Parti Nagy Lajos

A karfavörös oroszlán
(nulla-pont, részlet egy könyvhöz)
Barbara Richternek
Az ablakomból a Storkwinkelre látok, egy délre nyíló, kicsi utcára Grunewald szélén, a Kurfürstendamm végében, már-már a Rathenau-platzon, Mire a Kúdamm ideér, szemmel láthatóan kifullad, körülbelül a Kurfürstendammbrückéig bírja ragyogással (pracht-tal, így is hívták hajdan: Prachtboulevard), utána nagy ívben lerúgja a körömcipőt, sarokba vágja a napernyőt, a kimenős-retikült, s úgy, ahogy van, kicsit csámpásan, vidékiesen begyalogol a villanegyedbe, s eltűnik a Koenigs-allee decens épületei között. Mintha egy félvilági hölgy, egy nagyszabású Hauptmann-i cselédlány volna, aki mégis idekint a zöldben van itthon, s aki még emlékszik a hajdani körhintákra, csúszdákra és céllövöldékre a Halensee mai nudistapázsitja helyén. A századfordulón itt, a tó partján volt Berlin legnagyobb vurstlija.
*
Schlüter és Schadow ide vagy oda, az én legkedvesebb berlini plasztikám egy zord és bamba képű, agyonsimogatott, mégis durcás faragvány, melyben a falépcső karfája végződik a Storkwinkel 12 lépcsőházában. A tenyerem még évek múlva is, tán örökké emlékezni fog a hűvös és hűséges fakoponya ívére, simaságára, kézre álló hajlataira, s tudom, ha majd megírom, így vagy úgy, de ebből az interakcióból kell kiindulnom, érintettség és érinthetetlenség, otthonosság és idegenség finom összjátékából egy berlini lépcsőház terében.
Hét éve, amikor egy autóból kiszállva, valahol a hajdani Kranzlerrel szemben először néztem szét a Kúdammon, fogalmam se volt erről az én totemállatomról, és fogalmam se volt Berlinről, mégis azóta, attól a pillanattól fogva bizonyos vagyok benne, hogy egyszer meg kell írnom ezt a várost, annak tudatában persze, hogy egy várost nem lehet „megírni”, legföljebb róla lehet írni – ahogy mondani szokták, a teljesség igénye nélkül. Lassan egy éve dolgozom tehát valamin, ami úgy van, hogy nincs s ezt a pár oldalt sem úgy emeltem vagy választottam ki a „készülő műből”, noha természetesen hozzá tartozik, hanem megírtam erre az alkalomra és az alkalom miatt. Van és nincs, úgy látszik, ennek a munkának ilyen a természete, s nem lepődöm meg, talán még bánni se fogom, ha a majdani végeredmény se lesz egyéb, mint könyvnyi terjedelmű beszámoló egy könyvről, amit nem lehet megírni.
És nem lehet nem megírni.
*
A Storkwinkel mesterséges képződmény. Mikor 1960-ban a városi autópálya fedetlen alagútja átcsörtetett itt, nagyjából Grunewald és Wilmersdorf határán, akkor toldották össze a mi utcánkat az építkezés nyomában keletkezett utcacsonkokból, egész pontosan a Hobrechtstraße, a Humboldtstraße és a Kunz-Buntschuh-Straße maradványaiból. Az eredményt pedig a wilmersdorfi Friedrich Storkról, a múlt században élt neves kancellári magántitkárról és községi elöljáróról nevezték el. Sokáig azt hittem, persze hangzás után, hogy a gólya vagyis ama hosszúlábú madár az utca névadója, s mikor kiderült az igazság, tulajdonképpen csalódott voltam. A fikció szempontjából sokkal szebb lenne, legalábbis magyarul, hogy gólya-zug vagy gólya-szeglet. Megtehetném, hogy így hívom, Storchwinkelnek, hisz a gólya szeglete íróilag ugyanolyan kétségbevonhatatlan tény, mint bármelyik másiké, mint egy titkos tanácsos szeglete, hisz egy irodalmi mű terében elég nehéz eldönteni, mi a fikció és mi az úgynevezett valóság, még akkor is nehéz, ha ez esetben meglehetősen törekszem erre a valóságra.
