FÓRUM

Vissza a Forrásokhoz, de hogyan?1
Egy merész vállalkozás (Két egyetem: Kolozsvár – Szeged)
Ritka, szerencsés irodalomtörténeti pillanat az, amikor egy egész nemzedéknyi, ifjú, széptehetségű költő-író jelentkezik „új időknek új dalaival”, válságos idők közepén. Nem kevésbé ritka és szerencsés az, hogy méltánylásra, befogadásra találnak (még ha ellenállással küzdve, harcok között is). Kezdeti visszautasítások, majd támadások után és ellenére szépirodalmi lapokban közölt szerzők lesznek, sőt: első köteteik is (többnyire idejében) megjelenhetnek. Ez történt Erdélyben az 50-es évek végén, a 60-as évek elején. Tehát, olyan történelmi helyzetben, amikor a vasfüggöny joggal tűnhetett lerombolhatatlannak. Egy kelet-európai kis országban, ezen belül is egy kisebbség irodalmában az irodalmi-nyelvi korlátok széttörése, de még fellazítása is különösen jelentős.
Ez a szerencse mintegy továbbfolytatódik egy mai, immár „utókori” vállalkozással. Kolozsvári fiatalok, közülük is a Láthatatlan Kollégium kiválasztottjai (1997-98-as évfolyam) Cs. Gyímesi Éva kezdeményezésével és irányításával sorra felkeresték az említett nemzedék még élő tagjait (ma átlag hatvanévesek). Interjúkat készítettek, majd a feljegyzett beszélgetéseket kötetté szerkesztve megjelentették. (Itt a fő munka és érdem Balázs Imre Józsefé, illetve Hevesi Zoltán Istváné és Szabó Leventéé.)
Cs. Gyímesi Éva indítványának találata többszörös. Tanárként és a Forrás-nemzedék (nemzedékek) kitűnő kritikusaként, irodalomelméletkutatóként egyaránt felismeri a feladatok és lehetőségek összekapcsolásának ritka jó alkalmát. 1989 után történelmileg és irodalomtörténetileg hasonlóan megnyíló, megragadható esélyről van szó. Ehhez járul az a tény is, hogy ebben az időben a nemzetközi szaktudomány megkülönböztetett érdeklődéssel fordul a kánon, kánonok és kánon-váltások felé. Vagyis, a hivatalosan elismert irodalmi értékrendek létrejötte és megváltozása felé. S az adott, erdélyi irodalmi vonulat felbukkanása, szerepe okkal tételezhető egy ilyenféle érték- és ízlés-váltás példájának. Mindez így még tágabb, még igényesebb keretet, távlatot ad a jelzett vállalkozásnak. Olyan egyetemi, kutatási, elméleti és pedagógiai program összekapcsolása így ez, amely támogatást nyerhet és termékeny együttműködés lehetőségét is. Történetesen az immár legendás-múltú kolozsvári-szegedi egyetemek között. (Vezető tanárok: Odorics Ferenc, Szilasi László és társaik.)
Így tehát a legilletékesebbektől: ama „nagy idők tanúi”-tól hallhatunk – a „nagy idők”-ről. A „Forrás”-ról, az első forrásból, első kézből. Mi több: nemcsak nagy idők „tanúi”-ról van szó, hanem olyan „tanúkról”, akik maguk az „idők”, az irodalom formálói, megteremtői – ma is. Igen találó a kis kötet alcíme, a gondos „műfaji” megjelölés (Nemzedékvallató). Frappáns, esszencia-szerű megoldást jelez a kis könyv válogatása, szerkesztése is. Nyolc portréval, nyolc beszélgetéssel találkozunk. Mind a nyolc megszólaló kétségtelen főszereplő. (Közülük egyet, a tragikusan elhunyt Szilágyi Domokost kerekasztal-beszélgetés idézi meg.)
Tehát igen kézenfekvő, netalán könnyedén megoldható feladat szabatos – avagy briliáns – teljesítéséről van szó? Nem egészen.

Alapvető problémák
Minden elismerésem (adott zavaroknál megértésem) a kis csoport tagjai, vezetője kitartásának! Hiszen az irodalom „történésének” ősködébe, sűrűjébe (dzsungeleibe) kerültek minduntalan. Világosan kitetszik a kísérlet, a beszélgetések nyomán, hogy az irodalom (lényegében minden művészet?) mozgalmainak, keletkezésének eredete nemigen hasonló a valóságos forrásokéhoz. (Hogy most már éljünk az adott metaforával.) A kivétel talán éppen a mesterségesen fakasztott – vagyis nem-természetes - forrásoké.
Hiszen, milyen egyszerű is a „látszat” (amely több a látszatnál, s voltaképpen valóságos, hozzávetőleges körvonal – derül ki a kis kötet nyomán is). Eszerint – kellő távlatból – létezett, létezik egy első Forrás-nemzedék, majd egy második, később: harmadik stb. A közös köztük az, hogy mintegy kronológiai sorrendben, egymást követve, szemben álltak az előző írógenerációkkal, miként a „fiatalok” az „öregekkel”. S főként az „első” nemzedék tagjai (Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Bálint Tibor, Hervay Gizella, Szilágyi István, Veress Zoltán, Jancsik Pál stb.) mintegy irodalomtörténeti fordulat, új irány úttörőinek bizonyultak. Neveikhez, műveikhez fűződik elsősorban az addig hivatalos-kötelező kifejezésmódok, műfajok, hangvételek, versformák és prózai megközelítések teljes megváltozása. Más utakon indultak, más hagyományokat fedeztek fel, illetve folytattak, mint az előttük járók. Emiatt előbb támadások sorának voltak kitéve, majd elérték a magas fokú elismerést, díjazásokat, s mindenképpen a kortárs olvasóközönség többségének megnyerését. Hozzá kell tenni: egyrészt ehhez a kortársi, nemzedéki vonulathoz tartozott a két – máig alapkönyvként kezelt – irodalomtörténeti összefoglalás szerzője: Kántor Lajos és Láng Gusztáv is. Tehát, mintegy összefogja ezt a társaságot, s a fent említett felfogást az, hogy nemcsak kortársak, hanem – többségükben még – egyetemi társak is. Az is kétségtelen, hogy a Forrás-emblémával2 megjelölt kis kötetek3 közt, elsőkként, jellegzetesen, éppen az ő első műveik, verseik, novelláik szerepelnek (19611962, az első kis kötetek megjelenési évszáma). S egyáltalán nem mellékesen, életükben 1956 éppen olyan választóvonalat húzott (akár életkoruk okán is), mint a kelet-európai országok történelmében.
Mégis, mindez a „körvonal”, „látszat”, nyilvánvaló visszavetítés. Miközben ez a (fent említett) alapgondolat végigkövethető a beszélgetések során, aközben joggal hallhatunk sok, sokféle egyéb felfogást, az előzőekben elmondottakkal szembenállót; kételkedést, ellenvetést. A fent-vázolt felfogás nem más, mint az immár Kántor–Láng néven közismert4 kézikönyv alapkoncepciója.5 (A 2001-ben megjelent „nemzedékvallató” kis könyv lényegében, kimondatlanul vagy jobb híján ugyanezt a felfogást veszi alapul. Egyrészt a megkérdezettek kiválasztásával,6 másrészt külön, azzal is, hogy a kis kötet kerete éppen elsőként Kántor Lajos, zárásként Láng Gusztáv interjúja.)

