Székely Csaba

Paródiák
Balázs, Imre, József és a többiek

Hónyomok
Most, hogy igen, vagy sem, vagy éppen létezik,
minden most igen, vagy esetleg szétesik,
vagy nem, vagy talán, azazhogy hóemberek, emberek a hóban, a hóban hempereg,
és lennék hó, az jó, a hóban hógolyó,
s a jóban jógolyó, folyócsepp, cseppfolyó,
mert mind semmi, a kislibák, a hogy, s a tán,
és igyekszem felfogni, hogy előtt s után,
s hogy igen, aprósütemény, avagy semmi,
semmi sem, nem valami sem, jönni-menni,
de az is lehet, hogy menni-jönni talán,
s vajon hogy került ez a szék ide alám,
alám a szék, a szék alá én, vagy után,
sután, vagy a szék előtt csücsülni bután,
és ha ott csücsülni, én fel nem költeném,
de hogy került most ide ez a költemény?

Evésgyakorlat
Felgyűl bennem a nyafec,
fojtogat, átsző, rinyáz
a nyafec, majd a herák
és a pentrós gyöfce is.
Tömöm magamba a gyöfcét,
zabálom, igen, a gyöfcét és
a vacsulát, míg átitat a nyafec,
és letép, borzol a gyöfce,
és nyeldeklem a herákot.
És dagad a pofámban a herák,
sárgán rezeg fogaimon,
míg én vonaglok brutyázva,
hurutyolva, herfegve,
kiöklendezem a gyöfcét,
mindenki engem néz,
és ez szép és ártatlan,
és persze refetyes egy kissé.

Kezdemény Péter
Libero sanzonjai

1. (a vágy besárgulása)
Isten veled, egyetlen kedvesem,
lám itt hagytál a sárban, tetvesen.
Itt ülök hát, s a rímeket verem,
ha szeretnél, itt lennél most velem.
De a szerelem bonyolult dolog,
és a föld is kurva gyorsan forog.

2. (a vágy odamondása)
Na de most már mindegy, vége van, vége;
legalább nyugodtan ihatok végre.
Pedig szerettelek, te rohadt lotyó,
jobban, mint a vécépapírt a klotyó.
Emlékedet majd ellepik a varjak,
írok most, pedig kéne egyet egyek.

3. (a vágy ágya)
Akkora már nekem az én vágyam,
hogy egész nap nyomom az én ágyam.
Beteg vagyok, mert szétfeszít a vágy,
kezd kényelmetlen lenni ez az ágy.
Ha te éreztél volna ily vágyat,
te is csak nyomtad volna az ágyat.
De te nem tudod, milyen ez a vágy,
neked nem is kényelmetlen a sarokkanapé.

4. (a vágy lambadája)
aznap, amikor megláttalak
még nem is tudtam hogy férfi vagy
azóta mindenütt kereslek
szeretlek szeretlek szeretlek
te fűvel-fával megcsalsz lassan
mert én sem vagyok csalhatatlan
folyton sírok mint egy gyermek
ha megtalállak jól megverlek
érted megjárnám a cet gyomrát
minden nap két percig vágyom rád
nyugodtan már nem is szarhatok
egész nap lambadát hallgatok

5. (a vágy titokzatos tárgya)
Emlékszik, amikor együtt voltunk, szerelmem?
Egy franciakulccsal átszúrta a nyelvem.
Emlékszik, asszonyom? Ültünk a teraszon,
Ön bort ivott, míg nekem felállt a hajam.

6. (a vágy titokzatos trágya)
Annyira vágyom rád, hogy már nem is tudok verset írni neked,
hát írok valaki másnak, akit annyira gyűlölök, mint téged.
Reszket a szívem és a szakállam, hogyha rád gondolok mostan.
Hogy elfeledhesselek, tegnap egész nap zoknikat mostam.
Csupa hazugság és kín volt az életünk egymás mellet, drágám.
Például, mikor vettem egy banánt, mi tagadás, elég drágán.
Kínok közt gyötrődöm, mert a nadrágomba tennem kell egy
szíjat,
és holnap megyek, hogy átvegyem az irodalmi Nobel-díjat.

