Gálfalvi György

BÖZÖDI GYÖRGY GALIBÁI


– A viszontlátásra – mondta 1989. október 17-én reggel a kórház udvarán, amikor csontra soványodott, bundába-kucsmába burkoltan is didergő testét beemeltük a gépkocsiba.
– Isten veled – válaszoltam önkéntelenül, s máig remélem, hogy az öltöztetés kálváriája után, a régóta sóvárgott utazás izgalmától zaklatottan, nem olvasta le számról a szavakat. Hiszen még előző nap is arról beszélt – beszélgetni már hetek óta nem lehetett vele, mert hallókészüléke elromlott –, hogy amikor visszatér, végre elrendezi kéziratait, s akkor majd végleg eldönti, útnak indítás előtt, milyen sorrendben csomagoljuk össze a füzeteket, az irattartókat és legféltettebb kincsét, a cédulákat tartalmazó dobozokat.
Nagyon nehéz volt a cinkosának lenni. Arra szövetkeztünk, hogy szellemi hagyatékát, illetve azt a részét, amelytől még életében hajlandó megválni, biztonságba helyezzük, nehogy illetéktelenek tegyék rá a kezüket, Összeesküdni csak megbízható, célratörő cinkosokkal szeretek. Bözödi György öregkorában szétszórt volt és szeszélyes, barátait és ismerőseit ugráltatta, döntéseit pillanatonként változtatta, s amikor ezért időnként szelíden szemrehányást tettem neki, a szelektív süketség védősáncai mögé vonult vissza. Tulajdonképpen megértettem, legalábbis érteni véltem habozását: egyrészt szerette volna biztonságban tudni kéziratait és jegyzeteit, amelyeket a házkutatások során többször is feldúltak és elkoboztak (még a nyolcvanas években is gyakran látogatták a belügyiek, s előfordult, hogy kitessékelték saját lakásából, mert – úgymond – egy másik lakást kellett onnan megfigyelniük), másrészt – hitem szerint – értelme utolsó lobbanásáig nem adta fel a reményt, hogy torzóban maradt munkáit sikerül befejeznie, vagy legalább újabb adatokkal kiegészíteni. Összeesküvésünknek ezért igen szerény eredményei voltak – de voltak! A magam részéről az eredmények közé számítom, hogy hosszas betegeskedése alatt, a feledhetetlen hangulatú baráti beszélgetések közben parttalan mesélőkedvét sikerült egy töredékességében is szabálytalan interjú keretei közé terelni, s ennek során életének azokról az eseményeiről beszélt, amelyekről meghittebb körben is ritkán, de a nyilvánosság előtt – legalábbis tudtommal – sohasem vallott.

*

– Kedves Gyurka, a hatvanas évek közepén közös barátunkkal, Szőcs Kálmánnal jártam először nálad. Kálmán azt állította, hogy tulajdonképpen Te mentetted meg az életét, amikor kétéves korában egy pincében rejtegetted. Szeretném, ha felelevenítenéd ezt az emléket.
– Hát, fiacskám, utólag nagyon romantikusnak tűnhet, de az igazság az, hogy Szőcs Kálmánt valóban                                             pincéről pincére bújtattuk. Abban az időben itt Marosvásárhelyen a Székely Szónál dolgoztam, s futólag                                             ismertem Kálmán szüleit. Édesanyját, Radó Ilonát a német megszállás után deportálták – édesapja már előzőleg illegalitásban élt –, de az utolsó pillanatban még sikerült a fiát elrejtenie a szomszédban. Azt már nem tudom, onnan ki hozta el, hozzám Polgár Istvántól került, de volt Bernáth Ernőéknél, Metzéknél, Molteréknél is. Úgy rendeztük, hogy minden éjszakát más-más lakásban, illetve pincében töltsön, nehogy nyomára bukkanjanak. Nemcsak őt féltettük, mi magunk is féltünk. Nálam három alkalommal aludt, illetve aludtunk együtt egy hencseren. Legényember voltam, meglehetősen tanácstalanul tébláboltam a gyerek körül, de elboldogultunk egymással.
– Fantomkönyvedet, a Jónás Ninivébent csak legendáriumodból ismerem. Szeretném, ha mint legilletékesebb, végre elmesélnéd, miről is szól ez a regényed.
