Sütő András

IRODALOM ÉS KÖZÜGYISÉG

Páll Árpád interjúja

Egy régebbi beszélgetés alkalmával azt mondtad, hogy már egészen zsengekorodban, azokban az években, amikor a nagyenyedi Bethlen Kollégium kapuján beléptél, írónak készültél. Volt akkoriban valamiféle kialakult fogalmad irodalom, művészet és közügyiség kapcsolatáról, vagy hogy manapság kissé lenézett szóval kérdezzem: hogy ítélted meg irodalom és közösségi szolgálat viszonyát?
– Úgy emlékszem, hogy sehogy. Jókait, Mikszáthot, Verne Gyulát olvasó gyermekként ilyen kérdés nyilván nem foglalkoztatott. Hullámaira kapott és vitt, sodort magával boldog esős napokon, téli éjszakákon a csodálatos történet, a mese, a regény hangulata, nyelvünk varázsereje.
Mikszáthnál nem figyeltél föl például a társadalomkritikára?
– Nem. Egész lényemet elborította-zsongította a mese, a mesélés jó íze, hangulata. Akkor ilyen hangvételű dolgokat próbáltam írni magam is.
És kik módosították azután a szemléletedet?
– Talán harmadéves tanítóképzős voltam Nagyenyeden, amikor Veres Péter, Illyés Gyula, Németh László munkái kerültek a kezembe. Így kezdtem tudatosabban is népben és nemzetben gondolkozni.
Kevésbé tudatosan már annak előtte is foglalkoztatott nép, nemzet sorsa?
– Ezt a gondot nem kerülhettem el gyermekként sem. Kisebbségi létünk nemzeti gondként, mesés szegénységünk társadalmi problémaként mindennapos beszédtéma volt a házban. Kivált, ha vendég jött: a pap, tanító, kántor vagy újságot olvasó ember a faluból. Olyan államban, amelynek uralkodó eszméje a nacionalizmus: a kisebbségi állapot örök rettegéssel teli kémlelés^: egy jobb jövendő felé. Tudhatod, hogy ilyen körülmények között az emberi környezet határozott közösségi érzést injekcióz a serdülő gyermekbe. Arra serkenti, hogy közügyi megmozdulásokban vegyen részt; hogy ha megszólal, sorstársainak nevében is szóljon. Amikor tehát Jókai-bódulatom után egy Veres Péter eszméi ejtettek rabul: valójában otthoni élményeim találkoztak a közösségi cselekvést megfogalmazó írói igénnyel, a Veres Péter-i buzdítással.
Otthoni, mezőségi élményeid lényegét hogyan fogalmaznád meg?
– Talán így valahogy: a társadalmi és nemzeti elesettség felismerése. Szegénységünk és a kisebbségi létből fakadó nyomorúság a nyakunkon. Politikusok ezt kettős elnyomatásnak nevezik, azon vitázva némelykor, hogy mikor melyiket kell fontosabb ügynek tekinteni: a társadalmit-e vagy a nemzetit?
Erről te hogy vélekedel?
– Nem óhajtok döntőbírónak felcsapni. A hely, idő és körülmény parancsa nyilván ebben is érvényes, de hadd tegyem hozzá: országvesztés közben például nem dogmákon, kell rágódni, hanem az országot menteni. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy azok a szerencsés népek, amelyek: először nemzeti keretüket teremtették meg, majd azután láttak hozzá a társadalmiakhoz. Erről rengeteg vita zajlott a családban. Téli estéken az első világháború veteránjai tárgyalták, mit miként puskáztak el a magyarok. Egyik például Kun Béla-párti volt, a másik ellene szólt, ámokfutónak tartotta. Mert úgymond, körülöttünk mindenkinek volt annyi esze, hogy nemzeti sérelmeit rendezze, saját sugallatait ki-ki megértette és aszerint is cselekedett, elfoglalta magának a kiszemelt magyar területeket, míg Kun Bélának egy hibbant angyal azt súgta, hogy közeleg és mindent elrendez majd a Világköztársaság.
Sommás ítélkezés.
– A végeredmény diktálta. S még az is eszembe jut, hogy elképesztő példaként apám mindig ezt hozta föl: miközben minden oldalról idegen csapatok nyomultak az ország központja felé, az olasz frontról hazalődörgő katonákat ékszerkiállítás megtekintésére vezényelték Budapesten. Lássák, mit kobzott el az arisztokratáktól a Tanácsköztársaság.
Ez már igen! De vissza kellene térnünk a közösségi cselekvés indítékaihoz.
– E kanyar után hadd mondom el: az enyedi tanítóképzőben is úgy oktattak bennünket, hogy hivatásunk nem csupán a betűvetés tanítása. Sokkal több annál: a gondjainkba ajánlott nép eszméltetése, kollektív cselekvésre képes közösséggé szervezése, a szétroncsolt nemzeti tudat helyrehozatala.
Itt megállhatnánk egy pillanatra. A mostanig kialakult terminológiára gondolva kérdem: nemzeti vagy nemzetiségi tudatra gondolsz?
– Mindkettőre, bár azt mondhatná valaki: ez tudathasadás. Nem tekintem annak. Ez a kettős tudat vagy kettős kötöttség bennünk él tagadhatatlanul. Ha emlékszel, sok évvel ezelőtt néhány honi magyar írónk tiltakozott a kettős kötöttség gondolata, azaz léte ellen, ám ez a valón mit sem változtatott. A romániai magyarság e kettős kötöttségben él. Akár vallja, akár nem vallhatja: nyelvében, kultúrájában, történelmi hagyományaiban szerves része a magyar nemzetnek. Ugyanazon etnikumnak jókora töredéke a román állam keretei között. Objektív állapota viszont a nemzetiségé, a nemzeti kisebbségé, és nyilván ez is meghatározza a tudatát. Sajátságos feladatok elé állítva, nemzetiségként kell helytállnia, cselekednie a román néppel való együttélés követelményei szerint.
Azt hiszem, ebben egyetérthetünk. Akkor tehát: tanítóság és a roncsolt nemzeti tudat…
– Igen. Így neveltek Enyeden. Mai irodalmi törekvések felől nézve ez persze múlt századi ódonság. De hát az állapotunk is ódon volt. Nemzeti törekvéseinek omlásai alatt a mezőségi magyarság éppoly tétován és cselekvésképtelenül nézett a jövendő elé, mint általában a szórványmagyarság az ország más részein. Egyik legnagyobb hiánya volt például – az ma is – a történelmi önismeret. Honnan jön, hova tart, mire lenne szüksége ahhoz, hogy ezer esztendő után oly gyökeresen megváltozott létét elviselhetőnek érezze. Jól tudjuk ugyebár, az akkori egyenjogúsági küzdelmek ugyancsak kudarcot vallottak, a beolvasztó politika gőzhengerei éjjel-nappal dolgoztak. Mit tehetett akkor az egyházi fizetségen tengődő magyar tanító? Megpróbált népmentő, magyarságmentő próféta lenni. Megpróbált csöpp helyén nemzeti tudatot kiépíteni – mi végett ugyan? Irredenta szándékkal, soviniszta módon? Ilyen is akadhatott persze, bár ez ügyekben a kisebbség sosem lehetett agresszív, hiszen örökösen védekezésre kényszerült. Az egészséges, tehát senki léte ellen nem irányuló nemzeti tudat óhaját a magyar tanítóságban a normális emberi lét követelménye táplálta. Kinek-kinek az a természetes vágya, hogy személy szerint és kollektivitásában önmaga legyen s maradhasson. Családtagként a családban. Hát nem jogos ez? Nem elemi kívánalom? Germanus Gyulától tudjuk, hogy a nemzet fogalma és szótani jelentése az arab nyelvben egyértelmű a család fogalmával.
Ilyen családias közösséget próbáltatok összekovácsolni Pusztakamaráson is?
– Igen.
Mivel, miként, hogyan?
– Elmondom röviden. Gondold el a nemzetből kiszakadottaknak e Robinson-szigetét. A lélekszám nagyjából 300. Ebből 20–25 személy, akit ilyenamolyan közösségi ügyben össze lehet verbuválni. Nos, e kis csapattal színdarabot adtunk elő, Bartók- és Kodály-dalokat tanítottam a jóhangúaknak. Elemi iskolásként magam is szavaltam, karácsony előtti hetekben Betlehemest próbálgattunk, majd a szentestén elindultunk az ősi játékot minden virrasztó házban előadni. A bevétel az egyházé volt, abból javíttattuk – mondjuk – a templomkerítést, az iskolapadokat. Más alkalommal anyák napjára, konfirmáláshoz verset válogattam az előadóknak. Ezek betanítása nem volt könnyű munka. A nyelvünket törve beszélő kis mezei Robinson a legnagyobb erőfeszítés árán sem volt képes másként ejteni a szavakat, csak ilyenformán: Anyám csúkja, írta Petőfi Sándor, vagy: Hadnadzsuram, hadnadzsuram, mi bajad van, édes fijam!
Igen, ezekről írtál könyvben, naplóban.
– Jelezni próbáltam, hogy az erdélyi Mezőségen rohamosan pusztul a magyar nyelv. Ez a második csángó-jelenség. Hogy a két világháború közötti időben mit jelentett a hétosztályos felekezeti iskola – mert államit nem engedélyeztek –, pap, tanító népnevelő munkássága, kórus, színjátszó csoport, EMGE-tanfolyam (Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület), azt csak most lehet igazán értékelni, amikor több mint harminc esztendeje semmiféle ilyen tevékenység magyar nyelven nem folyik, az iskola csak a negyedik elemi osztályig nyújt anyanyelvi oktatást, aminek csekély eredményei a következő négy esztendő román nyelvű oktatásának folyamán megsemmisülnek. Így nemzedékek nőttek föl, amelyek magyarul nem írnak és nem olvasnak. Ezek jelzik különben a rendkívüli módon fölgyorsult asszimilációs folyamatot is a vegyes házasságok keretében.