Farkas Wellmann Éva
Ez most itt akkor donna verse
És úgy. Néha pedig így is. (Bár volna
más.) Mi is? Mi nem (de mindenkor, talán).
Minek? Akkor (mégis) szavatolna,
hogy mi is lóg – ha lóg – e szonett falán.

S ha marad: még játszik, vagy elalszik ma –
Igen? Mást aligha (bár lézeng benne
zsivaj). – Két (vagy kétezer) kába szikra,
mi szerint ebben ráció is lenne.

S ha állok is (vagy ülök) anyaszülten
– ím, ide is egy mondatot beszűrtem –
henceghetsz ereiddel, lám nem tudod

a próbát kiállni (vagy nem is lehet?):
légy addig kemény, amíg megszámolod
minden beékelt szószerkezetemet.

Lövétei Lázár László Lóránt Lipót Levente Lajos
Séta a boltban
Nem azért, mintha számítana valamit,
de azért itt elkezdem.
Amúgy nem releváns a véleményem.
De szerintem most gondolkodom.
Tegnap beleléptem egy rágógumiba.
De azért még élek. Ha jól belegondolok.
Most egész' másról van szó.
Nem tudom, miről.
Aztán ti ott csak figyeljetek.
Nem minden esetben, de néha
hajlamos vagyok kínainak képzelni magam.
De aztán feltétlenül utánanézek.

Papp Sándor Zsigmond
Ahonnan az erdő
Eléggé „mozgalmas” időszak volt az. A hét törpe bányászsztrájkba kezdett, a táltos paripák nem ehettek több égő parazsat a Greenpeace egyik állatvédő akciója után, ezenkívül „mindenfelé” tüntetések voltak, főleg a Roma „Párt” tagjainak részvételével, az igazságtalanul kivégzett és karóba húzatott válogatott cigánylegények miatt.
Kivörösödött arccal várta a lányt. „Ő” sem tudta pontosan felidézni, „de” úgy emlékezett, hogy a kendője volt az, ami megfogta. A lány és a kendő megbonthatatlan egysége, egy fenséges árnyalat, amely „emlékeztette” „az” „edény” „falára” odaszáradt paradicsomszószra. Nem, a Farkas nem volt vegetáriánus, soha nem is evett paradicsomszószt, de szüksége volt valamilyen ismeretlenül lüktető képre, amely többet jelent, mint a szarvas bőre alól kiserkenő vér vagy a három gidó vörösre aszott koponyája.
– Hová mész? – kérdezte tőle, amikor meglátta, miközben próbált közönyt sűríteni a közöttük vibráló levegőbe. Piroska mély lélegzetet vett, és az arcára ragasztott másnapos mosolyból a Farkasra permetezett néhány szilánkot. Nem szerette a Farkas pimasz stílusát, és kedve sem volt beszámolni úticéljáról, különösen nem „ezen” a prózai helyen, ahol a fák alá gyömöszölt sötétség emlékeztette azokra a húgyszagú kapualjakra, ahol a szemetesládák őszintén tátognak a mellettük „eltotyogó” nyugdíjasokra.
– A Nagymamához – préselte ki magából.
– „Aha” – nyögte a Farkas a paradicsomszószra gondolva, és megvakarta a bal fülét, csak úgy, a mozdulat kedvéért, hiszen már nem volt bal füle: a Vadász ellőtte hónapokkal azelőtt. A másiknak is csak a fele volt meg.
Talán influenza, vélték a szomszédok, de ő tudta: a Medvével való pofapacsizás eredménye. Még álldogált „ott” néhány percig saját after shave illatába és a távolodó Piroska képének lázába burkolózva, majd leintett egy taxit, és a „Nagymamához” hajtatott. Agyában pattogtak a tervek, mint zöngétlen mássalhangzók egy „fiatal” író szájában.
Piroska estére ért a Nagymamához. A csillagok aromája csiklandozta a torkát, fogai között széthasadt a levegő. Hármat kopogott, majd benyitott a szobát borító félhomályba. Meglepődve hallotta, hogy a Nagymama által olyannyira kedvelt Lagzi Lajcsi és Betli Duó helyett John Lee Hooker szivárog a vén magnóból. Ránézett az ágyon összekucorodott Nagymamára, akinek szemei zöldesen fénylettek, mint nagy adag orrváladék egy megszürkült zsebkendőn, vagy részeg vegetáriánus hányása a troli legalsó lépcsőfokán.
Nem „tudni”, mikor kattant be neki, hogy ez nem is a Nagymama. Talán akkor, amikor az öreglány ruháiból a Farkas pattant elő durván szuszogva, és az elfogadhatatlanból a valóságba szottyant Piroskát a fejénél fogva felemelte. Azután egy horkanással a falhoz csapta, miközben kéjes vigyor kúszott elő a fogai mögül. Nézte a falat, amelyen éppen a paradicsomszószként szétkenődött Piroska folyt le.
Azután körülnézett. Hallani „vélte” az eső „bárgyú” kopogását az ereszen. Valamikor eresz akart lenni, jutott eszébe, amint lassan fürkészte a karosszék repedezett, barokkos íveit, a teáscsészére száradt apró kávéfoltot, mely ott pihent elterülve a fehér porcelánon, akár egy lenyúzott farkasbőr. „Ebben” a házban mindennaposak lehetnek a „sötét” sarokban kaparászó egerek „éjszakai” randalírozásának feltűnő nyomai a kredencen feketéllő szakácskönyvek fölött elhelyezett vaskosabbnál vaskosabb lexikonok megsárgult lapjainak szélén, gondolta. Leült, és várt. Hátha történik valami érdekes.
Vida Gábor