*
Az a Berlin, amelyikről írok, mindenekelőtt az én saját, külön bejáratú városom, lenyomat, egy létező város csak bennem létező makettje, melyet, noha modell után, de mégis szabad kézzel rakosgatok össze. Egy belső Berlin. Pillanatnyilag rémségesen belső, ott van a gépemben, illetve a fejemben, egy nyüzsgő, esetleges halmaz. Térben is, időben is, a tényekhez való ragaszkodást tekintve is keverék, s pontosan úgy viselkedik, mint tárgya és apropója, a város: egyszerre jelenvaló és megfoghatatlan. Nyilván lehetséges, de én nem tudtam Berlinben nem Berlinnel foglalkozni. Bevallhatom, ez volt, s mostanság is ez az egyetlen tárgy, amely igazán érdekel, s ha kérdezik, mit csináltam, illetve mit csinálok itt, csak azt válaszolhatom, hogy Berlinnel illetve Berlinen dolgozom. Ez meglehetősen hülyén hangzik, ezért hozzá is teszem rögtön, hogy „próbálok írni egy könyvet az itt töltött évemről.” Könyvet mondok, bár nem gondolok egyébre, mint valami hosszabb szövegre, valamiféle berlini pasziánszra, melynek terjedelméről csak sejtéseim vannak, ezek alapján persze bőven mondhatom könyvnek.
Ha majd kész lesz, ha majd papíron, azaz képernyőn összeáll az, ami bennem úgy-ahogy együtt van, illetve amit folyamatosan hordok össze látványokból, olvasmányokból, emberekből, az ég színéből, mindabból, ami körülvesz, akkor fogom csak látni, hogy mi ez a dolog. Hogy mi volt. Mi történt velem, amikor semmi más nem történt, mint hogy volt időm az idegen vagy pláne a turista idejéhez képest igen sok időm – megismerni egy várost. S ennyi megismerés akár Recherche-nek is mondható, nagyon jó az elnémetesedett francia szó, kezdem elmagyarosítani: resersíroltam egy éven át.
Megismerem, gondolná az ember, s akkor aztán megírom, holott valójában fordítva van: megírom, s akkor, abból talán megismerem. Persze ahhoz, hogy megírjam, ahhoz meg kell ismerjem stb., és újra elölről – a leírás nehézségeit és tárgyát a legtöbbször nem lehet szétválasztani. Amikor jártam a várost, a terepemet, folyamatosan gyötört a lelkiismeretfurdalás, hogy miért nem ülök otthon, a Storkwinkelben, s mért nem írom „őt”, mikor pedig otthon ültem, és írtam „róla”, dolgoztam rajta, szintúgy gyötört, hogy mért nem vagyok „ott” éjjel-nappal, mért nem vagyok egyszerre mindenhol, hiszen hamarosan itt kell hagynom, s írni, megírni a könyvet ráérek majd otthon, Budapesten is. Így telt egy év, életem egyik legjobb éve.
*
Az utca túloldalán, az autópálya teknője fölé nyúló udvarok egyikében áll egy végtelenül üres kerti pad. Semmi különös, mégis beleégett a szemembe, ezentúl bármikor fel tudom idézni a léceit, a tompuló fehérségét. Immár minden évszakban láttam, láttam fölöltözni körülötte a fákat és a bokrokat, láttam aztán lomhán, szárazan levetkőzni, láttam hóesésben, láttam, ahogy villámlott fölötte, ahogy törtek rá az ágak, verte az eső. Hogy egy üres fehér pad mitől vált a számomra fontossá ebben a megszámlálhatatlanul sokban, ami a város, nem tudom. De ha évek múlva elképzelem magam ebben a Berlinben, alighanem ezen a padon ülök majd, ott, ahol valójában sose ültem, ülök, mint egy fényképen, otthonosan és idegenként. S akkor az a kép már nem is pad lesz, hanem metafora, otthonosság és idegenség szellős, szűkszavú emlékműve.
*
Naponta százszor ránézek erre a padra, nézem, valahányszor kibámulok az ablakon, nézem, és már észre sem veszem. Az otthonlét, egy akármilyen viszonylagos otthonlét is mindig rutin, ismétlődés – akkor vagyok otthon, ha nem veszem észre mindig minden részletét a térnek, mely körülvesz. A cél, az én Berlin-munkám célja talán nem is egyéb, mint ez, otthonossá, kézre állóvá nézni egy idegen várost, bizonyos részeit, zúgait, winkeljeit legalább. Nézem a lakást, ahol élünk, és néha már nem látom, megszokta a szemem a magas, szárnyas ajtókat, a stukkókat a mennyezeten, a négy kövér angyalt a dolgozószoba sarkaiban. Nem telt be velük a szemem, de megszokta őket, ahogy a lépcsőházat, a századfordulós, utólag cirádátlanított bérházat vagy az utcát magát, a naponta többször megtett száz lépést ki a Kúdammig. Otthon vagyok.