– Jól mondod, valóban fantomkönyv: tudtommal a kézirata is eltűnt, vagy lappang valahol. 1944. március 22-én, a megszállás után szétdobattam a szedést Püski Sándor nyomdájában, később a felfordult világban nem volt alkalmiam utánajárni, hova is kerülhetett. Amikor néhány évvel ezelőtt ismét találkoztam Püskivel, tréfásan számon kértem rajta a kéziratot, de több mint negyven év után ő sem tudott elszámolni vele. Erről a regényemről szívesen beszélek, mert bár éppen elég galibát okozott, tulajdonképpen senki sem volt kíváncsi rá. Én – szándékom szerint – az emberiség Istenproblémáját akartam megírni, tehát azt, hogy kié az Isten, illetve kisajátíthatja-e magának Istent, egyetlen vallás vagy nemzet. Ehhez használtam fel a Jónás könyvét, nemcsak kiindulásként, hanem bőven merítve is belőle. A szabadelvű Biblia-magyarázat kimutatta, hogy a Jónás könyvét 300 évvel Jézus születése előtt írták; ez a Biblia egyetlen olyan könyve, amelyben a humor felvillan. Én erre alapoztam, s ezt felerősítve szatírát írtam Jónás történetéből, a nemzeti elvakultság és kizárólagosság szatíráját. A Biblia nem ad magyarázatot arra, tulajdonképpen miért menekül Jónás a prófétaságtól, miért nem akar Ninivébe menni. Az én olvasatomban azért, mert szerinte Jehova nem mindenkié, hanem csak a zsidók Istene, s nem ért egyet azzal, hogy az Úr Babilon fővárosát meg akarja menteni, ráadásul éppen általa. Ezért próbál meglógni előle, úgy okoskodva, hogy a tengeren Jehova már nem uralkodik, de ebben keserűen csalódnia kell, így kerül a cethal gyomrába. Az ott folyó életet a fasiszta diktatúra paródiájaként, szatirikus hitlerájként ábrázoltam, ahol mindenekfelett a nagy hal uralkodik, mindenki csak az ő szemén át nézhet ki a világba. Parafrázisnak szántam a regényt, látleletnek az egész korszakról, s azt is bevallom, a megszállás után nemcsak azért dobattam szét a szedést, mert a regénynek az Egyedül vagyunkban megjelent és célzatosan felvezetett részletét egyesek már a megjelenéskor félremagyarázták, hanem azért is, mert féltem: ha a megszigorodott körülmények között a teljes szöveg megjelenik, aligha úszom meg szárazon. Hát így sem úsztam meg, de a nyaklevest egészen más oldalról kaptam, mint ahonnan vártam.
– Hogy kerültél kapcsolatba az Egyedül vagyunk szerkesztőivel?
– Nem kerültem velük kapcsolatba. Mint utólag kiderült, a kéziratot Kárász József barátom vitte el hozzájuk. Kárász Józsefet a harmincas években, mint baloldali meggyőződésű írót, kitiltották Magyarországról, ezért Kolozsváron végezte el a teológiát, ekkor barátkoztunk össze. Később a baloldalról jobbra sodródott – nem egyedül a népi írók közül. 1943-ban én Marosvásárhelyen éltem, a fővárosban ő intézte az ügyeimet, s tudtom, és beleegyezésem nélkül adta át a kéziratot az Egyedül vagyunk szerkesztőinek, akik egy fejezetet Jónás a süllyedő hajón címmel le is közöltek, de egy szerkesztői bevezetővel megfejelve. A galibát ez a bevezető okozta, ennek alapján bélyegeztek meg, évekre, sőt évtizedekre. Jellemző, hogy a regénynek egy másik fejezetét, amely az általam is szerkesztett Termésben jelent meg – bevezető nélkül –, kálváriám idején a kutya sem emlegette.
– Szeretném, ha részletesen is beszámolnál erről a kálváriáról.
– Rémregényt akarsz írni?
– Nem. A valóságra vagyok kíváncsi.
