel? Meg a seggekkel, általában? Hm? Nem segg a világ.
Séta, szaladás. Most melyik? Hiszen séta közben, ott vagy-e, ahol éppen vagy
ugyanúgy körbe-körbe gyűrűznek a gondolataid, mint a tested vagy ez a ziháló
lélegzetvétel, nem ugyanúgy kapkodsz titokban, ha ülsz, ha állsz, tehát a legjobban
színlelt nyugalom közepette is? Kínos ez a sok mozgás, ha muszáj is. Ha hányok
tőle, megoldok-e valamit? Kiléphetek-e a pályáról, hogy magamban a társaimon
röhögjek, s ha vége, irigykedve nézzek rájuk? Nem bátorság vagy gyávaság kérdése
ez, az van, hogy a távot mindenkinek le kell szaladni. Már az egész edzésprogram
egy szart sem ér, azért egyetlen porcikádat sem mozgatnád. Úgy van elfelejtve,
ahogy. A kapufát megkerülöd, megkerüli az előtted, az utánad lévő is, óvatoskodva,
nehogy belelépj egy kiálló drótvégbe, ami ellenben ha megtörténik, hát megtörtént.
Azért te volnál a hibás? Egy idő után, hogy a stadionnal átellenben szaladsz,
az erdő alatt, megcsap a fák, a meredek hegyoldal mozdulatlanságának az érzete,
hűvös, friss levegő járja át a tüdődet, miközben azt is látod, hogy a napfény,
miközben a veled egy irányban lévő kapufa felé tartasz, egyre erősebb, árnyékból
ki a fényre, a fényből vissza, ezt teszed, erőtlenül szeded a lábaidat. Megölne
a szégyen, ha nem bírnád tovább, hogy úgy vedd magadra a civil ruhát, nem bírtam
ki. Mert senki nem hajt, senki egy mukkot nem szól. De a nap felkel, a forróság
elönti a pályát. És nem lehet szaladni többé.
A mozi
Azt mondják, „összeragadtak”, mert „basztak”, így mesélik, „s amikor a villanyt
felkapcsolták, mert a film összeégett, nagyon megijedtek.” „Összeragadtak, hívták
a mentőt, leterítették őket egy lepedővel, s kicipelték mindkettőjüket a teremből,
be a kocsiba, nem tudom, hova mehettek velük, de a hideg víz szétválasztja a
testüket”, én így hallottam. 1989 előtt tömegesen mentek a kisváros lakói a
moziba, hiszen azelőtt csupán azt a jól ismert tébolyodott arcot láthatták szónokolni
a fehér-fekete képernyőn, azt a mániákus vénembert, azt a roncsot, akit később
lelőttek, mint egy kutyát. Már egy órával korábban el kellett indulnod hazulról,
ha jegyet akartál kapni, a mozi bejárata előtti lebetonozott téren pedig már
tömegesen, egybecsődülve vagy kisebb-nagyobb csoportokra szakadva állt mindenki,
hogy szinte ki kellett verekedned, hogy odáig juss, a plakátot megnézhesd, mi
is lesz látható aznap. Nekem máig fogalmam nincs, hogy 1989 előtt milyen lehetett
az országhatárokon túli élet, hol készítik ezeket a filmeket, honnan hozzák,
amennyit láttam, a tekercseket egy vonatról szedik le, majd egymásra rakva őket,
felhozta valaki az egészet az állomásról, sokáig kérdés volt az is, lesz-e egyáltalán
vetítés, hiszen „nem jött meg még a film.” A dunszt mindent betakart, a ködösítés,
a homály szinte tökéletesre sikeredett. Most visszatekintve az akkori gyermekre
se lettem semmivel se okosabb, csak tudom, el kellett szenvednünk nekünk is
valamit, amiről, és ez igazán érdekes, csak sejtelmeink voltak, tudásunk semmi.
A hazudozás általános volt, aki nem ezt tette, azt meg kellett ölni. Gyilkosságról
én személy szerint nem tudok, de arról igen, hogy hazudozásra kényszerültem,
mindent átitatott ez a lepedék, ami másként egyszerűen félelemnek is nevezhető.