Mi is hát a Forrás?
A Forrás-nemzedék és a könyvsorozat születéséhez Lászlóffy Aladár sorol néhány fontos, tényszerű összefüggést. Felhívja a figyelmet arra, hogy milyen feltételek között vált lehetővé egyáltalán a Forrás-könyvsorozat megindulása, az 1958–60 között történő lépések nyomán: „...nagyjából kéthárom évvel korábban a románok Luceafărul néven elindítottak egy könyvsorozatot az elsőkönyveseknek, Domokos Géza és Szemlér Ferenc meg Majtényi kiügyeskedték, hogy a magyar elsőkönyvesek is megjelenhessenek, és a Forrás embléma és elnevezés került rá az első könyvekre.”7 De hangsúlyozottan hozzáteszi, kiemeli később: „...tisztázzuk, (...) nem feltétlenül azokból áll a Forrás első nemzedéke, akiknek az első két évben Forráskötetük jelent meg.”8
A teljesen jogos kételyek, kérdések, a differenciálás igényei szinte valamennyi megkérdezett véleményében megjelennek. Egyik véglet: Bálint Tibor, aki egy személyben, s egyszerűen azt gondolja, a nemzedék-fogalom kapcsán: „Ez egy irodalomtörténeti kategória, mi egymásra sohasem mondtuk, hogy nemzedék vagyunk.” Másfelől, alaposan végiggondolt változatban, mintegy külön tanulmányt, álláspontot fogalmaz meg Szilágyi István. Ő egyértelműen tagja a fent említett, első Forrás-nemzedéknek. Mégis, azt vallja, úgy látja: „A tabuk-tiltótáblák kerülgetésének útjára, módozataira persze nemcsak mi leltünk rá... időközben az előttünk haladó nemzedék is benevezett, az utánunk jövők meg már eleve ebbe tanultak bele.”
Összegezően úgy gondolja: „...az az értékmegáradás, aminek itt a hatvanas évek második felére tanúi lehetünk, szerintem (...) hármas felfutás eredménye; ritka szerencsés szinkron-pillanat, amikor különböző korú írócsapatok élményhozadéka nagyjából azonos időben tölt fel irodalmi műveket.9”
Persze, gondolhatunk arra, hogy a nagy író szerénységéről van szó, fejlett igazság-érzékéről, kiigazító szándékáról (arról is). De az tény, hogy amikor Szilágyi István itt „hármas felfutás”-ról beszél, vagyis a szokásos, itt is jelzett neveken, adott évjáraton kívül az előttük levőkről (például: Kányádi Sándor, Szabó Gyula, Sütő András, Bajor Andor, Székely János, Páskándi Géza) – s az „utánuk” következőkről (Király László, Farkas Árpád, Csiki László, Palocsay Zsigmond, Kenéz Ferenc), a korabeli lapok s más kiadóknál megjelent kötetek sora tanúskodik mellette. A nevek is mutathatják, hogy maga a szoros kronológiai sorrend mindenképpen következetlen. Példákat hosszan sorolhatunk. Lásd Bodor Ádámtól, Sigmond Istvántól Vásárhelyi Gézáig stb. (Bodor Ádám vagy Sigmond István, például 1936-os születésű, mint az első kötetek szerzőinek nagy része, de csupán 1969-ben jelenik meg a Forráskötete. Vásárhelyi Géza pedig 1939-es születésű, és az ő első könyve is csak 1969-ben lát napvilágot. Kányádinak, Páskándinak más okokból Forráskötete nincs.) A felsorolás gyarapítható bőven.
A kérdés tehát joggal merülhet fel: kik is tehát

Az „első Forrás-nemzedék” tagjai?
Mi az idesorolás alapja? (Miért?) Egyáltalán, „nemzedék”-ről van itt szó? Érdemes egymás mellé állítani az érveket és ellenérveket. A kötetben olvasható vélemények különbözőségeit-hasonlóságait. Valamint a korabeli sajtó dokumentumait. A tényeket.
Úgy vélem, nem ok nélkül beszél Láng Gusztáv „sok szempontból heterogén generáció”-ról. Másfelől viszont az „erkölcsi ellenzék nemzedékének” nevezi ezt a társaságot, összetartozóknak, akiket közös „erkölcsi álláspont” tart össze.10 „Most mi Forrás-nemzedékekről beszélünk, de amikor ők indultak, még egyáltalán nem volt Forrás-sorozat” – figyelmeztet okkal Szilágyi Júlia.11 Okkal és különös joggal teszi, teheti ezt, mivel ő maga is tagja ennek a korosztálynak – mondhatnánk, az irodalmi mozgalom egyetemi magjának – s ugyanakkor még avatott, út-egyengetője is. A nem könnyű indulás idején a Korunkban ő mutatta be a vezér-képviselőket, értő, okos és diplomatikus szavakkal.12 Ugyanakkor ő is vall a kétségtelen közösségről. Arról, hogy nemcsak „életrajzi véletlenek összejátszása” tett kortársakká költőket és írókat, hanem „ugyanaz a tananyag, ugyanazok a tapasztalatok, ugyanaz a lelkesedés és csüggedés és egy bizonyos közeg azonos természetű allergiája tette lehetővé a különbözést, és kovácsolt egységet”. A továbbiakban szintén ő beszél arról is, hogy a társaság tagjainál azonosnak tekinthető „a kollektivizmusnak (...) egyre tudatosabb elutasítása”. Szolidaritásról, „véd- és dacszövetség”-ről beszél. Összebeszélés nélkül egyet értve Lászlóffy Aladárral, aki arról szól: „a nemzedék tagjának lenni egyfajta védelmet jelentett.”13 Frappáns képpel szemlélteti ugyanezt az álláspontot Lászlóffy Csaba: „Ha tízen ugyanazt a kaput döngetik, nyolcnak levághatják a fejét vagy az ujjacskáját; de ha nem csinálja senki, vagy csupán egy-kettő, azok magányosak, megbélyegzettek lesznek.”14 S a nemzedék tagjainak helyzete hasonlóságát így jellemzi: „túlságosan bábáskodott felette a 'Nagy Kor'. Törekvéseik hasonlóságát abban is látja: egyként fellázadnak a Forrásszerzők a korszak „általánosan bevett, káros stílusjegye, propagált eszménye” a „tételesség, a túlzott szókimondás” ellen.15
Érdemes és érdekes az emlékek mellé felsorakoztatni a „nemzedék” elindulása idejéből való dokumentumok tanúságait. Persze, eleve hiányosak. Hiszen – az akkor még ismeretlen, kezdő, ifjú szerzőket talán legmélyebben érintő visszautasításoknak, a közlések megtagadásainak – nincs nyomtatott jele. Holott ilyen és efféle visszautasító, elmarasztaló szerkesztői levelek, visszaadott kéziratok előzik meg a szórványos, nehézkes első közléseket.16 Ezek az első megjelenések s a majdani első kötetek között még több éves, kockázatos harc áll.
