TÉKA

Egy roncsolt élet
Boér Géza: sorskeresztrejtvény (Vers és próza a hagyatékból)*
Ambrózia Kiadó, Kézdivásárhely, 2002.
Verseit nem volt hajlandó kiszedni a Scînteia Ház nyomdásza. Boér töredezett, „hiányos” verssorai túl nehéznek bizonyultak a különben jó munkát végző és talán túl igényes szedőnek. Érve ugyanis az volt, hogy ő nem tudja ólomba önteni a „foghíjak”-at. Reprodukálni ugyanazon „hiányok térképé”t ólomban, mint amit Boér Géza éjszakai alkotói magányában a fehér papíron.
Végül lemezre ráfényképeztettük, mintha reprodukció lett volna, úgy közöltük. Akaratlan kiemeltük a szöveget, vagyis felhívtuk rá a figyelmet. Azt is akartuk, mégis megijedtünk, amikor megjelent, vártuk a számonkérő telefonhívást a Központi Bizottság C-épületéből.
Mert hány szünetet is kell beírni a be nem zárt új bekezdés és a sor végén árválkodó kérdőjel közé például a most megjelent sorskeresztrejtvény című kötet tértöredék című versében? Azok után, hogy hat darab „se”-sor készíti fel a hallgatásra a tudatot:

se tájad se hazád
se szavad
se boldog
se fájó
se szabad

A hiánylajstrom után tehát hány „beszélő” szünetjel előzze meg a kérdőjelet, recenzens megpróbálja a maga gépén kiszámolni őket:
„(?”

* Boér Géza 1952-ben született Torján, 1975-ben szerzett oklevelet a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar szakán. Tanár volt Kézdivásárhelyen 1989-ben bekövetkezett haláláig. Verseskötetei: Hiányok térképe (Kriterion, 1980); létlelet (Kriterion, 1989). A sorskeresztrejtvény a harmadik Boér Géza-kötet.