Tapasztalatod szerint milyen mértékben növekedtek a vegyes házasságok?
– Régebbi korokhoz viszonyítva az utóbbi tizenöt esztendőben a növekedés mintegy tízszerese a réginek. De ezzel most újból kitérünk fölvett irányunkból.
A nemzeti, vagyis családias kisközösség megteremtésének módozatainál tartottunk.
– Ott tehát, hogy egy serdülő diákot milyen társadalmi jelenségek parancsolnak közügyi mozgolódásba. Hogy szerelmed az irodalom, a magányos foglalatoskodás, ám ahogy kilépsz a kapun, nincs szíved, lelkiösmereted elhárítani atyádfiainak könyörgését: segíts megőrizni a nyelvünket, segíts nekünk abban, hogy önmagunk lehessünk. Teneked ez kötelességed, hiszen elsőként kerülhettél a családunkból a híres-nevezetes Bethlen Kollégiumba.
Ez volt tehát a kezdet a közügyiségben. A tulajdonképpeni 1945-ben jelezte hajlamaidat.
– Igen. 1945 telén kerültem Enyedről Kolozsvárra az akkor még létező Református Kollégiumba. Ez már gimnázium volt. Iskolát váltottam tehát. A főiskolai továbbtanulás reményében lemondtam tanítósági terveimről. Nem emlékszem, hogy valaha is fogadalmat kellett volna tennünk Enyeden a tanítói pálya vállalására, ösztöndíj-ügyben mégis konfliktus támadt – igaz, nem súlyos – szüleim és a református esperesi hivatal között. Apám ugyanis azt a hírt hozta akkori papunktól, hogy ha nem folytatom a tanítóképzőt, per útján köteleznek az addig kapott egyházi ösztöndíj megtérítésére. Én azt mondtam: irodalommal és lapszerkesztéssel kívánok majd foglalkozni, ha pedig perelnek és az ösztöndíjak megtérítésére köteleznek, vállalom. Eljövendő keresetemből persze. Ezzel az ügy lezárult. Többé soha senki nem hozta szóba.
Igen érdekes büntetés lett volna.
– Az egyházi férfiaknak is el kellett számolniuk velünk, ha már megsegítettek a tanulásban.
Emlékszem, hogy Kolozsvárra kerülve azonnal bekapcsolódtál az önképző kör munkájába.
– Igen. Ennek te valamiféle felelős embere voltál. Mi volt a címed?
A Gyulai Pál önképző kör egyik vezetője voltam.
– Nos, akkor élt bennem legerősebben a vágy, hogy semmi egyébbel ne foglalkozzam, csak irodalommal. Enyeden még mindenből színjeles voltam, Kolozsvárott csak néhány humán tantárgyban szorgalmatoskodtam, a reáliákban mindig a bukás szélén álltam. Mint akit nyúzni visznek, úgy álltam neki a számtanleckének, de még tornából is elégségeseket kaptam, holott Enyeden az egyetlen alsós diák voltam, aki felsősök sztárcsapatában a halálugrásnak nevezett mutatványt is bemutatta, képzeld, a város közönsége előtt, tapsok közepette. Kolozsvárott azonban fütyültem jó néhány tantárgyra, hogy diákköri összejöveteleken jelen lehessek. A felszabadulás boldog hangulatában pezsgett a város. A könyvesboltokban még ott voltak a négy esztendő alatt kiadott könyvek. Ami kevéske pénzem volt, a népi írók munkáinak megvásárlására szántam. Azért egyoldalúsággal nem vádolhatom magam. Egyforma szenvedéllyel csaptam le – ha rábukkantam boltban vagy antikváriumban – Illyés Gyulára és Arisztophanészre, Tamásira és Babitsra, Reményik Sándorra és Dsida Jenőre. Babitsot akkor olvastam először, összes verseinek kötetébe merülten hetekig hanyagoltam minden tanulnivalómat. Fémesen csillogó, hűvösnek tetsző, fojtott szenvedélyű világában – hogy azelőtt épp Sinkát olvastam – a költészetnek számomra teljesen új tartományai nyíltak meg. A kötetnyitó mondat pedig – Gyűlöllek: távol légy alacsony tömeg! – énem jobbik angyalaként küzdött bennem a közügyiség ördögével, már-már sikoltó figyelmeztetéssel: ne mozdulj el a tiszta esztétika világából, hagyd másokra a népsors gondjait, az irodalmon kívüli gondokat! Ám ugyanaz a kötet nyújtotta a Húsvét előtt megrázó könyörgését is békéért, minden háború ellen. Ezzel a verssel szavalóversenyen is részt vettem. Hogy miért? Ma sem tudom. Nagyon rosszul szavalhattam, úgy emlékszem, még dicséretre sem érdemesítettek. Jól tették. Különben képes lettem volna később is szavalni. Ilyenformán kigyógyultam a színészi szereplési viszketegségből. De Babits-élményem ellenére elkaptak egyéb kísértések. Említettem már: pezsgett, forrongott a város. A kisebbségi létnek olyan korszakai után, amikor a Mezőségen magyar újságot, színházat nem láttunk, a politikát csak megnyomorító következményeiben ismertük, amikor közvélekedésben évtizedek némaságát szenvedtük, amikor többek között a Bethlen Kollégium gimnáziumi részlegét is bezárták – s mi mindent! –, mondom, ilyen állapot után a diák számára is csábító volt a felszabadult város hívása mindenféle közügyi mozgolódásra. Ennek a lehetőségnek fontos előzménye volt, hogy a szovjet hadvezetés a román adminisztráció visszavonásával megakadályozta az észak-erdélyi magyarság gyilkolását a Maniu-gárdisták által, és ilyenformán a Budapest-Berlin felé tartó harcok mögött viszonylag békés körülmények között zajlott az élet újjáteremtése.
Megkönnyebbülten lélegeztünk fel, az biztos...
– Az ügy valójában megíratlan. Objektív történeti feldolgozása nem történt meg, márpedig az akkori események fontos mozzanata volt. Röviden most csak ennyit róla: a hitleri és horthysta hadak elleni harcokban előnyomuló szovjet és román csapatok nyomában megjelentek az úgynevezett Maniugárdisták. Katonák, civilek, vegyesen. A bosszúállás gyorsan összeverbuválódott martalóc bandái. Ezek úgyszólván minden, észak-erdélyi városban, faluban megjelentek példastatuálás végett. Raboltak, fosztogattak és gyilkoltak. Kivégezték azokat a személyeket, akik 1940 és 44 között bármilyen szerepet vállaltak a magyar államapparátusban; akik bármilyen formában magyarromán konfliktusba keveredtek; akiket haragosaik följelentettek, és így tovább. Volt ahol csak egy-két személyt lőttek agyon vagy akasztottak fel, másutt tömeges gyilkolást rendeztek. Szárazajtán – emlékezetem szerint – 17 férfiút meg egy asszonyt végeztek ki, közülük kettőnek – két testvérnek – fejszével vágták le a fejét a kirendelt tömeg szeme láttára. A két lenyakazott fiú anyját-apját is odaállították a tőke közelébe, végignézni a kivégzést. Hasonló módon jártak el a Kolozsvár melletti Egeres községben és másutt is. Mikor az áldozatok száma meghaladta az ezret, a Magyar Népi Szövetség – és talán a Kommunisták Romániai Pártjának kolozsvári bizottsága – a helyi szovjet parancsnoksághoz fordult védelemért. Az ügy Sztálinig jutott, aki azután a román adminisztrációt Észak-Erdélyből visszarendelte mindaddig, míg meg nem alakult a demokratikus román kormány, amely garantálta a kisebbségek védelmét s jogait is.
Ez az ügy persze sokkal bonyolultabb.
– Csalt sommás vázlatát mondtam el. Ez lenne részint az érem másik oldala. Ezzel azt akarom mondani, hogy a horthysták észak-erdélyi gyilkosságairól jó néhány munka megjelent mar. A mánisták rémtettei – csekély kivételtől eltekintve – megíratlanok maradtak. Nemrégen viszont olyan regényt olvashattunk, amely Maniut dicsőítve „fiainak” jogos bosszújáról beszél, és minősíti hallatlan nemzeti sérelemnek Sztálin akkori intézkedését. Nos, amikor tehát Kolozsvárott elkezdődött a társadalmi és politikai élet újjászervezése, amikor a munkásság szinte naponta tüntetett az országos erők mellett egy demokratikus kormányzat érdekében, diákként nem hunyhattam szemet e folyamat előtt. Zsenge kísérleteimmel bejártam a Világosság szerkesztőségébe, Balogh Edgártól értesültem a fontosabb eseményekről, a főiskolások és középiskolás diákok szervezkedéseiről. Létrejött az ún. Kalotaszegi Diákok Szövetsége, aminek mintájára néhányan létrehoztuk a Mezőségi Diákok Egyesületét. Milyen céllal? A szülőföld társadalmi-művelődési kérdéseinek közösségi felkarolása végett, a magyar-román testvériség gondolatának szolgálatában. Így írtam egyik nyílt levelemet is, mely a Világosságban jelent meg. Egy román diákhoz intéztem szavaimat, amelyek nyilván a közös összefogás, a megbékélés, az igaz testvériség szavai voltak. Babits esztétikai bűvölete odalett bennem. Ha csak tehettem, ott csellengtem magam is a munkástüntetések forgatagában, együtt meneteltem a demokratikus kormányt követelőkkel. Ország dolgához sokat nem értettem, ám annyit feltétlen bizonyossággal tudtam: az ország egésze küzd egy új, emberibb rendszerért, amelyben a kisebbségnek annyi joga lesz, amennyit kiharcol magának. Nem képletes harc volt ez a reakcióval. A Szebenből megtért román főiskolások Maniupárti csoportjai szinte naponta rendezték zavargásaikat, gyilkoltak is, megtámadták a Kommunisták Romániai Pártjának székházát, szájba verték a magyarul megszólalókat. A felvonuló munkásságba belelőttek – hiszen ezt magad is jól tudod – egy alkalommal. A Nemzeti Színház előtt, amely akkor még magyar színház volt, a mellettem vonuló Dermata-munkást érte a golyó. Először csak azt láttam, hogy kezéből kiesik a vörös zászló, majd amikor az ember arccal a földre bukott, s a vére kibuggyant, megvallom, erős félelem fogott el. Romantikusan szép lenne azt mondanom, hogy felkaptam azt a zászlót. Nem kaptam fel, a megbolydult és megtorpant tömeg elsodort engem a halott közeléből. Hát így kerültem közösségi mozgalmakba.