Tanúi lehetünk annak, hogy a „fiatal költők” bemutatása – (bemutatkozása) – többször is megtörténik, változó névsorral, változó összetételben. 1956 decembere tekinthető kronológiai sorrendben elsőnek. Az Igaz Szó 12es számában Gálfalvi Zsolt: Hat új név címen ír a fiatal költőkről. (A hat név: Csávossy György, Jancsik Pál, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Tóth István és Veress Zoltán.)17 A következő évben (1957), mintegy megismétlődik ez a bemutatás, ugyanebben a lapban, immár nagyobb hangsúllyal. Ünnepi számban, szerkesztői bevezetéssel kapnak helyet a költők, akik egy-két versükkel szerepelnek.18 Az itt megjelenő költők: Szilágyi. Domokos, Lászlóffy Aladár, Veress Zoltán, Csávossy György, Páll Lajos. Ugyanebben a lapszámban Gálfalvi Zsolt összegező, áttekintő írásában is újra találkozhatunk a nevek egy részével, mintegy besorolva a többi, a már befogadottak közé.19 Mindezt követi 1958-ban a Bolyai Egyetem bemutatkozó estje, majd ugyanebben az évben a kortárs-kritikus: Kántor Lajos sorozatnak tervezett bevezetője az „új nemzedék”-ről. Nála az eddig is szerepeltetettekhez – Jancsik Pál, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Páll Lajos, Veress Zoltán Miess János neve is társul, viszont Csávossy György, Tóth István hiányzik.20 Vagyis, itt egyértelmű a kortársi közösség érvényesítése. S ugyanezt tapasztaljuk három év múlva – 1961-ben – a másik nemzedéktárs, Szilágyi Júlia bemutatásában, válogatásában, bár újabb módosítással: a szokott Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Jancsik Pál mellé Fábián Sándor kerül, és a többi, eddig említett, elmarad.21 Vagyis, kezdettől kilógnak a kortársi sorból Tóth István (1923), Csávossy György (1925). Tóth István tanár, majd főiskolai esztétikatanár, latin, francia műfordítóként is ismert. Érzékeny, míves verseit már a kiemelt költő-pályakezdést megelőzően is rendszeresen közlik. Később, nem annyira költészetével, mint inkább a szőlészet, borászat jeles szakembereként vált közismertté. Az első Forrás-kötetek szerzői közé is bekerülnek hasonlóan, feltűnően más generációhoz tartozók. (Csávossy György mellett például Szíves Sándor – 1927) Ugyanakkor kiesnek egy idő múlva egyértelmű nemzedéktársak: 1936–38-as születésűek.22 Persze, ez általános irodalomtörténeti jelenség. Az együtt induló írók-költők csoportja az idők során rendszerint megcsappan.
Hozzátehetjük: a korabeli, az indulást gátoló támadások sem érintik mindig együttesen, egyformán – vagy akárcsak hasonlóan – a kiemelt fiatalokat. Alkalmanként egy-egy személyre, egy-egy kötetre, vagy versre vonatkoznak az elmarasztalások.23 A kötetben Szilágyi István emlékszik vissza erre. Kiemeli, hogy például a többször egymás mellett szerepeltetett költők között is lényeges különbséget tett a kritika. Szilágyi Domokosról szólva figyelmeztet, nála: „...több baja volt az elődöknek Lászlóffy Aladárral, akire jellemző volt egy borzas, neoavantgárd megáradás. Ilyen soroktól például, hogy »és tapsol az ideges ipszilon«, Székely Jánostól Márki Zoltánig sokan kétségbeestek. Szilágyi Domokostól nem kellett kétségbe esni (...) Ő kívül állt mindenféle ideológián.”24 Ugyanakkor viszont maga a csoportos fellépés lehetővé teszi azt is, hogy egymás mellett kiálljanak.25
Együttesen: az első Forrás-nemzedék tehát egészében, fellépésétől nem köthető kifejezetten, bizonyos évjárathoz. Inkább „heterogén”-nek vehető (Láng Gusztáv), de az idők során letisztulva, kikristályosodva jelennek meg. (Ahogy a beszélgetés során Lászlóffy Aladár hangsúlyozza: különbség van az „indulás ideje,... szórtsága” és aközött, ahogy majd ez „szállá sodorhatóan egy vonulattá válik”.26 S ez, a vonulattá váló nemzedék, főként kiemelkedő, „magját” tekintve – mintegy saját korosztályi kritikusaival együtt – nagyjából az 1936-1939-es születésűekből áll. Azokból, akik számára meghatározó történelmileg 1956, s akik, a Szilágyi István által „kortársi csomag”nak nevezett politikai, irodalmi, ideológiai megkötések, meghatározó korlátok között élték pályájuk, sőt emberi sorsuk döntő szakaszát.
Vagyis, miközben az „első Forrás-nemzedék” tagjainak összetartozása nem köthető pontosan bizonyos évjáratokhoz, mégis, az 1936-1939-ben születettek tekinthetőek lényegében a társaság magjának. Meghatározó és fontos számukra a 20. kongresszust követő „olvadás”, majd 1956-nak és következményeinek (sokszor igen személyes, szenvedőleges) megélése. S az így csupán körülhatárolt „magon” belül is az akkor éppen kolozsvári egyetemisták életét élők akarva-akaratlan vezér-szerepet töltenek be. (A kötetben megszólalók többsége ide tartozik.)