Farkasbőrben
In memoriam Hajmásy Péter, Hajmásy Pál
Roskova fején meglibbent a piros kendő. Nem selyem, de olyan, mintha. Megborzongott. Nem félt az erdőben, de azért mégis. Szél. Levelek.
Farkasov a bokorból figyelte. Egész biztosan a Nagymatyuskához megy. Vagy máshová. Azért megkérdezi. Elősomfordált a bokorból.
– Hova, hova?
Vállrándítás.
– Csak úgy.
– Kalács? – Bor.
– Jobb lenne vodka.
– Nagymatyuska.
Farkasov rágyújtott. Eszébe jutott egy mese, amelynek hősei ilyenkor kedvesen elcsevegnek. Füstkarika. Roskova a homlokát ráncolta a szabálytalanul rángatózó levelek alatt, és indulni készült.
– Mégis inkább vodka.
– A sarki büfében találsz.
– A szüzmáriáját!!!
Roskova elrohant vodkáért. Már elég késő van, de mindegy. Különben is, mégsem annyira. Vagy csakazértis.
Farkasov megtalálta Nagymatyuska házát. Csak a hülyék laknak ilyen helyen. Óvatosan lépett be, ügyelve, nehogy belerúgjon a földön heverő vodkásüvegekbe. Üvegesre kerekedett szemek. Sikoly. Vér. Habzsolás. Cigi.
Torkában csípős, szúrós íz. Mint amikor veszített pókeron, és mérgében megette a dealert. Azóta sem eszik sündisznót. Cigi. Csak az a rohadt íz ne lenne. Roskova biztosan finomabb. Vagy ki tudja. De hátha, majd nemsokára. Kopogtatás az ajtón. Ez csakis Roskova lehet. Vagy valaki más. Talán a gonosz Mostoha cárevna eltévesztette Vöröstérke és a hét miniszter házát. De nem. Roskova belép, Farkasov a paplan alatt. Roskova ránéz, mint egy sápadt tükörkép.
– Meghíztál.
– Vodka.
– Jó lenne elmenni Pestre.
– Bubópestis.
Később horkolás. Roskova Farkasov gyomrában. Egy autó fénycsóvája világít be az ablakon. Kalasnyikov belép. Előveszi a kését, és felhasogatja Farkasovot. Mintha fáradtak lennének. Vagy mégsem. Persze lehet, hogy jobb így. Kibújnak sorban. Cigi. Roskova. Nagymatyuska. Kocsmárosné. Aranyvirág.
– Nagymatyuska, hol a jobb lábad?
– Menjünk Pestre.
– Vodka.