És az irodalom? Emlékezetem szerint az írást sem hagytad abba...
– Gyatra verseket írogattam az iskolai faliújságra, egyet-kettőt a Világosság szerkesztőségébe vittem, ahol Jékely Zoltán vezette az irodalmi rovatot. Talán neki köszönhetem, hogy egyik versemet a lap leközölte. Vers? Közönséges publicisztika a hazatérő hadifoglyokról. Zsolival – így becézték Jékelyt – barátságba kerültem, megajándékozott egy prózai kötetével, amely prózaként is poétikusabb volt az én verses zöngeményemnél. Kész szégyen volt mellette még verset írni. Amint tudod, őt akkor minden tekintetben pesszimistának minősítették, alig-alig közölt valamit, engem viszont írásra biztatott. Szóval nem mondta: hagyd másra a verset, ám azzal, amit tőle olvashattam, alapos leckét kaptam. Abbahagytam a versírást. Egy cikkben radikális földreformot követeltem, mire Balogh Edgár mosolyogva mondta: már osztják a földeket. Ezzel is lekéstem.
A közösségi ügyek folytatásaként, úgy emlékszem, a Móricz Zsigmond Kollégium következik.
– Első közléseim után Balogh Edgár azt mondta: folytassam magánúton a tanulmányaimat, szerkesztőként alkalmaznak a Világosságnál. Mentem is volna, meg nem is. Még csak ötödikes gimnazista voltam. Anyagi gondok szorítottak, ezen segített azután a Móricz Zsigmond Kollégium. Hogy annak egyik létrehozójával, Szabó Istvánnal megismerkedtem, az akkor divatos lélektani tesztelések után engem is fölvettek kollégistának. Ez lakást, kosztot jelentett, gondot is persze a vezetőségnek: ugyanis a kollégiumot főiskolások számára hozták létre. A Mátyás király szülőházában lévő bentlakók között én voltam az egyetlen középiskolás. Úgy-ahogy álltam a versenyt a sokkal nagyobb tudású társakkal, de végül – amikor létrehozták a középiskolás népi kollégiumokat is – átkerültem a Szabó Dezső Kollégiumba. Ez afféle fióktestülete volt a Móricznak, nem tudom, Szabó Dezső mit szólt volna hozzá. Így végezhettem a gimnázium hatodik osztályát is, miközben elég sűrűn járogattam el a Magyar Népi Szövetség ifjúsági szervezetébe, ahol főleg lapszerkesztési gondok s munkák foglalkoztattak. Egy kiváló ifjú emberrel dolgoztam ott együtt, úgy hívták: Páll Árpád.
Köszönöm, uram, a megtisztelő megemlékezést.
Itt abba is hagyhatnók a beszélgetést. Amit ez időből fölemlegethetnék, közös munkánk is volt.
Az viszont tanulságos, hogy te magad közügyi dolgok miatt miként hanyagoltad el a középiskolát.
– Annyi szerencsém volt, hogy kevés tanulással is levizsgáztam valahogy, majd a hetediket már magánúton végeztem az Unitárius Gimnáziumban.
Közben ifjúsági lapokat szerkesztettünk...
– Magyarázzuk meg a többest: mivel lapra nem volt engedélyünk, kiadványunk röpiratként más-más címmel jelent meg. A második homlokára ezt írtuk föl: Petőfivel. Ma már nem tartom telitalálatnak, ám akkor – úgy véltük – minden törekvésünk foglalata.
Meg aztán ezzel a lapszámmal épp Segesvárra készültünk tanácskozásra.
– Közös kolozsvári munkánkra visszatérve csak futtában próbálom öszszegezni, hogy mi mindenben nyüslettünk lobogó lelkesedéssel: kalotaszegi kiszállások népfőiskolák szervezése végett; előadói körutak 46-ban a parlamenti választások alkalmával; az MNSz ifjúsági kongresszusának előkészítése Marosvásárhelyt… Ma sem tudom, honnan került elé az a szamár, amelynek a hátára raktuk volt azt az irdatlan vetítőgépet, amivel Tordán és környékén mutattuk be a segesvári Petőfi-ünnepségekről készült kisfilmet. Fontos ügyünk volt, hogy Kurkó Gyárfással az élen az MNSz jelöltjei bekerüljenek a parlamentbe. Köztük volt Kós Károly is: büszkeségünk az erdélyi magyar szellem nagyjai között, kinek a nevét ugyebár ma már nem szabad leírni.
Azt hiszem, mindannyian, akik Károly bácsit ismertük, elmondhatjuk: a magyar-román barátságnak és testvériségnek azok közé az őszinte és következetes hívei közé tartozott, akiktől távol állt az alkalmi széljárásokhoz való igazodás…
– Kós Károly betiltása egy része csupán mindannak, ami az utóbbi években nemzeti kultúránkat sújtotta. De hadd térjek vissza a diákévekhez, 1947-ben Balogh Edgár tanácsára és az ő ajánlásával beléptem a Román Kommunista Pártba. Előzetes tanácskozásaink lényege pedig ez volt: egyenjogúságunk védelmezője és garanciája: a kommunista párt. Ez így is volt akkor. A Magyar Népi Szövetség a maga félmilliós tagságával nem véletlenül támogatta mindenben a kommunista pártot, szemben a még működő polgári pártokkal, szemben a román nacionalizmus változataival. Nyilvánvaló volt, hogy a Groza-kormány csakis a párt támogatásával valósíthatja meg programját, többek közt azt a nemzetiségi politikát, amelynek eredményei láttán joggal lelkesedtünk.
A következő esztendőben aztán eltűntél Kolozsvárról.
– 1948-ban az MNSz központja Bukarestbe költözött. Hívtak, hát mentem ifjúsági sajtófelelősnek. S még annak az évnek a nyarán fölkértek: vennék részt egy újonnan létrejött magyar lap, az Ifjúmunkás szerkesztésében. Én ezt megpróbáltam, sikertelenül. A lapnak akkori belső munkatársai egykét kivételtől eltekintve nem tudtak tisztességesen magyarul írni, olyan balosak voltak, hogy a kutya megveszett tőle, érzékük a nemzetiségi lét iránt elcsökevényesedett, a kézirataimba otromba demagógiát csúsztattak, és fütyültek az én stiláris igényeimre. Még azon a nyáron otthagytam őket. Egy hét múltán, hogy bevágtam magam mögött az ajtót, kizártak a szerkesztőségből, majd azután nyüsletni kezdtek, hogy zárjanak ki a pártból is. Az MNSz akkori vezetői közül Kacsó Sándor és Révy Ilona állt pártomra, így dorgálással úsztam meg az ügyet. S visszatérhettem sajtófelelősnek az ifjúsági bizottsághoz. Ám ott is más szelek kezdtek fújdogálni, többek közt a népi kollégiumok fölszámolásának szándéka, aztán az úgynevezett tisztogatások – nálunk elterjedt szóval: purifikálások – hírhedett testvérháborúja vette kezdetét. Én a lenini-sztálini elvet a parasztság társadalmi tagozódásáról elfogadtam, mert tapasztalatom igazolta. Gyakorlati kivitelezésében azonban folyvást szembekerültem azokkal, akik a baloldal bal szárnyán működve csak kínt, keservet okoztak a középparasztok óriási tömegeinek. Az MNSz – régi vezetőinek félreállításával, Kurkó Gyárfás és harcostársai egy részének börtönbe vettetésével – akkor már minden tekintetben híven tükrözte a pártvezetés változó politikáját és gyakorlatát. Eredeti, sajátos célkitűzéseitől eltérve meghosszabbított karja lett olyan pártpolitikai akcióknak, amelyeket majd csak Sztálin halála után bíráltak felül, akkor is csak részben. Álmomban sem jutott eszembe, hogy politikusi pályára lépjek; munkám értelmét a romániai magyarság művelődési életének szolgálatában láttam, ám a dialektika törvénye szerint az is függvénye volt az általános politikának. Szaporodó konfliktusaim folytán bejelentettem: vissza szeretnék térni Kolozsvárra. Lehetővé tették, annál is inkább, mert a Falvak Népe, melyet akkor Asztalos István és Horváth István szerkesztett, fiatal újságírókat keresett. Osztálytársaim annak az esztendőnek nyarán érettségiztek, 1948-ban. Akkor jómagam valahol a Székelyföldön jártam MNSz-megbízatásból a falvakat. Az is szándékom volt tehát, hogy Kolozsvárra visszatérve leérettségizem, majd az egyetemen folytatom magánúton a tanulmányaimat. Mert a lapszerkesztés mindennél jobban érdekelt. A két neves író örömmel fogadott, s hogy írói terveiket megvalósítsák, a lapot minden gondjával rám bízták. Egy évvel később Asztalos István azt mondta: énnekem regényt kell írnom, rád hagyom, fiam, a főszerkesztést. Úgy lett. A Falvak Népe főszerkesztőjeként – s az újból elhalasztott érettségi vizsga rossz álmaival – dolgoztam ennél a hetilapnál 1953 végéig. Közben leköltöztettek bennünket – mármint a lapot és a szerkesztőket – Bukarestbe, ahol emlékezetem szerint egy évvel Sztálin halála előtt fölszámolták a Magyar Népi Szövetséget. A lapok azt írták: az MNSz úgy határozott, hogy feloszlatja önmagát, mivel történelmi feladatát teljesítette már... Valójában Gheorghiu-Dej főtitkár és az akkori pártvezetés döntött így, fölszámolván