S ezen belül is – úgy vélem – megkülönböztetett hangsúly illeti a „kortárs-ideológusokat”, kritikusokat: Kántor Lajost, Láng Gusztávot, Szilágyi Júliát, K. Jakab Antalt, illetve mindazokat, akik majdan a „Pezsgő-díj” hagyományát megteremtik és éltetik. Közöttük vannak azok, akik megírják ennek az időszaknak az első, összefoglaló irodalomtörténetét. Nemcsak a leírt szavaik, nemcsak a művek megértése, elemzése játszik itt szerepet, hanem – az adott korban különösen el nem hanyagolható – szerkesztői, szervezői tevékenységük. Szerepük abban, hogy az adott alkotók kikerüljenek az elutasítás, megrovás kategóriájából; hogy közléshez jussanak; s majdan kötethez. Ezért és így módosítanám Cs. Gyímesi Éva gondolatát: „...Kántor Lajosnak óriási kifutási lehetőséget biztosított mint kritikusnak, hogy ha ő egy ilyen markáns egyéniségeket magába foglaló korosztálynak az ideológusává lesz.”27 Ez igaz. De eléggé pontos-e így a helyzetkép? A sorsdöntő pályakezdés idején még nem volt nyilvánvaló – a mai értelemben – az adott tehetségek „markáns” volta. Névtelenek voltak, akárcsak kritikusaik. S ahhoz, hogy bizonyítsák, kibontakoztathassák tehetségüket, igen nagy szükségük volt a közlésre. Azokban az években különösen, mivel ez politikai-ideológiai megbízhatóságuk mércéje is volt. Ha ellenségként megbélyegzetté válnak, akkor nem kapnak belépőjegyet az irodalmi életbe sem. Tiltott lesz nevük, írásuk – s akkor, ugyanez vonatkozott, vonatkozhatott az őket „menedzselő”-re is. A kockázat vállalása mindkét felet érintette: a költőt és a mellette kiálló szerkesztőt. Azt is hozzátenném, nem is annyira holmi „karrier”-ről volt akkoriban szó, mint inkább pályán, sőt, életben-maradásról.28
Így – vélekedésem szerint - lehetett az ifjú kritikusnak szerencséje az, hogy ilyen tehetséges kortársakkal együtt indulhatott; ámde hasonló szerencséjének tekinthette a kezdő tehetség, hogy őt felkaroló, helyzetismerettel rendelkező, adott lehetőségekkel reálisan számoló kortárs kritikus, később szerkesztőre találhatott. Hozzá kell tennünk: a nem kortárs, az előző generációból való pártfogó szerkesztő, kritikus, bemutató, első kötetbevezetőt író nem kevésbé fontos szerepet vállalt. Az időszak furcsa paradoxonainak egyike az, hogy (részben, jegyzetben említett) viták, öszszezördülések ellenére is számíthattak az előttük járók javának segítségére, sőt cinkosságára. (Szőcs István, Földes László, Székely János stb. – s maga a „Forrás”-sorozatot kiügyeskedő Domokos Géza.)29

A „második Forrás-nemzedék” – és a folytatás
A „második Forrás”-csapat az, amely „talán valóban nemzedéknek tekinthető” – hallhatjuk Szilágyi Istvántól. – A „negyvenes években születettek”-re gondol, „nagyjából Molnos Lajostól Bogdán Lászlóig”. Legtöbbjük a kolozsvári egyetemen bölcsész, egy időben bukkannak fel írásaikkal a hatvanas évek közepe táján, a Gaál Gábor kör tagjai.30 Kiegészíthető ez azzal is, hogy az őket megelőző „első Forrás”-írók kezdettől, egyértelműen melléjük állnak, segítik az indulásukat. Többek közt első köteteik bevezetőit is már ők írják, értő recenziókkal egyengetik befogadásukat, („mi »dajkáltuk« őket és ez felháborodást szült. Akkor mondták, hogy: Mi van itt, kérem, fiatalok írnak előszót fiatalokhoz?” – így idézi fel Lászlóffy Aladár, aki többek között e társaság első, bemutatkozó, nemzedéki antológiáját is válogatja, szerkeszti, bevezeti.31)
A kötet beszélgetései nyomán az is kirajzolódik, hogy a Forrás-sorozat váltása nemcsak egyetlen, s még csak nem is két fiatal íróvonulat áttörését jelentette, hanem, mintegy láncreakció kezdetének is bizonyult. Új és új hullámokban folytatódik az új és új „Forrás”-csoportok jelentkezése.
Ε láncolat jelenkori „végére” ugorva: a már tehetségüket bizonyító mai fiatalok (lassan ők a derékhad) természetes és többféle módon kapcsolódnak író-elődeikhez. Ez, a: Fekete Vincze, Sántha Attila, László Noémi, Orbán János Dénes és mások neveivel fémjelezhető – társakban, művekben, művészi színekben – egyaránt igen gazdag irodalmi együttes a hajdani „első Forrás-nemzedék”-hez – meg a másodikhoz! – közvetlenül kötődik, fogalmazhatnánk úgy is: „szárnya alatt” indult és él. (Az első nemzedékszerkesztette32 kolozsvári irodalmi hetilap: a Helikon adott otthont kezdettől a legfiatalabbaknak, állandó külön rovat formájában – Serény Múmia.) Ugyanakkor a harmadik Forrás-nemzedék vezéregyénisége: Szőcs Géza kiadóként áll mellettük (elsősorban: Előretolt Helyőrség). Voltaképpen (a marosvásárhelyi Mentor Kiadóra s a Látóra gondolva) nemcsak maga mögött, hanem biztos szövetségesként is maga mellett tudhatja a Forrás harmadik, negyedik nemzedékeit is.33 A harmadik Forrás-csoportnak (Echinox, Fellegvár) immár saját krónikása is van, Martos Gábor személyében.34 Maguk nevezik, tekintik „negyedik Forrás-nemzedék”-nek az 1983-tól, Kovács András Ferenc első, jelentős kötetétől számított, következő generációt. Felmerülnek a kérdések – vajon ez és a továbbiak – ugyancsak folytatásként tekinthetőek-e? (Például a már egyértelműen az új, Ceausescu utáni időszakban induló, Serény Múmia nagy tehetségű, ugyancsak ígéretes csoportja lenne az „ötödik Forrás-nemzedék”?)
Akármilyen fajta szemlélet, elnevezés válik uralkodóvá, elfogadottá, az tény, hogy a futtában felsorolt, egymást váltó költő-író-vonulatok, miközben váltják egymást, aközben viták, félreértések stb. között is, határozottan kap csolódnak egymáshoz, egymásra épülnek, láncolatot alkotnak. (Egyáltalán: vajon hogy alakul ez az egész stafétabot-átadósdi, ez a láncreakció, akkor, ha ezek, a kétségtelen „elsők” netalán elbuknak?)
Vajon mit jelent mindez a „kánon”, a „kánonváltás” szempontjából?

