Jánosházy György

Fanyar szonettek

INTÉS – MADARAKHOZ

Gubbasztanak a szürke, vén fán,
kopár az ág, kopár az ég,
ülnek szárnyuk csüngetve, némán:
ez téli est már, itt a vég.

De madárszív nem erre termett
s még sosem kellett így a dal...
Daloljatok: dacot, szerelmet –
s a világ újra fiatal.

Ügyet sem vetve szélre, fagyra,
fújjátok sírva és kacagva,
ahogy a szátokon kifér.

Kopár az élet – dalra mégis,
s kihajt a lomb, derül az ég is:
a daltól megszalad a tél.


MENJ – HA NEM FÁJ

Mehetsz: elég nagy a világ,
babért lengetnek messzi partok;
több pénz üti talán a markod,
és nem vicsorgat senki rád –

de más az íze ott a szónak,
és mostohád az ég, a rög;
bölcsőd és dolgod ideköt,
hol testvér szellők sugdolóznak,

s szavadra kopjafák felelnek,
itt nyílott szép gyermekszerelmed:
itt gazdag vagy bármily szegényen.

Menj – ha nem fáj, hogy tompa bánat,
fekete űr marad utánad,
s könny ül kőangyalok szemében.

 
MELPOMENÉHEZ

Pár cifra függöny és festett kulissza,
hamis napfény, műlombok, álbibor,
a zsinórpadról egyre hull a por,
egy kócszakállas úr szavalva issza –

és zsöllyeszékekből a sok komoly
családapa lázban hallgatja-nézi,
és Ödipusszal végzetét idézi,
Fausttal a szőke Margitért bomol,

hascsikarását és perét felejtve,
sosemvolt hősök sorsát hordja lelke,
velük remél és senyved, pusztul, éled,

fájóbban érzi, mit a színpadon lát,
mint főnöke haragját, konyhagondját...
Erősebb hát a költő, mint az élet?


MEDITÁCIÓ

egy Hieronymus Bosch album fölött

Bomlott, buja ösztönlények: sóváran
habzsolnak össze mindenfajta élvet,
legendák földi paradicsomában
csak szeretkeznek, falnak és henyélnek –

s amott a rút, gonosz pofájú, görnyedt,
idétlen gnómok, göthös gyászvitézek:
szörnyebbek szinte, mint a kajsza szörnyek,
vad próféták álmából felidézett

rém-jelenések vízben, földön, égen –
merő undokság a pokol s az éden,
egyként tele rontással, förtelemmel,

párzó szukák és démoni vakarcsok
között alig látsz egy-egy tiszta arcot –
mester, ez volna a világ, az ember?

 
THEOTOCOPULI, A GÖRÖG
KÉPEI ELŐTT

E férfiak, nők látva látnak
egy égből őrzött, ősi titkot,
melyről költők suttogtak itt-ott
a vaksi, eltompult világnak.

E nyurga testek, hosszú arcok
csigán függhettek szomjan-étlen
egy metafizikai létben,
melyben szeráfok kürtje harsog.

Sárgult lapokról ismerősök:
misztikusok és balga hősök –
embernek rajtuk nincs hatalma.

Szemük zsarátnoka se földi...
Rád villan, s lelkedet betölti
az alvó tűzhányók nyugalma.


CSAK A ZENE

Elhalnak lassanként a hangok,
elsüllyed, hallgat a világ,
nem érnek el hozzám bitangok
handabandái, hitviták,

vén szívem is lassulva dobban,
már semmi sincs, csak a zene...
Messzi partokról valahonnan
egy régi kedves üzen-e,

vagy álmatag Melozzo-angyal
becézi lelkem égi hanggal,
mely elzsongítja, mint az óbor?

A rám borult nagy, téli csendben
valaki szólít, biztat engem.
A Szinuszból? Rádióból?