– A valóság olykor meredek vízió. Én egész televíziót láttam azokban a víziókkal tele években. Pedig minden remekül indult. 1944 után az Egyetemi Könyvtárban, tehát szívem szerint való helyen dolgoztam, meglehetősen kötetlen munkakörben, s ez jól is fogott, mert Kiss Jenővel a Redut padlásán rábukkantunk az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum halomba hajigált anyagára; hónapokba telt, amíg azt a szemétdombot a tárlókban elrendeztem, s ettől kezdve ez lett a másik – de fontosságát tekintve az első – munkahelyem. 1945-ben két kötetem is megjelent régebbi novelláimból, egy könyvecském 1848-ról, jártuk a kalotaszegi falvakat, s egyik ilyen faluzásunkról – úgy emlékszem Kőrösfőn voltunk – beszámolt a Világosság, megemlítve, hogy én is ott voltam és a Székelyföld üdvözletét hoztam, noha valójában ki sem nyitottam a szám. Néhány nap múlva, 1945. november 15én dörgedelmes cikk jelent meg az Erdélyben, amely e beszámolóra hivatkozva feltette a kérdést: „hogyan lehetséges”, hogy én, a Jónás Ninivében című regény „nem is kétes múltú szerzője”, „az Egyedül vagyunk főbizalmija”, a nyilvánosság előtt szerepelhetek, s menlevelet kaptam a Magyar Népi Szövetség égisze alatt működő Móricz Zsigmond Kollégiumtól, amely könyvemet kiadta. A cikkíró követelte, hogy tiltsanak el a közléstől, s ítéljenek el mint háborús bűnöst. A Romániai Magyar Írók Szövetségének válasza az Erdély 1945. december 21-i számában jelent meg. Az írói közösség rosszallását fejezte ki az Egyedül vagyunkban közölt regényrészlet, elsősorban a bevezető sorok miatt, de a közléstől nem tiltott el, s tudomásul vette védekezésemet, miszerint az említett szöveg beleegyezésem nélkül jelent meg, a folyóirattal nem tartottam fenn kapcsolatot, a fajelmélettel nem azonosítottam magam, s könyvem éppen mindenfajta kizárólagosság ellen kívánt szót emelni. Ez a határozat nem elégítette ki ellenfeleimet, s amint ezt az Igazság 1946. február 23-i száma hírül adta, az Egyetemi Könyvtárban betöltött állásomból „fasiszta magatartás és fajellenes izgatás” miatt elbocsátottak.
– Ne kerüljük meg a kérdést: kik voltak ezek az ellenfelek?
– A Zsidó Népközösség egyes aktivistái. A furcsa az volt, hogy miközben megsemmisítésemre törtek, részben megértettem őket. Többségük megjárta a haláltáborokat, családjukat, baráti körüket elveszítették, nem találták helyüket a világban, s az őket ért csapásokért nemcsak a valódi bűnösökre acsarkodtak. Másrészt indulatuk bennem is indulatot szült, mert ártatlannak tudtam magamat, s önérzetemben sértett, hogy szemükben egész addigi életem, sokszor bizonyított plebejus demokrata alapállásom nem elég biztosítók ahhoz, hogy higgyenek nekem. De azokban a hónapokban és években többnyire nem az észérvek döntöttek. Egy szép tavaszi napon, ahogy a Múzeumból kiléptem – a lakásom is ott volt –, két civil megragadott, s egyenesen a rendőrségre vittek, ahol egy Einhorn nevű úr vezetésével már a folyosón összevertek. Szerencsémre egy olyan főítész elé kerültem, aki valamikor Keleti néven rajzokat közölt a Korunkban, ismerte írásaimat. Udvariasan kifaggatott, s néhány óra múlva hazaengedett. De ellenfeleim nem nyugodtak, s idézést kaptam a Népbíróságra. Kiss Jenő jött velem, a folyosón várt, amíg kihallgattak. A népbíró – Brassóból Kolozsvárra került román fiatalember volt – három irattartót tett elém: az egyikben régi cikkeim voltak, a másikban közszájon forgó sírverseim, a harmadikban egy csomó gúnyirat, amelyeket egész Erdély területéről szedtek össze, és a számlámra írtak. Nagyon élveztem őket, de hírből sem hallottam róluk. A