„Kánon”, „kánon-váltás” – elméleti kérdések
Tudjuk, hogy a „kánon”, „kanonizáció” kérdéskörei körül napjainkban is többféle vita zajlik. A szó, a fogalom értelmezése differenciálások tárgya. Adott témakörünkben elsősorban (talán elég) arra emlékeztetni, hogy a görög „kánon”:„pálca” alapjelentésű szó, átvitt értelmei szerint, a kultúrtörténet során „zsinórmérték”, „mintakép”, „szabály” gyanánt az irodalomban jelentheti a „klasszikusnak tekintett szövegek listá”-ját, „szövegek gondosan összeválogatott halmazá”-t, vagyis a vitathatatlan tekintélyt, ízlést megtestesítő művek sorát.35 – Ezen belül lehet például „kritikai” (leggyakrabban elemzett, tárgyalt irodalmi művek), „szelektív” (ld. tananyag) vagy „hivatalos” kánon (intézményesített lista).36
A „nemzedékvallató” kötet, a beszélgetések, válaszok nyomán többféle változatban is hallhatunk a korabeli „kánon”-ról, ennek értelmezéséről. Néhány jellemző változatot emelek ki. Az egyik: Gyímesi Éva „kánonváltás” fogalom-használatára hivatkozik, s ugyanakkor szűkíti a kört: „a kánonváltás nem az egész irodalmat érintette, hanem először kifejezetten a Forrás első nemzedékét és annak körét.”37 Vagyis a váltást kezdeményező, úttörő nemzedék tevékenységét emeli ki a mozzanat kapcsán. Ugyanakkor hangsúlyozza azt is: „először”-re vonatkoztatja ezt, azaz időbeli sorrendbe helyezi el. S ez azt is jelenti, hogy kezdetről van szó, azaz, lényegében egy dinamikus, hosszabb időre kiterjedő folyamat kezdetéről. Máséle, ugyancsak indokolt felfogás a Kántor Lajosé, aki úgy véli: „...a Láng Gusztival közösen írt irodalomtörténetünk, (...) kodifikált, kanonizált bizonyos viszonylatokat”, „értékrendet” fogadtatott el.38 A kötetben két alkalommal találunk egy-egy listát is, amely tekinthető a fent említett értelmekben - például Kálmán C. György szavaival élve: „szövegek gondosan összeválogatott halmazának”. Az egyik ilyen lista a Kántor-interjúban szerepel, a másik pedig Szilágyi Istvánnál.39 A két lista nem azonos. Kántor a Pezsgő-díjasokat sorolja, Szilágyi István a jellegzetes, jótékony „irányváltás” jeles műveit, nagyjából 1965től 1970-ig. Eleve nem lehet azonos a két jegyzék, mert maga a Pezsgő-díj először 1971-ben kerül kiosztásra, vagyis abban az évben, amelynél Szilágyi abbahagyja a szemlét.40 Annál figyelemreméltóbb az, hogy lényegében azonos elvű a két lista. Nemcsak azért, mert mindkettő Páskándi Gézával kezdődik, majd csaknem azonos nevekkel folytatódik. Hasonlóan, a megidézett idők óta folyamatosan, köztudatban elfogadottá, nagyra értékeltté vált irodalmi művek sora az, amit kiemelnek. – Az eltérés az, hogy Kántor (joggal) annak illusztrálására hozza fel, hogy az első Forrás-nemzedék mennyire központi szerepet játszik (14 díjból 9-et a generáció tagjai visznek el). Szilágyi István pedig a nemzedékek különbözőségét, három évjárat termésének megérlelődését húzza alá (a „hármas felfutás”-t), az előttük járók szerepét. (Felsorolásában viszont csak két mű, két író található, akik nem az első Forrás-nemzedékhez tartoznak: Szabó Gyula, Székely János.)41
Léteznek tehát ilyen, kánont, mértékadó jelleget képviselő listák. De úgy vélem, hogy még érdekesebbek a listákban benne rejlő, ezeket létrehozó alapelvek. Különválasztanám magát a Pezsgő-díj42 intézményét, illetve a hivatalos intézményekkel szemben álló civil kezdeményezését, „ellenkánon” voltát. Az alapítástól a bizottságok, majd vélemény-publikációk alakulásáig rendkívül tanulságos és élvezetes olvasmánya ennek az önkéntes kritikusi összefogásnak; a művek szelekciós módjának, a döntéseknek stb. története. Úgy hiszem, ritka sikerként könyvelhető el a díj kivívott erkölcsi rangja. (Igaza van Kántor Lajosnak: „a Pezsgő-díj valóban kanonizált.”)43 Még inkább az, hogy ez a „rang”, ez a „siker”, persze, elsősorban a kiváló műveké, de a résztvevő kritikusoké is. Kár, hogy a világirodalom története során is ritka, s rövid életű az ehhez hasonló kvázi-„intézmény”. Mint kortárs és szemtanú, úgy látom, itt joggal lehet beszélni kritikusi „kánonalakítás”-ról. Hangsúlyoznám: „alakítás”-ról, s nem „kánonrögzítés”ről. S talán éppen egy perdöntő különbség az, amely így középpontba kerül.
Vékony kis kötet ez a „beszélgetés-gyűjtemény”. Mégis – az elsősorban adott, irodalomtörténeti anyagon túl (legtöbbször éppen a további kutatást, pontosítást kívánó emlékezéseken túl) – jócskán szolgál meggondolkodtató és továbbgondolásra ösztönző elméleti kérdésekkel is. Például megerősítheti, felfokozhatja azt a gyanút, amelyet Kálmán C. György fogalmaz meg, már idézett tanulmányában. Adott esetben, utólagos engedelmével ki is élezném az általa megfogalmazottakat, így: vajon nem tekinthető-e a „kánonkutatások” egyik legsarkalatosabb pontjának, irányának az, amikor magáról a „kánonképzés”-ről folyik a tájékozódás. Amikor „a kánon kialakulása, eredete”, maga a „fogantatás” kerül a kutatás homlokterébe? Annak fürkészése, hogy miért, kiktől és hogyan jön létre az, „ami értelmezésre méltó” (ma már azt is hozzátehetjük: ami elolvasásra méltó) – kategóriája. Mi dönti el a rendkívül kényes határvonal, határvonalak megvonásának helyességét. Vagyis: „hogyan is működik” ez a fajta „irodalmi” (és más művészeti) „folyamat”44 valamely kultúrában. Úgy vélem, ez egyben a „kánonalkotás mibenlété”-nek kérdésköre is, az „értékőrzés védekező távlata”.45
Kálmán C. György veti fel azt a gondolatot is, amelynek továbbárnyalására indít ez a vállalkozás. Ő a „kis népek”, a „közép-kelet-európai kisebb kultúrák” vizsgálatának speciális esélyein tűnődik. A kötet nyomán pedig a még kisebb „egység”, egy-egy „régió” kultúrája, irodalma kutatásának előnyein, adottságain gondolkodhatunk el. Az írói, olvasói, kritikusi közösségek és kapcsolataik, intézmények és civil szervezetek stb. jobb s ugyanakkor sokrétű áttekintésén, összemérésein, mércéin.

Hiányok
Másutt lehet, hogy kevésbé lenne ennyire szemet szúró például az, amitől okkal óvja Kántor Lajos a kérdező fiatalokat: „a közeg ismerete nélkül nem lehet megérteni ezt az irodalmat.”46 Ugyancsak erdélyi jellegű az az elvétés, amit Láng Gusztáv öntudatlanul elkövet. Azt említi, hogy a Ceauşescu-korban csak „három lehetőség” állt a korabeli erdélyi művész előtt: „alkoholista lett, vagy öngyilkos, mint Szilágyi Domokos, vagy kivándorolt, mint Páskándi, Bodor Ádám vagy jómagam.”47 Vagyis, kérdezheti a kétségbeesett olvasó, ama „negyedik” (nem inkább első?) út nem létezett, mely szerint, szép számmal ma is vannak, akik egyszerűen hűen maradtak erdélyi írónak, Erdélyben? Vagy talán azok nincsenek?