Engem nem a szörnyűségek ecsetelése érdekel, azon csodálkozom, hogyan juthatott
idáig ennyi ember. Ezen csodálkozom. És azt kérdezem magamtól, hogy én is beolvadtam
volna (úgy értem, felnőttként) ebbe az iszapba, mely, tudjuk, hány emberrel
végzett, ismertekkel és ismeretlenekkel egyaránt, vagy mi a fészkes fenét csinálhattam
volna? Azon csodálkozom, mondhatni, ugyanakkor nem csodálkozom, idáig juthat
annyi ember. Nem akarok tragizálni semmit, hiszen nincs már mit, újra igyekszem
végiggondolni valamit, még akkor is, ha ez az igyekezet nem vezet sehova. Mert
az nyilvánvaló, hogy ezt a szerkezetet nincs mód már lebontani, a bűnök következményeiért
bűnhődni kell, meszszire vezethető ez a rendszer, újabb és újabb rendszerekig,
egymást bonyolítják csak, kiútja csak a személyes szabadság lehet, ha van még
ilyen. Ez a szabadság ellenben a másikkal van csak, ha van, a másik az én szabadságom,
és fordítva. Megszökünk a barátommal a kötelező iskolai sétáról, és a moziépület
melletti hintánál kötünk ki, míg a többiek valahol a környéken bolyonganak,
a tanító néni valószínűleg aggódik miattunk, mi pedig hajtjuk a hintákat, mint
az eszeveszettek, szemben velünk a Nyomortanya és énekeljük, vonyítjuk a semmibe:
„linda, linda, melinda, the magic of this life, the spirit of this love, oh
linda, linda, I love you”. Negyedikes lehettem, az éneket nem hallottam sem
előtte, sem utána, a barátom kezdte el énekelni, majd együtt, mondom, mint két
lökött. Hogy az a hinta a moziépület mellett nincsen már meg, természetes, így
megy ez. A Nyomortanya, mindenki így nevezte, ezért sem használok idézőjelet,
a Nyomortanya, ahol én is a születésem utáni első hónapokat töltöttem, megvan
még, szegényebben, szétesettebben. Nézem a betört védőablakon át, milyen film
lesz. A homlokzat bal oldalára az aznapi műsort plakátolják, jobbra a jövő,
a következő hét végit. Arra vagyok kíváncsi, az a film lesz-e, mert időközben
minden változik, más film is lehet belőle. Az. Valami kínai, valami csehszlovák,
valami kóbój, ilyesmik. Nézzük, élvezzük az akciót. Ez a mozi, és az a cirkusz,
ami időnként a kisvárosba jött, egy. Jó sokan vagyunk, mindjárt kezdődik az
épület megrohamozása. Volt, aki kapott jegyet, és volt, aki nem. Aki nem kapott
jegyet, nem gondolkozott sokat, kívülről fújta, mit kell majd ilyenkor csinálni.
Az ajtók megnyitásával elvegyülni, begyúródni a tömeggel, sőt, lökni is azt.
Aki bejutott, a vécéablakokon kinyújtja neked az ő jegyét, te bekínlódod magad
azon a vékony résen, előbb kimegy ő, tőle már nem kérdeznek semmit, hiszen látták
már, aztán következel te, ha nem vesznek észre, gyorsan beiszkolsz a terembe,
ha igen, talán lesz szerencséd, talán nem. A terem hatalmas volt, úgy tűnt,
fojtóan sötét és meleg. A helyek megszerzése megint egy újabb küzdelmet jelentett,
lelki és fizikai bunyót. Volt, aki leült, volt, aki nem ült le. Akinek jegye
volt, biztos, a gyengék kevésbé. Persze, közben mindenki erős akar lenni, erről
szól a film. Olyan brúszlí. Hiszen ezért jött ide be. A sztár írja valahol,
mindig jön egy erősebb.
A sötét terem megtelt. Az ülőhelyek telítettek, mellette a járható rész, ami
körbefogja a széksorokat, a filmvászon alatti emelvényre többen kifeküdtek,
mintha a kezdődő film sugárzó, mesterséges fényében kívánnának napozni. Én is
ott állingálhatok valahol a széksorok mellett, a hátad fáj, ilyen az állójegy.
A félhomály megszűnik, teljes lesz a sötét. Két ajtó van a terem mélyének a
végén, két ajtó, mely a tömeget vezeti ki a film után. Előtte függönyök. Onnan
most, hogy a vászonra váratlanul fény vetül, az első kockák, a felirat, s a
vászon mögötti hangszóró megreccsen, hallani a már agyonhasznált aláfestő zenét,
kintről zaj szűrődik be, az ajtót rángatják, akik kinn maradtak, valaki óvatosan
átbújik a függönyökön, és valószínűleg pénzért beengedi a már lecsillapodott
társaságot. Bekullognak sorra az utolsók is, a film már tart, folyik a cselekmény
szerteszét, valaki dominál ott fenn, az arca betölti a vásznat, aztán egy másik
kép következik, egy poharat látni mondjuk, a hosszú kocsmaasztalon siklik végig,
igazi mészárszéket látni azután. Míg a film tart, elmondható, hogy az a sánta
férfi, aki fenn ült a vetítőben, néha alaposan becsiccsentett, tett az egészre,
hogy pontosabban fogalmazzak, elaludt, a film pedig elég gyakran a szemünk előtt
égett össze, vagyishogy nem előttünk, hanem a vásznon. Ami ugyebár nem mindegy.
A vonat láttán, tudjuk, sokan kirohantak a teremből egykor, előttünk összeégett
a film, néztük a füstölő vetítőlyukat, fütyöltünk, üvöltöztünk, hogy mi lesz
már. Mindegy, hogy mi ég, csak film legyen. Miközben a filmbéli vonat láttán
egykor sokan kirohantak a teremből.
Majd miután a film véget ért, kinyomultunk mind a szabadba, sötét volt kinn
is addigra, hűvös, friss levegő. Mintha mindazt, ami a mozihoz kapcsolódott,
egyszerre elfeledtük volna, a következő hét végéig. A film hazáig kitartott,
a sok kicsi kóbój, brúszli, satöbbi, az erőfölény nyilvános játékait játszottuk,
egy ideig. Hamar kiderült, az izmok nem bírják a túlfeszítettséget, lazítani
kell. A plakátokat hétvégenként cserélik, mint a gatyát. A hős lenne mindenki,
egyedül ő, miközben mindenki az, hős. A terem sötét és üres.
Mondják, hogy „összeragadtak”, „mert basztak”. Mert összeégett a film, és megijedtek
abban a fényben.