A történelem története

Márton László: A mennyország három csepp vére (Testvériség II.). Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002.
A Testvériség első kötete, a Kényszerű szabadulás (2001) nagyon sok szálon indította el a regény-történetet, anélkül, hogy bizonyossággal meg lehetett volna mondani, melyik fog megerősödni, hiszen szinte valamennyi szálon tovább lehetett volna menni. Bravúros szálazással egy soha nem volt történelmi kínálatot kaptunk, mégpedig annak lefestésére és indoklására, hogy a 17. század történelme hány és hányféleképpen alakulhatott volna. De hát mi is a történelem? A meglévő választ tekintve komoly kétely ébred bennünk, tudniillik amit történelemnek mondunk, valódi történelem-e, és nem csupán az elbeszélői tehetség függvénye, hogy mit tartunk annak, hogy melyik történelmi múltról való elbeszélést nevezzük történelemnek. Az első rész megannyi epizódjából lehetne történelmet fabrikálni, akár Károlyi Sándor bécsi útjából, akár a Habsburg-török politikai és harctéri küzdelmekből, akár a sokfajta és sokirányú, szerelem csiholta gonoszkodásokból, intrikákból, próféciákból, akár az olyan mellékszálakból, mint egy kacagás vagy egy könnycsepp története. A második rész az első sok kérdésére választ ad, kérdésünkre (mi a történelem?) azonban nyilván nem, sőt, tovább árnyalja azt. Érzékelteti a válasz bonyolultságát, és a lehető, mégiscsak elhangzó, kikényszerített, erőltetett válaszok, a könnyen kézhez álló magyarázatok labilis voltát.
Buda 1686-os visszavívásának idején felbukkan egy Kártigám nevű szépséges török lány, a szmirnai Ibrahim beglerbég leánya, aki testvéréhez, Ahmedhez hasonlóan Bécsbe kerül, ott megkeresztelik őket, és a keresztségben Kártigám a Krisztina, Ahmed a Lipót nevet kapja. A két testvér, miként néhány más szereplő is, az 1700-as évek legsikeresebb pikareszk regényének, a Mészáros Ignác által magyarított „érzelmes románból” (György Lajos) kerül át Márton László művébe. A regényben Kártigámot Johann Dietz brandenburgi seborvos találja meg az ostromlott, szétágyúzott városban, a róla szóló regény terjedelmes, német nyelvű kézirata alatt aléltan fekve. A kézirat első lapján ez olvasható: „A Buda visszavívásakor keresztények fogságába esett Kártigám nevű török kisasszony csodálatos igaz története, írta Menander.” A valóságba visszalépve, ezt a Menander-regényt dolgozta át a 18. század második felének kezdetén Mészáros Ignác, és lett belőle első sikerkönyve a magyar regényirodalomnak. Már a szerző életében négy új kiadása volt, nem számítva a számtalan kalózkiadást. Márton László regényében Menander kézirata tárgyként is fontos szerepet játszik, amúgy pedig a Kártigámból átkerülő szereplők közül többen is színre lépnek, és valóságos, dokumentáltan létező történelmi alakokkal lépnek közös színpadra, játsszák el új szerepüket, amelyek hol a dokumentált múltbeliségbe, hol a képzelet szülte jelenetekbe szólítják őket.
A történelemnek ez a fajta keveredése Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae. Az ég madarai című regényében alapvető szerkezeti elemként működött ennyire hangsúlyosan. Valós történelmi alakok és történetek kerültek be a képzelet kohójába, és teremtődött belőlük egy újfajta anyag, amely egy újfajta szerkezetben kelt megint életre. Ugyanakkor pedig ezen a történelmileg hitelesített terepen mozogtak, szárnyaltak vagy csapkodtak a történelmileg valótlan, képzeletbeli madarak, és hatottak a valósan is egyszer már számbavett eseményekre. Márton narrációja tovább fokozza ezt a hatást. Az elbeszélő valós elbeszélőként ugyan nem jelenik meg a könyv lapjain, bár valószínűleg erre is előbb-utóbb sor kerül majd, de az elbeszélés, a narráció folyton emlékezteti az olvasót, hogy a regény születésének ideje is regényidő, annak is történelemalakító funkciója lehet. „Ahol jelenleg a Batthyány tér sarkán a Szent Anna plébániatemplom áll” jelöli meg az épp alakuló történet helyszínét, majd így folytatja, átemelve szereplőjét egyetlen mondatban a mába: „Tesz néhány lépést a 11-es busz végállomása felé.”
Márton nagyszabásúan az egész történelemről beszél, beleértve magát a történelemcsinálás folyamatát is. A történelem mint történelmi elbeszélés létezik nála, és többek között annak is aprólékosan és hangsúlyosan utánajár, hogy mi és honnan kerül be a történelmi elbeszélésekbe. Mi a történe-lem? Nem hangzik el a direkt kérdés, ellenben megkapjuk a történelmi elbeszélés modelljét: látjuk az előzményeket, és szemünk láttára el is van beszélve, miféle előzményeket látunk. Az első részben megírja az események 19. századi krónikáját, azaz Márton László 19. századi krónikássá lesz (egészen pontosan épp fordítva, egy 19. századi „románszerző” szól Márton Lászlként), bemutatva, hogy a fondorlatokkal csipkézett cselekménynek milyen konexusa van a valósággal, és hogy persze a valóságról pedig egy másik krónika lapjairól szerezhetünk tudomást. Ilyen értelemben a második rész Kártigámja hasonló írói célokat szolgál. A Mészáros-regény szereplői átlépnek a Márton-regény szereplői közé, megváltozván szerepük súlya: Tuszánóiból például mellékalak lesz, Andró gróf pedig kiemelkedő szerepet kap. A Károlyi István, a testvérbáty motívum, a hamis azonosság, az örökség kijátszása mellékessé válik, jóllehet főszálként igen hatásosan működhetne (volt erre is példa a magyar történelemben illetve történetírásban), ám másféle, inkább regénypoétikai funkciót kap: Károlyi Sándor halottnak hitt bátyját Nagy Gergelyként szabadítják ki a török fogságból, majd miután Bécsbe kerül, a gonosz Kollonich bíboros pártfogásába, akkor lép fel az örökség jogos várományosaként, öccsét, Sándort egy csapásra bitorlóvá minősítve. Ez megint arra alkalmas, hogy az elbeszélés és a valóság összetett viszonyaira teremtsen tisztázó példázatokat (anélkül, hogy példázatos volna, hiszen annál szubtilisebb). És még egy fontos, poétikai szereppel bíró regényszerkezeti elem: Márton egy fiktív hőseposzt teremt, Ilosvai Selymes Péternek adván azt, olyan művet, amely a magyar irodalom eposzainak őse lehetne, hiszen többek között Az ember tragédiája, A nagyidai cigányok, az Egri csillagok és a Jónás könyve is épülhetne rá. Tzingáriász, vagyis mintha eredetileg is A nagyidai cigányok őse volna. Újból kapunk egy eredetit a feldolgozott, az elbeszélt mellé (elé). És hogy mi történik még ebben az eposzban? Megjelenik két komédiás, Visky és Tompa nevezetű, akiknek persze nevei, különösen így együtt egy jól ismert mai szerzőpárost fednek, vagyis e kacifántos és ironikus gesztussal végképp egyértelművé válik, hogy a történelemírás és a történelem két különböző dolog, de hogy milyenek, hol a helye, hogy külön-külön miként is néznek ki, azt soha nem tudhatjuk meg. Mert a történelem csakis úgy születik, ha elbeszélések íródnak róla.

NAGY TÍMEA