bíróval hosszasan elbeszélgettünk, végül kijelentette, hogy alapjában véve demokratikus gondolkodású ember vagyok, a románsággal szemben a legkisebb vétket sem követtem el, s ezen az alapon megszünteti ellenem az eljárást. Vidoran léptünk ki Kiss Jenővel az épületből, mi tagadás, elbíztam magam, fűnek-fának eldicsekedtem a döntéssel, s ez a Népközösség szemében olaj volt a tűzre. Ismét a rendőrséghez fordultak, feljelentésük nyomán házkutatást tartottak nálam és a Múzeumban is. Szerencsére semmit sem vittek el, csak engem. Öt napig a rendőrség udvarán tartottak egy ketrecben, onnan sikerült Kiss Jenőt értesítenem, még mielőtt rendőri kísérettel Bukarestbe utaztam volna. Hónapokig ültem, illetve főleg, álltam magánzárkában a Malmezonban, anélkül, hogy kihallgattak volna. Amikor erre sor került, arra a következtetésre jutottak, hogy bírósági ítélethez nincs elegendő bizonyíték ellenem, ezért szabadon engednek, azzal a feltétellel, hogy bármikor rendelkezésükre állok mint besúgó. Kitértem a megtisztelő ajánlat elől, arra hivatkozva, hogy nem hallok jól, s adott esetben még félreértek valamit, és pontatlan leszek. Legnagyobb meglepetésemre ezt az érvemet elfogadták, és útnak eresztettek. A Magyar Népi Szövetség székházában – útiköltségért fordultam, hozzájuk – megmutatták, hány beadványt iktattak az ügyemben, valószínűleg, ezeknek köszönhettem szabadulásomat. Nem volt türelmem körbeutazni a fél országot, abban sem bíztam, kik várnának az állomáson, ezért Héjjasfalván leugrottam a vonatról, s elindultam toronyiránt haza. Gyönyörű tavasz volt, máig bennem van az a gyalogút. Szürkületkor érkeztem a bözödi dombkaréjra, onnan figyeltem a falu felpislákoló fényeit, s úgy döntöttem, többet nem mozdulok ki a világba. Több mint másfél évig Kiss Jenőn kívül senki sem tudta, hol vagyok, ekkor Jenő táviratilag felhívott Kolozsvárra, mert államosították a Múzeumot, át kellett adnom. Utána üdültem tovább Bözödön a következő letartóztatásomig.
– Mikor került erre sor?
– Már nem emlékszem pontosan.
– Kérlek, Gyurka, ne szórakozz velem. Regiszter pontosságú adattár az agyad, aprólékos tanulmányt írtál például arról, mit csinált Petőfi Sándor 1849. március 15-én reggeltől estig, s akkor nem emlékszel arra, hogy mikor tartóztattak le. Az ember adjon magára annyit, hogy legalább az ilyesmit megjegyezze.
– Fiacskám, hiába dühöngsz, valóban nem emlékszem rá. Csak annyit mondhatok, hogy ezúttal is ítélet nélkül tartottak fogva. Békáson és a Dunadeltában dolgoztam, Sztálin halála után szabadultam. Erre bezzeg pontosan emlékszem. Később még jó néhányszor házkutattak és kihallgattak, egyszer le is tartóztattak, és a változatosság kedvéért homoszexualitással vádoltak. Még szerencse, hogy a tárgyaláson a tanúk sorra visszavonták – a vizsgálat során erőszakkal kicsikart – beismerő vallomásukat. Egy mázsás fiatalembernek például azt kellett volna bizonyítania, hogy megerőszakoltam. A rehabilitálásomkor – elsősorban Sütő András talpalt az érdekemben – az okozta a legnagyobb gondot, hogy sohasem volt érvényes bírói ítélet ellenem, így nem volt mit semmisnek nyilvánítsanak.
– Miből éltél, amikor éppen nem voltál börtönben?
– 1948-ig az Erdélyi Múzeum alkalmazottja voltam, utána, amikor engedték, tisztviselősködtem. Amikor nem engedték, a rokonok segítettek, a falu nem hagyott éhen halni. 1957-től nyugdíjázásomig az Akadémia marosvásárhelyi fiókjánál voltam kutató, sőt főkutató, egyszóval vígan megéltem.
– 1945 után csak 1956-ban jelent meg ismét a neved, román regények fordítójaként. Hogyan tértél vissza az irodalmi életbe?