egyúttal minden más, nemzetiségi tömegszervezetet és Groza Péter parasztpártját, az Ekésfrontot is. Érthető módon szaporodtak tehát azok a tényezők, amelyek diákkorom álmainak teréről másfelé űztek azután. Példának okáért: kötelező módon kellett közzétennünk minél több falusi levelet, melyekben a szegényparasztok leleplezik az átkozott kulákokat. Kezdtem személyesen is utánanézni egy-egy ilyen tudósításnak. Véletlenül se találtam esetet, hogy úgy lett volna igaz, ahogyan megírták. Ezzel szemben kiderült minden egyéb: bosszúszomj, tényhamisítás, karrierizmus és más hasonlók. Lapunk nevét is átkeresztelték. Falvak Népéből Falvak Dolgozó Népe lett, nehogy azt gondolja valaki, hogy a kuláksághoz is szólunk. A káderosztályok közvetlen munkatársaimat is kezdték bogarászni, elűzni azon a címen, hogy egyiknek-másiknak a szülei kuláklistára kerültek. A szerkesztőségbe beköltözött egy varrónő, az volt a káderesünk. Titokzatos iratgyűjteményeivel külön szobát kellett biztosítani neki, ahol az általános tisztogatás dolgában működött. Közben a szüleim is kuláklistára kerültek. Ekkor felmondtam. Nem fogadták el. Két könyvem volt már, állami díjam is kettő, hát azt mondta Goldberger elvtárs a pártközpontban: majd kivizsgáltatják az ügyet. Megtették, szüleimet a kuláklistáról levették, maradhattam volna, de változatlanul olyan feladatok elé állítottak, amelyek kikezdték az ember önbecsülését. Nem vállalhattam tovább a lap szerkesztését. Közben hívtak is Marosvásárhelyre irodalmi folyóirathoz, az Igaz Szóhoz. Mentem a reménnyel, hogy közügyekben eleget tapasztaltam már, lesz mit megírnom regényben vagy novellában. Így tehát 1954-ben bukaresti lakosból újra erdélyi lettem, az akkori Magyar Autonóm Tartomány székhelyén, Marosvásárhelyt.
Azt jelenti-e ez, hogy közösségi munkáiddal eljövendő irodalmi munkákhoz gyűjtöttél tapasztalatot – tudatosan?
– Azt hiszem, erről így nem lehet szó. Tény ugyan, hogy a kollektivizálás kezdeti korszakának mozzanatait csak úgy írhattam meg, hogy személyes tapasztalataim voltak róla. 1949 tavaszán például, amikor Magyarlónán Kolozs megye legelső kollektív gazdaságát elkezdték szervezni, néhány hetet ebben a faluban töltöttem. Nem volt szervezői megbízatásom, pusztán csak arra kértek föl, hogy ifjú íróként figyeljem meg, mi történik ottan. A folyamat akkor nem mutatkozott még oly drámainak, amilyenné később komorodott. Egy valamit azonban már észlelhettem: a paraszti társadalom átalakításának felülről jött kezdeménye valójában sohasem vált alulról induló tömegmozgalommá. Mai öregek nem véletlenül kezdik így az emlékezést: amikor a közösbe hajtottak bennünket... Ezt a történelmet a parasztság nem csinálta, hanem átvészelte vagy elszenvedte. Korai novelláim csetlő-botló embereit ilyen körülmények között próbáltam ábrázolni a groteszk és komikum eszközeivel.
Tudatos ábrázolási módnak nevezhető ez?
– Nem hinném, hogy így lenne. Hangvételemet, azt hiszem, két tényező határozta meg: az az elbeszélő mód, amit részint a családból örököltem, majd Asztalos Istvántól, Tamási Árontól, Móricz Zsigmondtól tanultam a zsenge korszakban. A második tényező pedig az, amit az életben tapasztaltam.
Hát a dráma?
– Ennek jelei valójában akkor mutatkoztak igazán, amikor a kollektivizálás optimista krónikásából annak magam is szenvedő alanya lettem, vagyis amikor a szüleimet kuláklistára vették, szobakonyhás lakásukból kilakoltatták, istállóba költöztették. Más az, valóban, mikor egy történelmi kísérletezést saját bőrén tapasztal az ember. Mert apám, anyám bőre: az én bőröm is. Kérdésed lényegére térve pedig azt mondanám, hogy egyáltalán nem irodalmi célokkal vettem részt közösségi, szervezeti munkákban. Nem. Hanem azzal a reménnyel, hogy oly hosszadalmas szenvedés, nemzeti és társadalmi nyomorúság után a magyar kisebbség is emberi léthez juthat, ha minden hű fia segíti őt ebben. Nem az irodalom: az életünk megújításában, egyenjogúságunk megteremtésében próbáltam a társadalmi cselekvés részese lenni.
Marosvásárhelyre költözve ez a remény éltetett?
– Igen. De itt fel kell kapnom egy elejtett szálat, amely visszavezet Bukarestbe. Az MNSz megszüntetése után a párt központi bizottságának keretében létrehoztak egy úgynevezett nemzetiségi bizottságot, amelynek magam is tagja lettem. Ennek feladata volt pótolni valamelyest az elveszített nemzetiségi tömegszervezetünket azzal, hogy a párt legfelsőbb vezetősége előtt fölveti rendszeresen az épp időszerű kisebbségi ügyeket. Ez a bizottság a hatvanas évek közepe tájáig működött. Hogy mit végzett? Mentési munkálatokat az ötvenes évek elejéig elnyert jogaink fokozatos lemorzsolódásában. A bizottság legfőbb bajának azt tartottam, hogy fellépésében, vélekedéseiben nem egységes. Volt rá számos eset, hogy az anyanyelvi oktatást folyvást szűkítő tanügyminisztérium helyett egymással vitatkoztunk. Szélsőbalos, anacionális, karrierista embereink néhányunkat sérelmi politikával, nacionalizmussal is megvádoltak. A mindennapi élettől elszakadottan, ócska teóriákban gondolkozva holmi elvont egységet csak önmagunk feladása árán tudtak elképzelni. Ennek ellenére a bizottság sok-sok gyakorlati kérdésben ért el eredményt is. (Valamely iskola visszaállítása, múzeumi részleg engedélyeztetése, tankönyvszerkesztés satöbbi.) Nos, e bizottság munkájában marosvásárhelyi szerkesztőként is részt vettem. És ezzel egyidejűleg észrevétlenül sodródtam bele a helyi politikai életbe is. Azidőben szinte kötelező gyakorlat volt az írók részvétele ilyen-amolyan testületi tanácskozáson. Persze hogy elmondtam mindazt, amit botrányos ügyként a paraszti életben tapasztaltam. A szemenszedett törvénytelenségeket. Hát ez már itt is negativista! – szólt a hivatalos értékelés. A huszadik szovjet pártkongresszus utáni időben az általános hangulat kezdett feszültté válni, s az írói vélekedések is polarizálódtak. Megírtam közben egy újabb munkámat, melynek a címe: Félrejáró Salamon, s ebben megpróbáltam kilépni a kötelező szocialista realizmus bűvös köréből. Részben talán sikerült is. Az olvasók elismerő leveleket küldtek, a kritika jó része a könyvet fölpártolta, de az úgynevezett aktíva balos fele szidott, mint a bokrot. A könyvet később megfilmesítették, aztán mint a jobboldali elhajlás jelét, betiltották. Azt a román kritikust, aki a párt napilapjában a filmet megdicsérte, ugyancsak elhajlónak minősítették, és megbüntették. Utána következő néhány kísérletemet a cenzúra szintén kidobta a lapokból. Egyre kevesebbet írtam, azért meg, amit esszében, publicisztikában közöltem, valamikor 57–58-ban bélyegeztek elhajlónak és revizionistának. Közügyi konfliktusaim közül most csak azokat említem röviden, amelyek az ötvenhatos magyar eseményekhez kapcsolódnak. Forradalom vagy ellenforradalom? A hivatalos álláspont ez utóbbit vallotta, rendkívül fontosnak tartván, hogy erről a marosvásárhelyi írók is nyilatkozzanak, felhívással forduljanak a magyarországi írókhoz. Ennek aláírását néhányan megtagadtuk, akkor le akartak tartóztatni bennünket. Akartak, mondom, mert végül is Fazekas János, a párt központi bizottságának egyik akkori titkára a főtitkár, Gheorghiu-Dej előtt vállalt értünk felelősséget. Mármint, hogy nem fogunk Marosvásárhelyt ellenforradalmat szervezni. Ilyet nem is akartunk ugyebár. Konfliktusaink kartársainkkal is a magyarországi események megítélésében támadtak, no meg abban, hogy mi az, ami az itthoni társadalmi életben tűrhetetlenné vált, főleg a parasztkérdésben. Ismeretes mégis a marosvásárhelyi írók ötvenhatos nyilatkozata, melyet valamennyien az aláírásunkkal szentesítettünk. Ez már annak az időnek a lenyomata, mikor a budapesti fegyveres harcok kitörésével az események súlyos fordulatot vettek. Akkor a felhozott érvek mindannyiunkat meggyőztek arról, hogy Magyarországon a szocializmus ügye végveszélybe került. Ennek a megítélésnek – távol az eseményektől – nem lehetett tapasztalati háttere; elvi konstrukciójában tehát az akkori pártvezetés értékelését tükrözi.
