DELEATUR

Fotóalbum. Csirkehús a fogak között
Azon a napon... De kezdjem az elején.
Van a párizsi Gallimard kiadónak egy szerkesztőnője, hogy az miféle! Pedig a fényképről elviselhető, sőt, kedves teremtés mosolyog rám. Erre olvasom nyilatkozatát: kígyót-békát köpködve szidja szegény Joanne Kathleen Rowlingot, a Harry Potter szerzőjét. Mert hogy még mindig nem készült el a kézirattal, pedig júniusra ígérte, de semmi, de bezzeg terhes, de bezzeg meg is akarja szülni a gyereket, de bezzeg stb. Gondolkoztam, miért fúj így. Két verzióm van: imádja a Harry Potter-könyveket, és csupán szenvedélyesen türelmetlenkedik; avagy egészen primitív eset: írókon élősködő parazita. Illetve van egy harmadik változat. Mert addig-addig nézegettem fényképét, ízlelgettem keresztnevét (Christine!), míg arra jutottam, hogy valószínűleg az újságíró adta szájába a nyilatkozatot, ő amúgy sokkal szelídebben beszélt, mi több, talán épp azt mondta Joanne-ról, hogy milyen bátor, hogy mennyire irigyli őt a bátorságáért, hiszen nem fiatal már, és mégis gyereket vállal, ráadásul képes mindent félredobni, óh, mondta a valóságban Christine, bárcsak bennem is összegyűlne egyszer ennyi bátorság!
Ugyanaznap egy magyar internetes lapban... Itt megemlítem, hogy bár nem vagyok internetböngésző, ezt a lapot szívesen olvasom: tényleg olyan, mint a csirkehús, mondjuk a joghurtos (netán a diós), könnyű és mégis ízletes, tápláló és mégis egészséges, gyorsan elkészül és mégis igényes. De aznap volt benne valami gubanc, tényleg olyan, mint amikor csirkehús marad fogunk között, és hiába szívogatjuk, piszkálgatjuk. Szóval, kis nappali lidérc megint! Egy újságíró, akit évek óta lehet hol a Narancsban, hol az ÉS-ben olvasni, újabban pedig a TV-ben is feltünedezik, szóval színes, fotogén egyéniség, amúgy semmi baj vele, most arról elmélkedik, hogy szegény Esterházy meg szegény Nádas mennyire megszívták, mert elúszott a díj, amin pedig annyit dolgoztak. Vajon miért épp ez ötlött először eszébe? És mit ért ezen az „anynyit dolgoztak”-on? És miért kell most már nekem is ezen meditálnom? Dolgozni a Nobelen! Utazni, jönni-menni, lobbizni, felkutatni a kurátorokat, telefonálgatni, apró ajándékokkal kedveskedni, újságkivágásokat postázni, pozitív kritikákat rendelni, kritikusok hadát etetni-itatni. Ilyesmire gondol? Olvasott ez Nádastól egyetlen sort is? Eszembe jut, de hát erről bizonyára minden újságíró tud, hogy Kertész Sorstalanságának volt annak idején egy rossz, NDK-s fordítása, azt mondják, szinte olvashatatlan. Erre Nádas Péter saját kiadóját meggyőzte, igen, az ő többszöri sürgetésére vette elő a Rowohlt a Kertész-könyvet, és végre elkészülhetett a Virágh Krisztina-féle fordítás, amiből bestseller lett. Ε nélkül a könyv nélkül talán nem lett volna Nobel-díj. És egy újságírónak nyilván hallania kellett a hírről, hogy amikor a díjat világgá kürtölték, Kertész Imrének elsőként Nádas Péter gratulált...
„De hát hozzászokhattunk ehhez – adja az újságíró (Florence!) Christine szájába a mondatot –, az írók a legzsarnokabb kizsákmányolók.” Nem árt nekik, ha jól megszívják.
Végül is, azon a napon mentem el, hogy beszerezzem a kellékeket: fogvájót, fogselymet és egy elektromos fogkefét, cserélhető fejekkel.

LÁNG ZSOLT