– Nem emlékszem pontosan, mikor történt, de Bözödön felkeresett Földes László, s az Írószövetség megbízásából arra kért, lépjek ki a remeteségből, kapcsolódjak be a kiadók és a folyóiratok munkájába. Egyénisége és szövege bizalomkeltő volt, bepálinkáztunk, s megbeszéltük, hogy egy-két fordítás után a saját könyveim is megjelenhetnek. Az alkohol szivárványa alatt mérlegelve az esélyeimet, magam is elhittem, csak az én vétkes hanyagságomon múlott, hogy inkább börtönökben ücsörögtem vagy Bözödön céduláztam évszámra, semhogy a közélet sűrűjébe vetettem volna magam. De az idő Földest igazolta: 1956 és 1958 között hét könyvem jelent meg fordításaimból és saját munkáimból.
– Első novelládat 19 éves korodban, 1932-ben írtad; az utolsót 1944-ben. Azóta prózaírói termésedből csak a Gábor Áron-regényed részleteit ismerhetjük. Óhatatlanul felmerül a kérdés: nem a történész szorította háttérbe benned az írót?
– Hát, fiacskám, ez így igaz, de ne is csodálkozzál rajta. Azok után, ami történt, nem volt sok lehetőségem a választásra. Azt a valóságirodalmat, amelyet riportjaimban, a Székely bánjában, de regényeimben és novelláimban is képviseltem, 1944 után lehetetlen lett volna folytatnom. Ezért húzódtam a szombatosok históriájába, s azt hittem, ott kedvemre búvárkodhatok, szenvedélyesen érdekelt. A teológiára is azért mentem, mert belebolondultam a szombatosok históriájába, s azt hittem, ott kedvemre búvárkodhatom. A Székely bánjában jól kimutatható, hogy a történelmi fejezeteket nagyobb erudícióval írtam. Első szabadulásom után, bözödi remetéskedésem idején aztán időm került a cédulázásra, s nekiálltam, hogy a székelységre vonatkozó minden fellelhető írásbeli dokumentumot számba vegyek. Életem főművének azt a 3000 cédulát tekintem, amellyel a Székely Oklevéltár 860 adatát kiegészítem. Rengeteget írtak a székelyekről, mégis nagyon keveset tudunk róluk. Egyebek között azt sem, hogyan kerültek ide, s merre sodródtak szét. Hogy a rejtélyek kuszaságát érzékeltessem, ízelítőül megemlítem: cáfolhatatlan adataim szerint például a bécsi repülőtér helyén 1200 körül virágzó székely település állt.
– Ezek között a cédulák között rajtad kívül ki tud eligazodni?
– Bárki felhasználhatja őket. A 3000 cédula legépelve és glédába állítva sorakozik.
– Akkor miért nem igyekszel az egészet tető alá hozni, illetve letenni egy erre alkalmasnak ítélt kiadó asztalára?
– Azért, mert nem érzem lezártnak a kutatást, s minél jobban belemászok egy-egy témába, annál inkább látom, hogy még mennyi áttekintendő lenne. Ez az a munkám, amit most már biztosan nem hozok tető alá.
– A Gábor Áron-regényeddel hogy állsz?
– Állok. Alig valamivel többet írtam meg belőle, mint amennyi az Igaz Szó 1969 márciusi számában megjelent. Tovább kutattam Gábor Áron után, s olyan adatokra bukkantam, amelyek egészen más színben mutatják, mint ahogy a köztudatban él. Idevágó dolgozataimban ezeknek az adatoknak csak egy töredékét közöltem. Például a közhittel ellentétben ágyút már Gábor Áron előtt is öntöttek a Székelyföldön, sőt Háromszéken is; a ledöndült székely harangok nagy része sohasem került beolvasztásra, 1849-ben sértetlenül visszaadták őket a templomoknak, az ágyúöntéshez elsősorban a balánbányai ércet használták fel; a rakétagyártásban és a lyukasöntésben Gábor Áronnak nem volt akkora szerepe, mint ahogy eddig vélték. Az én Gábor Áronképem lényegében nem sérti a nimbuszát, de vaskosabb, mint az a romantikus alak, akinek ábrázolták. Az alapvető dilemmám pedig az a regénnyel kapcsolatban, hogy ha én megírom a meredek valóságot, akkor azt az olvasók a regényíró fantazmagóriájának fogják tartani, a köztudatba rögződött eszményített képet pedig továbbra is valóságosnak. A legjobb lenne közös borító alatt kiadni egy, a tárgyilagos kutatásra alapozott pontos tanulmányt, és a regényt, amelyben felhasználnám azokat az érdekes és a kor hangulatát érzékeltető apróságokat, amelyeket összegyűjtöttem. De kinek van ideje arra, hogy mindkettővel elkészüljön? Talán mégis a tanulmánynál fogok maradni, mert ennek adatait jobban fel lehet használni a további kutatáshoz, mint a regényét.