Egy olyan – alapvetőnek és méltatlannak érzett – hiányt látok a kötetben, amelyet éppen nekünk, itt, Pesten kell szóvá tennünk, tk. nem is Kolozsváron. Ez pedig a korabeli, említett erdélyi irodalom magyarországi fogadtatásának kérdése. Egyfelől, érthetően, ez – az adott beszélgetések során – perifériára szorul, hiszen belső irodalomtörténeti, értékrendi kérdések tisztázása áll központban. Ám – érintőlegesen, mégis csak szó esik arról, hogy létezett valamiféle kapcsolat az erdélyi és magyarországi irodalmi tudat között. Tudjuk – sajnos –, ugyancsak gátolt feltételek között, korlátozottan, igen nagy hiányokkal. Mégis – vagy talán éppen ezért is – az a kevés, szakadozott szál, amely a tiltás ellenére is létrejött, kiépült, nem volt kisebb szerepű, mint akár a legbelsőbb, erdélyi visszhangé. S itt – a kötet valamennyi beszélgetése nyomán és után – az a kép alakulhat ki a mai olvasóban, hogy az első, magyarországi befogadásról tanúskodó mozzanat (az egyébként vitathatatlan értékű) Bertha – Görömbei kiadvány, 1983)48. Ez pedig kissé (kb. 25 évvel) torzítja a valóságot. Hiszen az a (kicsi, de alapvető) összefoglalás akkor született meg, amikor – főleg az előző szigorú évekhez képest – mintegy hivatalosan engedélyezetté vált a kapcsolat. S mindaz, ami megelőzte, s a tilalmak ellenére mintegy utat vágott ehhez az áttöréshez, itt meg sem említődik. Annál félrevezetőbb ez, mert ma is már csak a hajdani kortársak tudják, hogy ama kényszer-romantikus időszak, a rendszeres könyvátcsempészésekkel, megrótt levelezésekkel, késleltetve közölt, nehezen-vállalt cikkekkel – legtöbbször nyomtatott dokumentum nélküli. (Néhányat említve csak az évtizedeken át, következetesen munkálkodók közül: Ilia Mihály, Pomogáts Béla, Czine Mihály – e sorok írója. Később Kiss Ferenc, Csoóri Sándor, Mészöly Miklós stb.) Sokszor diákok, fiatalok csoportos elindításai aligha játszottak semleges szerepet. Nem a méltatáson van a hangsúly, hanem a kép, a folyamat egésze képének torzulásán. S ma már: a valódi tanulságok leszűrhetőségén.

Mégis,
éppen a vitás, vagy vitatni érdemes kérdések feltárása is egyik erénye ennek a kis kötetnek.
Például, a középpontba állított „értékváltás”(„kánonváltás”) körülményei, az ehhez sorolható írók, művek sora, majd a példák elemzése nyomán megfogalmazható körülhatárolás még árnyalást, pontosítást kíván. De ösztönöz is erre. Mintegy kihívja a kutatások alapos folytatását. A kötet és a válogatása prekoncepciót sugall, miközben ezt nem fogadja el? Ellentmondás, amely ismét új, más munkamódszer keresésére késztet. De úgy vélem, az ellentmondás felszínre hozása is előbbre lépés. Maga a könyv, maguk a vallomások így is dokumentumok. A jelzett fennakadás tekinthető eredménynek is. Mintegy kijelöli a további, az alaposabb kutatás irányait. Itt is: a lábjegyzetbe-rekedt, kifejtetlen kommentálások, adat-sorolások, megjegyezni valók, helyesbítések is – megírni való tanulmányok körvonalai.
A „Nemzedékvallató”emlékezéseket őriz meg, értékes dokumentumokat megörökít. Akarva-akaratlan a mai végzős egyetemisták és a hajdani pályakezdő művészek közötti kapcsolatra (avagy szakadékra) is fényt vet. Helyzetképet, feladatokat körvonalaz, ezek megoldására ösztönöz. Élő irodalomtörténetet elevenen hordozó kiadvány, „forrás” a Forrás-okhoz.

SZÉLES KLÁRA

JEGYZETEK

1. Kolozsvár, 2001. Polis Könyvkiadó. Szerkesztette és az előszót írta Balázs Imre József
2. Mint Kántor Lajostól még a Romániai Irodalmi Lexikonból, itt, a beszélgetés során
csupán utalásként megtudhatjuk: előbb az Irodalmi Könyvkiadó (1961–1969), majd 1970-től a Kriterion gondozásában. A Forrás-emblémát Bardócz Lajos készítette. 1971 óta ifj. Cseh Gusztáv tervezte a modernebb borítólapot.
3. A sorozat megszületésének hátteréről, kiharcolásáról – tanulságos és korjellemző kiügyeskedéséről, s itt Majtényi Erik, Domokos Géza szerepéről – ld. itt: Lászlóffy Aladár, illetve Domokos Géza: Esély I–III. Csíkszereda, 1996-1998. Pallas-Akadémia. (III. 313–315); Igevár. Visszaemlékezés. Csíkszereda-Kolozsvár, 2000. Pallas-Akadémia Könyvkiadó–Polis Könyvkiadó.
4. 1970-es első romániai megjelenése óta többször napvilágot látott, (kevéssé) eltérő változatú kézikönyv: Kántor Lajos – Láng Gusztáv: A romániai magyar irodalom (1944–1970; illetve: 1945–1970.), Bukarest, 1971; 1973. Vö. A magyar irodalom története 1945–1974. IV. k. A határon túli magyar irodalom. Budapest, 1982, Akadémiai Kiadó. A beszélgetésekből derül ki pontosan az is, hogy a két kiadás hátterében az áll, hogy az első, 1945-től számítja a II. világháború utáni korszakhatárt – holott a román történelem hangsúlyosan egy évvel előbbre: 1944-re teszi. (Vö. Láng Gusztáv, i. m. 147.)
5. Hozzá kell tenni, mert tény: nemcsak a fent említett kézikönyvek, hanem az azóta napvilágot látott összefoglalások is a nevezett Kántor-Láng koncepciót veszik alapul. Ld.: Romániai magyar irodalmi lexikon I–III. (eddig) Bukarest, 1981; Bertha Zoltán – Görömbei András: A hetvenes évek romániai magyar irodalma. Budapest, 1983. Tudományos Ismeretterjesztő Társulat; Pomogáts Béla: Jelenidő az erdélyi magyar irodalomban. Budapest, 1987, Magvető Kiadó. Uő.: A romániai magyar irodalom. Budapest, 1992; Széles Klára: Szeged – Kolozsvár. 1955–1992. Budapest, 1993, Pesti Szalon; Bertha Zoltán: Gond és mű. Budapest, 1994, Széphalom Könyvműhely; Martos Gábor: Marsallbot a hátizsákban – A Forrás harmadik nemzedéke. Kolozsvár, 1994, Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó. Uő.: Volt egyszer egy Fellegvár. Uo.; Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Debrecen, 2000, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debreceni Egyetem; Bertha Zoltán: Sorstükör. Miskolc, 2001, Felsőmagyarország Kiadó; Görömbei András: Kisebbségi magyar irodalmak (1945–2000). Debrecen, 2001, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debreceni Egyetem.
6. A kiválasztás nyilván, szándékosan is korlátozott, példa csupán. Hiszen, akár Hervay Gizella szerepelhetne, olyan módon, mint ahogy a Szilágyi Domokoskerekasztal létrejön. Annál inkább kézenfekvő lehetne ez, mert éppen e kötet szerkesztője: Balázs Imre József az, aki életre hívta, megjelentette a költő első öszszegyűjtött verseit. (Hervay Gizella: Az idő körei – Összegyűjtött versek. Bukarest-Kolozsvár, 1998, Kriterion Könyvkiadó. A kötetet gondozta és a bevezető tanulmányt írta: Balázs Imre József.)