*
Otthon vagyok, mert noha nézem, nem mindig veszem észre az utcában a két egymás melletti fodrászatot, e két konkuráló némafilmet egyforma üvegtáblák mögött, hajak és ollók halk ketyegését, a takarékos működést egy néptelen hétköznapon, és nem veszem észre a homeopata patikát, bár mindez hagyján, de például elmegyek a nyakkendőbolt mellett anélkül, hogy rácsodálkoznék arra a heroikus reménytelenségre, amelyet égy néptelen utcában egy ilyen üzlet árasztani képes magából. Én még eleven vevőt ott nem láttam, holott olykor kilencig-tízig ül a magányos tulajdonos, mint valami pók a hallgatag selyemhálója közepén. Ül az asztala mélyén e bús férfi, az arca többnyire árnyékban, sárgásán lobog a haja a munkalámpa fénykörében. Úgy képzelem, hogy sosem látott, metafizikus nyakkendőmintákon töri a fejét, tán olyan megoldásokon, ahol már nem is a nyakkendő hordja a mintát, hanem a minta involvál bizonyos nyakkendőket, és így tovább, néha a hajnal is ott találja a titkos rajzai, selyemvázlatai fölött. Úgy képzelem, ez az ő vállalkozása nem üzlet, ha pénzt hoz (kétlem) se üzlet, sokkal inkább hivatás, szenvedély, sőt mánia, hisz miért ne gondolhatná emberünk, hogy a világ akkor lesz ismét rendben, akkor lesz testvérré minden ember, ha nyakkendőt hord, többet is naponta, s ő a maga részéről mindent megtesz, hogy ezt a jövendőt elősegítse, ha pedig az emberiségnek ez nem kell, magára vessen. S nem ironizálok (szinte nem), hát hiszen az irodalom, amit művelek, ez az egész, amit elődeim és utódaim csináltak és csinálnak majd, nem ugyanekkora képtelenség, nem hasonlóan szenvedélyes és reménytelen pókhálószövés és mintarajzolás a világirodalom dugig töltött nyakkendőraktárában?
*
A majdani könyv fiktív terében a Storkwinkel faragványának stílusosan medvének kéne lennie, de mit tegyek, ha oroszlán, illetve nem is biztos, hogy az. Lehet éppen valami antik szörny is, lépcsőgorgó, lépcsőtaurusz, kutyafejű karfakígyó, nemtudommicsoda. Nagy becsben tartjuk, mondanom se kell, de becézni vagy elnevezgetni azt nem, csupán úgy hívjuk: az oroszlán. Nem tudom, hajdani kollegáim nevezték-e valahogy. A házban a hetvenes évek óta laknak DAAD-ösztöndíjasok, nem kezdem el sorolni, kik simogathatták, kik jártak el mellette naponta, de az nagy biztonsággal megjósolható, hogy a Storkwinkel előbb-utóbb bevonul az irodalomtörténetbe.
*
A szóban forgó karfalény önkényesen és az egyszerűség kedvéért lett oroszlán, tán leginkább a sörénye miatt, mely egy bőséges, historizáló sörény, s már följebb, szinte az utolsó lépcsőfokon kezd lobogni és burjánozni, ott, ahol a karfa egy kecses mozdulattal még csak elkezd kihajlani. Meg kell mondjam, szép vonalú, de egyszerű karfa, mentes a nagyzástól, az allűröktől, ezért néha kifejezetten röstelli, hogy ennyire viccesen és harciasan fejeződik be. Egy oroszlánban, mely ráadásul meggyvörös. Az a gyanúm, hogy eredetileg befelé, a lépcsők irányába fordult, de halálosan elege lett az ötödik lépcsőfok oldallapján a feliratból, hogy „bitte Schuhe reinigen”, évtizedeken keresztül, pláne láb és cipő, tehát sár és talpak nélkül meg lehet unni egy ilyen zománctáblát, s egyszer csak elfordította a fejét. Recsegett, ropogott, beleremegett a lépcsőház, de más nem történt. Néha egy faoroszlán is besokallhat.
*
Berlinben több tízezer nyikorgó falépcső lehet, s élhet több tízezer korlátfaragvány, nyilván akadnak díszesebbek és nyájasabbak is, de én ezt a karfavörös oroszlánt simogatom meg naponta többször, hisz lehetetlen nem megsimogatni, ennek a nyitott szájába dugom bele lopva a kisujjamat, mintha valami elmaradt, gyerekkori rituálét akarnék pótolni. Ilyenkor morog, zavartan köhécsel, és mindent lát az elfordított fejével. Viszonyunk részemről bizalmas, részéről kifürkészhetetlen. Szeretném hinni, hogy olykor már megismer, hogy van, illetve lesz a kezemnek nyoma a fején. Annyit biztosan tudok, hogy ha a majdani könyv súlypontja itt lesz a Storkwinkelben, hol lenne máshol?, akkor az ő nyelvtelen, ám beszédes szája lesz a zérus pont, a nulla-kilométerkő, a térbeli közép, ahonnét a szálak elindulnak, hogy előbb sűrűbben, majd ritkásabban megalkossák a hálót, melyre az én BerlinBaedekerem fölrakható, mint valamely térkép a koordináták alapszövetére.