– Ismerek egy gépírónőt, aki párhuzamosan több készülő tanulmányodhoz gépeli a jegyzeteket. Szeretném, ha ezekről is beszélnél.
– Hát az említetteken kívül van ugye az 1562-es székely felkelésről készülő könyvem. Erről a témáról már sokat írtam, de a leglényegesebbet még ezután akarom elmondani. De előbb még különvéleményemet kell közölnöm Petőfi sorsáról. Elöljáróban csak annyit mondhatok, hogy én nem tudom, hol van Petőfi sírja, de azt tudom, hogy hol nincs: Fehéregyházán. Két, egymástól független és szerintem hiteles adatom van arra, hogy Petőfi július 31-én este ott volt Bem szekerén, amely a csatatérről Keresztúrra igyekezett egy mocsáron átvágva. Az első egy fiatfalvi emlékirat, s a székely vértanú Gálffy Mihály fiától származik, aki szintén ott volt azon a szekéren; a másik Heydtétől. Igen, ugyanattól a Heydtétől, aki 1854-ben írásba adta. hogy a csata után Héjjasfalva és Fehéregyháza között általa látott holttest „bizonyosan” a Petőfié volt, s akit a Petőfi haláláról szóló irodalom koronatanúként idéz. Az első Heydte-jelentés 1929-ben került elő a bécsi Állami Levéltárból, de birtokomban van egy másik Heydte-jelentés másolata, amelynek eredetije ugyanott található, s amelyben Heydte öregkorában meglehetősen cinikusan megindokolja, miért valószínűsítette, hogy az általa látott halott Petőfi volt, noha a csata után hozzá befutott kémjelentések szerint Petőfi Bem szekerén menekült, de amikor a mocsárban elakadtak, leugrott a szekérről, hogy társaival együtt megtaszítsa, s utána nem ült vissza. Ez szinte szó szerint egybevág az említett emlékirat ide vonatkozó részével.
– Nem lenne célszerűbb, ha nem szórnád szét ennyire a figyelmed, s valamelyik témádat végleges formába öntenéd?
– Persze hogy célszerűbb lenne. Én is tudom, hogy el kellene határoznom magam, s végre legalább az egyiket megírnom. De az a helyzet, hogy a kutatás engem jobban érdekel, mint az írás. A kutatás során állandóan új adatokra bukkanok, a megírás viszont lezárja a témát, s ezzel előlem is elzárja; és én nem tudok, de nem is akarok megválni témáimtól.

* * *

Bözödi György 1989. november 25-én hunyt el Budapesten. Egy hónap sem telt el, s összeesküvésünk – remélhetőleg végérvényesen – értelmét veszítette. Értékes könyvtárán kívül – melyet végrendeletileg az Unitárius Egyházra hagyott – most már kéziratai és jegyzetei is itthon maradhatnak. Kalandos úton kijuttatott levelezése nemsokára hazaérkezik.
Januárban ő maga is hazatért falujába, amely számára az otthon semmihez sem hasonlítható melegét, a biztonságot és a folytonosságot jelentette, ahová tartozását választott írói nevével is jelezte; az övéihez, akik között a szeretet szívdobbanásait meghallotta, a magukra maradt öregek, a kiszolgáltatott gyerekek, a százszor megalázottak és megnyomorítottak fájdalmára ráérzett, a hűség és a közösségért való kiállás életre szóló parancsát önként vállalta. Romániai magyar írónak a Kós Károlyé óta nem volt ilyen fejedelmi temetése, mint Bözödi Györgynek Bözödön. Kilométeres sorban kanyargott fel a végtisztességet tevő gyülekezet a temetőbe, s behantolás után is még sokáig együtt tartott minket az ének – zsoltárok és székely kesergők, egymást váltva és egymást erősítve – a sír körül. S miközben sem Bözödi Györgytől, sem egymástól nem tudtunk elbúcsúzni, legkedvesebb Bözödi-novellám, a Halott-világítás üzenete járt az eszemben: az, ami a halottakat az élőkkel összeköti, sokkal erősebb, mint ami elválasztja őket.