7. A gondolatsor teljesebben: „...1958 januárjában volt a Bolyai Egyetem aulájában az első estünk, ahol ott voltak már velünk a képzőművészek, a zenészek. Velük a katonaságnál is együtt voltunk, együtt voltunk a román kollégákkal is. Itt jön be a román szál, ugyanis Bukarestben élt jó néhány olyan író, akiknek ez nemcsak szenvedélye volt, hanem már a 40-es évektől a létformájához is hozzátartozott a román irodalommal való kapcsolattartás. Ilyen volt Majtényi Erik, Szemlér Ferenc, ők voltak, akik 58 és 60 között összehoztak bennünket Nichita Stănescuval, Cezar Baltaggal.” I. m. 41. (Kiemelések itt és később, tőlem: Sz. K.)
8. I. m. 43. 9. I. m. 116.
10. Láng Gusztáv: i. m. 131,130.
11. Szilágyi Júlia: i. m. 55.
12. Szilágyi Júlia: Közülünk jöttek. Korunk, 1961. 10. sz. 1150–1151. Vö. Sz. Κ: Α Korunk szerepvállalása az első Forrás-nemzedék elindulásánál. Korunk, 2001. 11. sz. 103–111.
13. Lászlóffy Aladár: i. m. 39.
14. Lászlóffy Csaba: i. m. 77.
15. Lászlóffy Csaba: i. m. 79.
16. A visszautasításokról ld. magánlevelek. (Pl. birtokomban Sz. K.) Bizonyára több kortársnál található hasonló feljegyzés. 1956 tavaszától találkozunk egy-egy nehezen elfogadott, kiválasztott vers, írás közlésével. De ez sem vonatkozik a „nemzedék” egészére! Ekkoriban már szívesen közzétett, rendszeresen szerepe 1tetett szerzőként találkozhatunk az idetartozók közül például nemcsak Páskándi Gézával, hanem például Veress Zoltánnal (mint költővel) stb. Jellemzőnek vélem a tényt, hogy abban az Utunk lapszámban, amelyben Lászlóffy Aladár verse életében először lát nyomdafestéket (eltekintve a gyermekként beküldött, közölt írásairól), Páskándi Gézáról már egész oldalas cikk, kritika jelenik meg. (Mire legyen büszke Páskándi? – a szerző: Marosi Péter.) Ld. Utunk, 1956. március 23. 4. Az e 1sőként közölt versek: Érő idő, Egy utcahossznyi gond. Véletlenszerűen, ugyan azon az oldalon találhatók az említett versek és az ezeket keretként körbevévő Páskándi-kritika.
17. Igaz Szó, 12. sz. 1839-1845.
18. 1957. december, Új költőnemzedék (szerkesztői bevezető). Igaz Szó, 1957. 12. (A Román Népköztársaság 10. évfordulóján) 992–993. Az idesoroltak: Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Veress Zoltán, Csávossy György, Páll Lajos.
19. 1957. december, Igaz Szó (ugyanebben a számban, 1003–1007. 1.) Gálfalvi Zsolt: Ünnepi számvetés (Asztalos Istvánék, majd Székely János, Fodor Sándor, Kányádi Sándor után Tóth István, Veress Zoltán, Szilágyi Domokos, Csávossy György, Lászlóffy Aladár felsorolása).
20. 1958. január 16-án a Bolyai Tudományegyetem aulájában közös bemutatkozás. Két főiskola-együttes estje: a Gh. Dima Zeneművészeti Főiskola tagjaival együtt lépnek fel a fiatal írók. (Vö. Fiatal tollforgatók felolvasó estje. Igazság, 1958. január 16. 2.l., vmint: meghívó, ld. Kántor L.–Láng G.: A romániai magyar irodalom). Az esten szereplők: Bölöni Sándor, Jancsik Pál, Lászlóffy Aladár, Miess G. János, Szépréthy Lilla, Szilágyi Domokos, Páll Lajos, Sinkó Zoltán, Veress Zoltán. – A zenészek közül: Fátyol Tibor, Szabó Csaba, Szalay Miklós és Terényi Ede legújabb szerzeményeit a Főiskola hallgatói adták elő. „Nagy tapsot kapott Sárosi Éva és Jecza Tibor, akik nagy átérzéssel tolmácsolták a felolvasott műveket.” 1958. február 5. Kántor Lajos: Új számadás – új számvetés. Előre, 1958. február 5. 3205. 3. 1 Ez az első eset, amikor a bemutató maga is kortárs, valamint sorozatként vállalja az írói csoportot. Elsőként Lászlóffy Aladár-portrét közöl. (Ismertetés, vers.) Előre, március 8. 3. 1 De a tervezett sorozat nem folytatódik. Heves támadások érik Kántor Lajost és a fiatal költőket. (Kántor Lajosnál az eddig is szerepeltetettekhez – Jancsik Pál, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Páll Lajos, Veress Zoltán – Miess János neve is társul.)
21. 1961-ben is új bemutatásnak, bemutatkozásnak tekinthető (immár, összesen ötödiknek) az említett, Korunkbéli (októberi). Közülünk jöttek (Szilágyi Júlia bemutatása, majd bemutatkozás – négy költő, négy vers: Szilágyi Domokos: Szerelmes versek a szabadsághoz; Lászlóffy Aladár: Esti sípszó; Jancsik Pál: Fábián Sándor (Bevezető: Szilágyi Júlia). Korunk, 10. sz. 1150–1155. Ez tk. az 5. bemutatás.
22. Guzs Imre: A furulyás című elbeszéléskötete 1968-ban jelenik meg; G(ajdos) Balogh Attila: Gesztenyék és ecetfák – elbeszélések. 1968.; Miklós László: Néhány percig a reggel (versek); Osváth Gábor: Csigaház – elbeszélések. 1977. Stb.