Marosvásárhelyt ilyenformán elcsitultak ekkor a konfliktusok...
Igen. Biztató változások is jöttek a politikai életben, például a beszolgáltatások törlése a mezőgazdaságban, az éleződő osztályharc elvének valamelyes felülvizsgálata... Ezt csak azért említem itt, mert ezek is meghatározták újabb közösségi megbízatásaimat. Amikor beválasztottak Maros Magyar Autonóm Tartomány végrehajtó bizottságába, az az indoklás is elhangzott, hogy „az író elvtárs hasznos észrevételekkel segítette parasztpolitikánkat”. Gondoltam, valóban hasznára lehetek az olyannyira megsanyargatott humánum ügyének, ám kiderült később: túlságosan optimista voltam. A végrehajtó bizottságnak egy része a régi nótát fújta változatlanul, szemben az elnökkel is, akinek emberségét, tisztánlátását a fanatikus dogmatikusok nemegyszer megalkuvásnak minősítették. Bugyi Pál volt ez az elnök, akire jó érzéssel emlékezem vissza.
Fölemlítenél néhány akkori problémát, amely elvont az írástól?
Ha nem csóválod a fejed, sorolhatom: tartományi beruházás, építkezés, útjavítás, vízgazdálkodás, állattenyésztés, gyümölcstermesztés, szőlőgazdálkodás, a rajoni és falusi néptanácsok munkája, tanügy és kultúra, műkedvelő mozgalom, a sérelmes középparasztok ügye, ügyészség, rendőrségi problémák, egészségügy és így tovább, és így tovább...
Nem mondhatnám, hogy épp neked való dolgok.
Az ügyek nagy részében csak megfigyelőként vettem részt. Amiben talán illetékesen szólhattam, az az általános művelődés ügye volt. És főleg a tanügy, amelyre évtizedek folyamán a legtöbb időmet áldoztam mindaddig, amíg gyakorlati értelme is volt a cselekvésnek. Hogy én mi kérvényt, folyamodványt, memorandumot, panaszt, tiltakozást fogalmaztam tanítókkal, tanárokkal együtt iskolaügyekben! Kötetekre menő munkálkodás. Volt, amit meghallgattak, volt, amit nem. Volt öröm is, csalódás is; fogadkozás is: bolond, aki folytatja, de folytatni kellett. Említettem már: egy idő után ez afféle mentőszolgálat volt, úgy jártam vele, mint a hetvenes árvíz idején. Látván, hogy a pincénk megtelt vízzel, vedret ragadtam, kezdtem a vizet hordani. Egy merítés, két futás a ház sarkáig. Aztán csak jön a feleségem, s kérdi: te mit csinálsz? Mentem a pincét. Hagyd abba! Miért hagynám? Hát csak ezért! S mutatott az udvar felé. A Maros irányából zúduló méteres árvíz akkor nyomta be a nagykaput és lepte el az udvart, aztán bezúdult a házba. El kellett hajítanom a vedret. A méteres árvíz elől kimenekültünk a házból.
Annak idején igen eleven kérdés volt történelmi és irodalmi hagyományaink ápolása. Tanulságos lenne egyet-mást fölemlíteni.
Igen fontos ügyet hozol szóba. Nemzeti identitását egy nép ott kezdi elveszíteni, ahol megfosztják történelmi múltjától. Nem szójáték, ha azt mondom: etnikai fennmaradásunk tényezői közé tartozik az is, hogy milyen lesz múltunk jövője. Nyílik-e még mód arra, hogy eddig lepergett történelmünk ismeretében, haladó hagyományaink birtokában, alkotmányosan biztosított, garantált és gyakorolt kollektív jogok keretei között fejleszthessük nemzeti kultúránkat? Fölszámolásáig a Magyar Népi Szövetség volt az a kisebbségi fórumunk, amely erre nézve az egész romániai magyarságot átfogó programmal rendelkezett. Megszűntével ez a gondunk darabjaira hullott. Értelmiségi csoportok, közéleti személyek ügyévé lett, ahol lett, külön-külön minden magyarlakta tartományban, majd később – miután megszűnt a Maros Magyar Autonóm Tartomány is – a megyékben. A már említett központi nemzetiségi bizottságban, amely eléggé szűk körű volt, mintegy 15 főnyi, országos kitekintésre is alkalmam nyílott. Ennek keretében tehát szóvá tehettük többek között az aradi negyvennyolcas múzeum megőrzésének ügyét, a nagyváradi Ady Endre múzeum, a segesvári Petőfi-múzeum és emlékoszlop, egy romániai magyar irodalmi múzeum kérdését. Ezt csak hirtelenében sorolom föl, hiszen éveken át sürgettük az akkor még magyar iskolák számára megírandó történelemkönyv megszerkesztését, felállítandó szobrokról terjesztettünk elő változatos javaslatokat, jó néhány városunkba emléktáblákat kértünk a halhatatlanoknak, aztán utcaneveket, műemlékvédelmet és más hasonlókat
És helyileg Marosvásárhelyt?
– Hosszadalmas ügyünk volt Petőfi és Bălcescu szobrának felállítása. Ékesen próbáltam magam is bizonygatni, hogy a két nép fényes szellemei közül e két halhatatlan férfiú be nagyon megférne egymás mellett a város központjában. Aztán Bălcescu szobra elkészült, a Petőfié csak vágyálmunk maradt. Eredményesebben működtünk az utcanevek dolgában. Természetesnek találtuk, hogy a Magyar Autonóm Tartomány székhelyén, a Székelyföld legnagyobb városában a román történelem és művelődés nagyjai mellett, mint például Tudor Vladimirescu vagy Eminescu, utcanevet kapjon Ady Endre, Bartók, Móricz, Jókai, Kemény Zsigmond, Vörösmarty is. Kossuth már előbb jutott e megtiszteltetéshez Dózsa Györggyel együtt. Ezek a közóhajok akkor meg is valósultak. Természetesen nem kizárólagos írói fellépés folytán, hanem a párt akkori nemzetiségi politikájának szellemében. Amiben társakkal együtt jómagam is részt vettem, az a tartomány vezetőségének is kezdeménye volt, néhányunkat pedig javaslattételek kidolgozására kértek föl. Örömmel tettük.
Mi lett a javaslatok sorsa? Hogy változtak vissza egyes utcanevek?
– A magyar irodalmi múzeum terve óhaj maradt. A régi aradi negyvennyolcas múzeum megszűnt létezni, a fölsorolt marosvásárhelyi utcanevek közül napjainkig eltűnt a Kossuthé, Vörösmartyé, a Jókaié, Kemény Zsigmondé, ám most ezt is csak kapásból sorolom. Az akkor létrehozott múzeumok közül meg kell említenem a marosvásárhelyi Nagy Imre Galériát. A tartomány akkori tanácsszerveivel kötött hivatalos szerződés alapján Nagy Imre kb. három millió lejre értékelt képgyűjteményét ajánlotta fel ingyen az államnak. Feltétele csak ennyi volt: legyen az egy állandó képtár anyaga. Így lett. Marosvásárhely művelődési intézményei között hivatalos rangra emelkedett a Nagy Imre Galéria. És működött negyedszázadon át.
Magyarázzuk meg ezt a múlt időt.
– Magyarázzuk meg, amire nincs elfogadható magyarázat? A Nagy Imre Galériát megszüntették.
És a szerződés?
– Hol vannak már azok, akik azt aláírták!
Zsögödön tudomásom szerint létezik a Nagy Imre múzeum és emlékház...
– Igen. Nagy Imre Csíkszereda városának végrendeletileg 13 millió lej értékű festményt, grafikát hagyott. Ennek gondozása eleven cáfolata a marosvásárhelyi gyakorlatnak. Engedelmeddel pedig azzal folytatom beszélgetésünket, hogy a párt központi bizottsága mellett működő nemzetiségi bizottság megszűnte után a IX. kongresszus szellemében létrejött egy bővebb, országos jellegű testület: a Magyar Nemzetiségű Dolgozik Országos Tanácsa. Ennek megyei szervei is alakultak, bár azok helyi jellegűek maradtak, nem váltak az országos tanács alárendelt egységeivé. Jómagam az új testület bürójának tagjaként próbáltam az ügynek hasznára lenni. Egyre ziláltabbá váló helyzetünkben a legfőbb feladatnak az mutatkozott volna, hogy a párt- és államvezetéssel a testület elfogadtassa a Nemzetiségi Statutum határozott életbeléptetését, újbóli meghirdetését és alkalmazásának törvényes ellenőrzését. Különben ez a statutum, magyarul szabályrendelet, 1945. február hetedikén lépett életbe, és a Hivatalos Közlöny (Buletin Oficial) még 1975-ben is a mindvégig érvényben maradt törvények között tartotta számon. Ennek ellenére az általános joggyakorlat úgy tett, mintha sohasem létezett volna. Ezért tartottam magam is fontosnak az újbóli meghirdetését, másodszori szentesítését.
Nem ártana utalni arra, hogy milyen nemzetiségi jogokat biztosít ez a statutum.