Hiányok térképe volt első kötetének címe, nyugodtan nevezhető Boér Géza a hiányok költőjének. Nem számolta ez idáig senki, ám nagyon valószínű, hogy leggyakrabban használt szava ez a pusztulást, a reménytelenséget kifejező „se”, „zuhanás”, „sebesült”, „pusztulás” mellett.
A szünetek vagyis a hiányok jellemezték magát a kort is. Az 1952-ben született Boér Géza eszmélése arra az időre esik, amikor a kommunistának csúfolt ideológia teljesen kiürült, s már csak a jelszavak szintjén létezett deklarációkban és az igen gyakori elnöki-pártvezéri beszédekben, „jelszóterek”-ként (kérdőjelkép) jeleníti meg a kollektív erkölcsi pusztulás Romániáját maga a költő, és ugyanazon hetvenes-nyolcvanas években erősödik a nemzeti és egyéb kisebbségek asszimilálására tett kísérlet, versjáték című „versjáték”-ában ezt így fejezi ki: „szpanak a hajdani spenót.” Az egyén meghatározó élménye a zuhanás, a versírás pedig ennek a félelemnek a tudatosítása: „veszélyérzetem módszerem” (veszélyérzet). Az értelem számára megtartó erő az a remény lehetne, melyet a szó, a vers világa adhatna meg, ám „kicsontolt” az ének (magánykuckó), és a versek „megtört költemények” (hiány – két tételben). A gondolat pedig – micsoda keserű felismerés adatott meg a költőnek –a gondolat maga is roncsolt: „végső kérdéseim gondolatsebek” (halálritmusgyakorlatok in: a teremtés csapdái), életéről pedig kérdőjelkép című versében józanul így ír:
„életem roncsolt tömbjei”.
A Boér-vers ezekre a nehéz tömbökre épül, a fájó gondolatsebekre. A vers a roncsolt tömbök számbavétele, a vereség tudomásulvétele, a befogadás pedig a gondolatsebről gondolatsebre való ugrás a hiányok térképén.
A versek különleges külseje pedig a múlt század szomorú KeletEurópája valósága említett tömb-leképzésének tipográfiai „tömbösítése”. Mintha csak továbbfejlesztette volna, egész egyéni költészetére kiterjesztette volna Boér Radnótinak az Erőltetett menet című versben használt formai megoldását.
Ezért olyan nehéz kiszámolni a versközti szüneteket írásban vagy olvasás közben. Ezért lehet egyszerre hálás és izzasztóan nehéz feladat egy színész számára előadni egy ilyen verset. Abszolút hallás kell hozzá, csakis annyira tökéletes, mint amilyen a „verscsontolóknak” van, akik a kiszolgáltatott, „kifosztott” (A metafora kijátszása) költő „hallgatását lehallgatják” (sorskuruc).
Kimondani szóban sok mindent nem lehetett a már említett központi bizottsági C-épület miatt, ahol a cenzúra osztály működött. A sejtetésnek ez a módszere, a sorok – illetve Boérnál a szavak – közti hangok vagyis a szón belüli olvasásra való késztetés minden esetben politikai-társadalmi töltetet hordoz. A kérdőjelkép című versben például három kurta sor „hon/véd/telen –” kérdések sorát bontja: milyen hon, melyik hon, miért honvéd, ki véd, képes-e védni, és akkor mégis védtelen? Vagy a kilét című versben:
magad fölé nem képzel
sz eget
Egy olyan országban és korban, ahol és amikor nemcsak az öngyilkosság volt „tilos”, ugyanis a fennálló rendszer elutasítását jelentette, hanem a halál puszta ténye is zavarta a korosodó diktátort, aminek következtében nekrológot más cikkek közé elrejtve, a halott nevének fekete keretbe való helyezése nélkül lehetett közölni, egy ilyen környezetben ki ne gondolt volna a kettős halálra: sem a tudat (maga fölé képzelt ég), sem a test (fej fölött függő szeg) számára nincs kiút.
Arra a kérdésre, hogy mit ér a Boér Géza verse ma, több mint tíz évvel halála, több mint egy évtizeddel a korszak letűnése után, a sorstárs kortársak egyértelmű felelete az, hogy ezek a versek hiteles tanúi a hiány korszakának, s mi más lehetett volna a költő szerepe, mint tanúskodni? A hagyaték gondozójának köszönhetően Boér versei jelen vannak a romániai magyar irodalmi sajtóban, talán jobban, mint életében, és ezek a versek ma is „élőek”, remélhetőleg a fiatalabb nemzedék is ezt érzi. Annyira élő ez a jelenlét, hogy kedvünk lenne hozzászólni, megkérdezni, mi a véleménye a 89 utáni szabad nyomorról? Józanul fájó gondolatai a közösség önáltatásának mechanizmusáról – „a vert várakat már be kell vallani” (a teremtés csapdái); „hisz megvédünk mindent mi elveszett” (végbelátás) többnyire visszhangtalan maradnak, s ez önmagában is igen aktuálissá teszi „végső” kérdéseit.
A sorskeresztrejtvény, melyből a fenti idézetek származnak, éppen ezeket a hátrahagyott és halála után megjelent verseket tartalmazza, kettő kivételével kötetben nem publikált alkotásokat. A verseken kívül olvasható egy Boér-válasz a Korunk 1979-es költői ankétjára, valamint a korábban versben használt „veszélypecsét” szokatlan, de ebben a szövegkörnyezetben nem váratlan összetételű szót címként kölcsön vevő prózadarab, mely prózaként mindössze vázlat, az ankét szövegével együtt tulajdonképpen kötetlen magyarázata versei világának, műhelytitkok felfedése nélküli vallomás.
A kötet a kézdivásárhelyi Ambrózia Könyvkiadónál jelent meg annak a Borcsa Jánosnak a gondozásában és előszavával, aki barátja és segítő társa volt a költőnek életében, s aki nem szűnik emlékét életben tartani jóval annak halála után, és nemcsak a piros betűs ünnepeken. Ez a harmadik, posztumuszként már második kötet a Communitas Alapítvány anyagi támogatásának köszönhetően jelenhetett meg a tragikus sorsú költő születésének ötvenedik évfordulójára.

GERGELY TAMÁS