23 Vö. az 1958-as támadások sorát: Jánosházy György: Korszerűbb költői magatartást! Igaz Szó,1958. 4. sz. (április) 589–593. Ugyanebben a számban Hajdú Győző: Gólyák a völgy fölött 628-629. (Neveket nem említ.) Szász János: Megjegyzések fiatal költők verseiről. Előre, 1958. június 21. (szombat) 3. 1. Földes László cikksorozata a fiatal – idős költőkről: Fiatal költőkről és az – idősekről I. Utunk, 1958. július 10. 1. (címoldal) – folyt, július 17; II. (folyt.) Utunk, 1958. július 17. 1-2.l. július 17. – „közbevetve” – A marxista-leninista elvszerűség megerősítéséért az irodalmi bírálatban. Utunk, 29. sz. 1–5. címoldaltól kezdődik. Kiemelem: 3.1. (Jellemző kitételek: „néhány sznob madárnyelve”, „antimarxista eszmék” – (A Scínteia nyomán, 4270–4271. CRONICAR aláírással.). Kötelező irányelvek! -július 31. Földes László cikksorozatának III. folytatása: Utunk, 1958. július 31. 1-2-3. 1. augusztus 14. A gondolatmenet folytatása más címen: Földes László: Irodalombírálatunk eszmei tisztaságáért. Utunk, 32. sz. 2–6. 1. (A 6. lapon ír a fiatal költőkről.) augusztus 28. Szász János: Levél fiatal költőkhöz. Utunk, 1958. Augusztus 28. – 34. sz. július – augusztus, Izsák József: Költészetünk időszerű kérdései (c. összefoglalásán belül). Igaz Szó, 1958. (július-augusztus) 7-8. sz. 161–174. 1. 169171. (Hivatkozik saját korábbi: Tíz év fiatal költői c. írására. Marosi Péter: Lírai tájakon túl. Utunk, 40. sz. 8.1. Más-más személyt, nevet, verset vesznek célba, de hasonló jelleggel, lényegében közösen marasztalják el az írások új hangját. („Lászlóffy Aladárt a bizarr expresszióval, a merész képzettársításokkal való játék izgatja.” Ld. Emlékek éneke „nem az eszmét sűríti, hanem a gondolatot oldja fel ellentmondó megállapításokba és képfoszlányokba ...” stb. Az egyik, visszatérő kifogás, vád a „zavaros kifejezésmód”. Vö. 1959. február, Farkas Dénes: Rakétaversek. Igaz Szó, 2. sz. 294–295. (Hervay Gizella, Balogh József, Fábián Sándor verseinek kifigurázása ); június, Farkas Dénes: Modor és zűrzavar. Igaz Szó, 6. Sz. 924–926. (L. Α.: Áprilisi vallomás c. verséről. (Utunk, április 23.) 1960. január, Farkas Dénes: Kép – képzavar – fogalomzavar. Igaz Szó, 1. Sz. 151–153. Anavi Ádám verseinek és A. Á. „nemzedékének” kifigurázása – Veress Zoltán: Fogadalom c. verséről hasonlóan, valamint Láng Gusztáv Bartalis János verseiről írott cikkéről) április 15. Gálfalvi Zsolt: Harcostársunk – a vers. Utunk, 15. sz., április 15. 7–8. 1. („zavaros képek Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos egyes verseiben”, „Az olyan fiatalok, mint Veress Zoltán, Jancsik Pál, nagyobb mértékben. L. A. és Sz. D. a jelek szerint egy helyben topognak és sem eszmeileg, sem művészileg nem mutatnak fejlődést.” június 10. Marosi Péter: Ars poétikák nyomában. Utunk, 23. sz. 4–6.
24.I. m. 57.
25. 1958. március 13. Szőcs István: Előbb essünk át a kerítésen - aztán mondjuk, hoppá! Utunk, 1958. 10. sz. 6.1. – Jegyzetek-rovat (Csípős reagálás Kántor L. Új számadás... c. Előre-cikkére.) április 17. Kántor Lajos: A fricskát nem lehet fricskázni... Utunk, 1958. 15. sz. 2.1. Jegyzetek-rovat. Április 17. (uo.) Jancsik Pál: Nekem még nincs szabadversem. Utunk, 1958. 15. Sz. 2. 1. Jegyzetek-rovat. Május 1. Szilágyi András: Kassák Lajos és József Attila. Utunk, 1958. 17. sz. 4. Jegyzetek-rovat. (Válasz Jancsik Pálnak) május 27. Szilágyi András: Nekem is volt „szabadversem”. Utunk, 1958. 12. sz. 3. 1. (Hivatkozik: Székely János : Szabad-e a szabadvers? Utunk, március 20.11. sz. 8–9.)
26. Lászlóffy Aladár: i. m. 41.
27. Cs. Gyímesi Éva: i. m. 53.
28. Az ezt igazoló példatár elég gazdag. Szilágyi István felsorol néhányat a „korszakélménycsomag”-ból, az „átnevelő célzatú” fizikai munkáktól ( munca de jos) a „Rózsa Sándor-lakosztály”-ig; értelmiség-ellenes kampányok, lebukások változatait meghatározott nevekkel stb. (i. m. 105–114. stb.) Éppen Cs. Gyímesi Éva hangsúlyozza mindezek ellenében a karrier-építést, aki pedig igazán nem nézte páholyból a politikai erőszak behatolását az értelmiségi véleménynyilvánítás ál-szabadságába.
29. A cenzúra „kijátszásának” illetve „együttműködésének” példáival jól megvilágítja ezt a fajta kérdést Domokos Géza. (Igevár, III. 314–315.)
30. Szilágyi István: i. m. 100.
31. Vitorla-ének – Fiatal költők antológiája. Bukarest, 1967, Ifjúsági Könyvkiadó. A verseket válogatta és a bevezetőt írta: Lászlóffy Aladár. Utalás: i. m. 44.
32. Főszerkesztő: Szilágyi István. Főszerkesztőhelyettes: Király László. Felelős titkár: Sigmond István. Világkultúra: Lászlóffy Aladár. Próza, kritika: Mózes Attila. Vers, irodalomtörténet: K. Jakab Antal stb.
33. Martos Gábor veszi számba az általa elsőként tárgyalt „harmadik Forrásnemzedék”-en kívül az utána következőket. 1983-tól: Kovács András Ferenc első verseskötetétől számítja az általa „negyedik”-ként kezelt író-generációt. (Vö.:
34. Martos Gábor: Marsallbot a hátizsákban; Volt egyszer egy Fellegvár. Kolozsvár, 1994, Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó.
35. Görög szótár; Szegedy-Maszák Mihály: „Minta a szőnyegen”. Bp., 1995, Balassi K; uő.: Irodalmi kánonok. Debrecen, 1998, Csokonai K; Bezeczky Gábor: Kánon és trópus. In: Helikon, 1998/3. 261.; Kálmán C. György: A kis népek kánonjainak vizsgálata. Uo. 252.
36. Alaister Fowler megkülönböztetései közül három. (Genre and the Literary Canon. New Literary History, 1979. 11. 97–119.) Idézi : Bezeczky Gábor. Egyetértve az idézővel: az osztályozás nem következetes. Adott példáink kapcsán pedig azt emelném ki: tk. a „kritikai”-nak nevezett válogatás alapul szolgál a „szelektív kánon” számára, s mindkettő meg kell feleljen – főként a romániai 1956–1989-as időszakban – a „hivatalos kánon”-nak.
37. Lászlóffy Aladár: i. m. 43. (Kiemelések itt és később tőlem: Sz. K.)
38. Kántor Lajos: i. m. 31–32.
39. Kántor Lajos: i. m. 15–16.; Szilágyi István: 118.
40. A Pezsgő-díjasok nevei 1971-től 1983-ig sorakoznak.
41. Joggal merülhet fel az az igen fontos momentumra figyelmeztető mozzanat, amelyet a beszélgetések során, Lászlóffy Csaba fogalmaz meg, pontos példával: „Székely Jánosról utólag kiderült, hogy ő már az ötvenes években megírta érett és merész dolgait a bűnökről, a terrorról, a személyi kultuszról. Emlékszem, annak idején sokat vitatkoztam, levélben hadakoztam vele mint a »cenzorommal«. És mennyire félreismertem »konzervatívizmusát«...” i. m. 78.
42. Ld. i. m. 33–35; 143–144. 43. I. m. 34–35.
44. Kálmán C. György: i. m. 255; 254; 260.
45. Szegedy-Maszák Mihály: i. m. 1998.188.; 189. 46. I. m. 29. Vö. példák sora:
47. I. m.147.
48. Ld. 5. sz. jegyzet felsorolása.