– Csak a legfontosabbakat említsem: a minisztertanács mellett működő nemzetiségi államtitkárság; közművelődési társulatok működésének joga; az anyanyelv szabad használata a társadalmi élet minden területén; hivatalos szövegek kétnyelvű közlése a nemzetiséglakta vidékeken; a helységek, települések, földrajzi elnevezések használati joga a sajtóban és minden kiadványban az illető nemzetiség nyelvén; közigazgatási egységek és utcanevek kétnyelvű felirati joga olyan területekén, ahol a lakosságnak legalább 20 százaléka nemzetiségi; a nemzetiségi nyelv ismeretének kötelezettsége nemzetiséglakta vidékeken; az anyanyelv írásos használati joga néptanácsok keretében, bíróságokon stb.; az iskoláztatás joga anyanyelven az általános, szakmai, középfokú és felsőfokú iskolákban; felvételi vizsgák lehetősége anyanyelven; nemzetiségi színházak, könyvkiadók működésének joga...
Azt hiszem, fontos megemlíteni a nemzetiségek történelmének tanítását a román és az egyetemes történelem oktatásának keretén belül.
– Igen. Hisz nem csupán tényhamisítás, de abszurd is ilyen szöveget hallani magyar gyermekek szájából: őseink, a dákok, hősi harcokat vívtak a római légiókkal... Képzeljük el ennek a fordítottját is egy magyarországi, például gyulai román gyermek esetében, aki így szól: őseink Árpád vezérletével foglalták el a Kárpát-medencét... Nos, ez ügyben már nemegyszer jutottunk el odáig hogy ígéretet kaptunk: mihamarabb elkészül iskoláink számára a magyar történelemkönyv, amelynek szerkesztői nyilván különös hangsúlyt helyeznek a román-magyar együttélés követelményeire. Most már bizonyos, hogy ez a tankönyv egyhamar nem fog elkészülni.
A már említett nemzetiségi tanács bürójának munkájáról bővebben is kellene szólni.
– Nyilván az egész tanács működésének történetét is meg kell majd írni, ha akad rá férfiú, akinek ilyen tapasztalatokkal segítenék az eligazodásban: akár elődje, ez a testület sem volt felfogásában egységes. Siratni való kisebbsági jelenség volt látni, miként rontanak egymásnak elvi kérdésekben a büró tagjai. Mert volt, aki néhányunk előterjesztett kívánalmait sérelmi politikának, eltévelyedésnek minősítette. Kivált iskolaügyekben. A folyamatos romlás ugyanis itt volt a legnyilvánvalóbb. Az egymást követő tanügyi reformok, intézkedések, törvények folytán az anyanyelvi oktatás tere mindegyre szűkült; személy szerint ezt a kérdést vetettem föl – évek folyamán – a leggyakrabban, nemegyszer az államelnök jelenlétében, személyesen hozzá intézve javaslataimat. Ám amikor például az oktatásban uralkodóvá lett szakmai iskolai hálózat kapcsán már-már elvi hozzájárulást remélhettünk az anyanyelvi oktatásra, nagy tekintélyű magyar kartársunk kifejtette: valójában nincs szükség ilyen téren anyanyelvi oktatásra. És ez az álláspont győzött, ez érvényesül mai napig is. Megrendítő emberi drámáknak is tanúja lehettem. Aki belátta, hogy katasztrofális engedményeivel tévedett: nyilvános önvizsgálatot is végezve, magas fórumokon tárta föl az egyenjogúság követelményeit, ám ezzel maga is a „tévelygők” sorába került. Beszélgetésünk keretében a jelenség részletezése lehetetlenség, annyit azonban el kell mondanom, hogy néhányunk nyílt vagy csupán négyszemközti vitája a Tanács tudós elnökével keserves emlékeim közé tartozik. Ez az ember ugyanis nemzetiségi helyzetünk demagóg dicséretén kívül semmilyen kritikai kérdésfelvetésre nem volt hajlandó, olyannyira féltette lojalitásának kétes hírnevét és karrierjét. Jórészt neki is tulajdonítható, hogy a büró munkája végül kimerült az ünnepi jellegű, formális megnyilatkozásokban. Azokat pedig, akik szembehelyezkedtek az amerikai módra értelmezett nemzetfogalommal, s a romániai magyarság etnikai különállását nem olvasztották be a szocialista nemzet fogalmába, egy következő fordulatban félreállították.
Ez napjaink egyik legizgalmasabb kérdése. De vissza kellene térnünk az időben. Hiszen tagja voltál a Nagy Nemzetgyűlésnek is, tisztségeket viseltél az Írószövetségben is.
– Igen. A föntebb, említett közügyi megbízatásokkal párhuzamosan képviselőként is majd másfél évtizeden át próbáltam összeegyeztetni az írói hivatást az emberi kötelezettséggel. Ez Tamási Áron kifejezése: hivatás és kötelesség. A kisebbségi író mindenkori nagy dilemmája. A képviselőséghez társult a párt központi bizottságának, póttagsága is. Amit e két fórumon legjobb meggyőződésem szerint írásban és szóban képviseltem, abból az elvi álláspontból fakadt, hogy miként a nemzetnek, azonképpen a vele együttélő nemzetiségnek is történelmi szerepe van még beláthatatlan időkig. Következésképpen ez utóbbit – az önálló államiság kivételével – ugyanazok a jogok illetik meg, mint a nemzetet. Ezek gyakorlásához viszont a kollektív szervezkedés joga is hozzátartozik. Ezért próbáltam változatos indoklással és minden lehetséges fórumon azt a nemzetiségi igényt is képviselni, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát kibővítsük; tisztázzuk felépítésének módját, hozzuk létre falusi és városi szervezeteit, teremtsük újjá a kollektív megnyilatkozás kereteit, nyissuk meg megyei irodáit, biztosítsuk a függetlenített ügykezelők napi működési lehetőségeit. A kérdés elvi fölvetésénél tovább én sem jutottam. Emellett viszont ezernyi gyakorlati kérdés gondja zúdult rám is – mint minden társamra ebben a munkában – körzeteim választóinak részéről. Személyi ügyek, iskolaügyek és mi minden! De hadd térek át az Írószövetségre. Fiatal íróként már az ötvenes évek elején beválasztottak Bukarestben az Irodalmi Alap szűk körű vezetőségébe, a magyar írók anyagi érdekeltségeinek képviselőjeként. Tudván, hogy ott egyedül rajtam múlik, melyik magyar író kap vagy nem kap segélyt, kölcsönt, ezt a munkát igen komolyan vettem, mivel román kollégáim magyar írók dolgában nélkülem sosem döntöttek, így egyetlen ülésről sem hiányozhattam. Később ezt a megbízatást Majtényi Eriknek adtuk át, majd az ő halála után Gálfalvi Zsolt került az Irodalmi Alap vezetőségébe.
Sok ideig voltál az Írószövetség alelnöke is.
– Bár megpróbáltam elkerülni ezt a megbízatást. Első alkalommal sikerült. Akkor anélkül, hogy véleményét előzetesen kikértem volna, magam helyett Méliusz Józsefet javasoltam a konferenciának. Elfogadták, s én újólag is elnézést kérek ezért Méliusztól, mármint, hogy akkor őt sodortuk az alkotó munka rovására menő munkák forgatagába. A következő fordulóban aztán Méliusz nem vállalta tovább az alelnöki tisztséget, így újból én kerültem írótársaim meggyőző érvelésének pergőtüzébe. Vállaltam két kongreszszus idejére, holott ezt a munkát olyan magyar író, aki a fővárosban lakik, eredményesebben végezheti. Helyben van, bármikor, elétrombitálható. Énnekem közel ezer kilométert kellett utaznom minden gyűlés alkalmával, ezt egy idő után képtelen voltam megtenni. Szerencsénkre akkor Szász János volt az Írószövetség magyar titkára, így sose maradtunk nemzetiségi képviselet nélkül. Jó darabig ez a képviselet testületileg is eredményesen működött. Az alelnök – mármint a magyar alelnök – feladatai közé tartozott az Írószövétség úgynevezett nemzetiségi bizottságának folyamatos működtetése, a német csoporttal együtt. Az írói ügyeken kívül megpróbáltuk felkarolni, megvitatni, megszövegezni s az illetékes fórumok elé terjeszteni a hazai magyar könyvkiadás, a könyvimport, a tankönyvszerkesztés, a műemlékvédelem égető kérdéseit is. Hadd említsek föl most egyetlen mozzanatot, mely a magyarországi könyvek behozatalához kapcsolódik. Éveken át tagja voltam egy olyan bizottságnak, amely rendszeresen áttanulmányozta a budapesti kiadók terveit, s azok alapján tett javaslatot az illetékes állami szerveknek a könyvbehozatalra. Nem volt könnyű elfogadtatnunk kívánalmainkat. Folyton-folyvást vitáznunk kellett azzal az abszurd elgondolással, hogy magyar könyvet olyan mértékben importálhatunk, amilyen mértékben románt exportálunk. Volt, aki mereven ragaszkodott a paritás elvéhez, hiába próbáltuk magyarázni, hogy sajátos helyzetünkben egy kétmilliós nemzetiségi tömeg könyvigénye nem mérhető a Magyarországon eladható román kiadványok mennyiségével. Akkor volt mégis folyamatos könyvbehozatal. Ma már nincs.
Erről azonban Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója s az Írószövetség jelenlegi alelnöke tudna illetékesebben szólni.
Megbocsátsz, ha most visszatérnék egy már érintett kérdésre. A párt központi bizottságának póttagjaként milyen kérdésekkel kerültél szembe, amelyek például nemzetiségi kultúránkat is érintették?
– Sok volt ilyen, a fontosabbak közül most egyet említenék. Az ideológiai bizottság tagjaként 1977 januárjában kaptam kézhez véleményezés végett Románia Történelmének vázlatát, mely szerint a munkát tíz kötetre tervezték. A vázlat szerzői szükségesnek tartják, hogy a román nép történetének keretén belül ismertessék a nemzetiségek történelmét is. Erről szólva, írásos vélekedésemben azt kellett szóvá tennem, hogy a hivatkozások módszerével a kérdést nem lehet megoldani. Hadd idézzek itt ebből a levélből. Nem azért teszem, hogy hasznosságomat kövérítsem, hanem mert a felhozott kérdések azóta is nyugtalanító jelenségek egyes román történészek, de zsurnaliszták közleményeiben is. „Elvi kérdés – írtam –, hogy a mai romániai magyarság története 895-től 1918-ig azonos az egész magyar nép történetével… Önismeretének elemi feltétele tehát, hogy ismerje Magyarország történelmét minden tekintetben, hogy ismerje eredetét és fejlődését napjainkig.” Kifejtettem, hogy éppen ezért a tíz kötetből legalább kettőt kizárólag a romániai magyarság történeti oktatásának kell szánni, és nem három magyar történész bevonásával, hanem legalább harminc szakember munkába állításával. „Közismert tény – állítom azóta is –, hogy az 1848-as események másként zajlottak le Moldvában, Munténiában, és megint másként Erdélyben. Ezek az akkori Magyarország területén zajlottak, és nem lehet elhallgatni azt a tényt, hogy míg az erdélyi román tömegek saját társadalmi és nemzeti jogaikért küzdöttek egy magyar feudális uralommal szemben, addig a magyar nép ugyancsak saját nemzeti ügyéért harcolt a Habsburg-uralommal szemben. Ezt a kérdést történelmi kézikönyvek szimplista módon úgy tárgyalják, hogy a mai Románia területén élő román tömegek nemzeti törekvéseihez 1348-ban csatlakoztak a nemzetiségek is (például a magyarok), mintha saját nemzeti ügyük nem lett volna, tekintve, hogy akkori állapotukat is nemzeti kisebbségi állapotnak minősítik.” Akkor azt írtam: szimplista, holott önkényest kellett volna írnom. Micsoda abszurditás azt állítani, hogy az erdélyi magyarság 48-as, véres harcainak célja román nemzeti cél volt! A mai Románia megteremtése. Kultúránk dolgában a következőket írtam: „Nyilvánvaló tény, hogy a romániai magyarság az összmagyar nemzet haladó kultúrájának örököse, ennek történetét tehát nem lehet azokra az eseményekre szűkíteni, amelyek a mai Románia területén zajlottak le. A kultúrpolitikának ezt a területi szemléletét ismerjük ugyebár végtelen és kínos vitákból: például Arany János hagyományunk, mert Szalontán született, de Berzsenyi már nem az, mivel Egyházashetyén látta meg a napvilágot. A vázlat szerzőivel egyebekben is vitába kellett szállani. A magyarok megjelenését a Kárpát-medencében egy kalap alá vették a népvándorlás korának fel- és letűnő népcsoportjaival, például a besenyőkkel és a kunokkal, olyan történelmi személyiségeket, mint Dózsa György és Hunyadi János, román nemzeti törekvések hordozóiként tárgyaltak stb.
Sor került-e valaha is észrevételeid megvitatására?
– Nem. Írásos megjegyzéseimre soha senki nem reagált.
Az idők folyamán sok ilyen beadványt fogalmaztál?
– Vaskos kötet telne ki belőlük.
Visszatérhetnénk még egy-két szóra az írószövetségi megbízatásokhoz?
– Talán azt említeném föl, hogy az alelnökséggel egyidejűleg sok éven át titkára voltam a Marosvásárhelyi Írói Egyesületnek is. Társaimmal együtt megpróbáltunk ebből életképes szellemi fórumot teremteni.
És a főszerkesztői megbízatás?
– 1958-ban bíztak meg a Művészet című képes folyóirat létrehozatalával. Ebből lett azután az Új Élet, amelynek harmincadik évfordulóját nemrég ünnepeltük csöndben s magunk között, egy pohár ásványvíz mellett.
Ezt az évfordulót hazai magyar sajtónk meg sem említette. Szerinted mi lehet ennek az oka?
– Sok minden. Hazai magyar szellemi életünk szétesettsége, közöny is persze, meg valamiféle hivatali meggondolás.
Akkor egyebet kérdeznék: ha csupán a főszerkesztői munkát tekintem irodalmon kívüli elfoglaltságnak, nem akadályozott ez téged az írásban?
– Bizonyos, hogy kizárólagosan írói életformában többet írhattam volna. Úgy érzem azonban, hogy amit fontosnak véltem prózában, drámában, eszszében elmondani, az nem maradt megíratlan. Meg aztán: a szerkesztőség munkaközössége mindig segítségemre volt abban, hogy elegendő időt szakítsak magamnak az íráshoz is.
Volt olyan vonatkozása is közügyi ténykedésednek, amelynek tapasztalatai kedvezően járultak hozzá irodalmi munkásságodhoz?
– Évtizedeken át lehetett alkalmam figyelni, tanulmányozni a hatalom természetét, annak változásait; az eszményeimmel azonosítható küzdelmeit és eszményeimet sértő megnyilatkozásait: a személyi kultuszt, a visszaélések sorozatait, dogmatizmusát és megdöbbentő fordulatait a nemzetiségi kérdés kezelésében. Itt egy zárjeles megjegyzést kell tennem. Romantikusan lelkes ifjúkori írásaimban is ott van az idő lenyomata. Sztálint dicsőítő mondataimat az az őszinte hit táplálta, hogy a pozitív változás, amely minálunk a háború utáni első években végbement, az ő nevéhez kapcsolódik. Így volt ez a nemzetiségi kérdésben is. Az MNSz akkori vezetői Sztálin tételeivel érvelve érték el mindazt, amire joggal lehettek büszkék: például a magyar egyetemet Kolozsvárott, önálló magyar iskolai hálózatot, nemzetiségi minisztériumot... Hozzá kell tennem, hogy ez az érvelés szerencsésen találkozott az akkori román pártvezetés elveivel is. Gondolom, nem kell hozzátennem, hogy a Sztálinkérdésnek e sajátos vetülete mit sem változtat annak lényegén, amit az utóbbi idők szovjet felülvizsgálatai tártak föl a hatalmi önvizsgálat folyamatában. Ezek után a kérdésedre visszatérve, még azt mondanám: közügyi tapasztalataim részint oda sűrültek a drámáimba is, régmúlt idők keserves örökségéhez társulva. Például a dogma kegyetlensége a reformációban, az emberi megalkuvások változatai már a mitologikus régmúltban is, hit és illúzió, Nagy Sándor szúzai kísérlete a más ajkú népek beolvasztására, s annyi minden még.
Nem mondok újat számodra azzal, hogy megemlítem: vannak esztéták, akik az ilyen kérdéseket a politika szférájába utalják, mert szerintük a színpad nem agora, nem népgyűlés színhelye.
– Napóleon óta tudjuk – bár előtte sem volt ez titok –, hogy a modern sors: a politika. Nem hinném, hogy a mindenkori hatalom szorításában vergődő ember ügye – amit ugye agorán is meg lehet tárgyalni – kevésbé fontos a színpad számára, mint teszem azt, a nemi aberráció kérdése.
Ne vedd csapongásnak, ha most hirtelen egyebet kérdezek: beszélhetünk személyed kapcsán irodalmi és politikai karrierről?
– Ezt írásos kritikusi vélekedésben is olvastam már. Véleményem az, hogy az irodalomban nincs karrier. Csak irodalom. Egy jó regény, amely sikert arat, nem karrier, hanem jó regény, amelynek történetesen sikere is van. Egy rossz munka: halva született valami, nincs mit szólni róla. Ami pedig politikai jellegű ténykedésemet illeti: soha nem óhajtottam politikus lenni. Mindig íróként próbáltam beleszólni olyan ügyekbe, amelyek a romániai magyarság sorsát meghatározzák. Annak, hogy ezt falusi vagy parlamenti szinten tettem, ugyancsak semmi köze a karrierhez, amely ugyebár gyors és sikeres előmenetelt jelent. Annak minden előnyével. E helyett szívesebben írtam volna novellát vagy színdarabot. Hivatásomat, vagy vélt hivatásomat, az írást gyakoroltam volna. De be kellett látnom – és mint tudod, nemegyszer barátaim rábeszélésére –, hogy ha Tamási Áron kiállt a Vásárhelyi Találkozó dobogójára, ha Kacsó Sándor elfogadta az MNSz elnöki tisztségét, ha Kós Károly a román parlamentben képviselt bennünket, akkor ily dolgokban az utódoknak is kötelességeik vannak. És nem holmi karrier végett. Hanem egy adott kisebbségi helyzet kényszerűségei folytán. Amikor olyan politikusaink, mint Kurkó Gyárfás, börtönben senyvedtek. Amidőn képviseletünk ügye – már az ötvenes évek végével – sanyarú helyzetbe jutott: elszaporodtak a karrieristáink, akiknek demagógiáját, meghunyászkodását népben és nemzetben gondolkodó íróink próbálták ellensúlyozni. Hogy ezt miként végeztük, és személy szerint mindig helyesen cselekedtem-e: más kérdés. Ma már világosan látom tévedéseimet is; egyik hatvanéves kartársam születésnapi önvizsgálatában helyettem is szólva mondotta volt: „Előfordult, hogy szóltam, amikor hallgatni kellett volna, és hallgattam, amikor szólni kellett volna.” Másik hatvanéves íróbarátom viszont így összegez: a mi nemzedékünk számára nincs könyörület a jövendő részéről. Annyi bizonyos, hogy számtalan cselekvésünk jutott kudarcra a cselekvés módozatainak helytelensége folytán.
Arról nem beszélve, hogy ezt a cselekvést vagy a kísérleteit a holnap számára a sajtó nem tanúsítja.
– Vagy csak részben tanúsítja. Példának okáért a Magyar Nemzetiségű Dolgozók egyik plenáris ülésén – a hetvenes években – az államelnök színe előtt úgyszólván valamennyi lényeges ügyünket kifejtettük. Csak jómagam legalább tizenhét kérdésre tértem ki, beleértve senyvedő zenei oktatásunkat is. Ebből sajtónk csupán az általános politikai tételeket közölte. Az utánunk jövők tehát csak erről fognak értesülni.
Milyen feltételei volnának szerinted a nemzetiségi lét pozitív megítélésének?
– Mielőtt erre kitérnék, vessünk pillantást az ötvenes évek végéig működött intézményeinkre, a nemzetiségi jogokat tükröző felépítményekre. Kezdetben volt a Magyar Népi Szövetség parlamenti csoportja, amely egyéni és testületi felelősséggel tartozott saját nemzetiségi szervezetének mindazért, amit szólt és cselekedett választóinak nevében. A későbbi változások folyamán ez a csoport megszűnt, s vele együtt a felelősség is a kimondottan nemzetiségeket érintő ügyekben. Kezdetben volt a nemzetiségi minisztérium, amely azután megszűnt, s félig-meddig jogutódjaként jött létre egy nemzetiségi igazgatóság a Művelődési Tanács keretében; az igazgatóság végül úgynevezett irodára módosult, s végül két vagy három személyből álló munkacsoport lett belőle. Tulajdonképpeni feladatáról, hatásköréről semmi fogalmunk nincs. Tagjait hol valamely színház főpróbáján látjuk, hol valamely magyar lap értékelőiként közvetítenek időszerű szempontokat. Időközben volt egy tanügyi államtitkárunk Lőrincz László személyében, majd lemondása után e nemzetiségi funkció gyakorlatilag megszűnt az általános feladatok közepette. Kezdetben volt az önálló, általános magyar iskolai hálózat, amely az iskolák egyesítésével elvesztette viszonylagos önállóságát, minek folytán a magyar nemzetiségű igazgatók döntő többsége aligazgatói – főleg adminisztrátori – munkakörbe került. Az iskolák egyesítése folytán, közel félezer éves múltra visszatekintő erdélyi kollégiumaink, amilyen például a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégium, a kolozsvári Református Kollégium, a Piarista Gimnázium, a marosvásárhelyi Református Kollégium és több más iskolánk volt, megszűntek mint önálló elméleti középiskolák, híres könyvtáraik átszerveződtek, más helyre kerültek, eljelentéktelenedtek. Ezekben az iskolákban a párhuzamosan szervezett román és magyar osztályok rendszere működik olyanformán, hogy a magyar osztályok száma az évek során látványosan lecsökkent, minek következtében magyar gyermekek tízezrei kénytelenek kimondottan román tanítási nyelvű osztályokba iratkozni. Kicsengetési kártyákon látható például: középiskoláinkban olyan román osztályok léteznek nagy számban, amelyek tanulóinak 95 százaléka magyar. Kezdetben még némi kilátás mutatkozott magyar tanítási nyelvű szakiskolák létesítésére. Végtelen viták után, melyeket minden lehetséges fórumon ez ügyben folytattunk, nyilván elvi döntés következtében a kérdés lezárult: a mai román oktatás fő vonulata, mely a tanuló ifjúság döntő többségét tömöríti, a középszintű szakoktatás, kizárólag román tanítási nyelvű. Keretében magyar gyermekek hatalmas tömegei felejtik el anyanyelvüket, szakadnak el végzetesen szellemi hagyományainktól, a magyar irodalomtól. Kezdetben volt a kolozsvári magyar egyetem, amely Bolyai nevét viselte. Azt egyesítették a román egyetemmel, így lett belőle: Babeş-Bolyai, amelynek keretében a magyarul előadott diszciplínák száma évről évre csökkent, míg el nem mondhattuk, hogy valójában megszűnt a magyar egyetem. Ez történt Marosvásárhelyt is az Orvosi és Gyógyszerészeti Főiskolával, Kolozsváron az Agronómiai Főiskola magyar tagozatával, a képzőművészeti főiskolával, a zeneművészeti főiskolával. Kezdetben voltak az önálló magyar színházak. A kolozsvári és a temesvári kivételével ezek tagozati szintre estek vissza; új igazgatóik a legnagyobb jóindulattal sem képesek kompetensen foglalkozni a magyar tagozatok sajátos, művészi kérdéseivel, azon egyszerű oknál fogva, hogy sem nyelvünket, sem kultúránkat nem ismerik. Kezdetben volt többek közt a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes. Célját meg is fogalmazták világosan: a romániai magyar folklór ápolása. Mint ilyen megszűnt létezni. Maros együttes néven mutat beidőnként magyar számokat is, százalékarány körüli áldatlan viták közepette. Hírhedett szempont ez művelődési életünkben: a százalékarány. Oly mértékben énekelni, táncolni valamely együttes keretében, amilyen a nemzetiség százalékaránya az ország összlakosságán belül. Részletkérdésként: kezdetben volt a Művelődés című havi kulturális folyóiratunk, amely megszűnt létezni; jogutódja 10-15 százaléknyi magyar szöveget közöl a folyóirat egészén belül, amelynek hivatalos megítélése érdekes módon így hangzik: „a folyóirat magyar változata”. Mert a kimondottan román nyelvű testvérkiadvány mellett így jelenik meg a német nyelvű változat is. Kezdetben volt... de lehetetlen mindent fölsorolni. Megpróbálok inkább a kérdésedre válaszolni. Milyen feltételeit látnám a nemzetiségi lét pozitív megítélésének...
Bocsáss meg, hogy közbeszólok. Előbb hadd kérdezzem meg beszélgetésünk feltételezett olvasóinak nevében, hiszen jómagam régóta ismerem véleményedet ebben a kérdésben is; hogyan ítéled meg ezt a fogalmat: magyar nemzetiségű román dolgozó, vagy német nemzetiségű román dolgozó?
– Tegyük hozzá: a kérdés ahhoz kapcsolódik, hogy hazai sajtónk egy idő óta e kifejezéssel helyettesíti a romániai magyarság fogalmát, a német nemzetiség fogalmát. Hát ez abszurditás. Fából vaskarika. A nemzetiség: etnikum is. Egy etnikumban nem fér meg két etnikum. S ha ilyenformán a romániai magyarságot romániai magyar nemzetiségű románságnak nevezem, még világosabbá válik az etnikumfosztó tendencia. Természetesen bárkinek jogában áll annak neveznie magát, aminek akarja. De csak saját nevében. A romániai magyarság nevében ezt – az önkényes politikai garázdálkodás és cinizmus vádja nélkül – nem teheti.
A másik közbevető kérdésem pedig ez lenne: kezdetben tanúi lehettünk műveid kiadásának és újrakiadásának, drámáid előadásainak a hazai színházakban, most pedig...
– Most pedig a helyzet ennek az ellenkezője. Utolsó könyvem a Kriterionnál 1981-ben jelent meg. Tehát majdnem egy évtizede. Új munkáimat hazai magyar kiadónk, a már említett Kriterion, saját felsőbb kontrolljának tiltása folytán nem hozhatta ki. Összes színpadi munkáim közül kettőt engedélyeznek a színházak számára: egyik a Vidám sirató, másik az Egy lócsiszár virágvasárnapja. Az összes többi anatéma alá esett, annak ellenére, hogy ezeket a hetvenes években magyar és román színházak egyaránt játszották. Régi prózai munkáim elkelnének új kiadásban, ám – köztudomásúlag – bármely munka újrakiadásához a Kriterion fölöttes szerveinek jóváhagyása szükséges, ilyen jóváhagyást pedig még nem sikerült kikönyörögni.
Akkor most áttérhetnénk a nemzetiségi létfeltételekre.
– Igen. Személyes megítélésem szerint pedig ezek hozzávetőlegesen a következők lennének: általános demokratikus viszonyok között a romániai magyarság kollektív szervezkedési joga, hogy önnön politikai, állami képviseletét is a közösségi értékelés alapján tudja megteremteni; művelődési életünk összes önigazgatási formáinak a létrehozatala, kezdve a valaha volt nemzetiségi minisztériumtól, egészen a vegyeslakta falvak kulturális ügyeinek nemzetiségi felelőséig; magyar tanítási nyelvű iskolai hálózat, az óvodától a főiskolai oktatásig; a nemzetiségi jogok összegezése egy új Nemzetiségi Statutumban, amely többek között biztosítja az anyanyelv használatát szóban és írásban, nyilvános feliratokban a nemzetiségileg vegyes vidékeken, a tanácsok és egyéb állami szervek keretében, utcanevek és nemzetiséglakta helységek nevének dolgában; annak elismerése, hogy nyelvében, kultúrájában, történelmi hagyományait tekintve a romániai magyarság az összmagyarság része, s mint ilyen, sajátos színt képvisel az ország egészén belül, ahol is önnön érdeke, hogy ne szigetelődjék el a román nemzet kultúrájától; a normális kapcsolatlehetőség biztosítása saját nemzetével, annak művészeti és tudományos életével, különös tekintettel a vérségi rokonság Európában egyedülálló kiterjedtségére. Ezek tehát elemi jogok.
És a kötelezettségek?
– Engedd meg, hogy egyik könyvemből idézzek: „Ahol jog van, ott az állampolgári kötelezettségek felelős tudata törvényszerűen kialakul. És megnyugtató módon, sőt biztatólag alakítja ki formáit az együttélés egész bonyolult folyamata...” Sapienti sat!

Marosvásárhely, 1988. október